A szavait hallva, miszerint jól nézzem meg, mert ez már egy több tízezer éves külső, ami soha nem fog változni, csak nevetve megcsóváltam a fejemet. Természetesen én nem a külsőségekre utaltam az előbbi megjegyzésemmel, és ezt Belial is tudta, de olykor-olykor azért a mi nyomasztó társaságunkban is elhangzott egy-két poén. Egyikünk sem az a típus volt, aki lépten-nyomon vicceket sütött el, de azért a magunk módján tudtunk mi is szórakoztatóak lenni, főleg ha egymás társaságában voltunk.
- Minél tovább nézlek, annál rondább lesz a képed – közöltem vele viszonylag komoly arccal, de azért a szám sarkában továbbra is megbújt egy mosoly, ami mutatta, hogy igen, én is csak poénkodom.
Bármennyire is tűnhetett volna jelentéktelennek ez a kis szóváltás egy külső szemlélőnek, valójában nekem sokkal többet elárult. Kezdetnek rögtön azt, hogy Belial tényleg nem változott semmit az idők során. Nem voltam biztos abban, hogy ilyen hozzám hasonló, komolyabb mérvű változásra a démonok képesek voltak-e vagy sem, de azt kétségek nélkül kijelenhettem, hogy Belialra ez nem volt igaz. Lehet csak azért, mert nem volt oka különösebben változtatni a viselkedésén, ezt nem tudtam. Azért mindenesetre mindig hálás voltam, hogy előttem, úgy mond, jól viselkedett. Ez alatt pedig arra gondolok, hogy például tudta, hogy nem iszok közvetlenül emberből vért, és hogy kerülöm minél jobban a mészárlásokat. Ez nemcsak egy normális démonnak lett volna elképzelhetetlen és különös, hanem még a vámpíroknak is az volt. Ő azonban elfogadott így engem, és igyekezett minél kevesebbszer a rosszra csábítani. Előfordult már egyszer-kétszer, hogy erről vitatkoztunk, de azóta valahogy mindketten megtanultuk kezelni ezt a témát, és már tudtuk, hogy mik azok a dolgok, amiket jobb nem mondani a másik előtt, ha nem akarjuk a kapcsolatunkat veszélyeztetni.
Egyetértően bólogattam arra a kijelentésére, hogy egy sör jó volna, ennél többet azon nem reagáltam rá, mert valami más kötötte le a figyelmemet. Ez pedig nem volt más, mint a hirtelen jól látható megviseltség Belial arcán. Pár másodperc volt csupán, amíg láttatni engedte ezt, de mivel én jó megfigyelő voltam, és ismertem már a barátomat, tudtam, hogy valami nagy baj van. Nem hittem volna, hogy azért volt ilyen állapotban, mert ma sem jutott rendes táplálékhoz – ha ez lett volna az oka, akkor már rég nem itt ücsörgött volna mellettem, hanem egy embert marcangolt volna szét épp. A pokolban történhetett valami – ebben biztos voltam, de hogy mi állhatott a dolog mögött, az egy igen jó kérdés volt.
- Minden rendben? – kérdeztem rá azért a dologra aggódva pillantva rá, de ha nem akarta elmondani, akkor nem erőltettem a dolgot. Csak gondoltam, lehet, jól esne neki is elmondani a bajait valakinek, még ha a probléma megoldásában segíteni konkrétan nem is tudtam.
- Lássuk azt a megborulást akkor – vágtam rá rögtön, amikor arra kérdezett rá, hogy mi motivál engem abban, hogy a jó úton maradjak. A válaszon egyébként el kellett gondolkodnom, mert ezen így még kimondottan soha nem töprengtem el. Szükségem volt pár másodpercre ahhoz, hogy összeszedjem a gondolataimat, így amint ezzel megvoltam, elszakítottam a tekintetemet az égről, amit ezidáig bámultam, és Belialra függesztettem azt.
