Minden egyes nap kihívás, amikor az ember nem tudja, hogy mivel is néz igazán szembe. Én sem tudtam mit jelent ez a teher, amikor azt önként és dalolva magamra vállaltam mégsem bánnom egy cseppet sem, hogy ezt megtettem. Az én döntésem volt, hogy megóvjam őt. Csakis az enyém és senki másé. Ezért pedig nem okolhatja önmagát. Annyira szeretném, ha nem tenné, de valahogy minden egyes pillanatban azt hiszem saját magát marcangolja a történtekért. De sok mindent nem irányíthattunk az életünkben, ez egy olyan pont volt, amit azonban mégis ezért eszem ágában nem volt mindezt eldobni magamtól. Mert az életem nélküle mit sem ér. - Ne legyél ennyire kétségbeesett kedves.. Az sosem sarkall semmi jóra. Ne hozz meg olyan döntést, amit később megbánhatnál. - Lehet, hogy nem bántam meg amit tettem, de elgondolkoztam azon, hogy lehetett-e volna más ára annak, hogy megmentsem őt és azzal ne átkozzam el a saját lelkemet. De azt hiszem én már vele együtt elátkozódtam abban a pillanatban, amikor megszülettem. A tény, hogy Herondale vér csörgedezik az ereimben, hogy Jace a féltestvérem.. Én pedig a tündérkirálynő szárnyai alatt nevelkedtem, miután kijárt a jussom Valentine neveltetéséből.. Az életem sosem volt egyszerű, a lelkem pedig sosem volt igazán a sajátom. S talán így nem is igazán állíthatom, hogy bármit is feláldoztam volna. - Megérdemled.. Mindent megérdemelsz. - Összekulcsolom ujjainkat, de egy pillanatra nem szakítom el a tekintetem az övétől. Még akkor is, ha ténylegesen nem érzem érintését, ha nem is vagyok itt mellette mégis valamilyen megnyugvással tölt el a közelsége. - Ez még csak eszedbe se jusson! - Elhúzom kezeimet a szorításából. - Nem fogok senkit sem a sorsomra kényszeríteni. Én döntöttem így és ezt el is fogadtam. Nem mocskolom be senki más lelkét csak azért, hogy könnyítsek a sajátom súlyán. - Nem lennék képes arra, hogy ezt megtegyem. Az pedig, hogy mindehhez így állok hozzá úgy gondolom már önmagában annak a jele, hogy a démonvér még koránt sem vette át felettem az irányítást.
Nem érdemeltem meg, hogy éljek; s ezt én magam pontosan tudtam, éreztem, Elowen mégis az ellenkezőjét vallotta. Sosem érettünk egyet szinte semmiben, ami egyszerre volt vicces és bosszantó. De most nem volt helye humornak; amúgy sem volt az erősségem. Elowen mindig is próbált megmenteni, sőt, felmenteni engem minden szörnyűség alól. Talán igaza volt, talán nem… nem volt igazán lényeges. Valentine vagy én magam által, de a sorsom mégiscsak meg volt pecsételve. A jövő nem tartogatott számomra semmi jót. Ingattam a fejemet a szavaira, de nem reagáltam rá végül. Vitatkozni felesleges lett volna, hiszen amit a fejébe vett… abból sosem engedett soha. Az viszont nem tetszett, hogy esélyt hagyott arra, miszerint nem találunk megoldást. De, egyszerűen muszáj volt megoldást találnunk erre a problémára. Nem volt olyan, hogy nem. Feszülten figyeltem és hallgattam végig, majd szólaltam meg. - Én inkább leszek vak, minthogy… minthogy megadjam az esélyét annak, hogy elbukjunk ebben. Nem engedheted meg magadnak, Elowen, hogy kételkedj a győzelemben. Le fogjuk győzni ezt… mert egyszerűen nem lehet másképp. – Határozottan csengett a hangom, még akkor is, ha egy részem félt és tudta, hogy igen, valóban számolnunk kellene a másik opcióval. Sikerült megérintenem őt anélkül, hogy fájdalmat okoztunk volna egymásnak. Nagyot nyeltem, majd ahogy összekulcsolta az ujjainkat, lassan ráemeltem a tekintetemet. Illúzió volt az egész, de… egy részem valóságosnak érezte. - Szerinted mit érdemelnék? Boldogságot? Esélyt az emberektől? Ugyan már. Nem is élnék a lehetőséggel. – Megszorítottam a kezét, majd még közelebb léptem hozzá. Meg akartam őt menteni. Mindenáron. Szabad kezemmel a másik kezét fogtam meg, majd vettem egy mély levegőt. – Talán Asmodeust kellene felkutatni. Ő lehet az egyetlen, aki a sötétséget ki tudja belőled szívni; vagy esetlegesen átrakni másba, ahogyan legutóbb tette. Ezen gondolkozz, ne máson. – Rajtam valójában kár volt agyalnia. Egyelőre örülhettem annak, hogy nem végeztek ki azonnal; hiszen a lehetőség adott volt és nagyon ellenkezni sem tudtam volna.
