Az életed sose volt fenékig tejfel, de ezzel meg tudtál birkózni – egy pontig. Végül mégis eljött az a pillanat, mikor már úgy hitted nem lehet rosszabb. Nem, sose voltál semmilyen szernek a függője, egyszerűen csak az élet úgy hozta, hogy azt hitted, már csak egy csoda menthet meg. Lehet, hogy valamely családtagod adóssága rád szállt, te pedig az utcán találtad magad, vagy olyan emberekkel kötöttél üzletet, akik nincstelenné tettek, egy pondróvá az utca szélén. Értéktelennek érezhetted magad, meglehet még gyűlölted is magad, lehet bizonyos családtagjaidat is veszélybe sodortad ezzel… megeshet még az öngyilkosság gondolata is megfordult a fejedben, mikor is betoppant az életedbe Heloise, aki egy egyszerű alkut ajánlott. Csak el kellett hitednek mindenkivel, hogy remek író vagy és meggyőznő őket, hogy minden egyes szó, amit Heloise leírt, azok valójában a tieid. Persze, a nő még akkor nem tudhatta, hogy benned a hazugságok nagymestere született meg, vagy legalábbis valaki, aki kellő útmutatás után átkozott jól el tudja adni magát. Nem telt bele sok idő, te lettél a nagybetűs író, akivel a társaság krémje szerette együtt tölteni az idejét, akinek a szavait idézték a nagyobb összejöveteleken – más kérdés, hogy egy szó se volt valójában a tiéd, de ez hol érdekelt volna téged? Fürdőztél a téged körülvevő tiszteletben, miközben mérhetetlenül hálás voltál Heloise-nak, akinek kapcsán egyszerűen nem értetted, hogy miért nem ő maga aratja le a babérokat, de… nem firtattad. Szerencsésnek érezted magad és nem akartad kísérteni azt.
Nagy eséllyel egy véletlennek köszönhető, hogy egyszerű mondénból miképp váltál látóvá. Rosszkor látogattad meg Heloise-t, vagy valami más kellemetlenség történt, de az élménynek köszönhetően felnyílt a szemed egy számodra ismeretlen világra, egy számodra jóval izgalmasabb, érdekesebb helyre… ami nem hagyott nyugodni. Lassan már nem csak az egyszerű emberekben keltett áhítat éltetett, hanem ott mozgott benned egy új érzés, egy szűnni nem akaró… kíváncsiság.
Ki tudja mennyi idő telt el – lehet családod is lett és gyereked, megeshet inkább maradtál örök ifjú, de Heloise-szal való kapcsolatod nem szakadt meg, hiszen az úgy szólt, hogy halálodig az írója maradsz, amit nem bántál. Viszont… valami hiba csúszott a képletbe. Lehet valóban elkezdted vágyni a halhatatlanságot, nem csak íróként, hanem emberként is? Vagy csak olyan személyekkel kerültél kapcsolatba, akikkel nem kellett volna? Ezt csak te tudod – de végül halhatatlanná váltál, de nem biztos, hogy úgy, ahogy szeretted volna. Egy lettél az éjszaka gyermekei közül, egy vámpír, de nem is sejthetted, hogy ennek bizony ára lesz.
Ha volt is halandó családod, nagy eséllyel le kellett mondanod róluk, ők halottnak hittek – és bár Hell biztosan tudott róla, hogy mi történt veled, attól a pillanattól kezdve eljátszottad az ő bizalmát is. Mondhatjuk, hogy az ő szemében is meghaltál, így aztán kénytelen voltál úgy vámpír családoddal zöldágra vergődni.
Azóta sok-sok év telt el, immáron a magad ura vagy, napjainkban vagy New York vagy Los Angeles utcáit járod, ki tudja miért – viszont nem is olyan régen egy ismerős arcot szúrtál ki a tömegben. Egy olyat, ami egy percet se öregedett utolsó találkozásotok óta, valakiét, aki még emlékszik arra, ki is voltál egykor valójában, milyen is volt az a férfi, akinek születtél.
Haragszol Hellre mert magadra hagyott? Vagy pont hogy örülsz, hogy viszont látod? Ezt rád bízom, de az biztos, hogy Hellnek az lesz az első gondolata, amint meglát, hogy biztosan valami átkozott indokkal keresed fel, ami lehet a bankszámlájához köthető.  Így lenne? Majd kiderül.

//Átok boldog lennék, ha valaki hozná az urat! Nyugi, nem szerelmi szál, Hell részéről legalábbis semmiképp, az ő szemében az úr csak egy eszköz volt, aki silánnyá vált, amint „elárulta” őt. Ha érdekelne a karakter, nyugodtan zaklass PM-ben, discordon, vagy ahol tudsz! * - *//