Leírhatatlan energiával töltötte meg lelkét az aprócska csók, amely nem keltett benne mást, mint még több vágyakozást. Volt valami ebben az árnyvadászban, ami szüntelenül magához vonzotta. Már abban sem volt igazán biztos, hogy Ő az, aki magához láncolja a fiút és nem pedig fordítva. De az igazság az volt, hogy nem is igazán érdekelte, hiszen addig is míg nem szerzi vissza a hatalmát, s ér el egy bizonyos szintet addig legalább meglesz a maga szórakozása. Ennél pedig talán mi sem lehetne fontosabb. Mert a sok küzdelem közepette kell találjon egy kis időt a kikapcsolódásra, hogy ellazulhasson.
- Hmm, tényleg úgy gondolod, hogy egy aprócska csók majd mindent megold? Hát tényleg olyan meglepő, hogy egy bukott angyal nem játszik az íratlan szabályok szerint? Drágaságom, még nagyon hosszú út áll előttünk s nem fogod ezt olyan könnyedén megúszni, hogy egy kellemetlenség után már csak azzal kell megküzdened, hogy a lelked hozzám tartozik. Milyen démon is lennék, ha nem használnálak ki teljes egészedben? Hát talán mégis ennyire jónak nézel? - Esze ágában nem volt olyan könnyedén elengedni és betelni a fizetségével. Nem is nevezhető ez fizetségnek sokkal inkább egyfajta felvezetésnek. Hiszen ha valamit elért ezzel a csókkal, s a ténnyel, hogy képes volt beadni a derekát egy csók erejéig azaz, hogy ennél sokkalta többre vágyik.
Nagyot sóhajt, ahogy a fiú hátrál, szinte igyekszik eltávolodni tőle, de nem is sejti, hogy mostantól kezdődően már sosem lesznek külön. Nincs olyan, hogy ő vagy a fiú. Egyszerűen már csak ők vannak. S, esze ágában nincs elengedni karmainak a szorításából. Megpróbálhat fizikailag ezer meg ezer mérföldet is felvenni, a lényegen ez mintsem fog változtatni.
- Ó, dehogy, de igazán jó ötleteket adsz.. Talán egy nyakörv tényleg elkelne neked, de kétlem, hogy nephilim társaid örömmel látnák azt a nyakadban. Talán nem lenne otthonod se többé, s tényleg rám lennél utalva.. - A gondolat határozottan kecsegtető, hiszen csak rá számíthatna, akkor egy idő után kevésbé ódzkodna a közelségétől. De mindez még igazán a jövő zenéje.
- Ha szükségem lesz rád, érted megyek. Nem bízom a halandó közlekedésben, hogy nem várakoztatsz majd meg. - Persze majd igyekszik diszkréten elrabolni innen vagy onnan. Már, ha ezt lehet diszkréten csinálni.

Sokkal rosszabbra számítottam. Nyomasztó ürességre, keserű érzésre a számban, a megbánás sötét gomolyfelhőire a lelkem körül, a vészjelző szüntelen sikítására a gondolataim között. Habár magam sem tudom, miért, de vártam valamit. Bármit. Az árnyvadászok tudása ijesztően szerteágazó, a leglényegtelenebbtől a legfontosabbig mindenről található feljegyzés, ha más nem hát a megannyi porosodó kódex valamelyikében, arról viszont, hogy milyen érzés eladni a lelked, egyetlen könyv sem tesz említést. Oldalnyi írások szólnak miértekről, hogyanokról, előnyökről és hátrányokról, de egyetlen betű sem említi azt, mit fogsz érezni. Talán pont azért, mert végül nem érezel az égvilágon semmit. Egyelőre még nem tudtam eldönteni, hogy ezt megrémiszt vagy megnyugtat-e.
- Igazán nem érdekel. – vakkantom felé a lehető legellenszenvesebb hangszínnel, amit csak ki tudok préselni az ajkaim között, gondosan ügyelve arra, hogy az arcizmaim még véletlenül se áruljanak el. Szerencsére sokkal jobban utáltam magam annál, hogy az egómnak címzett dicséret leheletfinom simogatása komolyabb hatást gyakoroljon a férfi önérzetemre, még ha titkon nagyon is szerettem volna magam büszkén kihúzni. Razielre, mikor lett fontos egy démon véleménye? Bizonyára valami lélekeladó mellékhatás, undorító.
- Állj-állj-állj! Ebből nem csinálunk rendszert! – a jobbom sebesen tiltakozva lendül a magasba, a szavaim pedig a maguk mogorva bájával egyenest belevágnak Sariel mondandójának a közepébe. Nem is igazán hallom, mit következik az „ezután” szó után, de igazából mindegy is, még az én tompa elmém is ki tudja következtetni, merre halad ez a beszélgetés, és határozottan nem tetszik neki, ha már itt tartunk. – Arról nem volt szó, hogy részletre adom el a lelkem! Megkaptad a fizetséged, egy összegben, szóval ne gyere itt nekem semmilyen ezutánnal.
Teszek egy újabb lépést hátra, nem nagyot, csak akkorát, hogy kikerüljek a nemlétező bűvköréből. A szavaim mögötti gyermeteg sértettség megkoronázásaképpen pedig még a karjaimat is összefonom a mellkasom előtt, hogy ezzel azt a kevés tekintélyemet is mind elveszítsem, amit eddig sikerült kiharcolnom magamnak. Összevont szemöldökkel mérem végig ismét, szüntelen azon agyalva, hogy egyébként van-e nekem bármi jogom sértett félként viselkedni, amiért egy alvilági nem viselkedik korrektül. Tiszta szerencse, hogy a lelkem kellett neki, az eszemmel nem sokra menne…
- Meg amúgy is, hogy működik ez az egész? – fújtatok dühösen az irányába. Ugyan inkább magamra, mintsem rá vagyok mérges, de ezt neki nem kell tudnia. Nem, mintha nem lenne egyértelmű, na meg, nem mintha az a bosszantó, bukott borzalom nem úgy látna keresztül rajtam, mint egy fényesre suvickolt ablaküvegen. – Ezentúl füttyentesz egyet, és nekem ott kell teremnem? A kívánságod számomra parancs? Nyakörvet raksz majd a nyakamba, kis bilétával, hogy „Sariel tulajdona, ha megtaláltad hívd a következő számot…”?