Az idő kerekét bármennyire is szeretném nem tudom visszafordítani. De nem is hoznék akkor sem más döntést. Talán megpróbálnám más módon megközelíteni a megmentését, de kétlem, hogy lett volna olyan ár, amit könnyedén megfizetett volna bármelyikünk annak érdekében, hogy ő életben maradjon. Lehet, hogy egyesek szerint beteges az, amit iránta érzek, hogy ilyen vakon bízom benne és még a saját véremet is képes voltam feláldozni azért, hogy megvédjem őt. Hiszen nélküle már volt szerencsém megtapasztalni a mindennapokat és még egyszer nem akarom magamat újra összekaparni a földről, hiszen legutóbb is beleőrültem kis híján a hiányába. Lehet, hogy most igazi démonokkal kell szüntelenül harcolnom, de ez egy harc, amelyre én magam vállalkoztam tisztában voltam a következményekkel. Mégsem gondolkoztam túl sokáig. - Mindannyian másképp állunk hozzá a helyzethez. Valentine egy borult elme volt, nem több. Te pedig nem voltál más, mint az ő nagyra vágyásának terméke. Szörnyeteggé akart téged formálni, de én mindig hittem abban, hogy mélyen legbelül van benned egy kis jó, amit még érdemes megmenteni. - Lehet, hogy egy láthatatlan hajszálba kapaszkodtam vele kapcsolatban, de az igazság az, hogy kénytelen voltam, hiszen nem adhattam csak úgy fel. Nem tudtam elhagyni még akkor sem, mikor levetettem a hűség rúnát, amely oly sokáig díszítette a karomat. - Előfordulhat Sebastian. Nem zárhatunk ki egyetlen opciót sem és sajnos ez is közéjük tartozik. Én sem szeretném, ha elveszíteném az irányítást, de nem tekinthetünk rá úgy, mintha nem is létezne. - Bármennyire szeretném besöpörni a szőnyeg alá az egészet egy részem már képes volt elfogadni. Tudom jól, hogy eljöhet a pillanat, amikor már nem küzdök a démonméreggel szemben, ami minden egyes percben perzseli a lelkemet. Legbelül én erre már felkészültem. Már csak neki kell ezt elfogadni. Ahogy keze enyémet érintette ujjainkat összekulcsoltam még akkor is, ha ez az egész nem volt több illúziónál. Hiszen ilyen apró érintéseket nem engedhetünk meg magunknak. Azzal csak a kínok közepére löknénk a másikat. - Seb.. Én leginkább miattad aggódom. Egyáltalán nem jó, hogy itt vagy bezárva. Sokkal többet érdemelsz. Nem ezt akartam neked. - Bár annak is örülnöm kellene, hogy nem végezték ki rögtön. Ugyanakkor, ha megtették volna az lett volna az utolsó tettük, mert akkor én magam álltam volna bosszút egytől-egyig minden nyomorék árnyvadászon, aki támogatta a döntés meghozatalát.
