Vadászaton voltunk.
A fűben hasaltam a bokrok között. Mindkét oldalamról a fivéreim vettek körül. A bátyám túloldalán pedig apánk figyelte, ahogy a puskámat az előttünk álló szarvasra szegeztem. Csak a prédámnak szenteltem a figyelmemet. Hallottam a szél susogását a lombok között, éreztem a porhanyós föld illatát, láttam miként feszültnek meg a szarvas izmai, ahogy lehajolt legelni. Figyeltem a szélirányra, hogy a gyilkos lövedékem véletlenül se vétsen célt.
Alig tapinthatóan vibrált a levegő, ahogy felkészültem a lövésre. Tudtam, hogy eltalálom majd a állatot, azzal is tisztában voltam, hogy este vadhúst eszünk majd odahaza és az agancsával a szobám falát díszítem majd. Éreztem a súlyát annak, hogy kioltok egy életet a fegyveremmel, és mégsem uralkodott el rajtam a bűntudat.
Lövés dördült. Madarak röppentek a magasba a hang hatására. A golyó kirepült a puskámból, és leterítette a prédámat. Elégedettséggel töltött el, ahogy a földön vergődött. Felpattantam, a fegyvert a hátamra erősítve szaladni kezdtem az irányába. A testvéreim a nyomomban voltak, ahogyan apám is. Nem akarták elhinni, hogy sikerült.
Valami furcsa, édes érzés kerített hatalmába, amikor az állat szemei üvegessé váltak, és elhagyta az élet. Többet akartam, többet kívántam: abban a pillanatban világosodtam meg, hogy számomra örömet okoz a gyilkolás.


Amikor megláttam a földön az összetört trófeámat, mentem eluralkodtak rajtam az indulatok. Annyira feldúltnak éreztem magam, hogy a haragomat a szolgálólányon vezettem le, aki tönkretette a díszemet. Először csak egy pofont kapott, aztán megragadtam a karjánál fogva, és berángattam egy félreeső szobába, ahol addig ütöttem, amíg véressé nem vált a kezem.
A lány kiabálására a bátyám rontott be, aki alig bírta leráncigálni róla. Azonban tekintve, hogy Adler jóval magasabb és testesebb volt, mint én, így könnyedén kiütött egy jobbhoroggal.
Fél órával később már apánk irodájában ültünk, én egy cafat húst nyomtam az arcomnak, miközben a székben elterpeszkedtem. Adler viszont mellettem úgy ült, mint akit karóra húztak volna.
− Elárulnátok, hogy mégis mi a fene történt? – Fél szemmel apánkat figyeltem. Remegett a keze a dühtől, mindig ez történt, ha ideges volt. Talán félnem kellett volna a következményektől, azonban egyáltalán nem aggódtam.
− Apa, a könyvtár felé tartottam, amikor meghallottam az egyik szolgáló kiabálását. Amikor pedig beléptem a szobába, annyit láttam, hogy Eric éppen összeveri őt. Nem hagyhattam annyiban! Már csak azért sem, mert ki tudja a lány mit pletykál majd ezek után a családunkról. – Család… Amióta éltem folyamatosan a család jóhírének a megőrzését sulykolták belém. Azt, hogy a vér kötelez, hogy hozzájuk tartozom, ezenkívül garantálnom és vigyáznom kell a leendő generációnk tagjaira.
Apám kérdezett azt kérdezte, hogy Adler igazat mond-e. Megvontam a vállamat, a húscafatot pedig az asztalára dobtam. Egyikőjük sem érdekelt. Ők nem értették, hogy az a cseléd tönkretette a kollekciómat, aminek a gyarapításával annyi éven keresztül foglalkoztam.
Adler feltápászkodott a székéből, és kifelé indult. Amint becsukta maga mögött az ajtót, apám már előttem állt.
− Úgy tűnik fiam, jómodorra kell téged tanítanom. Mostantól soha többet nem emelsz kezet egyetlen emberemre sem, amíg ebben a házban laksz. Világos voltam? – Mielőtt válaszolhattam volna, a keze az arcomon csattant…