Nem, mintha most már bármi értelme is lett volna ezen aggódni.

Semmivel sem lehetett volna elrontani a kedvét. Most a csúcson érezte magát, ahogy mindössze pár szóval képes volt megnyerni magáénak a fiú elméjét teljesen az ujjai köré csavarva. Tudta jól, hogy milyen hatással lesznek rá a szavai, de azt mégsem gondolta, hogy a fiú teljesíteni fogja a vágyainak forrását. Maga sem tudta, hogy mégis mit látott a fiúban, de valami határozottan vonzotta. Csak saját magának akarta. Birtokolni kívánta a lelkét és testének minden egyes porcikáját. Nem engedheti, hogy más hozzáérjen, vagy ártson neki. Mert azzal, ha elveszíteni elég sok mindent veszítene. Túlságosan is élvezi ezt az uralkodó kapcsolatot, amely kettejük között feszül, hogy ezt csak úgy feláldozza, vagy engedje valakinek elpusztítani. Épp elegen tapostak át rajta ahhoz, hogy végre egy férfit - habár a gyengébb felhozatalból -, avagy fiút végre irányíthasson.
- Nem kockáztatnék.. Főleg egy ilyen alku végkimenetele miatt sem. - Ostobaság lenne hazudni, bár igazán megnézné a fiú reakcióját, hogy mégis miként reagálna arra, ha kiderülne, hogy mindaz, amit elmondott nem több egyszerű hazugságnál. Valószínűleg mérhetetlenül kibukna. Amikor pedig dühös a fiú, akkor is mérhetetlenül vonzó. Szinte felperzseli a démon, bukott angyalnak a vérét pusztán a tekintetével. Ez azonban válaszára nyugodni látszott, mégis olyan hévvel fonja karjaiba, hogy szinte rögtön elolvad.
Lágy, puha ajkai, szinte mágnesként vonzották magához az ajkait, esze ágában nem volt elszakadni tőle. Karjait lágyan fonta a fiú nyaka köré, ezzel is közelebb húzva őt magához, de nem mintha erre bármi szükség lett volna. A fiúnak talán még nagyobb volt a lelkesedése, mint azt be merte vallani. A csók közben még egy apró mosoly húzódik ajkaira, miközben óvatosan beletúr a fiú sötét hajtincseibe, mégsem ellenkezve, minden egyes porcikája megadja magát a fiú akaratának. Nem akar tiltakozni, hiszen erre vágyott, hogy ő maga akarja irányítani a helyzetet. Habár biztos volt benne, hogy a csók sokkal rövidebb lesz és kevésbé lesz intenzív, de el kell ismernie, hogy a fiú el tudja kötelezni magát, ha ez szükséges.
Miután elválik tőle nehezen ereszti karjai közül, de mégsem fogta magához olyan szorosan, hogy ne tudjon hátrálni tőle. Mégis, szinte alig tud megállni a lábain, ahogy újra saját magára kell támaszkodnia. Ujjaival finoman végigsimít ajkain, miközben ravasz mosoly ül ki rájuk és tekintetét teljes mértékben a fiúra szegezi.
- Több is, mint elégedett. Igazán sikerült lenyűgöznöd. Most már biztos lehetek az elkötelezettségedben. Te pedig pontosan tudod a kérdéseid árát. Ezután azonban határozottan előre kérem a fizetségemet. - Szinte teljesen megbódult a fiú csókjától. Ha akarná se tudná igazán mihez hasonlítani. Talán tényleg van valami az Isten és a legtöbb angyal által imádott lényekben. Talán tényleg képesek arra, hogy lenyűgözzenek valakit.

A döbbenet pillanatok leforgása alatt változtatja cseppfolyóssá a tüzesen tomboló haragom utolsó szikráját is, mikor a válasza egy jól irányzott mozdulattal kavar még egyet az amúgy is kaotikus gondolataim örvényén. A karjaim beledermednek a mozdulatukba, az ujjperceim fehéredésig markolják a ruhája finom anyagát, mielőtt gyengéden taszítva egyet rajta elengedném, hogy elhúzódhassak tőle. Nem igazán messzire, csupán egy fél lépést hátrálok annak érdekében, hogy újra levegőhöz jussak, bár engem sem lep meg igazán, hogy semmi haszna a próbálkozásnak.
Legalább háromszor kell nekifutnom, mire legalább félig felfogom a szavai mögött csengő értelmet, és hiába szeretnék vakul belefutni a hőn áhított válaszok ígéretének csapdájába, a kétely egyből felüti a fejét, hogy keserű szájízt hagyjon a pillanatnyi öröm helyén.
- Ajánlom, hogy ne hazudj! – a hangom nem fenyegető, és még véletlenül sem parancsoló, halk, meginogtathatatlan magabiztossággal súgom felé a szavak, mielőtt újra minimálisra szűkíteném a köztünk húzódó távolságot. Ezúttal viszont semmi hevesség nincs a műveletben, könnyedén hajolok felé, mutatóujjammal finoman végig simítva az alsó ajkán, kiszabadítom a fogai közül, hogy aztán belemélyeszthessem a sajátjaimat. Határozottan harapok rá, mielőtt az ajkaim az övét érintenék, jobbom ujjait a tarkójára kulcsolva, balomat pedig a dereka köré fonva húzom ösztönösen közelebb magamhoz, és ezzel együtt tartom fogságban, nehogy elhúzódjon, mielőtt én úgy döntenék, hogy megteheti. Az engedelmeskedés és a követelés határvonala egészen összemosódik, ahogy az óvatoskodó mozdulataim elfogynak, és helyüket átveszi valami mélyen gyökerező vágy az uralkodásra.
