Flectere si nequeo superos, Acheronta movebo

Tárgy: Re: louis && sonja • cookies & witchcraft Vas. Dec. 08 2019, 03:27

louis & sonja

just another day with family and lots of cookies

Egy pillanatra azt hittem, hogy talán kemény dió lesz, de mégis ki az, aki elutasítaná a lehetőséget, hogy sütiket próbáljon ki? Mármint mennyire kellene őrültnek lennie valakinek, hogy azt mondja Ő már pedig nem fog sütit enni? Persze azért már hallottam olyat is, aki képes volt azért hisztizni, mert nem szereti a fagyit, de szerintem az is totális marhaság volt. Egyszerűen csak abban a pillanatban nem igazán volt más oka arra, hogy hisztizhessen és a helyzet középpontjává varázsolja önmagát így a lehető leghülyébb módot választotta. Elfelejteni, hogy valaki annyira nyomi, hogy nem szereti a fagyit? Ezen én annyira kiakadnék, hogy egy életre nem lehetne elfeledtetni velem.
Na, de térjünk vissza a jelenlegi idősíkra, amikor is meg kell győznöm ezt a srácot, hogy a lehető legtöbb sütit próbálja ki aztán pedig jövőre is visszatérjen. Mert amíg jól megy a süti üzlet addig nem kell beállnom a tenyérjóslás, meg a gyógyítókristályos őrületbe, amibe a családom annyira beleszerelmesedett. Amennyire lehet én távol akarok maradni ettől az egésztől, mert egyáltalán nem hiszek benne.
S persze elég jól megy az üzlet, de sosem árt feljebb tornászni a profitot és esetlegesen újabb és újabb törzsvásárlókat becsalogatni, hiszen így csak még biztosabb, hogy nem kell átállnom a sötét oldalra.
- Hát egy csomó fajta van, mint látod.. - Mutatok végig a kínálaton. - Nem tudom esetleg van kedvenced, vagy mindenevő vagy? Gyümölcsös is szóba jöhet, vagy maradjunk az egyszerű csokisnál esetleg a diós? Óóó, erről jut eszembe.. Van esetleg valamilyen allergiád vagy ilyesmi? Mert akkor az alapján segítek kiválasztani párat. - Persze általában ráérzek egy személynél, hogy mégis melyik sütemény az, ami leginkább képviselheti az ízlelőbimbóit, de jelenleg, ha fegyverrel kényszerítenének sem tudnám megmondani, mert olyasfajta lelkesedés ült ki az arcára, mint aki képes lenne ez az egész kínálatot egy ültő helyében bemajszolni. S talán nem is lőttem olyan messzire, de ezt még azért jobb kideríteni, mint a megérzéseimre hallgatva a kezébe nyomni az összesből legalább egyet, hogy kiválassza a kedvencét aztán vigyen egy tálcával belőle. Még az is lehet, hogy allergiás valamire.. Ami nem feltétlen jelenti azt, hogy nem vágyik rá. Sokan szeretik azt hinni, hogy az ételallergia nem olyan komoly.. Egészen addig míg, nem kell szembenézniük vele.

