Lehajtom a fejem ahogy a folyóparton guggolok. Egyik kezemben a táskám, amibe már belepakoltam a ruhámiat. A pulcsit, amibe jöttem, a farmert, és az alsó nadrágot, meg cipőm, amibe belegyömöszöltem a zoknim. A patakon átívelő híd az én felség területem. Megkeresem a gödröt, amit az egyik tégla mellé ástam, olyan helyre, ahol senki nem venné észre, és nem is keresné. Beledobom a táskám, majd körbe tekintek. Vicces látvány lehet egy fiatal, meztelen srác a patak parton. Miután nyugtázom, hogy egyetlen mondén sem mászkál erre, vonyítok egyet, s pillanatokkal később már négy lábon állok, a lemenő napfény megcsillan hófehér bundámon. Csak a szemeim árulják el azt, hogy nem vagyok igazi farkas. Lassan, méltóság teljesen lépdelek. Pontosan úgy, ahogy az egy alfától elvárható. Majd mikor már a szívem is megnyugszik galoppozni kezdek, mint egy kecske gida. Örömmel tölt el, hogy végre elszabadulhattam a falkámtól. Szeretem őket, de mind fiatalok, meggondolatlanok és olykor- olykor veszélyesek. Jó érzés, hogy kicsit nem kell rájuk figyelni. Ahogy futkosok, miközben minden gondolatot próbálok kiűzni az elmémből, és egyszerűen csak élvezni a farkas létet, betévedek a parkba. Nem zavartatom magam, ugyanis ilyen tájt már nem igen császkálnak erre emberek, akiktől meg kéne óvnom magam. Meg amúgy is… ők jobban félnek tőlem, mint én tőlük. Hirtelen csapja meg az orrom a szag. Egy másik állaté, farkasé talán. Megtorpanok. Nem keresem magamnak a harcot, sosem voltam olyan. És ha ő csak egy állat, akkor meg főleg nem akarok összetűzésbe kerülni vele, és kioltani egy ártatlan életet. Egy fél lépést teszek előre, de mancsom egy gallyat talál el, ami rögvest megroppan súlyom alatt. A szívem ritmustalanul kezd vergődni a mellkasomban, ajkaim fogaim felé csúsznak, ahogy meghallom a másik futásának neszeit. Egyre közelebb ér, én pedig már támadásra készülök, ám amikor megáll előttem, ismét kedves kis farkas leszek. Ez az állat, sokkal kisebb nálam. Inkább mondanám nagyra nőtt rókának, mint farkasnak. Kissé oldalra döntöm hófehér fejemet, mint egy kölyök kutya, és hagyom, hogy körül járjon és végigszaglásszon. A szeme őt is elárulja. Emberi íriszek tekintenek vissza rám a bunda és az agyarak mögül. Vonyítok egyet, jelezve, hogy békével jöttem, és nem akarok bajt. Csak reménykedem, hogy megérti. A vonyítást követően érzem, ahogy mancsaim lábakká változnak, s dús szőrzetem hajjá szelídül. Ott térdelek előtte emberi valómban, ádámkosztümben. Pedig ez véletlen volt, nem akartam visszaváltozni.
❖ Megjegyzés: Ide ❖ Zene: Lonely day❖ Szószám: Ide
Vendég
ranggal rendelkezem
Vendég
all the stories are true
Tárgy: Re: Sétány Hétf. Júl. 17 2017, 13:00
Marcel & Gwenna
'Alakot vált a farkas, észjárást nem.'
A testem igyekszik menekülni a fájdalomtól, így újra és újra beszippant a sötétség, amely pillanatokra, percekre, de olykor talán órákra is kiszakít a kínszenvedésből, de ettől még kevésbé tudok lépést tartani a valósággal. A magányosságom csak egyetlen módon vagyok képes elviselni, ha magamra ötlöm szőrösebbik részem és belezuhanok a mókába. Akkor nem azt a nőt látom mindenhol, aki a kanapéján ücsörögve teát szürcsöl. Az átfúródó napfény vörösre festett csukott szemhéjaim alatt, ez illik a forrósághoz, ami elönt, mindig, mikor négy lábon futkározom a naplementében. Mindenhol forróság van. Semmit nem hallok, vagy érzek, ami nem ösztönösen rozsdavörös bundám miatt próbál megérinteni. Akárcsak most. Ropognak a gallyak méretes mancsaim alatt. Érzem, ahogy minden lépés során megfeszülnek izmaim, mind mellső - mind hátsó lábaimon. A farkam lefelé ível, éppencsak mozdul. Pihegve, szinte szökkenve suhanok a fák között. Ilyentájt már nem jár errefelé annyi ember. A parknak ezen részén állandó törzsvendég vagyok, így tudom, melyik szakaszon érdemes futkorászni ilyenkor. Lassabb vagyok a megszokottnál - bár tény, hogy egyébként sem sietek sehová. A naplemente felfesti elnyúló árnyait a törzseknek körém. Azzal játszom, hogy árnypontra lépni tilos. Egy pár galambot üldözök, de van közöttük olyan bátor, amelyik úgy dönt - versenyt fut a farkassal. Belezuhanok a bokrosba. Hempergek az avartengerben. Nem zavar semmi, így hát vonyítok egy nagyot. Épp csak akkorát, hogy a közvetlen közelemben hallhassák. (Mintha tartózkodna errefelé ember.) Pár hajléktalan lehet, de ők nem foglalkoznak ilyesmi. A bundám színe miatt előbb neveznek nagyra nőtt rókának, mint farkasnak. Ha tudnád, hányszor megkaptam... Settenkedően futok tovább, fürkészve az eget. Várom, vágyom a holdat, amikor ismeretlen szagot szimatolok. Fejemmel egy pontot szugerálok, teljes alakomban megdermedek. Füleim hegyezem az irányba, innen-oda. Éppen lemondok róla, hogy talán- csak egy mókus futkározik, amikor újra megreccsen a gally. Ennyi pont elég egy lobbanékony farkasnőcinek, hogy ne várakozzon egy helyben! Persze, hogy neki futok a hang forrásának és bizony, persze, hogy beleütközöm egy ismeretlen farkasba. A lendületet próbálom visszahúzni, kihátrálni előle. Tartásom egyelőre nem támadó, de ha megfeszül gerince íve, én sem fogok meghunyászkodni. Kíváncsian járkálom körbe, próbálom kiszagolni miféle lehet - van-e neki másik oldala?! Ha van, úgy talán könnyebben szót értünk majd. Hacsak, nem akar balhét. Akkor jobbak vagyunk ilyen formánkban...
Kezdőlap