Ujjaim menthetetlenül belegabalyodnak a lágyan tekergő szőke tincsekbe, és mielőtt még átgondolnám, mit művelek, feszítek rajtuk egyet, kényszerítve ezzel a karjaim csapdájába ejtett bukott angyalt, hogy velem együtt mozduljon, és hátrább hajtsa a fejét, jobb szöget biztosítva ezzel nekem. Az ajkaim majdnem tökéletesen simulnak az övéi közé, én pedig menthetetlenül, követelőzve lopom el tőle a csókot, amivel valójában én tartozom neki, helyet sem hagyva az esetleges tiltakozásnak. Csupán egy másodperc erejéig szakadok el tőle, eleget ahhoz, hogy levegőhöz jussak, keveset ahhoz, hogy bármiféle reakcióra ideje legyen. A második csók még az előzőnél is hevesebb, a nyelvem tiltakozást nem tűrve tör utat magának az övét keresve, míg a balom béklyóként szorítva a derekát húzza egyre csak közelebb a bukottat, míg már nem marad közöttünk más a ruháink vékony anyagjánál.
Aztán az egész úgy ér véget, ahogy elkezdődött, hirtelen váratlanul és hevesen. Mikor végre elszakadok tőle, el is húzódom, és még csak meg sem próbálva legyűrni a kényszert, a hajtincsei közül szabaduló kézfejemmel fintorogva törlöm meg a számat, mintha csak az előbbi pár perc élményét igyekeznék lesöpörni magamról.
- Parancsolj. Az alku él, a tartozásom letudva, remélem elégedett vagy.  
A hűvös hangszínem legalább annyira árulkodik arról, mennyire nem érdekel, hogy Sariel elégedett-e, mint ahogy a szavaim mögött bújó szégyen, ami mindkettőnk számára egyértelművé teszi, én az vagyok. Még véletlenül sem akartam, hogy tudja, milyen sokat segített, de a nyughatatlan jellemem túlságosan izgalomba jött, mikor egy ekkora nyomról volt szó, esélyem sem volt elrejteni. Ha a bukott valóban az igazat mondta, ezzel az információval sokkal többet adott a kezembe, mint azt kérni mertem volna, és éppenséggel már az sem izgatott, hogy ezért milyen árat fizetek most és milyent fogok később.

Volt valami benne, ami szinte megmagyarázhatatlanul vonzotta. Érdekesnek találta, de talán nem is ez volt a megfelelő szó. Az, hogy valaki érdekes könnyedén elmúló érzés, szinte feledésbe merül a puszta létezése is. Itt azonban másról volt szó, hiszen nem tudott betelni a fiúval, birtokolni kívánta olyan módon, ahogyan ez csak lehetséges volt. Ha pedig ehhez arra volt szükséges, hogy elméjét csűrje és csavarja, míg a végén már Ő maga sem ismeri fel a fiút, akivel a tükörben találkozik, akkor sikeresnek mondhatta apró, kis tervét.
- Drágaságom, lehet a nőknek azt tanították, hogy jobb, ha lebutítják magukat a férfiak kedvéért, hogy az Ő egójukat is növeljék ezzel, meg magabiztosnak érezhessék magukat, de attól ez még fordított felállásban nem áll jól. Egyáltalán nem. - Sosem volt nagy rajongója annak, hogy valaki szándékosan lehúzta önmagát, de persze az ellenkezőjének sem volt kifejezetten rajongója, de ugyan ki szereti, mikor valaki dicsőíti önmagát, de mögötte semmilyen tudás nincs? Hát pontosan ennyire irritáló az is, mikor valaki alábecsüli önmagát. Mindenkinek illik tudni, hogy hol a helye. Ő pontosan tudta, hogy hol a helye. Az már más kérdés, hogy egyáltalán nem szívlelte és ezért is küzd minden áldott nap, hogy feljebb kússzon a ranglétrán, miközben ezzel a fiúval szórakozik.
- Tabu, persze.. Tabu.. De ha te nem szórakoztatsz engem eléggé, akkor kénytelen vagyok másutt örömömet lelni. - Vajon mikor adja fel? Mikor lesz már az, hogy végre elfogadja Ő irányít. A fiúnak az akarata megsemmisül. Persze az ellenkezése nélkül, a komorsága nélkül mindez nem is lenne olyan szórakoztató. Megtörni szeretné, nem pedig gyökerestül megváltoztatni.
- Ahwww.. Mondták már, hogy irtózatosan szexi vagy, mikor ennyire dúl benned a düh? - Játékos kacaj hagyja el ajkait, miközben szinte érzi a fiú izét, vágyik utána sóvárog. Most már csak azért is megszerzi magának azt a nyamvadt csókot. Muszáj lesz. Ha pedig válaszokat akar, hát legyen. Utána pedig majd nem győzi csókolni a lába nyomát is. - A helyes kérdés inkább az lenne, hogy mióta történik mindez kedvesem. Látod, hogy milyen rendes vagyok? Még ki is javítom a kérdésedet, hogy érdemleges választ kapj. Nem te vagy az első, aki ilyen megszállottsággal kutat az eltűntek után.. Úgy nyolcvan évvel ezelőtt is volt már valaki.. - Oldalra dönti a fejét, majd lágyan a saját alsó ajkába harap. - Úgy érzem, hogy kiérdemeltem valamit... - Újabb játékos, csilingelő kacaj kúszik bele az éjszakába, miközben testével, mint akár egy kismacska simul a fiúhoz, szinte már dorombol neki.