Teljesen más volt a kisugárzása így, mintsem annak idején. Érződött a belőle áradó sötétség… a rossz. S tudva, hogy még dolgozott benne a démonnak a vére, így bele sem akartam gondolni abba, milyen lesz, ha a sötétség végleg bekebelezi. Magamat okoltam és bármi is mondott, tudtam, hogy nekem van igazam. Az én létem… kényszerítette olyan döntésre őt, amit meghozott. Feláldozott értem mindent; szó szerint. Még a saját gyermekét is, akinek joga lett volna az élethez. Jobban... jobban, mint nekem. - Valentine sok rosszat tett, főként velem, ahogyan én… én veled. Látod, egyikünk sem jobb a másiknál, nem igaz? – Valahol jogos volt, amit mondta, valahol pedig csak kiforgattam a helyzetet magát. Nem értettem, Elowen miért véd engem még most is, mikor… csak egy jelentéktelen valaki lettem. Még mindig a halálomat óhajtotta a fél világ, de már nem rettegtek tőlem. Nekem volt okom félni Tőlük. Magamra maradtam. - Hinni akarok neked, Elowen… azaz benned. – A szemeit fürkésztem, azt a tüzet keresve, amit annak idején is pontosan láttam, csak épp nem érdekelt. Aztán a továbbiakra a földre néztem. - Ne mondd, hogy nem találunk rá megoldást… mert az… az nem lehet. – Némileg ökölbe szorult az egyik kezem, amit el is lazítottam, majd ránézve tettem felé egy lépést. Ő is így tett, így kissé meg is torpantam, de a fájdalomnak nyoma sem volt, így megtörtem a távolságot magunk között. - Winnie… - Az arcára, majd a szemébe néztem, miközben kezem öntudatlanul is nyúlt az övéért. Még ha nem is volt itt teljes valójában… mégis azt az illúziót keltette és most szükségem volt egyfajta… nem is tudom, pontosan mire. Ha sikerült megérintenem, akkor megfogtam a kezét, s lepillantottam a kezeinkre. Még mindig élénken élt bennem a nap, mikor majdnem meghaltam, véglegesen, de Elowen mindent félredobva megmentett… Asmodeus által. Csakis az a démon lehetett képes rá, miszerint helyrehozza ezt az egészet. Visszaültethette volna belém a sötétséget, a démonmérget… nem érdekelt volna, ha ezáltal Elowent megmentem.
- Jól vagyok. Nem kell miattam aggódnod. - Vagyis leginkább nem szeretném, hogy aggódjon. Persze megvannak a magam belső vívódásai, de ez koránt sem jelenti azt, hogy teljesen elvesztem volna a sötétségben. Minden egyes nap egyre inkább megértem minden egyes tettét és hozzáállását, hogy mennyire nem a kezei között volt az irányítás. Nap, mint nap küszködöm az emberségembe való kapaszkodással, de neki úgy kellett megszületnie, hogy nem is tudta, hogy mibe kapaszkodjon. Ha pedig tudta, akkor sem volt képes kapaszkodni, hiszen Valentine mindent megtett annak érdekében, hogy a legsötétebb utat válassza. - Nem, te tehetsz róla. Nem te kérted, hogy egy elmebeteg apád legyen, aki már születésed előtt döntéseket hozott meg rólad, ami nem őt befolyásolta, hanem csakis téged. - Ha valamiben nem okolhatja önmagát, akkor ez az. Az életére már azelőtt rányomta a bélyeget a sötétség, hogy igazán elkezdődött volna. - Vannak dolgok, amelyek nem mindig követik a tökéletes logikus formát, de ettől még nem lesznek kevésbé értelmesek. - Persze lehet, hogy nem voltak megfelelő szavak arra, hogy mégis miért is kötődtem hozzá olyan könnyedén, olyan egyszerűen, de ettől koránt sem volt kevésbé valós. - Tudom. Tisztában vagyok a döntésem következményeivel, de elfogadom a sorsomat. A magam módján meg fogok küzdeni vele és ígérem, hogy nem lesz semmi gond. A kezemben tartom a dolgokat. - Persze tudom, hogy ez valószínűleg nem lesz mindig így, mégis szinte már pót terveket sorakoztatok fel magam mögött, hogy mihez kezdjek, ha felemészt a sötétség. De egyedül én vagyok képes arra, hogy visszafogjam a bosszúszomjas sötét árnyvadászokat, akik hódítás után sóvárognak. Persze elpusztíthatnám őket, de az, hogy nem vagyok ráhangolódva a tömegmészárlásra még azt bizonyítja a számomra, hogy bőven van bennem emberség. - Lehet, hogy nem találunk erre megoldást.. Azzal pedig mindkettőnknek együtt kell majd élnie és egy percig sem szeretném, ha magadat okolnád. Ez az én döntésem volt. - Ahogy ő is tesz egy lépést felém úgy én is felbátorodva közelítek hozzá egy aprócska lépésnyit, szinte várva, hogy a fájdalom megjelenik valamelyikünk porcikájában.
