Nagy sóhaj hagyja el ajkaimat, ahogy előkészítem magamnak a martinit, amivel legalább egy kicsit elüthetem az időt, míg végre összeszedi magát a drága kis mugli, akinek a fejét teljesen véletlen sikerült egy sziklába vernem. Nem volt szándékos, egyszerű reakció volt. Legalábbis azt hiszem.
A halk szuszogását nyöszörgés váltja fel, majd motoszkálás a hátam mögött, ahogyan ficánkolni kezd a székében, amihez erősen kikötöztem. Nem volt kedvem utána futkorászni, ha esetleg felkel és menekülni szeretne, mert magassarkúban azért senkit nem jó kergetni, démoni energiák ide vagy oda. Lassan felé fordulok, az általam legkedvesebbnek ismert mosollyal - amit néha már egy kicsit ijesztőnek mondanak - és közelebb lépkedtem hozzá, ami egy olyan sikolyt váltott ki könnyes szemeiből, hogyha nem démon lettem volna tutira beszakad a dobhártyám. De még így is lehet, hogy sikerült felsértenie, de jó dolog, hogy a testem minden része könnyedén gyógyul. Bár azért a nagyobb baleseteket illik elkerülni.
- Most muszáj volt sikítani? Egyáltalán mi olyan zavaró? - Felháborodottan szólalok meg, mikor végre elhallgat a kis banshee aztán szabad kezemmel a homlokomra csapok. - Ó, hát persze. - Azzal a szájához nyomom a kezemben lévő martinit, amibe még nem volt lehetőségem beleinni, de akármennyire is igyekszem segíteni rajta, hogy inni tudjon egyre inkább elforgatja az arcát egészen addig míg rá nem öntöm a poharam egész tartalmát. - Basszus.. Most nézd mit csináltál. - Morogtam, majd visszasétáltam a pulthoz, hogy egy újabb adagot készítsek ebből viszont már elfelejtheti, hogy egy kortyot is kap.
- Bocsásd meg udvariatlanságomat, de néha még mindig megfeledkezem arról, hogy milyen törékenyek is a kis emberek. A kötelekért mert megint csak elnézést, de tudom ám, hogy milyen kis sunyik vagytok, szóval az a saját biztonságom érdekében van ott. - Lehet, hogy fizikailag bármikor lenyomnám szerencsétlent torkán a nyelvét, vagy kitépném a karjait a helyéről, de ugyanakkor sajnálatos módon nem vagyok elég erős ahhoz, hogy nemet mondjak a bájaikra. Túlságosan sokszor szerettem meg egy mondént. Volt valami lenyügöző számomra a törékenységükben, amely mellett nem tudtam olyan könnyedén elsétálni. Ez pedig mindig bajba sodort, hiszen sok alkalommal az ilyen rajongásom szüleménye volt egy gyermek. De az esetek többségében már csak a hatalmat láttam bennük, de ettől függetlenül mindegyiket szerettem egytől-egyig. Persze a magam módján és, hogy ez pontosan mit jelent azt inkább nem most részletezném.
- Tudod mindig is imádtam az emberek gyengeségeit kiaknázni.. Persze most mikor visszatértem a földre volt egy kisebb balesetem is emiatt. - Némaságát a szemében tükröződő pániknak tudtam be és, mivel nem állított le így tovább meséltem. - Amikor visszatértem a Földre, akkor olyan káosz uralkodott, amit nem tudtam volna figyelmen kívül hagyni. Tényleg azt hittem, hogy nem tudják ezt felülmúlni, de aztán elpusztítottak egy egész várost! Mármint, ha ez a káosz, pusztítás és háborúzás nem előttem tisztelgés, akkor nem tudom, hogy mégis mi lenne az. - Az egész esemény felidézésre felcsillantak a szemeim, mintha életemben először láttam volna valamit, ami igazán lenyűgözött volna. Pedig az igazság csak az volt, hogy már nagyon hiányzott az e fajta pusztítás látványa. - Na, de a kis gyengeségekre visszatérve.. Amikor éppen a káosz kellős közepén sétáltam és az egészet a lelkembe szippantottam összeakasztottam a bajszomat egy árnyvadásszal. A félig angyalkák egyikével. Azt hittem, hogy ha már félig angyalok, akkor egy kicsit jobban bírják a gyűrődést, de szerencsétlent egyszer szúrtam csak meg és összeesett. Mármint mire fel a nagy kriksz-kraksz az egész testeden, ha ilyen könnyedén kimúlsz? - Azt hiszem ez Istennek egy újabb kis vicce, hiszen félig angyalok és azért valljuk be, hogy egy angyal fele annyira sem tökös, mint mondjuk egy démon. Ellenünk semmit nem érnének a kis szabályaikkal meg önmaguk korlátozásával. Sokkal jobban szeretem a démonlétet, minthogy egykoron angyal voltam. De persze itt sem terhelem meg túlságosan, de a különbség leginkább az, hogy itt ez engedélyezett. - Szóval igazából összeesett és meghalt. Kihunyt a szeméből az élet. Tudom-tudom honnan vagyok benne biztos, hogy meghalt? Hát megrugdostam párszor de nem nagyon reagált. Először azt hittem, hogy csak viccelt, de mikor egy kicsivel erősebben rúgtam meg és az egyik falnak repült, majd hallottam egy reccsenést, akkor már biztos voltam, hogy túlzásba estem. - Talán lehetett volna gyengébb módja a meggyőződésnek, de én ezt választottam. Nem igazán gondolkoztam rajta sokat, mert az igazság az, hogy nem is igen érdekelt.