Az egyik első dolog, amit egy árnyvadász megtanul a kiképzése során, hogy soha, de soha ne becsülje alá az ellenfelét. Az életben maradáshoz elengedhetetlenül szükséges, hogy felkészültek legyünk, hiszen egy csatában a meglepetés ereje akár végzetes végkimenetelt is szülhet. Az ilyesfajta okítások nekem is a mai napig visszhangoznak a fejemben, apám idegtépően kimért hangján hirdetik az örök igazságukat és egészen eddig a pontig azt hittem, hogy ezzel ébredni és ezzel feküdni egyet jelent azzal, hogy megtanultam. Aztán mégis muszáj voltam egy rövid, keserű és igencsak döbbent nevetést küldeni felé válaszul az elhangzó szavakra.
- Ne már, éles elmének én ugyan biztosan nem adtam jelét, szóval ne hibáztass, amiért reménykedtél és csalódnod kellett. – hiába csengett szórakozottan a hangom, mélyen a gondolataim örvényében azért csak bosszantott, hogy nem tudtam kiismerni. A lépéselőnyhöz – vagy esetemben inkább csak a felzárkózáshoz – égető szükségem lett volna a céljai és miértjei magyarázatára, de minden egyes mondata, tette és gondolata csak egyre jobban összezavart. Már nem tudtam eldönteni, hogy hol végződik a színjáték és hol veszi kezdetét az őszinte reakciók sora. Ez pedig, egyre jobban belesüllyedve a közös kis játszmánkba, okozott némi fejtörést.
- Bájosak a vészjósló szavaid, de ne feledd, nekem is voltak szabályaim. – az állkapcsom megfeszül, az ujjaim görcsösen kulcsolódnak ökölbe a kabátom zsebének mélyén, és semmi másra nem vágyom jobban, mint behúzni neki egyet. – A családom tabu, ez volt az én feltételem. És, amint az alkunk rád eső része nem teljesül, úgy engem sem köt az ígéretem.
Nem tudom eldönteni, hogy csak a bosszantásomra szánta a megjegyzést, vagy tettvágy is lapul a szavai mögött, de igazából már nem is számít. Nem voltam ugyan olyan helyzetben, hogy fenyegetőzzek, de ha a szeretteim jólléte volt a tét, az ilyen apróságok igazán nem számítottak. Nyugodtan állíthatjuk, hogyha Sariel csupán a határaimat feszegette, hogy megtalálja a leggyengébb pontjaim, én önként kínáltam neki tálcán. És ezek után még azt hitte, hogy okos vagyok, a kis buta!
A kellemetlenül hosszúra nyúló, drámai hatásszünetet egy már-már aranyos mosoly követi, és míg a bájosan csillogó tekintete beleakad a sajátomban, én érzem, ahogy a pulzusom olyan hevesen dübörög, hogy majd átszakítja a verőeret a nyakamon. Aztán Sariel elpattint egy újabbat a megkínzott idegszálaim közül, én pedig cselekszem, mielőtt még átgondolhatnám, hogy érdemes-e. A karjaim sebes ívben lendül felé, a rúnáim, mintha csak az agytekervényeimig kígyóznának, egyből tudják, mi a dolguk, így majdhogynem csak elmosódott sávként suhannak a levegőben, egyenesen felé. Az ujjaim rögvest a felsője anyagába gabalyodnak, és minden erőmet bevetve rántom magam felé – ha tiltakozik, ha nem. Arcom vészesen közel hajtom az övéhez, a barna íriszeim pedig, a mögöttük lángoló indulattal együtt olyan mélyen fúrom az övébe, mintha csak oda kívánnám szegezni vele a csinos kis alakját a partmenti sétányra.
- Én! Én mondtam, hogy áldozatok! – morranok fel hevesen, szavaimat a közénk feszülő távolság igencsak aprócska mivoltára való tekintettel lényegében az ajkaira súgom. – És most elég legyen az okoskodásból. Ha a csókot és azzal együtt minden maradék méltóságom akarod, akkor mondj nekem egy istenverte számot, vagy Razielre esküszöm, itt hagylak és hazamegyek.

- Ohh, kedvesem.. Talán mégsem vagy olyan éles elméjű, mint azt hittem. - Lehet, hogy azt hiszi, hogy sejti mégis mivel áll szemben, hogy pontosan tudja milyen az, amikor minden egyes pillanatban a háta mögé kell nézzen, hogy biztos lehessen abban, hogy éppenséggel halálos veszély nem fenyegeti. Ugyanakkor ez az, amit annyira szeret benne, hiszen az a tűz, ami még ilyenkor is durcás kisgyerekként tombol benne, egyszerűen lebilincselő. Azt sem fogja tudni, hogy mégis mi rántotta ki alóla a talajt és ezzel együtt mindent, amit eddig ismert.
- Drága szívem. Nem azt akarom, hogy megadd magad, mint valami gyenge kis mondén. Azt akarom, hogy küzdj. Bebizonyítsd érdemes veled foglalkozni, de ugyanakkor szeretném, ha tudnád, hogy a játékunknak vannak szabályai is és nem veszem túlságosan félvállról, ha megszeged őket. Ne okozz csalódást, hiszen hozzád hasonló makacsságot a családodban kellene keresnem.. Ott pedig egyre szűkösebb a lehetséges választék. - Persze tudja, hogy a húgocskáját nem éppen lenne egyszerű megszerezni, de azért a makacsság, ami a családjában gyökerezik mérhetetlenül értékes. Mégis ezzel talán Ő és az apja rendelkezik leginkább, hiszen e kettő húzta szét a családot, egyik a rögeszméjéhez való ragaszkodáshoz - bármennyi valóság alapja is van - a másik pedig az ez elleni tiltakozással.
Olyan aranyos, hogy így darabokra hullik a bukott előtt, mintha csak érezné a bőrén vesztét, miközben tudja, hogy megannyi szócsatát vívhatnak, ha még ebből győztesként is kerülne ki, a győzelmét akkor sem lehetne érdemlegesnek nevezni.
Figyeli, a fiút, ahogyan gondolkozik, beleegyezően próbálja előrántani az elméjéből azt a kérdést, ami talán a leginkább foglalkoztatja, ami olyan választ adhat a számára, ami nem szülhet további kérdéseket, de talán nem is sejti, hogy mégis mibe is sikerült beletenyerelnie.