Fényűző bálok. Sose tartoztak a kedvenceim közé, de hát a családom imádta, ha felvághatott mások előtt. Immár a harmadik pohár pezsgőt kortyolgattam, amikor a tekintetem megakadt egy pároson a táncolók közt.
Pontosabban, egy gesztenyebarna hajú, szép arcú lányon, aki a bátyám oldalán keringőzött. Lenyűgöztek kecses mozdulatai, és minél tovább bámultam, annál világosabbá vált bennem: akartam őt.
− Hé, Lothar! – ragadtam meg az öcsém zakóját, amikor el akart sétálni mellettem, és picit visszahúztam. A kezemben még mindig ott gyöngyözött a pezsgő, ahogy a mutatóujjammal a párocska felé mutattam. – Ki az a lány?
− Nem hallottad még? Ő Victoria Montgomery. Apánk és a bácsikánk az Egyesült Királyságban nyit üzletet. Mr Montgomery és a családunk házassággal fogja megpecsételni a közös együttműködést. Ha minden jól megy, Victoria és Adler hamarosan egy párt alkotnak. – Összeráncoltam a szemöldökömet. Egyáltalán nem tetszett a gondolat, hogy a nő, akit birtokolni akartam, a testvéremhez fog tartozni a jövőben. Úgy határoztam, hogy kerül, amibe kerül, de megszerzem magamnak.


Hiába csavartam Victoriát az ujjaim köré, kötötte őt az apja ígérete. Szökésről a részéről szó sem lehetett, a bátyámat pedig az örege miatt nem merte kikosarazni. Más eszközökhöz kellett folyamodnom, hogy Adlert eltűntessem a képből.
Az egész azzal indult, hogy egy éjszaka megsebesítettem a fivérem lovát, így az képtelen volt lábra állni. A ló pedig, amelyet helyette szereztem neki hírből sem ismerte a vadászatot. Nem volt betörve, nem szoktatták hozzá a kopókhoz, tökéletes volt hát minden szempontból.
Két hét múlva lett volna a menyegzőjük, így Lothar úgy gondolta, egy közös vadászat a baráti társasággal jó mulatság és feszültséglevezető lenne. Én pedig bíztattam őt ebben az ötletében, így már hajnalban útra keltünk.
Csak várnom kellett a tökéletes alkalomra, amikor megbokrosodott a lova, és a vadat űzve, a kutyák közt elveszett a rengetegben. A többiek nem vették észre, hogy tüzet nyitottak rá, a kutyák csaholása pedig elnyomta a hangját. Nekem csak az az egy feladatom volt, hogy mellkason lőjem, amikor tisztává vált a célpont. – Auf wiedersehen, Bruder!
Adler meghalt. Vadászbalesetben érte a halál, így második fiúból elsővé léptem elő a ranglistán, amely azt jelentette, hogy Victoria jegyese is én lettem.
Alig bírtam elfojtani a mosolyomat, amikor a fivérem koporsóját leeresztették a földbe.


A család befektetése nem bizonyult túl virágzónak.
Victoriával Londonba költöztünk, hogy személyesen is felügyelhessem az üzletet, amely borzasztó hanyatlásnak indult. Úgy gondoltam, jó ötlet lenne a maradék pénzt szerencsejátékba fektetni, remélve, hogy az abból szerzett pénzből felvirágoztathatom a boltot.
Minden a visszájára sült el. Első körben kiszorultunk Whitechapelbe, utána pedig a pénzügyi gondjaim miatt egyre piszkosabb ügyletekbe keveredtem: pénzmosás, csempészet, tiltott kereskedelem… Mindent csináltam, ami akkoriban törvénybe ütköző volt. Nem akartam bemocskolni a kezemet, azonban külföldiként egy bűnbanda ellen esélyem sem volt. Utáltam fejet hajtani nekik. Gyűlöltem minden egyes porcikámmal őket, de ők nem voltak olyan könnyű célpontok, mint az otthoni szolgálók, vagy a fivérem.
A dolgok odáig fajultak, hogy kidobtak minket az otthonunknak nevezett lyukból, Victoriát pedig magukkal rángatták, hogy törlessze az én adósságaimat.
A tehetetlenség és a kiszolgáltatottság megőrjített. Frusztrált, hogy elvették tőlem mindenemet, hogy egy nincstelen kis senkivé váltam egy idegen országban, azonban nem mehettem vissza. Akkor jött Ő.
Alkut ajánlott nekem, azt akarta, hogy a nevemet és az arcomat adjam az ő írásaihoz, cserébe úgy élhettem, mint a királyok.
Tudtam, eljött a lehetőségem a bosszúra.