- Nem kifejezetten egy személy az, aki engem motivál, inkább egy eszme, ha mondhatjuk így – kezdtem bele lassan a mondandómba. – Ha az embereknek azt mondjuk, hogy vámpír, ők rögtön gyilkosokra asszociálnak, szörnyekre, akik embereket mészárolnak le, miközben a vérüket szívják. Ez nem áll messze az igazságtól, és én pontosan ezt akarom elkerülni. Nem akarok ilyen szörnyeteg lenni – vallottam be. – Amikor Camille-lel voltam, és állandóan többet táplálkoztam emberekből, mint az szükséges lett volna, amikor minden áldott nap több ártatlan vére tapadt a kezeimhez, mint most ötévente, akkor élveztem azt a hatalmat, amivel rendelkeztem. Erős, gyors, megállíthatatlan, mindenekfelett álló. De aztán elképzeltem azt, hogy vajon a meggyilkolt emberek családjai, a hátramaradottak mit éreztek és gondoltak rólam. Nem akartam egy ilyen szégyellni való életet folytatni, mert tudtam, hogy fordított helyzetben én is ugyanúgy vélekednék saját magamról. Szörnynek nevezném magam, és megvetném – magyaráztam, miközben ismét a csillagos eget fürkésztem szemeimmel, de ahogy elértem ehhez a ponthoz, ismét a mellettem ülőre néztem. – De hiába minden próbálkozás, remény és erőfeszítés, végeredményben nem vagyunk mások, mint szörnyek, és próbálhatjuk bármilyen jó vagy jobb színben feltüntetni magunkat, ez az egy dolog soha nem fog változni. Ezt el kell fogadni, és aztán kihozni belőle a legjobbat. Én ez az elv alapján élek – fejeztem be végül a hosszú monológomat, amivel bizonyára halála untattam Belialt, de ha már rákérdezett a motivációmra, úgy illett, hogy rendesen válaszoljak is rá.

Egyetértően bólintottam arra a válaszára, miszerint a romlott húst senki sem eszi meg. Ez valóban így volt, még ha kicsit vicces is volt egy démontól, aki embereket evett, hallani ezt a válogatósságot. Az ember azt hinné, hogy az ilyeneknek teljesen mindegy, milyen az, amit esznek, amíg emberi húsról van szó, de ez nem volt igaz. A minőség is nagyon fontos volt, főleg egy hosszú életű, tapasztalt vadász számára – az ilyenek már éltek és öltek eleget ahhoz, hogy tudják, melyik falatok meg érik meg igazán. A vámpírokról ugyanez elmondható volt, ugyanakkor amikor arra gondoltam, hogy annak a szerencsétlennek, aki csak a csalétek szerepét töltötte be, is volt minden bizonnyal családja…
Inkább csak gyorsan elkergettem ezeket a gondolatokat a fejemből, mert tudtam, hogy itt és most nem engedhetek meg magamnak ilyen fajta érzelmeket. Belial volt, ami volt, s habár én már rég nem éltem a vadász életmódját, pontosan ismertem a módszereket, így nem róhattam neki fel ezeket a bűnöket neki. Meg egyébként is, a kettőnk jó kapcsolatának megőrzése érdekében szükséges volt ilyen kompromisszumokat kötni.
- Feltételezem, akkor én lennék Thészeusz, akinek le kellene győznie a nagy és csúnya Minótauroszt – válaszoltam a kérdésére teljesen komoly hangon, némileg elgondolkodva, de aztán kitört belőlem a nevetés. Annyira elképzelhetetlen volt ez a feltételezés, hogy azt még nekem is el kellett ismernem. Nem arról volt szó, hogy az lett volna ennyire nevetséges, hogy egy vámpír rátámad egy démonra, sokkal inkább az, hogy pont én támadok rá pont Belialra. A mi kapcsolatunk már rég továbblépett erről a szintről, és bármennyire is volt ez furcsa, de azért a barátomnak tartottam. Néha eléggé kicsavart barátság volt, de azért az volt. – De ha engem kérdezel, az a látvány, amit magad után hagytál, inkább elriasztó, mintsem hívogató. Attól függ persze, hogy mire vágysz… Ha egy Thészeusz nevű árnyvadászra, akkor már itt sem vagyok, keresek neked egyet – szórakoztam vele, miközben helyet foglaltam a lépcsőn mellette.
- Miért, nem ezért jöttél? – fordítottam felé a fejemet meglepettséget és némi felháborodottságot tettetve. – Azt hittem, direkt engem akartál idecsábítani Ariadné fonalával… - A hangom elhalkult a mondatom vége felé, még a számat is szomorúan lebiggyesztettem, ahogy előre lógattam a fejemet, azonban ha valaki jobban megnézte az arcvonásaimat, akkor észrevehette az apró mosolyt, ami a szám sarkában megbújt, s ami jelezte azt, hogy én is csak végig szórakoztam.
A következő szavait hallva azonban ismét egyetértően bólogatni kezdtem. Habár nem kifejezetten hittem a sorsban, vagy abban, hogy van fent valaki, aki mindenki életét előre meghatározza, de nagyon sok olyan esemény volt már az életemben, amit mással egyszerűen nehezen lehetett volna magyarázni. Például ha a mostani esetet vesszük, akkor érdekes belegondolni abba, hogy Beliallal pont akkor futottam össze, amikor az önkontrollom kezdett elveszni, amikor majdnem rátámadtam valakire ismét. De Belialt látva eszembe jutott mindaz, hogy annak idején miért is hagytam fel az aktív vadász életmódjával, és ez újból megszilárdította az elhatározásomat, miszerint nem ölök embert, és nem táplálkozom emberből.