A kérdésre felcsillan a tekintete és elismerően bólint a fiú felé, majd pedig óvatosan alsó ajkába harap és egy pillanatot vár, még mielőtt bármit is mondana neki. Hiszen szeretné húzni az idegeit, azokon táncolni szüntelenül.
Végül tekintetét a fiúéba fúrva szólal meg halovány mosollyal a szála szélén. - Ki mondta, hogy áldozatok?

A gyűlölet és az undor jeges elegyet alkotva kúszik szerteszét az ereimben, ahogy a szavai elérkeznek a tudatomig, a hangomba pedig az övéhez hasonló, nyugtalanító magabiztosság költözik, ahogy a válaszom legördül az ajkaimról.
- Azzal fenyegetsz egy nephilimet, hogy megtöröd? Ez új, ezzel még az égvilágon senki nem próbálkozott. – a szarkazmus elkerülhetetlenül megbújik a szavak mögött, legalább annyira, mint az arcomra kiülő, drámai meglepettség gesztusában. – Kérlek, légy a vendégem egy próbára!
Hiába volt igazam, hiába volt nyilvánvaló, hogy Sariel uralkodni akar felettem, még a felismerés tényével a gondolataim között is képtelen voltam elkerülni a számító kis csapdákat, amiket egyenesen a lábam elé szórt. Tudtam, hogy irányítani akar, bosszantani, provokálni, én pedig, tudván, hogy nem kéne, azért csak megadtam neki. De egy ponton túl már túl mélyre süllyedtem ebben az adok-kapok játékban, hogy értelme legyen kiszállni, az pedig, hogy zsinóron rángasson, innentől már végképp elkerülhetetlen volt, így hát csak tettem, ami jól esett. Jelen esetben például felelőtlenül járattam a számat.
- Őszintén, most már nem teljesen mindegy a lelkemnek? – tárom szét a karjaimat megadóan, épp csak egy pillanatra, mielőtt hagynám őket erőtlenül visszahullani a testem mellé. – Mit aggódjak magam miatt, a te akaratodnak úgysem állhat ellen semmi, nem?
A bántóan gúnyos él ellenére azért van valami igazán rémisztő az állításom igazában, ami után valahogy sokkal kevésbé esik jól piszkálódó megjegyzésekkel bosszantani a bukottat, így hamar el is hallgatok. Ez már több volt, mint holmi eszes kis szócsata Staten Island legócskább koktélbárjában, és a döntéseim következményének fényében más sokkal kevésbé szórakoztam jól.
Arra számítok, hogy elveszi, amit akar, így kétkedve húzódom még egy kicsit hátrébb, mikor mindenféle akaratos megnyilvánulás nélkül enged az óhajomnak. Összehúzott szemeim igyekeznek a színpadias búslakodása mögé látni, ám a tompa agyamnak több sem kell némi könnyen szerzett diadalnál. Kit érdekel már, hogy győzelem látszata csak egy újabb ábránd, amit mézesmadzagként húz el az orrom előtt, csak hogy utána belezsarolhasson a saját akaratába.
- Legyen. – minden-mindegy alapon bólintok rá végül a feltételeire, az agyam közben pánikszerűen keresi azt az egy kérdést, amiből a legtöbb hasznot húzhatom jelen esetben. Nyilván nem kérdezhetek rá egyenesen, hogy ki áll az eltűnések mögött, Sariel nem adja ki ilyen könnyen a legjobb ütőkártyáját, ködös válaszokkal pedig nem lennék beljebb. Rákérdezhetnék éppenséggel arra is, hogy egyáltalán létezik-e ez az ügy, amin dolgozom, de az erre adott válaszlehetőségek egyikét sem akarnám hallani. Igen esetén csak felbosszantanám magam, hogy olyanra pazaroltam a kérdést, amit már amúgy is tudtam, nem esetén pedig valószínűleg a szeráfpengémbe dőlnék, amiért eladtam a lelkem a semmiért. Nem kockáztathattam meg azt sem, hogy tudja-e mivel állok szemben, hisz megvolt rá az esély, hogy nem tudja, kit keresek, csupán tudja, kitől kell megkérdeznie. Ezeknél valami sokkal jobb kell. - Tudod, hány áldozat van? Hozzávetőlegesen? Pontosan? Egy számot akarok, nem csak annyit, hogy több, mint gondolnám.

Egyetértően bólint és megrántja az egyik vállát, miközben valami aranyos grimaszt igyekszik az arcára festeni. Mérhetetlenül nagy örömmel tölti el ez az apró kis győzelem is, hiszen földre érkezése óta megannyi bukása volt, vesztesége. Ostoba lenne nem örülni egy ilyen aprócska győzelemnek is.
- Na, már most.. Nagyon figyelj, amit most mondok kedvesem, mert azt akarom, hogy emlékezz rá. Lehet, hogy jobbnak hiszed magad, hogy azt hiszed, hogy jobbak vagytok. De kedvesem remélem tisztában vagy azzal, hogy amire végzek veled nem is gondolhatnád jobban az ellenkezőjét. - Lehet, hogy minden egyes emberben van egy bizonyos lelki erő, ami már-már vonzza a démoni létét, de az Ő lelke valami olyan tűzzel kecsegtet, amely mellől képtelen elsétálni. A fiú valahogy behálózta már az első pillanattól kezdve és esze ágában nincs jelentős benyomás nélkül maga mögött hagyni a kis pofiját. Bár kárt benne nem tenne.. Annál többre becsüli. Még fegyvert is kovácsolhat belőle.