Megráztam a fejemet, hol a gyűrűt, hol őt figyelve. - Legyen a tiéd. Te nagyobb hasznát veszed most, hogy… - Mélyen szívtam magamba a levegőt. Igen, most, hogy miféle hatalma lett és miféle teher nyomta a vállát, s miféle sötétség kezdett szétáradni benne. Az a gyűrű megmenthette akár az életét is, így nem akartam elvenni tőle. Egy részem örült is, hogy az ő kezét díszítette, akár egy… oh. Gyengén megráztam a fejemet, majd felpillantottam rá. Aggódtam érte és a hangomból ez ki is hallatszott. De úgy éreztem, a hangom nem éri el őt. Talán ő is ezt érezhette velem kapcsolatban, nem? - Mindenre emlékszem, nem erről van szó… de a tény, hogy minden idáig sodródott… erről csakis én tehetek. – Elhúztam a számat, s eszembe jutott, mikor mindketten Valentine keze alatt voltunk. Gyerekként… nem is tudom, ez miért ugrott be hirtelen. Elmosolyodtam halványan, sőt, fel is nevettem halkan. - Sosem értettem, miért kötődsz hozzám. S most sem értem. Miért… láncoltad hozzá magad egy olyan emberhez, mint én vagyok? Sosem voltam hozzád jó. Nem emlékszel, hogy gyerekként milyen voltam? – Ingattam a fejemet, majd idegesen félrenéztem. - Démonméreg ide vagy oda, Elowen, én… sajnálom. Mindent. Főleg Téged. – A földön egy pontot kezdtem figyelni, majd újból összefontam magam előtt a karjaimat. – Nem tudod, mi vár rád. Lassan felemészt majd az a sötétség, ami engem is tönkretett… nem fogsz tudni szabadulni tőle. Egyszerűen elnyel és olyan dolgokra késztet majd, amit sosem tennél meg. – Magyaráztam szinte már-már okoskodva, de valójában csak azt mondtam el, amiket átéltem. – El fog homályosodni az ítélőképességed. Az érzelmeid megszűnnek létezni… azok, amiket én csak most… most kezdek érteni. – Újabbat nyeltem, ezután emelve rá a tekintetemet. – Elowen… találnunk kell egy módot arra, hogy megszabadítsunk ettől. – Tettem felé egy lépést, bár féltem attól a féle átoktól, avagy fájdalomtól, amit Asmodeus hozott ránk az átkával, de mégsem hátráltam vissza. Végül is, nem volt teljes valójában itt, nem? Talán nem árthatunk egymásnak így…
Szeretnék egy tényleges második esélyt ajándékozni neki. Nem hiszem el, hogy ennyire képesek hátat fordítani neki. Hiszen lehet, hogy szörnyűségeket művelt, de még azelőtt elvették tőle a döntési lehetőséget a jó és rossz között, hogy megszületett volna. Ez nem több, mint puszta kegyetlenség. Mégis nem kívánom neki azt, hogy állandóan úton kelljen lennie, mert vadásznának rá. Bár amennyire jelen pillanatban az árnyvadászok helyzete áll nem éppen áll fenn ilyen eshetőség. Örülnek, ha nyalogathatják a sebeiket. Addig sem foglalkoznak Sebastian-nal. Ezért is félek annyira, hogy mi lesz, akkor ha újra ő lesz majd a célkeresztben. - Hát igen.. Remélem nem gond.. Bár nem tudom, hogy mennyire vennéd most hasznát. Bár, ha el szeretnél innen tűnni, akkor csak egy szavadba kerül és elintézem. Mondjuk azért lehetne rosszabb is. - Kezdem azt hinni, hogy tényleg félnek tőlem. Bár tekintve, hogy évekig a soraik között voltam anélkül, hogy észrevettek volna bármit is. Arról nem is beszélve, hogy pontosan látták milyen erősek a sötét árnyvadászok. Eszük ágában sincs egy olyan háborút indítani, amit úgy sem nyerhetnek meg. - Nem, nem miattad. Én hoztam meg a döntést annak ellenére, hogy kifejezetten tiltakoztál ellene. Vagy talán kihagy a memóriád, kedvesem? - Oldalra döntöm a fejemet, miközben játékos mosoly terül el az orcámon ami szinte rögtön le is fagy róla. Oké.. Mintha egy pillanatra még örültem is volna neki. Egek. Csak idő kérdése, hogy kicsúszik a kezemből az irányítás, de sosem engedném meg, hogy olyan állapotban lásson engem Sebastian. - Sajnálom, de én nem tartozom bele abba a mindenkibe. Nekem nem lett volna jobb. Belepusztultam volna... - S lehet most is ugyanez történik csak lassabb, kevésbé észrevehető formában. - Pontosan tudom, hogy milyen árat fizettem érte és bármennyire is hangzik kegyetlenül, vagy morbidul, de újra megtenném. - Tudom, hogy nem érdemelte meg a kis gyerkőc, hogy az életétől még azelőtt megfosszam, hogy joga lett volna beleszólnia. De mégsem tudtam lemondani arról, akit azóta szeretek, amióta csak az eszemet tudom.