- Nos, ha tényleg a sors rendeltetése volt, hogy pont most, pont itt találkozzunk, akkor jól megszívatott minket – húztam grimaszba ajkaimat. – A nagy újra egyesülést nem épp így képzeltem el… Egy kicsit több sörrel, és egy kicsit civilizáltabb körülmények között… - De igazából, ennél tökéletesebb hely nem is lehetett volna arra, hogy újra találkozzak Beliallal. Egy sötét erdő - a hozzánk hasonló vadászokhoz mi más illett volna? Bár, ha tudtam volna, hogy ma este ő is itt lesz, határozottan felkészültem volna, és hoztam volna valami italt magammal. – Egyébként jó újra látni. A legutóbbi találkozásunk óta olyan sok idő eltelt már, hogy azt hittem, többet nem is fogsz New Yorkba jönni táplálékért – jegyeztem meg a szemem sarkából sandítva az arcára, de egyébként a csillagos égen pihentettem végig tekintetemet. – De ehhez képest te mit sem változtál – tettem még hozzá az eltelt időre utalva, de persze nem rossz értelemben mondtam, se nem elismerősen, sokkal inkább egy neutrális megállapítás volt ez. Kíváncsi lettem volna, hogy én mennyit változtam az évek során. Ahhoz a férfihoz képest, aki hajdanán emberként voltam, és ahhoz képest, aki Camille mellett voltam, határozottan változtam, de a mostani énem vajon ugyanaz maradt?

Talán ha valaki más talált volna rá Belialra wendigo alakban, bizonyosan halálra rémült volna. Én soha nem voltam az a típus, aki a legnyilvánvalóbbról is megmondja, hogy csúnya, én szerettem szépíteni a dolgokat, vagy legalábbis valamilyen semleges módon közölni ezt, de Belial ezen alakjáról tényleg nem lehetett mást mondani, minthogy ronda volt. De legalább félelmetes, és azt hiszem, nála inkább ez dukált. Minél jobban féltek tőle, annál finomabb volt a táplálék – ez a vámpírok esetében is pontosan így volt. Az adrenalinnak és a félelemnek megvolt a sajátos íze, amit a tapasztaltabbak igazi ínyencségként kezeltek.  
Mindez ellenére azonban én nem tartottam tőle, hisz már jól ismertem. Elég érdekesen hangozhat ez, elvégre mégis csak egy démonról volt szó, és egy vámpír és egy démon ritkán barátkozott egymással, de Camillenak érdekes ismerősei voltak mindig is, és amíg vele mulattam az időmet, addig én is szert tettem egy-kettőre. Hogy bántam-e? Őszintén szólva, nem, egy kicsit sem. Belial hiába nem volt a világ legtisztább szívű személye, de valamilyen szinten mégis megértett engem, nekem pedig erre szükségem volt. Elvégre, más elfogadni valakit úgy, ahogy van, és más megérteni, hogy mitől és miért olyan, amilyen.
Amint felismerte a hangomat, és rájött arra, hogy engem továbbra sem tud megfélemlíteni ezzel a formájával, ő is inkább visszavette az emberi alakját, amit nem bántam, mert így sokkal kényelmesebb volt beszélgetni, és nekem sem kellett kitörnöm a nyakamat, hogy fel tudjak nézni az arcára.
Miközben arra vártam, hogy a szörny arca helyett egy emberi, és sokkal ismerősebb arc köszöntsön, zsebre tettem a kezeimet, majd amint befejeződött az átváltozás, én is barátságosan elmosolyodtam. Valahogy őt látva ismét feléledtek bennem a régi szép emlékek, amiket olykor talán szívesebben elfelejtettem volna, de mindig rájöttem arra, hogy nagyon is fontosak. Camille bármennyire is volt kegyetlen, nagyon sok mindent tanított nekem, és anélkül biztos nem váltam volna olyanná, mint amilyen most voltam.
- Újra itt – válaszoltam neki vissza én is, majd amikor a hátrahagyott maradékát hozta szóba csak bólintottam egy aprót. Fintoroghattam volna, vagy megszidhattam volna őt azért, amiért embereket evett, de nem lett volna semmi értelme. Neki az emberek nyújtották a táplálékot, nekem a vérük, ami nem követelt feltétlenül gyilkolást is, de sokszor kéz a kézben járt e kettő. És én sem voltam jobb nála, épp ezért nem éreztem úgy, hogy jogos lenne bármilyen ellenérzésem a vacsoráját illetően. – Csodálkoztam is, hogy miért maradt ott az a test úgy, de így már akkor világos – bólintottam egyetértően, bár amikor azt mondta, hogy tüdőrákos volt, elgondolkodtam egy picit. Annak az illetőnek bizonyosan megváltás volt a halál, a sok szenvedés után, bár talán azért szebb sorsot érdemelt volna. – És az íze annyira elriasztott, hogy idemenekültél? – kérdeztem tőle felvont szemöldökkel, igazából azt tudakolva, hogy valamilyen más ügyből jött-e le a földre, jött-e ide ehhez a vadászházhoz. Mert azt nem hittem volna, hogy a félig elfogyasztott ember csillapította volna az éhségét, és mindig azt hangoztatta, hogy utál az emberek dimenziójában lenni. Úgyhogy mit keresel itt pontosan, Belial? Bár könnyen lehet, hogy csak én gondoltam rögtön a legrosszabbra és mindenféle hátsó szándékra, de azért szerettem tudni a pontos szándékokat.
