Nagyokat próbáltam pislogni, hogy kitisztuljon a látásom, de ez nem segített semmit. Az egyetlen fényforrás valahol, egy nagyon távoli ponton volt a szobában, ami tehát csak annyit segített, hogy ne ütközz neki semminek és ne ess el senkiben. Ha volt is ablak valahol, azt annyira letakarták, amennyire lehetett. Volt már rá alkalom, hogy megpróbáltam megkeresni, de egyszerűen nem volt erőm hozzá. Még addig se jutottam el, hogy rájöjjek, mi adja a fényt a szobában, nem hogy pontosabb kutatásokat végezzek! Addig általában eljutottam, hogy rájöjjek – nagyjából ugyanannak a pontján vagyok a szobának, mint legutóbb, a hátammal a falat döntve. Ha kicsit oldalrább fordítottam a fejem, akkor azt is láttam, hogy rajtam kívül mások is vannak ott, hasonló testhelyzetben, de az arcukat, vagy bármi jellegzetességet képtelen voltam kivenni rajtuk. Mintha az a szer, amit minden alkalommal megitattak velünk egyszerre tompította volna minden érzékszervünket, de nem annyira, hogy ne legyünk tudatunknál és ne fogjuk fel, micsoda slamasztikában vagyunk. Legtöbb esetben alig hallottam valamit mikor magamhoz tértem, de voltak esetek, mikor halk nyöszörgés vagy zokogás hangja ütötte meg a fülem, de nem tudtam beazonosítani, hogy honnan. Néha már azon se lepődtem volna meg, hogy hallucinálom őket, hogy az agyam kitöltse azt az átkozott csöndet, ami körbevett. Akadt mikor már az is eszembe jutott, hogy akiket látok, azok nem is emberek… vagy ha azok, akkor már nem élnek. Igazából teljesen egyedül vagyok, egészen addig, amíg Ő meg nem jelenik és… nem akarok rá gondolni, nem akarom tudni, ne, ne…
Valami halk surlódó hangot hallottam, ami hirtelen visszahozott a valóságba. Mintha valami mozgolódott volna a sötétségben és fokozatosan kezdtem is sejteni mi az – ezek az alkalmak adtak reményt arra, hogy talán nincs minden veszve. Láttam, ahogy az alak, akinek nem tudtam kivenni a vonásait, lassan kúszik a földön, nagy eséllyel ő is a fény felé próbált eljutni, mint ahogy én is nem egy alkalommal. Sikerült? Nem. Mert mielőtt odaérhettem volna, Ő megérkezett és elvitt… valahová. Egy idő után pedig eljön az a pont, hogy feladod, mert tudod, sose éred el a célod és amúgy… számít egyáltalán? Mi lesz akkor, ha megtudom, mi adja a fényt? Ha nagy nehezen, erőt véve ezen a használhatatlan testen, rábírom magam, hogy eljussak oda, akkor okosabb leszek valamivel is? Azt tudom, hogy arra van az ajtó, de biztos voltam benne, hogy zárva találnám. Innen nincs kiút, esetleg akkor, ha nem kapom meg a szert, de... akkor se tudom, hogy lábra tudnék-e állni egyáltalán. Annyira… kilátástalan.
Éreztem, ahogy fejem lassan lebicsaklik és tekintetem a karomra esik (ilyenkor néha beugrik, hogy ez nem én vagyok, ez nem az én testem, nem…), miközben egy halk sóhaj szakadt fel belőlem. Egykori rúnáim már rég eltűntek, csak egy maradt… de azt is mintha valaki megpróbálta volna lekaparni. Ahogy lassan kattognak a fogaskerekek a fejemben, lassan rájövök, hogy ki tetten – Én. Mert dühös voltam. Mert megígérte, hogy soha többet nem érhet baj. Mert azt mondta vigyázni fog rám. Mert kijelentette: se isten, se ördög nem állhat az útjába, ha rólam van szó. Mégis… mennyi idő telhetett már el? Mióta vagyok itt? Olyan hideg van, és te nem vagy itt… Louis. Hallod ugye? Megígérted. Miért nem vagy itt? Igazából ez az egész a te hibád. Ha figyeltél volna a jelekre, ha tartod magad a szavadhoz, akkor nem alakultak volna így a dolgok. Ha nem foglal le jobban az, hogy bebizonyítsd, hogy jobb vagy a bátyádnál, akkor láttad volna. Miért nem vagy itt Louis? Louis… Louis… LOUIS!