- Nocsak, nocsak.. Így kell beszélni azzal, akinek a kezei közé bízod a lelked, drága? Talán abban a tévhitben lebegsz kedvesem, hogy a szabad akaratodat nem írhatom könnyedén felül? Hogy a saját akaratomat így vagy úgy, de érvényesítem rajtad. Ostoba vagy, ha ez egy kicsit sem rémít meg. - Azzal pedig végigméri minden egyes porcikáját a fiúnak. - De mindketten tudjuk, hogy annál azért több eszed van, hogy ne rettentsen meg mindennek a gondolata. - Habár leginkább az érzelmek vezérlik, mintsem az értelem még így is van benne olyan potenciál, amit szinte pazarlás lenne elvesztegetni. Lehet, hogy könnyedén szerezte meg őt magának, de ugyanakkor a többség ostobának tartaná azért, amiért képes hasznos befektetésként tekinteni egy halandó lelkére.
Lefelé konyulnak ajkai, ahogy a fiú hátrálni kezd, hiszen igazán szerette volna sarokba szorítani, de azért ne gondolja már, hogy olyan könnyedén kicsúszhat a karmai közül a kis szerencsétlen.
- Kedvesem a lelked, nekem nem az angyali pecséteddel együtt kell.. De játsszunk akkor így. Egyetlen egy kérdést feltehetsz nekem ingyen és bérmentve, de aztán a következőhöz már... - Azzal pedig egy puszit küld a levegőben a fiú irányába - meg kell fizetned az igazi árát a segítségemnek. Hiszen rosszkedvűen, összetörve az elutasításodtól, hogyan is lehetnék teljesen a toppon és segíthetnék neked? Még a végén teljesen ostobaságokat beszélnék a szomorúságomban.. Nem akarod, hogy félrevezesselek.. Ugye nem akarod? - Ártatlan tekintettel néz rá a szempillái alól, miközben a tengelye körül jobbra-balra hintáztatja a testét teljesen ártatlanul, kezeit a háta mögött összekulcsolva.

- Élvezed igaz? – kérdezek vissza válasz helyett, arcomon azzal a pofátlanul nagyképű, ám cseppet sem jóízű mosollyal, ami egyértelműen azt üzeni, átlátok rajtad. És még csak az sem zavar, hogy ez valójában nem, hogy nincs így, de ennél messzebb talán már nem is lehetnék attól, hogy kiismerjem. – Tetszik, hogy végre nagynak érzed magad, mi? Mintha felülkerekedni egy halandón akkora nagy érdem lenne egy bukott angyalnak. De nem fogok belemenni a hülye kis játékaidba. Nem állíthatom, hogy egyetlen nephilim sincs, aki ne lelné örömét abban, ha a társainak árthat, de az biztos, hogy elenyészően kicsi a számuk a ti gyarlóságotokkal szemben, szóval én továbbra is azt fogom gondolni, hogy jobb vagyok nálad, hogy mind jobbak vagyunk nálatok, és a legkevésbé sem érdekel, ha nem osztod a véleményem.
Nagyon igyekeztem figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy bár szerettem volna érett és felelősségteljes módon erkölcsileg és értelmileg felülkerekedni rajta, mégis inkább úgy viselkedtem, mint egy sértett kisgyerek, aki ha kifogy a béna kis érveiből, durcásan egy marék homokot szór a másik arcába. Volt valami igazán, szándékosan provokatív Sarielben, amiért éppen most is nagyon szerettem volna megdobálni sárral. Vagy késekkel.
- Örömmel, beletartozik többek között az is, hogy a lehető legkevesebb időt töltsem a társaságodban. – igyekszem az igencsak látványos fintorom mögé rejteni minden kétséget és pánikot, amit a közös programok gondolata generál, de igazán nem lepne meg, ha pont olyan könnyedén látna át rajtam most is, ahogy eddig. Meg hát lássuk be, egészen új szinten lennék felelőtlenül ostoba, ha nem rémisztene halálra a lelkem eladásának gondolata, és a vele járó tény, miszerint Sariel újra felülkerekedett rajtam, én pedig minden egyes vesztes csatával közelebb sodródtam ahhoz, hogy menthetetlenül elbukjam a kettőnk háborúját.
- Az elkötelezettségemről az Angyalra tett ígéretemnél semmi nem ad jobb tanúbizonyosságot.
A közeledésére én ösztönszerűen húzódom hátrébb, ahogy felém hajol, én fél lépést hátrálok, éppen csak annyit, hogy az arca – és azon elterülő, pofátlanul kárörvendő mosolya – újra fókuszba kerüljön. – És AZT egész biztos nem csináljuk. Ezidáig még semmit sem kaptam tőled, míg te a szó szoros értelmében minden önbecsülésem elveszed cserébe. Ez az alku eddig sem volt túl jó, de most egyenesen szar, szóval adj valamit, hogy meggyőzz, megéred a nyűglődést. – nem egészen voltam biztos benne, hogy a helyzetem lehetővé teszi, hogy követelőzzek, abban viszont, hogy ennyire könnyen nem adom a méltóságom, annál inkább. Nevetségesen festett volna, ha megöli azt, aki alig egy órája bocsátotta szolgasorsba a fejét neki, így az életem nem féltettem többé, a büszkeségem pedig a lelkemmel együtt odalett, mit veszthetek még?    

- Elég ostoba kérdés.. Nem gondolod? Bár.. Talán megterhelő ez a tevékenység a számodra. Én azért szívesen kivárom. - Volt valami ebben az árnyvadászban, amiért minden egyes mozdulatában, tettében, mondandójában valami megfoghatatlant talált. Valamit, amivel egy kicsit jobban érezhette magát megnyúzott testében. Megannyi férfi tiport át rajta a földre érkezése óta, hogy szinte az utolsó csepp büszkesége is elpárolgott. Mégis emelt fővel képes a fiatal árnyvadász előtt állni, létezni, mintha a fájdalmak terhei koránt sem nyomtak volna bélyeget a lelkére.
- Biztos vagy te abban, hogy a fajtád egyetlen egy példánya sem kedvtelésből ontotta a fajtársa vérét? Azért ilyen kinyilatkoztatásoktól én a helyedben ódzkodnék. Lehet, hogy angyal vére folyik az ereitekben, de az emberi részetekben a démonok gonoszságának apró töredéke megcsillanni látszik. - Lehetnek félig angyalok az emberiségükben ott lakózhat a jóságuk és a kegyetlenségük kulcsa is. Hiszen mondhatóak az emberek szinte bárminek csak ártatlannak nem.