Álmaimban sokszor találkoztam Elowennel, mióta ide száműztek. Talán túl sokszor próbáltam az ő emlékéhez rohanni, s pontosan ezért jelent meg most itt, újra… mármint. Az első pillanatokban nem tudtam eldönteni, hogy valóság-e az, miszerint itt van. Miért érdekelném azok után, ami történt? A démoni énem úgy bánt vele, ahogyan nem érdemelte meg. Valójában gyűlölnie kellett volna. Minden emlékem megmaradt abból, amiket tettem. Számtalan alkalommal idéződött fel bennem az az eset, mikor arra akartam kényszeríteni, hogy igyon a pokol kelyhéből. Képes lettem volna egy agymosott árnyvadászt csinálni belőle, csak azért, mert megingott benne a… bizalmam. Vagyis, az sosem volt, de valami mégis megingott felé és… igen, ez zavaros. Nem is kicsit. Emberi voltam, de az emlékeim démoniak, s sötétek. Szinte elmerültem benne és egy részem nem is bánta volna, ha örökre eltűnök és feledésbe merülök. Nagyot nyeltem, mikor válaszolt. Bólintottam egy aprót, jelezve, hogy tudomásul vettem, de az agyam még ezek után is képtelen volt feldolgozni az információt. Aztán aggódni kezdtem, így hol őt, hol az ajtót néztem. S pillanatokkal később megnyugtatott. Igen, a gyűrű, tényleg… - Oh… el is felejtettem, hogy ez most már a tiéd. – Jegyeztem meg halkan, majd ismét nyeltem egyet. Összefontam lassan magam előtt a karjaimat. Miért jött ide? Mit akar tőlem? Ezek jártak a fejemben. A kérdésekre némileg össze is rezzentem. - Én jól vagyok, de te… a sötétség… mind benned van. Miattam. – Kétségbeesve tekintettem rá, majd ellöktem magamat a faltól, leengedve magam mellé a karjaimat. – Miért hoztál ekkora áldozatot értem? Mármint, ez az egész Asmodeus műve, igen, tudom, de… nem kellett volna, hogy megments. Mindenkinek jobb lett volna, ha akkor és ott meghalok. – Csillogott a tekintetem. Talán a sírás kerülgetett, még én magam sem tudtam igazán. – És az a gyerek… nem érdemelte meg, hogy meghaljon… - Tettem hozzá már halkan, szinte alig érthetően. De a számról pontosan leolvashatta a szavakat.
