Nem akartam elfogadni, hogy pontot kell tennem az egész végére egészen addig amíg nem okoztam ezzel saját magamnak még több fájdalmat. Ebben azonban semmi újdonság sincs, hiszen megannyi alkalommal okoztam már magamnak fájdalmat, amely elkerülhetetlen lett volna. Egyesek talán azt mondták volna, hogy szeretem a fájdalmat, de koránt sem ez volt a helyzet egyszerűen csak túlságosan ragaszkodó voltam, ami több problémát hozott magával, mint boldogságot.
Otthon akartam már lenni és még több alkoholt fogyasztani, hogy még az emlékét is elfelejtsem annak, hogy Alexander valaha létezett. Milyen érdekes, hogy ő elfelejtett engem én pedig azt kívánom, hogy bár megtehetném ugyanezt. Mégis valamilyen szinten minden szívfájdalom magában hordozza önmaga csodáját és tanulhatunk belőle így talán hálásnak kell lennem minden egyes cseppjéért.
Szavaira újra megjelenik bennem a remény apró szikrája, de nem kapaszkodhatok újra és újra ebbe minden egyes alkalommal, hiszen ezzel csak még több fájdalmat okozok majd saját magamnak.
Nem tudom, hogy az alkohol hatására, vagy mindenképpen megtettem volna, de egyik pillanatról a másikra átszeltem a kettőnk közötti apró távolságot, hogy megcsókolhassam. Szükségem volt erre, hogy elbúcsúzhassak még akkor is, ha valószínűleg gyűlölni fog érte, de nem tudtam uralkodni magamon. Ez a csók volt kettőnk fejezetének lezárása és a lelkemnek is szüksége volt erre, hogy az omladozó falakat valami még egyben tarthassa, hogy aztán újraépíthetővé válhasson az életem.
Azonban, ahogy elszakítottam tőle magamat nagy nehezen szinte azonnal hátat is fordítottam neki, mert nem akartam látni a megvető esetleg undorral teli tekintetét, majd minden erőmet összegyűjtve indultam el a lakásom irányába és hátra sem néztem csak haladtam előre egyenesen a lakásomban található alkoholgyűjtemény felé.

Ostoba voltam, hogy reménykedtem abban, hogy a kettőnk helyzete majd jobbra fordulhat. Tudhattam volna, hogy abban a pillanatban, hogy az apám keze belelógott ebbe az egészbe a boldogságomnak lőttek. Hálásnak kellene lennem azért, mert nem ölt meg? Valahogy ettől nem érzem magam hú, de hálásnak. Mert mindenki tudja, hogy vannak rosszabb dolgok a halálnál és én ezt most is a bőrömön tapasztalom. Lassan, mintha kicsúszna minden a kezeim közül és már az életem sem érne az ég világon semmit sem. De talán pont ezt akarja elérni, hogy kétségbeesésemben hozzá forduljak, de arra aztán várhat, mert nyilvánosan sosem ismerem el győzelmét, ha lelkemben érzem akkor sem.
Szavaira csak felhorkantok. Ne büntessem, mert megbántott. Mégis, hogy máshogy tapasztalhatná meg a tetteinek a következményeit? Másrészt pedig az aprócska bűntudat, amely a lelkét most eláraszthatta a nyomába sem érhet a jelenleg érzett fájdalmamnak így eszem ágában sincs másként viselkedni. Meg aztán két idegen vagyunk csak az ő emlékezetében. Egy idegen, aki túlzottan szeretett volna a közelében lenni. Innentől kezdve már nem kell, hogy számítsunk egymásnak.
Ellenkezni akartam, hogy ne húzzon magához, hogy ne tartson közel ilyen magához, hiszen amitől egykoron hevesen dobogott a szívem mostanra már csak egy újabb tőrszúrással ér fel. De bármennyire is kellene elhúzódnom tőle nem vagyok rá képes, tipikus. Inkább kínzom saját magamat, mint megpróbáljak eltávolodni tőle. Bár az igazat megvallva kicsit félek attól is, hogyha megpróbálom, akkor egyenesen pofára esek és abból már elég volt ma estére.