Sonja & Louis

Igazából nem volt semmi nagy terv, vagy bármi. Dominic pár napja megkocogtatta a vállam, hogy talált némi nyomot a kutatásunk ügyében, de az nem itt New Yorkban, hanem kicsit messzebbre vinne minket. Igazából nem nagyon gondolkodtam, csak behajigáltuk a cuccainkat egy táskába, hagytunk a csajoknak egy üzenetet, hogy elmentünk, majd már úton is voltunk. Ezt a spontán cuccot bírtam Domban, hogy egyszer ha kitaláltunk valamit, akkor nem paráztuk túl a dolgot, hanem mentünk és csináltuk. Sok emberrel ez volt a gond – a túlgondolkodás. Egyszerűen képtelenek megtenni amit akarnak, akkor amikor akarják, hiszen rájuk jön a félsz, hogy joguk van-e hozzá, megtehetik-e és társai. Oké, vannak olyan kérdések, ahol ez amúgy fontos kérdés, de… jelen esetben az egyetlen ami visszatarthatott volna minket, az saját magunk voltunk. Jó, jó, érzem hogy Lia majd lehet megint kitalálja, hogy milyen csodás szavakat tanulhatok meg vele, mert csak egy sajtpapírt hagytunk, de komolyan már… felnőtt ember vagyok! Asszem.
Valljuk be azt is, hogy amilyen gyorsan jött a nyom, ugyanolyan hamar derült ki róla, hogy kamu. Vagyis nekem nagyon annak tűnt, de Dom rá volt pörögve, hogy nem, ez most jó lesz, meg tuti, de én biztos voltam benne: ez már eléggé vakvágány. Ennek ellenére hagytam, hogy bevesse magát a környékbeli könyvtárakba, hogy ott kutasson mindenféle újságcikkek között, amíg én… felmértem a terepet. Természetesen szigorúan szakmai szempontból, semmi köze nem volt ahhoz, hogy a környéken épp vásárt tartottak, ami egyet jelentett a sütikkel és egyéb nyalánkságokkal. Ugyan, dehogy is!
Igazából úgy voltam vele, hogy majd nézek valami kis apróságot Donak és Liának is, hátha le tudom őket valamennyire kenyerezni ezzel. Persze, majd kijelentem, hogy én egyedül vettem, elvégre valakin csak-csak le kell majd tölteniük a haragjukat és hát… akkor már inkább Domon és ne rajtam, ugye? Én hoztam ajándékot! Gondoltam rátok! Nagyon erősen! Még biztos csuklottatok is… bár ne, azt inkább ne.
Oké, első körben azért úgy voltam vele, hogy körbejárok, lecsekkolom mi van, aztán bevásárlok mindenféle nyalánkságból. Abban biztos voltam, hogy a lányoknak azt nem veszek, mert figyelek a vonalaikra és nagy eséllyel még hazaérkezésünk előtt „eltűnnének”. Vagy általam, vagy Dom által. Egy kis kulcstartót vagy fülbevalót meg úgy se nyúlna be a csajok elől egyikünk se!
Épp azon gondolkodtam, hogy melyik kis standot csekkoljam végig, hátha találok valami érdekeset, mikor hirtelen megszólított valaki… és kimondta a varázsszót. Süti. Ajj… a lányok ajándéka várhat!
- Ó, de! Milyen van? – az addigi komoly arckifejezésem máris oda volt és a képemre mászott az a mások által már jól ismert, kisfiúsan bájos, lelkes kiskutya fej. Vagy legalábbis Lia egyszer valami ilyesminek írta le asszem… nem, nem éppen szép bók, de neki elnéztem, ez egyszer.

made by

louis & sonja

just another day with family and lots of cookies

Talán a legtöbb velem egykorú utálta volna ezt a kis vásárt, amit minden évben megrendeztek a környékünkön az utcán, de én határozottan imádtam. Meg leginkább talán azt a részét, hogy ki kell segíteni a családot. A kisujjamat sem kellett volna mozdítanom, ha nem makacskodtam volna, hogy tök jó, hogy ennyire oda vannak a boszorkányságért, meg hisznek benne, de tőlem mindez eléggé távol állt. Ezért sem voltam hajlandó sosem ténylegesen közösködni a jóslásaikkal, meg minden egyéb szolgáltatásaikkal.
Már gyerekkoromtól kezdve imádtam sütögetni, mindig ott voltam valamelyik nagynéném sarkában, vagy éppen édesanyám mellett lézengtem, vagy a nagyinak segítettem be valamilyen módon. Leginkább mondjuk a díszítésekkel foglalkoztam és azokkal is leginkább akkor, mikor már biztosan kihűlt a süti így nem fenyegetett a veszélye annak, hogy megégetem magam.
A gyerekkori képek, amelyek az alkotásaimról készültek koránt sem tükrözik azt, amit körülbelül tizennégy éves korom óta a vásárba hozok. Persze igyekszem mindig fejlődni és újabb választékokkal is érkezni, de a régi kedvenceket sem hagyhatom ki a sorból, hiszen akkor azt hiányolnák. Habár sosem hittem volna, hogy ez lehetséges, de azért igen is megfordul néhány törzsvendég ilyenkor. Van, aki kifejezetten szeretné a vásáron kívül is enni a sütijeimet, de ezekre a kérésekre mindig nemet mondok. A titok abban, hogy miért hiszik, hogy ennyire jó, hogy különleges, nem minden nap kapható. Még a végén, ha minden nap osztogatnám, akkor megunnák egyhamar és rájönnének, hogy nem is olyan nagy szám az egész inkább a külsőség az, ami csábítja a tekintetüket.
A tekintettemet a tömegben is egy olyan arc vonzza, akihez még nem rémlik, hogy lett volna szerencsém. Az évek során már a többséggel volt lehetőségem találkozni elég kevés turista jelenik meg az utca ezen része felé, többnyire az elején pózolnak pár standnál és ebben ki is merül a vásári látogatásuk. Így mindig is könnyű volt számomra kiszúrni azokat, akikhez még nem volt szerencsém. Mondjuk nem láttam benne mást, mint egy potenciális vásárlót, akit talán évente visszacsalogathatok a sütijeimmel.
- Szia, esetleg szeretnél venni egy sütit? - Ha nem mersz, akkor nem nyersz. Én pedig most mertem. Meg aztán.. Ki az, aki nem szereti a sütit? De komolyan.

•••

» Louis Fairwind
» Louis Fairwind
» Raktár