- A szükség sok mindenre ráveszi az embert. Én sem vagyok oda az állati vérért, de még mindig jobb, mint embereket bántani… - kezdtem el magyarázni, ami kissé vicces volt, tekintve, hogy Belial mit szokott tenni. – De úgyis ismered a logikámat – zártam le inkább ezzel a témát, mert tudtam, hogy ha tovább folytatjuk ezt a beszélgetés fonalat, megint ott kötöttünk volna ki, hogy arról vitázunk, miért jó embereket bántani, és miért nem.
- Vársz valakire? Vagy csak táplálkozni jöttél a Földre? – tereltem vissza a beszélgetést inkább biztonságosabb vizekre, miközben érdeklődően pillantottam az arcára.

Csak a lány nyakán kidudorodó eret láttam a szemeim előtt, és ahogy azt feltépve mohón inni kezdem a vérét. Ahogy megtölti a testemet az áldozatom friss, energiateli vére, újra érezni kezdtem azt a hatalmat, amit akkor birtokoltam, amikor még Camille oldalán voltam. Erős, legyőzhetetlen, mindenek felett álló…
Egy pillanatnyi elgyengülés volt csupán, de én ennyiből tudtam, hogy megint túlságosan a határaimat pedzegettem, hogy megint túl régen ittam vért, s hogy így nem mehettem emberek közé. Nem akartam senkit bántani, nem akartam újra az a gyilkos lenni, aki durván két száz éve voltam, de az éhség az a szörny volt a vámpír életében, amit még ezer év múltán sem tud legyőzni. Ő irányított engem, ha túl legyengültem, és most pontosan erről volt szó. De szerencsére még épp időben kaptam észbe, még csak pislogás nélkül bámultam a nyaki verőerét a lánynak, így egy mély levegőt véve, elfordítottam a tekintetemet róla, és azelőtt eltűntem az utcáról, hogy ő akár észrevehetett volna. Meg sem álltam addig, amíg az erdőbe nem értem.
Az önkontrollomra mindig is nagyon büszke voltam, a vámpírok között átlagon felüli voltam ilyen szempontból, így zacskós vért például az esetek nagyobbik részében gond nélkül tudtam fogyasztani, és nem kellett az állati vérhez fordulnom táplálékforrásként, de pont múlt héten történt egy durva, vámpír okozta baleset, nekem pedig muszáj volt biztossá tennem azt, hogy a következő, aki ilyet tesz, nem én leszek. De azt hiszem, egy kicsit elvetettem a sulykot ezzel az éheztetéssel, és pont most váltottam majdnem valóra a félelmeim egyikét.
Ahogy beértem az erdőbe, egyből állatok után kezdtem el kutatni, de valamiért, bármennyire is hatoltam mélyre, eggyel sem találkoztam. Ennek először nem értettem az okát, hisz olyan volt, mintha egy nagyobb állattól vagy szörnytől riadtak volna meg annyira, hogy így eltűntek, de nekem nem volt semmi ilyen lényről tudomásom. De aztán megpillantottam a félig megevett emberi testet, és valahogy furcsán ismerősnek hatott a helyzet, még ha ez így kissé…. érdekesen is hangzott. Nem tagadom, én is régebben hagytam magam után megcsonkított testeket, de nem hittem volna, hogy egy ámokfutó vámpír műve lett volna, mint ahogy a vérfarkas támadást is egyből kizártam. Lehet, hogy démon volt?  - ahogy erre gondoltam, egy bizonyos személy alakja kezdett körvonalazódni a fejemben, de nem akartam elsietni a következtetést, ezért követni kezdtem a vér szagát. Szerencsére végig tiszta volt a nyom, egyszer sem halványult el, így könnyűszerrel odaértem a vadászházhoz, aminek közelében egy igen termetes lény feküdt. A szarvaskoponyát a fején bárhol és bármikor felismertem volna.
- Belial? – közelítettem meg teljesen nyugodtan, kicsit sem félve tőle, bár azért a hangom óvatosan csengett, mert nem tudtam, pontosan milyen kedélyállapotra is számítsak tőle. – Mi szél hozott ide? – kérdeztem tőle tovább, majd még azért biztonságos távolságból tőle, megálltam.