Szinte érzem a tekintetét magamon, amitől én magam is felé fordulok, hogy belenézzek abba a szemekbe, amelyek kirángattak engem egy nagyon sötét gödörből és elérték, hogy beleszeressek aztán pedig újra a sötét gödörbe löktek, mintha mi sem történt volna csak a fájdalom maradt velem, hogy emlékeztessen engem arra, hogy ez tényleg megtörtént.
- Megleszek egyedül is Alexander. - Talán majd áthívom Catarina-t, bár őt sem szívesen untatnám a szívfájdalmaimmal. Hallgatta már őket eleget. Esetleg még az is ott van a pakliban, hogy elhagyom a várost egy kis időre, hogy legyen ideje a lelkemnek felépülni ebből a csapásból távol az okozójától.

Minden egyes alkalommal, amikor találkoztunk úgy éreztem, mintha jeges vízzel borítottak volna nyakon. Olyan távolságtartó és rideg volt velem most azonban, mint aki tényleg végre elkezdett engem látni, mint egy embert és nem pedig, mint egy tehert, amely szinte szüntelenül próbálja megfojtani a jelenlétével. Most pedig kedves volt velem, de ezzel már nagyon is elkésett. Nyilvánvalóan továbblépett és már nincs olyan helyem az életében, mint egykoron. Ezzel pedig meg kell birkóznom és nekem is tovább kell lépnem, de azt nem tehetem meg a közelében.
- Meglehet, de az alapján, hogy mennyit késtél szívesebben maradtál volna egy kedvezőbb társaságban. - Talán még az is jobb lett volna, ha felhív, hogy nem tud eljönni. Akkor viszont nem tudtam volna szembesülni azzal, amivel már egy ideje meg kellett volna birkóznom. Mi ketten már a múlté vagyunk és a jövőnket kegyetlenül kiragadta a kezeink közül Asmodeus, aki most biztos jókat röhög magában.
- Ha ez téged megnyugtat.. - és egyben, ha hamarabb szabadulok tőled a jobb jelenleg. Plusz nem, mintha a lakásom nem lenne felszerelkezve elég alkohollal legalább egy évtizedre bár ilyen tempóban csak egy felet fog kihúzni a készletem. Viszont az minden lesz csak az ő problémája nem. Túl kell tennem magam ezen az egészen még akkor is, ha ez lesz a legnehezebb dolog, amit valaha tettem. Sosem gondoltam volna, hogy újra képes leszek megnyílni valakinek, de aztán megjelent Alec és ez megváltozott. Most pedig az egész mehet ki az ablakon és felejthetem el még a létezését is.
Azzal elkezdtem magam kivonszolni a bárból és megindultam a lakásom felé. Habár portált is nyithatnék, de ilyen állapotban nem vállalom a felelősséget annak biztonságosságáért.

Nem hiába mondják, hogy a remény hal meg utoljára. Hiszen pontosan ez történt most is. Azonban a történetek többsége elfelejti megemlíteni, hogy mennyire nyomorult fájdalmas is ez. Tisztában voltam azzal, hogy ezzel csak Asmodeus akar nekem fájdalmat okozni, de valahogy úgy éreztem, hogy túl messzire ment. Nem én voltam az egyetlen, akinek ennek a tehernek a súlyát el kellett viselni. Alec teljesen elfordult mindenkitől, szinte még azt is elfelejtette, hogy ki is ő valójában. Ha nem is, mégis valahogy rendkívül így érződött.
Talán a türelmetlenségemet próbáltam eleinte az alkoholba fojtani, vagy a keserű gondolataimat, hogy miért késett ennyit, de a valóság ennél sokkalta gyötrőbb volt. Továbblépett és még csak meg sem próbálhattam visszanyerni magamnak, mert úgy irtózott tőlem és mindenkitől, akinek a tekintetében ott rejlett egy aprócska szikra, a remény, hogy visszatérhet közéjük az a személy, akit elvesztettek. Számítottam rá, hogy lesznek nehézségeink, de mégsem ez lett volna az első gondolatom. Biztos voltam benne, hogy megviseli majd a pokolban töltött időszaka, de az, hogy nem is emlékszik rá.. Még csak meg sem fordult a fejemben. De ezzel is azt bizonyítja, hogy elsősorban nem neki akart fájdalmat okozni, hanem nekem.
