cece & hannah

curiosity killed the cat

Sosem értettem igazán Thomas kötődését a mondén világhoz. Persze átéreztem a fájdalmát, amit ennek hiánya ébresztett benne, de én igazán csak át akartam segíteni őt ezen az egészen, hogy meg tudjon birkózni a helyzetével, hogy az árnyvilágot választotta. A világot, amelyben annyi jót tehet, amennyit csak szeretne. Ártatlan életeket menthet meg ahelyett, hogy egy olyan életet él, amit sosem neki terveztek. Bár a szüleiről még mindig nem tudunk semmit, de ettől függetlenül én sosem álltam másként hozzá, mert mondén családból származott. Páran piszkálták érte persze, de sosem merték ezt szemtől-szembe megtenni sokkal inkább a háta mögött sugdolóztak, mert már akkor is látni lehetett, hogy egy igazán erős árnyvadász lesz belőle. Nem hiába lett a parabatai-om. Egy nagylelkű, iszonyatosan szeretni való kis mályvacukor. Csak ezt nem szabadna annyira híresztelnem, de én pontosan tudom, hogy mennyire érzékeny is tud lenni.
Talán pont ez a kíváncsiság az, ami engem most ide vezényelt. Itt volt ez a lány a múltjából, akiről úgy tűnik nagyon sokat jelent a számára. Elmondtam neki ezerszer, hogy nem kellene újra és újra felbukkannia, hagynia kellene, hogy a lány továbblépjen, de ilyenkor olyan, mintha a falnak beszélnék. Bár azért én sem a legjobb példát mutatom, hiszen most én is itt vagyok és őt figyelem. Persze a különbség annyi, hogy engem egyáltalán nem ismer. Így nem egy múltbeli kísértet vagyok. Csak egy idegen, akiről még csak semmit sem sejt.
Mikor látom, ahogy a jegyzetei a szökőkútba esnek és a kétségbeesést, amely minden egyes porcikáját megtölti, akaratlanul indulok meg irányába és, mikor mellé érek kedves hanglejtéssel fordulok hozzá. - Segíthetek esetleg? - Miután nem méltat válaszra egyszerűen csak felszökik a szemöldököm majd megkaparom a torkomat, nyelek egyet és újra megpróbálkozom. - Tudok segíteni? - Tényleg barátságos akartam lenni, de még így is kis híján bekapott és egy pillanatra azt hittem, hogy Thomas őrült, hogy ezzel a lánnyal foglalkozik egyáltalán, de ugyanakkor egy pillanatra is elég volt a szemébe néznem, hogy rájöjjek mennyire megtört a lelke. S ezt talán Thomas elvesztése tette vele. Hát nem csoda, hogy az a butus egyfolytában önmagát sanyargatja. De azzal, hogy vissza-vissza jár egyiküknek sem tesz jót ezt igazán megtanulhatná.
- Azt kérdeztem, hogy segíthetek-e esetleg. De úgy látom, hogy határozottan szükséged van rá. - Azzal pedig mit sem törődve másztam be a szökőkútba odafigyelve, hogy egyetlen papírlapra se lépjek rá, sem pedig képre és azokat összeszedegetve másztam ki és nyújtottam át a lánynak a lapokat. Koránt sem zavart, hogy majdnem térdig eláztam ilyen apró formaságok a démonvérhez képest koránt sem tudtak izgatni.

Én csak vissza akartam kapni Thomast, s ezért képes voltam bármit megtenni. Az egyetem már régen nem számított, éjt nappallá téve az utcákat jártam és minden apró felfedezésemről naplót vezettem. Felkutattam a helyeket, ahol Thomas megjelent nekem és próbáltam rájönni, hogy miknek a hatására hallucinálom őt. Régi emlékek, kettőnk számára fontos helyszínek vagy a tudatmódosító szerek voltak rám ilyen hatással? Bármit is tettem a végére már mindenhol őt láttam. A családom szerint bele kellett volna törődnöm abba, hogy meghalt, tovább kellett volna lépnem, de én képtelen voltam ezekre. Mert éreztem, hogy nem halt meg. Bárki bármit is mondott, tudtam, hogy nem őrültem meg. Tudtam, hogy valahol Thomas ott rejtőzött az árnyakban és engem figyelt. Nem találtam megmagyarázható indokokat arra vonatkozóan, hogy miért kellett megjátszania a saját halálát... mégis szentül hittem, hogy kell lennie valaminek, amiért képes volt mindenkit hátrahagyni.
Az egyik padon ülve, már-már kapaszkodóan szorítottam magamhoz a naplómat, miközben az utcán járkáló embereket néztem, bízva abban, hogy hamarosan Thomas is felbukkan majd közöttük. De mivel nem így lett, egyre feszültebbé váltam. Látni akartam őt, beszélni vele, biztosítani arról, hogy itt vagyok neki... de egy hang azt súgta a fejemben, hogy mindez nem számított már Thomasnak. Hiába jelent meg a közelemben hébe-hóba, nem voltam annyira fontos neki, hogy ténylegesen, úgy igazából közel férkőzzön hozzám, hogy odajöjjön és megnyugtasson afelől, hogy életben van és jól van.
Egyre jobban belelovaltam magam ebbe a gondolatmenetbe, aminek köszönhetően egy kisebb pánikroham szeretett volna úrrá lenni rajtam. Felugrottam a padról és sietős léptekkel indultam el onnan. Nem volt úti célom, tervem se, mindössze el akartam menekülni a saját gondolataim elől, de félő volt, hogy sose leszek képes erre.
Amennyire sokan haladtak át a zebrán, annyira meglepő volt, hogy a Central Park-beli nagy szökőkútnál alig akadt néhány ember. Azért jöttem ide, mert naiv reményeket fűztem ennek a helynek a megnyugtató hatásához, ami egy figyelmetlen biciklisnek hála nem következhetett be. A futár ugyan sikeresen kikerült egy lányt, engem azonban a szökőkút peremének lökött, a naplóm pedig egyenesen a vízbe repült. - Ne, ne, ne! - ezt szajkóztam magamnak, miközben már dobtam is le a táskámat a földre és annyira nyújtózkodtam bele a szökőkútba, amennyire az fizikailag lehetséges volt. Az összes feljegyzés, amit Thomasról készítettem szétfoszlani látszott, ahogy a víz átitatta a gyenge lapokat. Az írásaim elmosódtak, néhány lap kiszakadt és tovább úszkált a szökőkút hideg vízében. Rettentő dühös voltam az egész világra, minden lehetséges okból kifolyólag, ám a könnyeim mégsem az eláztatott lapok miatt kezdtek hullani. Valóságos őrült nő látszatát keltettem, ahogy csapkolódva próbáltam magamhoz édesgetni a füzetem megmaradt maradványait, amikor hirtelen megtorpanva néztem végig, miként süllyed le a kedvenc közös képem Thomasszal a kút fenekére. Az idő közben mellém keveredő szőke hajú lány minden bizonnyal már nem először tette fel nekem ugyanazt a kérdést, most mégis olyan ijedten tekintettem rá, mintha csak egy szellemet látnék. - Tessék? - nem túl kedves hangsúlyban kérdeztem vissza, de a gondolataim messze jártak és nem tudtam ide összpontosítani a figyelmemet. Viszont mivel a korábbi kérdéseit nem hallottam, kénytelen voltam újra szóra bírni őt, már ha ezek után volt kedve és ideje velem bajlódni.