Magam sem tudom, hogy mégis mit vártam mit fognak vele tenni az árnyvadászok. Bár legalább már azt is csodának írhatom fel, hogy nem végezték ki. Talán eljutott hozzájuk az üzenetem, hogyha megpróbálkoznak vele, akkor lesz kivel elszámolniuk. S jelen állapotban nem is tudom, hogyan működik a kettőnk rúnája, hogy meghalunk-e, ha meghal a másik. De nem is ezt vagyok itt kideríteni. Mindössze csak egy kiskaput keresek, amelyre talán egy démon nem tért ki a saját kis fejében. Mégis, ahogy belépek a bejárati ajtón nem merek egyből megindulni és őt keresni, hogy a karjaiba vessem magam, hiszen félek, hogy még így is a félig-jelenlétemmel fájdalmat okozhatok neki, amit nem szeretnék. Nem érdemli meg. A második esélyét úgy kellene eltöltenie, mint egy tényleges második esélyt. Nem pedig ide bezárva. Ahogy meghallom a hangját szívem automatikusan verni kezd. Oké.. Ez még működik, akkor talán még nincs minden veszve. Nem haltam meg teljesen belülről. A levegő is a tüdőmbe szorul, amikor találkozik a tekintetem az övével. Tényleg itt van. S látszólag egészséges. Bár a lelki sebeinknek van a legnagyobb hatalma és ezek legtöbbször láthatatlanok. - Igen.. Én vagyok az.. Többé kevésbé. - Akaratlanul is mosoly terül el az arcomon és teszek egy lépést az irányába aztán inkább meg is állok, hiszen nem tudhatjuk, hogy működik-e ez az egész. Addig pedig, amíg ő nem egyezik bele nem akarom még csak megpróbálni sem áthidalni a kettőnk közötti távolságot. - Megnyugodhatsz, hogy senki nincs a környéken, többször is ellenőriztem. - Mert keringtem itt már egy ideje, mint egy totális idióta. - Amennyiben lenne váratlan látogatónk is még azelőtt eltűnnék, hogy bárkinek feltűnne a jelenlétem. - Felemelve a kezemet mutatok a gyűrűre, amit egykoron még ő is viselt, hogy egyik helyről a másikra könnyedén megjelenhessen. - Szóval.. Öhm.. Lehet, hogy hülye kérdés, de.. Hogy vagy? - Azért rakhatták volna sokkal rosszabb helyre is, de néha a magány is épp olyan büntetésnek tűnhet, mintha egy bűzős szeméttelep kellős közepére száműzték volna. Súlyomat egyik lábamról a másikra helyezem át, miközben a kezeimmel a gyűrűt piszkálom és úgy próbálom őt magamba szippantani tudván, hogy talán sosem érhetünk már egymáshoz. Sosem ölelhetem meg bármennyire is vágyom rá.
Nem tudom, mit kellett volna éreznem. Örömöt? Bánatot? Fájdalmat? Az lettem, akit Elowen mindig is látni vélt bennem. Egy olyasvalakit, akiben nincs ott az a gonosz, aki annyi rosszat tett. De a happy end nem jött el a számomra, s jól tudtam, hogy nem is fog. Ki bízna abban az emberben, aki el akart pusztítani mindent, s mindenkit? Még a saját társaimat is képes voltam magára hagyni. Doriant… vagyis, a fenébe is! Az nem én voltam. Nem én hagytam őt ott… nem én, hanem a démoni énem. Az, akit Valentine csinált belőlem. Sokak számára még mindig az a szörnyeteg voltam, akit láttak. S ezt… soha nem is moshatom le magamról. A nevem, az arcom, a tetteim, avagy a múltam örökké el fog kísérni. A bizalom, mint olyan; számomra nem létezik. S belegondolva, többé senkim sincs. Elowen sincs többé, s miattam… miattam veszik el szép lassan a sötétségben. Én pedig semmit sem tehetek innen. Bezárva tartanak, akár egy kutyát. Bár, azt hiszem, még egy kutyával is különbül bánnak, mintsem velem. Nem tudom, mihez kellene kezdenem. S pontosan ez volt az a pillanat, mikor kinyílt a bejárati ajtó. Felültem egyből az ágyon, ahol eddig feküdtem, s a plafont bámulva elmélkedtem. Fegyverért nyúltam, vagy legalábbis valami olyan tárgyért, amivel megvédhetem magam… ekkor hallottam meg a hangját. Ledöbbentem. Először azt hittem, hogy csak az elmém szórakozik velem. Még fel is nevettem, majd felálltam és feszülten a szőke tincseimbe túrtam. - Oh, Sebastian, már hallucinálsz is… talán az őrület újra bekopogtat kicsiny elmédbe… - Mormogtam szinte magamnak, aztán kiléptem a szobából. Ledöbbentem. Tényleg itt volt, ugyanakkor tudtam, hogy ez lehetetlen. Nem jöhet a közelembe. Asmodeus kellemetlen kis meglepetése volt ez az ajándék, miszerint… távol kell lennünk egymástól. Automatikusan léptem is hátrébb, majd nekidőltem a falnak, őt fürkészve, s közben azon elmélkedve, valódi-e az, amit látni vélek. - Elowen? Tényleg te vagy az? – Kérdeztem halkan, s a hangom meg is remegett némileg. Reménykedtem. Most először éreztem a mellkasomban ezt a furcsa, különös érzést. Vagy talán többször is éreztem már, de ilyen erőteljesen aligha. - Hogyan kerülsz ide? Nem lehetsz itt, ha meglátnak… - Kapkodtam a tekintetem ide-oda, de ha közelebb akart volna jönni, automatikusan húzódtam odébb. Nem akartam fájdalmat okozni neki a közelségemmel, holott… egy részem azt akarta, hogy velem legyen. Mindig csak ő volt nekem. A démoni énem viszont ebből soha, semmit nem vett észre. Vagy csak nem akart… ez a gondolat kikészített.
