Éjjelente rémálmok gyötörnek szörnyekről, akik rám támadnak, vagy éppen azokra, akiket szeretek. Aztán vizesen, izzadtam ébredek fel, levegő után kapkodva, mert bár ébren vagyok, még mindig a fejemben vannak. Nem tudok ettől megszabadulni, és úgy érzem, talán sosem fogok. A fájdalom, ami felemészt, mar, és a mélybe taszít, akárhányszor bevillannak ezek a démoni lények, teljesen kikészít. Aztán megjelenik valaki, mindig más arca van, és egy fénylő fegyverrel megöli a lényeket. Néha pedig, ami nagyon bizarr, én vagyok ez az illető.  


Vizesen ébredek fel egy újabb rémálomból. Felülök az ágyon, és a pohár vízért nyúlok, hogy a sikolyt, amit a szomszédok örömére ismét kiadtam, leöblítsem a torkomon. A hajamba túrok, majd az ágy szélére ülök, a kezemet az arcomba temetve. Mikor lesz ennek vége? Miért álmodok ilyeneket? Tényleg a nagymama meséi ilyen hatással lettek volna rám? Hiszen utoljára gyerekként mesélt nekem. Mindegy is, majd csak egy napon vége lesz. Persze legbelül érzem, hogy ez nem lesz ilyen egyszerű. A gondolataim mégis azonnal igyekszem elterelni, tehát a telefonomért nyúlok, hogy megnézzem az időt. 4:30, igazán remek. Ebből már alvás nem lesz.  Felkelek, és a fürdő felé veszem az irányt, hogy leöblítsem az arcom. A szemem alatt megjelennek a szokásos karikák, amik a kialvatlanságom jelei. Remek. Egy kis korrektor majd helyrehozza, valamennyire. Hiába próbálom elfelejteni a rémálmokat, követnek mindenhová. Ha lehunyom a szemem bevillannak a szörnyek. Hihetetlen! Talán kéne egy dilidoki. Talán... Ha segítene, miért ne? Majd felkeresek valakit.  


Azonban ma fontosabb dolgom van. Állásinterjúm lesz, egy technológiai újításokkal foglalkozó cégnél. Azonnal lenyűgözött, és be is adtam a szerény önéletrajzom. Na igen, még nem igen van tapasztalatom, de ha ez sikerül, sok utat megnyithat felém. Kelleni fog az erőforrás, a pénz, és a kapcsolatok, mert nem a karrierépítés volt az egyetlen célom Bostonban. Meg kell tudnom, ki vagyok. Igen, eléggé nagy klisé, tudom, de mint kiderült nemrég adoptáltak, még gyerekként, és a szüleim eddig titkolták előttem. Mindig is úgy éreztem más vagyok, mint a családom többi tagja. Míg a húgom tökéletesen beleillett, én csak sodródtam, és lázadtam a szüleim elvárásai ellen. Nem volt nehéz, főleg ha azt hallottam állandóan, hogy “Miért nem vagy olyan, mint a húgod?” vagy “Látod, a húgod máris kapott egy szerepet.” és még sorolhatnám. Mintha azért, mert ők színészek és feleslegesen hedonista életet élnek, nekem is kéne. Nem vágytam a csillogásra. Nekem más álmaim voltak. Egyedül a nagymamával értettem szót, ő támogatta az álmaim. Nem, félreértés ne essék, nem asszisztens akartam lenni. Nekem ez a mostani munka, csupán egy mérföldkő, ahogyan már említettem. Mi volt az álmom mindig is? Fényképezni. Megragadni a pillanatot, és halhatatlanná tenni. Tudom őrültség, és igen elcsépelt ez az egész így, de ez az álmom, és egyelőre ugyan hobbi, de aktívan teszem. Ha lesz elég pénzem, nyitok egy galériát. Ez azonban még messze van.  


Most az első lépcsőfokot kell elérnem, elnyernem a HR-esek bizalmát, és kellően bevágódjak, megszerezve a munkát. Szóval elegánsan, stílusosan, és kissé kihívóbban öltözködőm fel az állásinterjúra. Persze nem közönségesen, az nem az én stílusom. Egy fehér blúzt választok, és egy vörös ceruzaszoknyát, fekete magassarkút, vörös rúzst, és a hajam hullámokban hagyom a vállamra hullani.  
Az épület régies, sötétített ablakokkal. Kissé furcsa, de nem igazán érdekel. A gondolataim ott járnak az önéletrajzomban, és a lehetséges kérdéseikben. A recepcióról felvezetnek a legfelső szintre. A magassarkú cipőm kopog a sötét a márványpadlón, a folyosón, az oda vezető úton. Közben alaposan körbe pillantok, a régies, mégis modern stíluson. A homlokzat, az épület régi, nagy oszlopok, boltívek és a mennyezeten freskók borítják, de közben az elegancia, és modern keveredik ezzel a stílussal a bútorokban. Bevezetnek egy előtérbe, ahol sorban ülnek egymás mellett elegáns nőt, és igen, látni mennyire idegesek. Szinte mindnek kontyban van a haja feltűzve, és a ruházatuk is picit konzervatívabb. Fene essen belé, ezt elszúrtam. Leülök az egyik szabad bőrszékre, és várok. Mikor a nevem szólítják pedig elindulok a nagy mahagóni dupla ajtó felé, ami legalább háromszáz centi magas lehet. A szívem majd ki ugrik a helyéről, míg lépdelek az ajtó felé. “Menni fog! Nem ájulsz el!”.Aztán kinyílik az ajtó, én pedig belépek rajta. A tekintetem azonnal megakad a nagy íróasztal mögött álló férfin. Sötét tekintet, haj hófehér bőr, és igéző ajkak, amik azonnal buja mosolyra húzódnak, amint végignéz rajtam, én pedig szinte megbénulok a bejáratnál, és képtelen vagyok megszólalni. Meglepődtem, az biztos. Mégis ki ez a félisten? Ő lenne a HR-es, vagy éppen a leendő főnököm? Nagy nehezen mozdulok meg, és lépek elé. Hű de magas! Felnézek azokba a mélybarna, játékosan csillogó szemekbe, majd kezet nyújtok, kissé remegve.  
-Jó napot, uram. Rosalie Carter vagyok. - mutatkozom be, és amint felém nyújtja kezét, és hozzám ér, úgy érzem az egész testem lángra kap. Igazán remek kezdet mondhatom.