- Talán mesélhetnél a sajátos kis érdeklődési körödről. Hiszen úgy is sok időt fogunk mi ketten együtt tölteni. - Jaj, hát esze ágában nincs bekavarni az életébe, de ez még koránt sem jelenti azt, hogy nem kívánja minden egyes percben kisajátítani. Bár azon nem változtat, hogy ettől a pillanattól kezdve akár azzal is megbarátkozhat, hogy eladta a lelkét az ördögnek, hiszen a bukott angyalban legalább van annyi gonoszság, mint az első bukottban, a pokol urában.
- Awww, hát nem édes? A kisfiúból talán végre férfi lesz. De erről jut eszembe.. Nem érem ám be ennyivel. Szükségem van valamire, ami az elköteleződésedről ad tanúbizonyosságot. - Azzal pedig már előrébb is hajolt a fiúhoz, hogy ajkai mindössze egy milliméterre legyen az övétől. Bármennyire is tenné meg szívesen saját magától a fiú az, akinek fejet kell hajtania, akinek akarnia kell. Át kell lépje a határait, le kell küzdje a sajátos undorát, ami a képére van festve a helyzettől. Maga sem tudja, hogy mire kell neki még igazán, mint báb, de sosem árt, ha van a tarsolyában valakinek. Ha másra nem is udvari bolondnak biztosan jó lesz.

- A te fajtád talán nem ontja a sajátja vérét? – csúszik ki a számon, mielőtt még rájönnék, hogy újra hagytam kiprovokálni magamból a saját igazát védő kisgyereket. És, ha már egyszer elkezdődött, nem volt megállása az indulataimnak. – Abban kénytelen vagyok teljes mellszélességgel egyet érteni veled, hogy a Klávé nem tökéletes, sőt, a működése sokszor még a jótól is igazán messze van, de a sajátjai védelmében cselekednek. Áldozatául esnek a „nagyobb jó” illúziójának, de a társadalmi érdekek akkor is előrébb valók, mint az egyén. Mi nem ontjuk kedvtelésből egymás vérét, ne hasonlítsd hát a te fajtádhoz a miénket.
Habár magam is mélyen megvetettem a Klávé tetteit és döntéseit sok esetben, mégis ők voltak a nephilimek alapkövei, és bennem mélyen ott gyökerezett az íratlan hűség, ami akarva-akaratlanul is hozzájuk kötött. Láttam a rossz oldalaikat, figyeltem megannyi éven át, hogy rossz embereket osztanak be egyre magasabb pozíciókba, láttam, ahogy a Kör tagjai belülről zilálják szét a rendszerünket, és ahogy végső kétségbeeséstől vezérelve végül az utolsó parányi négyzetmétert is képesek lettek volna felégetni, hogy megállítsák a Morgenstern fiút. Egy-kettő, de még tízek, százak élete sem számított, ha az összes többié volt a tét, angyal vér ide vagy oda, ezt a démoni gyarlóságot egyetlen halandó jelleméből sem lehetett kimosni. Ugyanakkor láttam a húgomat tevékenykedni a köreikben, láttam Penhallow konzult lavírozni a régi és új között, láttam a reményt, hogy talán változást hozhat a jövő. Szerettem volna látni. Nagyon, nagyon akartam.
- Csak a lényegtelen dolgok esetén. Ha nem fontos, nem erőltetem meg magam, az alacsonyra tett lécet pedig elég csupán átlépni. Sajátos hierarchiája van az érdeklődésemnek. – megrántom a vállam újfent, mintha csupán szokásos beszélgetésünk egyikét ejtenénk meg csupán. Az elmémbe mar a gondolat, hogy milyen könnyedén csevegek el valakivel, aki nyilvánvalóan a vesztem okozza majd, most, hogy a hétköznapi csevejünk pillanatok alatt fordul lélektelen követelésbe. Viszont már rég nem aggódom ezen, sokkal előbb elvesztettem az irányítást az események felett, volt időm hozzászokni, hogy nem is kaphatom már vissza.
- Ahogy óhajtod. – összeszorítom lehunyt pilláim, néhány másodperc néma hallgatásba burkolva magam állok előtte, kényszerítenem kell a torkomon akadt szavakat, hogy előbújjanak az ajkaim mögül. – Razielre esküszöm, tiéd a lelkem, tiéd az életem. Rendelkezz vele, és én engedelmeskedek, amíg a szeretteim és a barátiam ellen nem fordítasz. Ez az egy feltételem van csupán.  

- Árulj el nekem valamit kedvesem.. Mégis miért kellene félnem egy olyan szervezettől, egy olyan gyülekezettől, akik a saját népükön, fajtájukon belül sem képesek vérrontás nélkül elintézni a problémáikat? S arról nem is beszélve, hogy a fenyegetést olyan későn ismerik csak el, hogy addigra már tucatnyi halottjuk van. Tényleg úgy hiszed, hogy képesek lennének érdemleges háborút vezetni ellenem anélkül, hogy tömegszerűen küldenék harcosaikat a halálba? Így is megfogyatkoztak a soraitok és a veszély még koránt sem ért véget. - Ostobaság ilyen sötét időkben a Klávéra hivatkozni. Nem hiába karolják fel mondén gyermekeket, elhagyatott árnyvadász családok leszármazottait kapargálják össze kétségbeesett. A nephilim társadalom megtört, meg kopott s talán sosem lesz a régi. A sebeket most is magukkal hordják tekintettel arra, hogy a sötét árnyvadászok, a megannyi pillanat, amikor valaki a saját szerettének vérében fürdött, hiszen az rá sem ismert és életét ontotta volna kérdés nélkül.. Ezek bárkin nyomot hagyhatnak. A Klávé a dicső kis irányítórendszerük pedig már olyan ősrégi, mint a legtöbb vezére. Képtelenek ellenállni a kísértésnek, hogy homokba dugják a fejüket, akárhányszor valamilyen veszély közeleg.