Minden egyes szívdobbanásom közelebb visz a sötétséghez. A démonvér könnyedén mar utat magának egyenesen a lelkembe és ez ellen semmit nem tehetek. Tudom jól, hogy én döntöttem így és, ha kell akkor újra és újra megtenném, mert nem bírnék egy olyan világban élni, ahol Sebastian nem létezik. Épp elég volt egyszer elveszítenem még egyszer nem tudnám elviselni. Csak idő kérdése lenne, hogy elveszítsem a józan eszemet. De most sem vagyok sokkal másabb helyzetben, nemde? Lábaimra, mintha ólomsúlyokat kötöttek volna, lelkemet leláncolták volna, hiszen a levegő is alig ér el a tüdőmbe. Szinte lángol a bensőm, de mégsem tudtam távol maradni. Még akkor sem, ha fizikailag nem vagyok jelen. Nem tudnék neki ártani. Ujjamon pihen a gyűrű, amely egykoron még Valentine tulajdona volt, aztán pedig Sebastian örökölte meg. Most pedig én használom arra, hogy meglátogassam, hiszen nem kockáztathatom, hogy idejövök. Ha lebukunk, akkor nem csak saját magamat keverném bajba, hanem azzal őt is. Esélyt akartam adni neki arra, hogy normális élete lehessen most mégis bezárva tartják, mint valami fenevadat. Senki nem képes úgy látni őt, ahogyan én. Hibázott, de nem is igazán veheti fel cselekedeteinek következményeit a saját vállára, mint végtelen súlyú terhet, hiszen nem volt teljesen önmaga. Még azelőtt bemocskolták lelkét, elméjét, hogy egyáltalán először felsírhatott volna és megismerhette volna a világ csodáit. Kegyetlenség az apja bűnei miatt büntetni valakit. Ahogy közeledtem a ház felé, ahol forrásaim szerint tartózkodott egyre nehezebb lett számomra, hogy tovább haladjak. Egy ideig csak köröztem körülötte, hogy meggyőződjek nincs itt senki, nem figyeli senki. Bár, ha szökni próbálna biztosan lennének, akik megakadályozzák. Mély levegő. Beszív, és kifúj. Mindössze kivetülés formájában vagyok jelen, de még így is tisztán érzem, ahogy nedvesedik a tenyerem, az ajkaim elcserepesednek, ahogy végül az ajtóhoz érkezem. Kezemet kopogtatásra emelem, de félúton meggondolom magam és egyszerűen csak mindenféle jelzés nélkül besétálok. - Jonathan.. Sebastian.. Itt vagy? - Nem is tudom már, hogy melyik nevet preferálja jobban, de csak remélni tudom, hogy a szerencsétlenkedésem, ami a terep felmérésére szolgált nem volt teljesen felesleges és tényleg egyedül van itt.
Kezdőlap
Minden egyes nap kihívás, amikor az ember nem tudja, hogy mivel is néz igazán szembe. Én sem tudtam mit jelent ez a teher, amikor azt önként és dalolva magamra vállaltam mégsem bánnom egy cseppet sem, hogy ezt megtettem. Az én döntésem volt, hogy megóvjam őt. Csakis az enyém és senki másé. Ezért pedig nem okolhatja önmagát. Annyira szeretném, ha nem tenné, de valahogy minden egyes pillanatban azt hiszem saját magát marcangolja a történtekért. De sok mindent nem irányíthattunk az életünkben, ez egy olyan pont volt, amit azonban mégis ezért eszem ágában nem volt mindezt eldobni magamtól. Mert az életem nélküle mit sem ér. 