Érintése olyan volt számomra, mintha megégettek volna. Régen vágytam arra, hogy megérintsen, de nem azután, hogy közli velem már továbblépett. Az egész csak még nagyobb fájdalmat okozott, mintha nem is tette volna meg ezért szinte azonnal elhúztam tőle a karomat és felvettem egy bizonyos távolságot vele szemben, de a részegségemet is alábecsülve kicsit meginogtam, de sikerült megtámaszkodnom, mielőtt még elestem volna.
- Megoldom magam is és úgy hiszem rád már így is várnak, nem állt szándékomban senkitől sem elszakítani. - Azt hiszem azonban mielőtt még elindulnék megiszok egy pohár vizet, vagy még ennél is lejjebb iszom magam. Egy biztos volt, hogy túl fájó volt őt most látni és azt hiszem talán jobb lesz, ha követem a példáját és megpróbálok továbblépni.

Egy kicsit talán szerettem volna, ha minden érzésem a szakítás pillanatában megszűnt volna létezni. De ezek sosem ilyen könnyedén működnek. Nem dobhatja ki az ember az ablakon a szívét, hogy könnyítsen a lelkén. Hosszú ideje nem nyitottam már meg igazán a szívemet senkinek, de Alexander valahogy az első pillanattól kezdve megragadott. Egyáltalán nem volt könnyű utunk együtt, mert épp elég akadályt kellett kiállnunk azért, hogy egyik pontról a másikra juthassunk el, de végső soron mégis egy olyan akadállyal szembesültem, amit már nem is, hogy nem tudtam.. Egyszerűen nem akartam kikerülni. Nem éreztem, hogy ez olyasmi lenne, ami felett szemet kellene hunynom. De az érzelmeim nem múltak el ennek ellenére sem és az sem segített, hogy utána megannyi ideig aggódtam és próbáltam elkövetni mindent annak érdekében, hogy kiszabadítsam. Mégis végső soron sikerült elbuknom és talán az emlékeinek a hiánya az, ami az én sajátos büntetésem.
- Néha igazán üdítő tud lenni a változatosság. - Habár sokkal inkább alkoholba fojtottam mindent, mintsem túlságosan engedjem az agytekervényeimet dolgozni. Ez még azonban koránt sem jelentette azt, hogy nem aggódtam volna érte. Bár tény és való, hogy sokkal inkább a saját érzelmeim által kreált hurrikánban töltöttem az időmet.
- Oh. - Persze egy részem tisztában volt ezzel, hiszen láttam a jeleket, de attól, hogy kimondta valahogy még valósabb lett az egész, ez pedig egy kicsit olyan érzés volt, mintha valaki erőteljesen a mellkasomba rúgott volna egyet, még a levegőt is belém fojtva. - Örülök, hogy sikerült elfogadnod önmagad és megnyíltál valakinek. - Mondjuk jobban örültem volna, ha ez a személy újra én lettem volna, de azt hiszem túlságosan sok nyomást helyeztem rá már így is és örülhetek, hogy egyáltalán szóba áll velem. Jobb is, ha ennél jobban nem erőltetem az egészet, mert azzal egyikünknek sem kedveznék. - De talán jobb lenne, ha inkább rövidre fognánk ezt az estét. Már én sem vagyok éppen túl józan, így pedig a társaságom sem olyan szórakoztató. - Na, meg aztán az sem lesz túl szép, ahogy az alkoholba fojtom a bánatom és nem csak a pohár aljára nézek ezután, hanem egyenesen az üveg aljára.