- Minden téren szereted alacsonyra tenni a mércét? - Határozottan kíváncsi lenni, hogy vajon a rögeszméje az, ami távol tartja a nőket, vagy egyszerűen csak túl magasra tette a mércét ezen a téren. Bár az is lehet, hogy egy teljesen más mércét állított fel, amit csak a férfiak képesek elérni. Bár ez koránt sem az Ő dolga mégis érdeklődéssel áll a kedvenc árnyvadásza dolgaihoz.
- Legyen hát. A lelkedet akarom. Az életed amelyet az én szolgálatomban töltesz le. Esküdj hát az angyalra kedvesem.. - Nem mellesleg az angyali esküjébe igyekszik majd beférkőzni a démoni energiájával is megfertőzve, kegyetlenül megpecsételve azt, megfosztva őt az ellenállás lehetőségétől, a szabad akaratától.

A tehetetlenség, mint a torkomat fojtó füst, úgy áradt szét a végtagjaimban, nekem pedig egyre inkább nehezemre esett némán tűrni, hiába győzködtem magam percről percre, hogy ezzel is a saját érdekeimet szolgálom. Bármennyire is kényelmetlen volt, továbbra is az tűnt a legbölcsebb dolognak, ha hagyom felülkerekedni, engedem, hogy nyerőpozícióban érezze magát, és ezzel arányosan becsüljön alá. Több sebből vérző terv volt ez, de az egyetlen, amim volt. A bukott reakcióit elnézve pedig valahogy egy egészen kicsit még működőképes is. Ha már elkerülhetetlen volt a kellemetlen viszont látás, jobbnak láttam felfegyverezve csatába indulni, habár a világunkat sújtó háború keresztülhúzta a számításaim a háttérinformációk gyűjtésével kapcsolatban, így sokkal felkészületlenebbül ért a találkozás, mint ahogy szerettem volna.
Viszont volt egy nevem.
És ezzel a névvel megannyi történetem, pletykám, sztorim, legendám. Egyetlen név annyi információt húzott magával a semmiből, amivel hirtelen nem tudtam mit kezdeni, így végül legalább annyira a sötétben tapogatóztam, mint mielőtt a birtokomba került volna.
Semmivel sem voltam közelebb Sariel mivoltához, mint legutóbb, leszámítva persze a tényt, amit sikerült leszűrnöm, szörnyen élvezte, ha irányíthat. Tekintélyt parancsoló jellem volt, szavak nélkül, pusztán egyetlen mozdulatával képes volt figyelmet követelni magának, és biztos voltam benne, hogy meg is kapta egyből, bárkitől, bárhol, bármikor. Ugyanakkor Sariel még messze nem volt elég erős. Persze így is könnyedén elroppanthatta volna a gerincem, elvághatta volna torkom, hogy utána végignézze, ahogy csendesen elvérzek a partszakasz puha homokjában heverve, de amíg a pokol hatalmas urainak ereje végigperzselte az ereimet, Sariel energiái csupán bizsergették a bőröm. Én pedig, ostoba módon még mindig úgy gondoltam, hogy ahelyett, hogy elpusztítanám, amíg még egy minimális esélyem is van rá, inkább szívességet kérek tőle. Valószínűleg tényleg meg kellett volna halnom Edomban inkább.
- Kétségtelen. Ugyanakkor ezzel biztosítanád, hogy azt a kevés szimpátiát is elveszítsem irányodba, amim van. Az én haragom ugyan nem sok, de az egész Klávéét elbírnád? Szereted feszíteni a húrt, de sokkal okosabb vagy annál, hogy el is pattintsd, nem igaz?
Úgy éreztem magam, mint akit fegyvertelenül küldtek ismeretlen terepre, és most minden óvatlan lépése az életébe kerülhet. A közelében sem voltam annak, hogy kiismerjem Sariel gondolkodását, sőt, szinte biztos voltam benne, hogy esélyem sem lenne megérteni, ami a fejében lejátszódik, de reméltem, hogy a józan ész rá is hatással van, és sokkal jobban látja a döntései súlyát, mint mondjuk én. Így, amíg vészjóslóan világító vörös foltként éktelenkedik a Klávé térképén, nem óhajt meggondolatlan lépéseket tenni, csak azért, hogy engem gyötörjön. Főleg, ha annyi más módon is megteheti.
- Ne aggódj, ennél sokkal kevesebbet várok tőled, bizonyára nem ér majd csalódás.
Ez persze ebben a formában nem teljesen volt igaz, de tény, hogy a lehető legalacsonyabbra helyeztem az elvárásaim lécét, így még csak ugrania sem kellett hozzá, könnyedén át is libbenhetett volna felette, ha akar. Valahol elemi szinten volt belém kódolva a démonok iránti mérhetetlen ellenszenv, úgyhogy a saját épségem érdekében állított védelmi mechanizmusként számítottam a legrosszabbra vele kapcsolatban. Ő pedig kezeskedett afelől, hogy indokolt legyen.
- Ahogy mondtam, az én életem bármilyen formában a tiéd lehet, máséval nem vagyok hajlandó üzletelni… – de az enyém nem sokat ér. Kis híján kiszalad a számon a megjegyzés, épp időben harapok a nyelvemre, hogy megakadályozzam. Olyan feszesen simul elém, hogy szinte felperzsel a közelsége, más esetben már rég hátráltam volna egy lépést, most viszont állom a tekintetét, mozdulatlanul tűröm a fojtó közelségét, és csak arra tudok gondolni, hogy az anyám él. Abban a pillanatban, abban az átkos percben nem gondolok semmiféle következményre, sem múltra, sem jelenre, sem a démoni szava megbízhatatlanságára, csupán arra, a négy szóra, ami olyan édesen cseng a többi között. "Édesanyád még nem halott."