- Louis! – halkan nyöszörögve pillantottam az engem szólongatóra. Nem sokkal később még valami a fejemnek is repült, tippem szerint egy műanyag kanál, vagy valami ahhoz hasonló, nem éppen veszélyes használati tárgy. – Kelj már fel haver, fontos dolgunk van! – kezdtem ráébredni, hogy Dominic az a jóképességű, aki nem hagy nyugtot nekem és bár az arcomon biztos nem látszott, de valahol hálás voltam neki.
- Oké, mindjárt, időt kérek… - motyogtam, majd megmasszíroztam kicsit az arcom. Annyit sikerült megállapítanom, hogy legalább a fotelon aludtam el és nem a földön, vagy más egyéb kényelmetlen helyen, mint ahogy az utóbbi időben néha megesett.
- Te figyelj, lenne egy kérdésem.
- Érdekelnek a méreteim?
- Idióta. Nem, inkább az, hogy mikor aludtál utoljára?
- Hát pont most.
- Nem úgy értem! Hanem úgy általánosságban.
- Tegnap este is aludtam.
Dom kifejezetten komoly arccal nézett rám, majd láttam, hogy inkább hagyja a dolgot, mire csak rávigyorodtam. Nem akartam, hogy velem foglalkozzon, megvolt neki a saját baja az én hülyeségeim nélkül is. Néha elgondolkodtam azon, hogy meséljek-e neki az álmokról, de mindig elhessegettem a dolgot. Mikor legutóbb egy boszorkánymestertől rákérdeztem a dologra csak hülyének nézett és azt mondta, hogy amit látok, az nem a valóság, sokkal nagyobb az esélye annak, hogy a bűntudatom okozza a rémálmaimat. Esélytelen, hogy a valóságot lássam, ez nem történhet meg.
Én pedig hittem neki és vettem még egy karton bájitalt tőle – mert nem akartam aludni, vagy inkább nem akartam álmodni. Meg tulajdonképpen is luxus dolog az alvás, nekem fontosabb dolgom van, fényévekkel fontosabb.
- Mindjárt jövök, tudod egy kiadós alvás után mindig hív a természet – kacsintottam Domra, majd elindultam a fürdőszoba felé és magamra húztam az ajtót. Pontosan tudtam, hogy hová rejtettem el a fiolákat, még félálomban is megtaláltam volna. Úgy buktam rá, mint szomjazó a vízre – mintha ez kitörölhetné az agyamból a látottakat. Mert annyira valóságosnak tűnt, annyira igazinak hatott az érzés, az a bezártság és reménytelenség, hogy nincs esély, nem menekülhetek abból a szobából – és mindennek én vagyok az oka. Maeve ott van, valahol a sötétben, én pedig csak tehetetlenül toporgok és ostobaságokkal töltöm az időt, ahelyett, hogy megtaláljam őt.
Lassan a tükör felé fordítottam a fejem. Elég kialvatlan ábrázatom volt, de tudtam, amint az ital hatása beindul, akkor olyan energikus leszek, hogy ha akarnak se tudnak lecsapni. Más kérdés, hogy később ennek meglesznek a mellékhatásai, de annyi baj legyen, már megtanultam velük együtt élni. Csak az a lényeg, hogy legalább olyan helyen aludjak el, ahol kisebb a veszély kockázata.
Még egy kis vizet lögyböltem az arcomra, majd a tükörbe mosolyogtam. Csak az a hit tartotta bennem a reményt, hogy hamarosan megoldást találunk majd, hogy tulajdonképpen már nagyon közel járunk csak még mi magunk nem tudunk róla. Egy karnyújtásnyira a megoldás…
Egy részem néha viszont abban reménykedik, hogy sose tudjuk meg a valóságot. Vagy ha mégis… akkor amit látok az nem a valóság. Hogy Maeve nem szenved a sötétben és nem engem okol a történtekért. Akkor talán… már az is jobb volna, ha halott volna.