Bármennyire is szeretném lerázni magamról a keserűséget és úgy tenni, mintha egyáltalán nem bántana az, amit tett.. Nem vagyok rá képes. Egy részem valamilyen oknál fogva nem tudja elengedni a gondolatot, hogy nem is olyan régen egy másik férfi társaságában töltötte az idejét. A gondolataim hevesen zakatolnak annak ellenére, hogy a legtöbb készségemet kezdi tompítani az alkohol. Nem tudom, hogy ki az, akihez ilyen közel került, hogy nyíltan vállalja a láthatóan kialakult érzelmeit, de valahogy egy csipetnyi féltékenység költözött a lelkembe. Persze számíthattam arra, hogy továbblép, hiszen mi ketten már azelőtt is szakítottunk, hogy elveszítette volna az emlékeit. De ez egy percig sem jelenti azt, hogy megszűntem volna szeretni őt. Egyszerűen csak az nem volt elég indok arra, hogy együtt maradjunk, amikor egy olyan árulást követett el, amelyből már nem tudtam kihúzni önmagam.
- Én sem vájkálok csak szeretném tisztán látni a dolgokat, hogy mégis pontosan mi miatt is sikerült így elkésned. Csak, hogy teljes egészében megérthessem a helyzetet. - Azzal, hogy válaszol nekem leginkább csak saját magamnak árthatok, senki másnak. Mégis szükségem van arra a válaszra, tudnom kell az igazságot. Talán tényleg jobb lenne, ha egy kis időre elutaznék a városból, hogy kitisztítsam a gondolataimat. Muszáj tisztán látnom és ezt nem tudom úgy, hogy közben folyamatosan a sebeimet nyalogatom.
- Kötöttünk egy fogadást legalább addig húzzuk ki míg eldől, hogy ki is nyer. - Lökéshez készülök, majd egyszerre két golyó landol, két különböző sarokban, de a következő lökés egy kicsit bonyolultabb ezért ittas állapotomban inkább már meg sem próbálkozom vele és egyszerűen csak úgy gurítom a golyót, hogy neki a lehető legközelebb legyen. - Hacsak nem félsz veszíteni.

Szerettem volna ezt az egészet tényleg teljesen a nulláról indítani, de a kétségbeesésem minden egyes perccel növekedett míg nem jelent meg. Már tényleg az is megfordult a fejemben, hogy baja esett ezért is ittam egy kicsivel talán többet a kelleténél, amit eszem ágában sincs abbahagyni. Főleg nem azok után, hogy megtudtam mégis miért is késett. Az árnyvadászok életében megannyi dolog előfordulhat és sokszor bajba kerülhetnek, vagy éppen a halál torkába. Ezt Alec-el nem egyszer megtapasztaltam már. Így csak természetes volt, hogy aggódom, de az, hogy ennyire semmibe vett engem valahogy sokkal jobban fájt, mint őt az ágyban mozdulatlanul feküdve látni, ahogy küzd az életéért. Mintha kitépte volna a szívemet a helyéről és párszor ráugrott volna. Tudom semmivel nem tartozik nekem, hiszen én szakítottam vele, amire nem is emlékszik, de a szerelem nem múlhatna el ilyen könnyedén.. Nem merülhetne feledésbe egy pillanat leforgása alatt.
Ha akartam volna még oda tudok ugatni arra, hogyha gyerekesen viselkedne, akkor most itt sem lenne nem csak késik. Hát köszönöm szépen, hogy van benne annyi gerinc, hogyha megbeszél valakivel valamit, akkor már betartja a szavát és legalább megjelenik, ha fényévekkel később is.
- Talán már most rettegsz attól, hogy igazat kell mondanod? - Úgy kerülgetett engem és mindenki mást is, mintha szükséges lenne a túléléshez. Ennek pedig én itt véget akarok vetni. Nem csak azért, mert egy kicsit mazochista módon szeretnék még ennél is jobban szenvedni, hanem azért, mert ha már nem is emlékszik arra, hogy mi minden történt, legalább őszinte lehet saját magával és másokkal is, hogy mi minden zajlik az elméjében, mire is vágyik igazából ebben az új emlékmentes életben.
Egy határozott, erős lökéssel töröm meg az alap háromszöget a golyók szinte tökéletesen szóródnak szét az asztalon, de egyiket sem juttattam be a lyukakba. - Te jössz. - Azzal intettem a billiárdasztal felé és azt a helyet kerestem, ahol a minimális távolság meglehet közte és köztem, mielőtt még teljesen elveszítem a fejem és olyat teszek, amit mérhetetlenül megbánok.