Évekig voltam az ál-írója. Sokszor úgy éreztem, hogy kihasznált, játszadozott velem, de ami a legjobban bosszantott vele kapcsolatban: nem irányíthattam őt. Nem engedte, hogy uralkodjak felette, sőt inkább ő volt az, aki lépten-nyomon beleszólt az életembe.
Amikor inni akartam volna, közbelépett, amikor dohányozni és szerencsejátékozni kezdtem, leállított. Ő azt mondta, hogy nem akarja látni, ahogy tönkreteszem magam. Én erre azt feleltem neki, hogy azt nem engedi, hogy élvezzem az életemet.
Aztán egy éjszaka minden megváltozott. Hazafelé tartottam a klubból, ahol az állítólagos barátaimmal szoktam összeülni, amikor az utcán leszólított egy férfi.
Eleinte nem foglalkoztam vele, azt hittem, egy ostoba rajongó. Az illető viszont elállta az utamat. Dolgokat kezdett suttogni a fülembe Heloise-ról, aztán átadott nekem egy levelet. Évekkel ezelőtt íródott, már megfakult rajta a tinta. Az idegen állította, hogy Heloise-tól lopta vissza a borítékot. Nem tudtam mennyire volt szavahihető fickó, de amikor felbontottam a borítékot, elhűltem a benne lévő üzenet kapcsán.
Az ismeretlen mintha a lelkembe látott volna. Feltüzelt a boszorkánymester ellen, lázított, egészen addig, amíg ténylegesen ellene nem fordultam. A férfi sokkal többet ajánlott nekem Heloise-nál: halhatatlanná tett.


Mindig is tisztában voltam vele, hogy vadásznak születtem, és az, hogy az éjszaka gyermekévé váltam, erősítette bennem ezt a tudatot.
Először azt a bűnbandát vadásztam le. Egyesével csaptam le rájuk az éjszaka folyamán. Feltéptem a torkukat, a hátba szúrtam őket, némelyik vízbefulladt. Nem válogattam a módszerek közül. Mindegyiknek pusztulnia kellett, amiért a tulajdonomat elvették tőlem, és más férfiak elé taszították. Élvezettel töltött el a vérük látványa. A bosszú éltetett engem, semmi több. S mikor már mindegyikkel végeztem, nem maradt más, mint letépni a láncaimat, amik Heloise-hoz kötöttek.
Szó nélkül tűntem el. Otthagytam mindent, nevet váltottam, és mielőtt megvirradt volna, elhagytam az országot.
Visszatértem némethonba, a családom közelében telepedtem le. Az állítólagos fiam közelébe. Nem éltek bennem apai ösztönök, de mégis csak a vérem volt. Figyeltem rá, a háttérből igyekeztem egyengetni az útjait, egészen addig, amíg kitört a háború.
Végignéztem a leszármazottaim születését és halálát, de nem szóltam közbe. Nekik nem kellett tudniuk rólam, és akkoriban amúgy is elfoglalt voltam. Nem katonaként csatlakoztam az első világégéshez, hanem a haditechnológia fejlesztésében segédkeztem. A napfény miatt nem vehettem részt egyetlen csatában sem. Ettől függetlenül az én terveim és ötleteim is kellett ahhoz, hogy a fegyvereinket pusztító gépekké változtassuk.
Fokker mellett sokat dolgoztam. A német repülők nem csak a leszármazottaimhoz köthetőek, hiszen én szereltem, javítottam és állítottam össze azokat a gépeket, amikkel az unokáim az ellenséget lőtték le. Büszke voltam rájuk. Abban a két gyerekben ugyanolyan tűz égett, mint bennem.


