Az ablaknál állok, és a házam előtti frissen nyírt harsány zöld pázsitot nézem, aztán futólag az órámra pillantok. Késik. Nem szokott késni, mindig pontosan és kifogástalan öltözetben érkezik. Tíz éve annak, hogy utoljára láttam, mégis biztos lehetek benne, hogy egyetlen napot sem öregedve fog belépni az ajtómon, ahogyan én is éppen úgy várom őt amint több mint nyolc évtizeddel ezelőtt először találkoztunk. Az ablak melletti tükörbe pillantok futólag és megnézem magam. A bőröm olyan akár az olvadt viasz, hajam gesztenyebarnán omlik alá, ezen csupán mindig a korok ízlésének megfelelően igazítottam, a színén soha. Szemeim kicsit beesettek, de szürkék akár a gránit, vagy mint a vihar előtti égbolt. Egy malachit zöld kockás kosztümöt viselek. Konzervatív darab, akárcsak jómagam. Én még egy olyan kor szülötte vagyok, aki számára a családi otthon melege, a gyermekek, a hely ahol felnőtt, a dolgok amelyek körülvették még számított valamit. És számít ma is. Ha nem így lenne, akkor nem tölteném az időm nagy részét azzal, hogy az enyéim minden rezdülését féltőn őrzöm. Az erőmet pusztán csak annyiból használom amennyire az életben maradáshoz szükséges. Ennem kell, erősnek maradnom, ehhez pedig vérre van szükségem. Talán sokan megátalkodott gyilkosnak gondolnak, de tán ugyanígy vélekednének az oroszlánról is, aki egy gazellát ejt el az afrikai szavannán, hogy csillapítsa éhségét? A természet törvényei olykor kifacsartak, és nekünk alkalmazkodnunk kell hozzájuk. Mások életét veszem el, hogy a sajátjaim biztonságáról gondoskodjak. Erről inkább nem is beszélnék, éppen elég magamnak megbirkóznom vele. Elvonom tekintetem a tükörről, és újra az órámra pillantok. Már itt kellene lennie, nagyjából öt perce. Ráncolom a homlokom és rosszat sejtek, de feleslegesen. Engedelmesen nyekeregve tárul fel előtte az otthonom ajtaja, ahogyan elegánsan és mások által ismeretlen tökéletességgel belép rajta. Lassan fordulok meg, és hagyom magam mögött a tökéletes pázsit látványát.A nappalim bordó kárpitjai mosolyognak a kettősünkön, ahogyan megölelem őt. Hiányzott. El sem tudom mondani mennyire. Tíz év egy ember életében sok idő a miénkben csupán egy szemhunyásnyi, mégis a hiányt ugyanúgy megérezzük.
- Levin. Öröm téged újra látni!- őszintén mondom mindezt, hiszen a teremtőm azóta sem vette le rólam figyelő tekintetét, és neki köszönhetem, hogy a kezdeti gyengeségeket túlélve fel tudtam nevelni a fiamat. Az egészből talán az a mozzanat volt a legfájóbb, amikor egy bús borongós őszi napon el kellett vennem az emlékeit, és helyükre egy eszményt varázsoltam, egy anyáról, aki sok évvel ezelőtt meghalt. A fiam úgy élte végig az életének mind a hetven esztendejét, ami még hátravolt belőle, hogy én pusztán egy árnyék voltam benne. A szomszédban lakó fiatal egyetemet végzett nő, aki néhanap átjár hozzá felolvasni a Zabhegyezőből:

“Semmi nem változik; ami változik: az ember saját maga. Nem az, hogy idősebb lesz, vagy ilyesmi. Nem éppen azért. Csak éppen megváltozik. Mondjuk, most kabátban megy. Vagy az, aki legutóbb a párja volt, skarlátot kapott, és most más a párja. Vagy a Miss Aigletinger helyettese viszi az osztályt. Vagy az ember hallotta, hogy a szülei reggel állati nagy parádét rendeztek a fürdőszobában. Vagy az ember csak elment az utcán egy pocsolya mellett, amin szivárványszínű benzinfoltok úsznak. Úgy értem, az ember kicsit mindig más, nem tudom ezt pontosan megmagyarázni. És még ha tudnám is, nem biztos, hogy akarnám.”

Aztán az unokáim útját követtem nyomon...aztán azok gyermekeiét...soha senkit nem hagytam magára, igyekeztem őket mindig figyelemmel kísérni, ott lenni valamilyen módon a földi létükben, hogy a megfelelő pillanatban az emlékeiket magamnak lopva távozzam az életükből mindig olyan hirtelen ahogyan megjelentem.
-  Hívtál és én jöttem Édesem. Mi a baj? Mindig akkor keresel ha baj van. És néha nem is kell keresned, mert érzem.- mélyet sóhajtok, fogalmam sincs hogyan kezdjek bele.
- Én csak...nem tudtam. Érted, Levin? Csak ennem kellett, űzött az éhségem, és éppen oda kellett betévednem. Az ösztöneimnek nem tudtam parancsolni. A saját vérem asszonyát támadtam meg.Nem tudtam magamon uralkodni. Ahogyan felidézem az arcát, mikor meglátta a halottat kiterítve mikor hazatért….nem tudok szabadulni a gondolattól.- próbálom neki elmagyarázni, megértetni vele mit tettem, de olyan nehéz. Sosem tudtam volna bántani azokat akik hozzám tartoznak, ahogyan a gyermekeket kik velem voltak, kikre vigyáztam a hosszú évek alatt. Mintha a sajátjaim lennének.
- Tudod mit kell tenned.- hangja vészterhes mélységben csendül és csendesen. Bólintok de a tekintetem éppen az ellenkezőjéről árulkodik ahogyan a szavaim is.
- Tudod mire vágyom a legjobban Levin? Hogy egyszer valakinek az emlékezetében mégis ott maradjak. Hogy ne felejtsenek el.- el kell majd mennem a leszármazottamhoz, és ki kell törölnöm az emlékeiből azt a lányt akit megöltem, mintha soha nem is létezett volna.
- Ez a sorsunk, Natalie. Ha ott akarsz lenni az emberek életében, akkor annak ára van. És ez az ár a  felejtés.- elhallgatott, és magához ölelt. Szorosan tartotta szinte súlytalan testemet.
- Holnap….holnap megteszem- bólintok, és tudom, hogy ma este is azon a helyen fogok kikötni, ahol egy réges régi ismerős tölti ki nekem az italt, és nem kérdez  nem is emlékszik rám.