ᴥ Mindig is tudtam, hogy más vagyok. A falu is tudta. A nevem mindent elárult, és ők voltak azok, akik így neveztek el:

Heidr ~ ősi név, a jelentése magában hordozza a ’’jó” boszorkányt ugyanis ők tudták micsoda is vagyok. Nem csak abból, hogy a szememben már csecsemőként is lángnyelvek táncoltak, miközben a bőröm úgy ragyogott, mint a szentjánosbogarak egy hűvös nyári éjszakán. Mesék szálltak, szájról szájra, öröklődtek generációkon át. Mindenki tudta, mindenki hallotta a meséket a boszorkányokról, démonokról, farkasemberekről és az éjszaka gyermekeiről. És ez a falu, bent a hegyek gyomrában, egy erdős vidék közel egyetlen tisztás mezőjeként hitte a meséket. Babonás egy népség volt, és az én fejemet is megtömték a mesékkel. A gonosz vámpírokról, akik semmi másra nem vágynak, mint az éltető vérre, érte pedig akármire képesek. A démonokról, a legsötétebb teremtményekről, akik ha a kezeik közé kaparintottak téged, elszívták minden energiádat és felfalták a lelkedet. Farkasemberekről, vagy ha úgy tetszik, vérfarkasokról, átok sújtotta szerencsétlen párák, akik nem vágynak már másra, mint az emberi húsra, legyen az a családjuk, szomszédjuk, kedves barátjuk. És végül, de nem utolsó sorban, a boszorkányokról. Meséltek a jókról, a gyógyítókról, akik az erejükkel megkönnyítették mások életét, majd ijesztgettek a gonosszal, akik pusztítottak, átkot szórtak, és akiket máglyán égettek meg.
Skog ~ mint erdő, ahol rám leltek, egy ősöreg tölgy tövében. A levelek úgy hullottak rám, mintha csak takaró lett volna, míg a nap melege lágyan cirógatta arcomat, én vidáman gügyögtem a lombok alatt. Én voltam az erdő gyermeke. Ki tudja, talán vártak, talán sejtették kinek a fattya voltam, de sohasem mondták, ahogy nem is vetették a szememre. A falu egy emberként nevelt fel, a régi iskola épületében laktam, az idősödő polgármester gyermekének régi ruháiban jártam, együtt játszadoztam a többiekkel. Különlegesnek találtak, voltak, akik féltek tőlem, de egy idős asszony, aki viccből tűzgömbökkel zsonglőrködött és szellővel táncoltatott leveleket, amikor sírtam, mindig megvédett. Még saját magamtól is, amikor először előtört az erőm. Ő volt az, aki segített elcsitítani, hogy hogyan tartsam kordában és hogyan ne hagyjam, hogy elragadjon magával. Bár többre sosem tudott megtanítani, ő nem volt más, mint egy egyszerű halandó, vagy ahogy errefelé mondják, mondén. Látó volt, s még hajdanán, amikor az erdő túlfelén élt leányként, ott tanította őt egy boszorkány. Állítólag már vagy 400 éve élt, bölcs volt és erős. Mégis, mire én felnőttem, mert sehol sem volt. Továbbra is őrizték az emlékét meseként, de semmit se tudtak mondani, hogy hová is lett. Pedig ő lett volna az egyetlen támaszom, így lassacskán felnőve, megrekedve az időben, hogy mégis mit tehetnék.

ᴥ A gyerekeknek, és a külvilágnak viszont sok lett volna megérteni, mit hordoz magában ez a név, így ők mindössze becéztek, mintha csak egy lettem volna közülük.

Drie ~ a Az általános iskolát és a középiskolát elvégeztem a többiekkel, 22 éves fejjel pedig, miután megkaptam a falu engedélyét, útnak indultam. Oslow, Norvik, Bergen, Kirkenes, több várost jártam végig, mindenhol egyre több, és több tudást szedve magamra, és felismertem, hogy mennyire is más volt a falu felfogása, mint a világ többi része. A régi szokásokat mégis nehéz lerázni magunkról. Mindig félve pillantottam körbe az egyetemen, amikor csak úgy éreztem, hogy valaki figyel. Minden alvilági félelmetes volt számomra. Folyamato honvággyal küzdöttem, hiszen tudtam, otthon elfogadnak. A gyerekek, akikkel felnőttem csak nevetve hívnának a becenevemen és minden olyan könnyű lenne.
Heidy ~ Amerika elképesztő hely, pozitív és negatív értelemben egyaránt. Az emberek nyitottak, ismerkednek, ahogy a fajok sem idegenkednek egymástól. A falumhoz képest, ahol ugyan sok volt az olyan, aki látott, és lényegében mindenki tudott a másik létezéséről, együtt is élt vele, még ha kirekesztettként is kezelve... Nehezemre esik, még a mai napig is, hogy elengedjem magamat vámpírok vagy vérfarkasok közelében, amíg ha démont látok, inkább eltűnök a közeléből. Zsigerből írtózom, még ha látom is, tudom, hogy ők igazándiból nem azok, akikről a mesék szólnak. Viszont félek, hogy túl keveset tudok róluk, hiszen még mindig nem sikerült egy mestert találnom magamnak. Még csak egy igazi barátot sem, aki segíthetne megérteni, hogy ki, vagy éppen micsoda is vagyok én.