- Szóval mondhatjuk, hogy van még mihez hozzászoknom így remélem el tudod fogadni, hogy tökre bocsánatos bűn, ami veled történt. Még vissza kell szoknom az erőmhöz és a mondénok gyenge kis szervezetéhez.. - Nagyot sóhajtok, majd mivel a sok beszédtől teljesen kiszáradt a szám a kanapéra ledobva magam terülök el rajta és kortyolgatni kezdem a martinimat, miközben tekintetemmel egyszerűen csak magam elé bámulok teljesen megfeledkezve arról, hogy nem is vagyok egyedül. Meg, hogy életben van szerencsétlen. Máskor olyan gyorsan meghalnak.. Komolyan nem tudom követni őket.
- Eloldoznál? Elmehetnék.. Ígérem senkinek nem szólok semmit csak engedj el.. - Ekkor tudatosul igazán bennem, hogy még mindig itt van. A kis asztalra leteszem az immár üres poharat és újra felálltam, közelebb sétáltam hozzá és kezeimet a combjára helyeztem és úgy néztem ég-kék szemeibe. - Jaj, hát persze nem mondasz semmit. Hiszen, ha mondanál bármit is, akkor azzal tönkretennéd az életed. Senki nem hinne neked picikém. Olyan semmitérő vagy a világban, hogy gondolkodás nélkül dobnának be a legsötétebb sarokba, ahol nem tudhatod, hogy ki vagy éppenséggel mi vár rád. - Egyik kezemmel óvatosan végigcirógattam selymes kis arcán, aminek felszíne is olyan törékeny volt, hogy oda kellett figyelnem, hogy véletlenül se karmoljam le a bőrét az arcáról.
Végül ellökve magamat tőle fordítottam neki hátat. - Tudod, mikor legutóbb hosszabb távon kapcsolatba léptem egy emberrel, akkor szert tettem valami különlegesre. Nem tudom, hogyan érte el, de azt hiszem beleszerettem. Legalábbis így nevezitek, mikor megállás nélkül a másik társasága iránt sóvárogtok ti muglik, nem? Persze nem mondom, hogy egyáltalán képes vagyok a szerelemre sokkal inkább ragaszkodás volt, de tőle született meg a fiam. Rá vagyok a legbüszkébb a világon és eszem ágában sincs, hogy valaki tudomást szerezzen a létéről, vagy arról, hogy újra a Földi dimenzióban létezem. Úgyhogy kénytelen leszel a mi kis titkunkat nagyon, szépen megőrizni nekem. Ugye jó kislány voltál életedben? - Visszafordultam hozzá és a kedves mosolyom, ami kicsit volt csak rémisztő eltűnt és valami sokkal rosszabb vette át a helyét. Mintha a kedvenc arcvonásaim teljes mértékben megszűntek volna létezni, ahogy újra felé közelítettem és ördögi kacajjal toltam székestül a terasz felé, aminek hatására a szék keservesen nyikorgott a padló felszínén, tökéletes egyensúlyt alkotva azzal, ahogy ő sikongatott és ficánkolt próbálva menteni a menthetőt. - Mindig is érdekelt, hogy tudtok-e repülni. - Azzal pedig már kötelek és a szék nélkül dobtam át a korláton figyelve a próbálkozását, kapálózását mígnem egy nagy puffanással földet nem ért. - Ezek szerint, akkor nem..