Habár a háború véget ért, én mégsem bírtam elfogadni, hogy egy olyan hatalmas nemzet, mint amilyen a miénk volt, ilyen csúfos vereséget szenvedjen.
A világ azt hitte, hogy eljött a béke. Azonban az árnyékből egy új alak bukkant fel. Egy szélsőséges vezér, akinek az oldalára álltam. Pusztítani akartam. Leverni minden olyan nemzetet, ami ártott az enyémnek, így nem sokat teketóriáztam, amikor megszületett a tervünk.
Kellett egy esemény, ami megbotránkoztatja a köznépet, és szükségünk volt egy bűnbakra, akire ráverhettük a balhét. Aztán jött a végrehajtó kéz, amely az enyém volt. Elégedettséggel töltött el, ahogy a lángok magasra csaptak a Reichstag körül. Senki nem tudta meg, hogy az én kezem volt benne. Csakis én emlékeztem rá miként történt az eset, hiszen kishíján én is ott vesztem a tűzben, amikor lángra kapott a kabátom.
Innentől viszont nem volt megállás: olyan események vették kezdetüket, amiknek a végén először éjszakai bombázón ültem, a végén pedig egy táborban felügyeltem a szökevényeket az őrtornyomból, és ha menekülni próbáltak, lelőttem mindet, mintha csak egyszerű vadludak lettek volna.
Káosz, pusztulás, halál és rettegés középpontjába kerültem. Egy olyan környezetbe, amelyet nekem teremtettek. Itt én voltam az úr, én parancsoltam, és senki nem volt felelősségre a döntéseimért.
Azonban a második világégés elhúzódott, és a korábbi tapasztalataimból építkezve már sejtettem, hogy ennek a vége is bukás lesz.
Korábban elfogtunk két brit felderítőt. Az egyenruhájukat egy bajtársammal, − akit időközben megkedveltem, hiszen pont olyan elvetemült nézetei voltak, mint nekem− , magunkra öltöttük, és foglyoknak adtuk ki magunkat. Lehallgattam a közeli szövetségesek rádióit, innen tudtam, hogy számíthatunk a támadásra.
Én nem akartam ennyi söpredék között elveszni, így inkább hadifogolynak adtam ki magamat. Az ostoba jenkik, hiszen ők előbb értek el minket, mint a gyáva britek, elég hiszékeny népség volt már akkor is.
Nem is gondolták, hogy évtizedekkel később két német háborús bűnösre fognak majd mosolyogni nap, mint nap, miközben mi tettük a dolgunkat.


A bajtársammal New Orleans után elváltak útjaink. Hálás volt, amiért korábban megmentettem, és átváltoztattam őt, de a saját életét akarta élni. Kivételesen eleresztettem őt, mert tudtam, hogy egyszer úgyis vissza fog térni hozzám.
Én Los Angeles felé vettem az irányt. Egy kaszinóban kötöttem ki, ahol addig játszottam, amíg nem maradt másom, mint a saját életem.
A tulaj irodájába cibáltak. Akkor derült ki róla, hogy egy nagyobb démon volt, aki tudni szerette volna, mit ajánlhatok neki azért, hogy ne végezzen ki helyben. Mesélni kezdtem hát neki az életemről, ő pedig az összekulcsolt ujjai mögött elrejtette az arcát, és hallgatott.
− Úgy érzem, fiatalember, igencsak kalandos életet éltél ezelőtt a röpke idő alatt. Amikor beléptél az irodámba, már akkor éreztem, hogy egyfajta sötét aura leng körül. Nem csak azért árasztod magadból az elmúlás illatát, mert te magad is meghaltál, hanem amiatt a sok ember miatt, akiknek a vére a kezeidhez tapad. Látom, nem vagy rest gyilkolni, ha a szükség úgy kívánja. Hazudni, egyezkedni is ügyesen kitanultál. Az eszed vág, nem vagy ostoba, és vakon tudsz követni eszméket, ha látod, hogy van értelme. A történetedből világosan kiderült, hogy gyűlölöd, ha bárki is beleszól a dolgaidba, én mégis üzletet kínálok neked: Az emberem leszel, a kutyám, akinek ha füttyentek, egyből ugrik és cselekszik. Olyan személy, aki öl, ha kell, aki hazudik, ha nincs más út, aki becsap másokat, átgázol az embereken, kegyetlenül betartja a szabályokat, és behajtja a kaszinóm vendégein a pénzt. Látszatra egy bűbájos ember leszel, akinek az elsődleges feladata kielégíteni a látogatókat, de a színfalak mögött kezelésbe veszed őket. Az életed az enyém lesz, az engedélyemmel hagyhatod el a város területét, viszont megtarthatod a halhatatlanságodat, viszonylagos szabadsággal rendelkezel, és mindent megkapsz, amit megkívánsz. Gondold át a válaszodat! Ilyen lehetőség nem adódik még egyszer az életedben.
Így kötettett meg az alkum Mephistophelesszel, és váltam a jobbkezévé. Mellette megtanultam hűséges és engedelmes lenni, azonban élvezhettem is a hatalomnak egy kis darabkáját, amelyre annyira vágytam.