Tündérföldén születtem és ott is nőttem fel, boldogságban, szeretetben és gyönyörű vidéken. Mesébe illő hely, olyan mintha egy mennyország lenne. Persze ezt csak azok a tündérek foghatják fel, akik jártak már a kinti világban is.
Az én életem is egészen tökéletes volt, olyan boldog gyermek voltam ott, amilyen a kinti világban soha nem lehettem volna. Anyám udvarhölgy volt a tündérek között, mint ami én is vagyok. Ez számít a királynő után a legmagasabb rangnak odaát. Apámat nem ismertem, születésem után állítólag elhagyott minket. Anyám nem sokat mesélt róla. Én pedig nem kérdeztem. Nem akartam megbántani kérdéseimmel és szomorúságot hozni, oly derűs arcára.
Minden olyan szép és jó volt, bár én nagyon vágytam egy kistestvére, bár tudtam, hogy a tündéreknek nehezen lesz gyermekük. Szóval esélytelen volt, és amúgy anyám hallani sem akart erről a dologról, mint később megtudtam azért, mert nem én voltam az egyetlen gyermeke. Előttem volt már egy lánya, akit valamiért kitagadott. Az okot sajnos nem tudom, mindezeket a dolgokat is anyám egyik jó barátnőjétől tudtam meg.
Tündérföldén nem létezik szomorúság, háború és harag. Legalább is én így gondoltam. A tündérek béke fenntartok, szóval nekik nem szabad háborúzniuk. Anyám mindig azt mondta, ha a tündérek háborúzni kezdenek abból csak nagy baj keletkezhet. Akkor még nem értettem, és talán most sem értem egészen.


16 éves lehettem, amikor anyámmal kimentünk egy átjárón az emberek világába. Persze álnéven és úgy mint, minden normális ember. Először jártam ott és nagyon megtetszettek az emberek és a világuk is. Főleg egy bizonyos srác, aki annyira kedves és figyelmes volt velem, hogy én teljesen belezúgtam. Szinte minden kívánságomat leste és Ah. annyira, de annyira rendes volt velem.
Ám nekem vissza kellett volna mennem anyával Tündérföldére. Én nem akartam, teljesen megbabonázott az a srác. Kiakartam élvezni még a vele való társaságot, a rózsaszín felhőtől szinte semmit sem láttam. Most már tudom, hogy túl naiv voltam, s hiszékeny. Ittam minden szavát, elhittem minden egyes mondatát. Elhittem, hogy igazán szeret és csak engem akar. Hogyan is gondolhattam mást, mikor annyira kedves, rendes volt velem. Randikra vitt, virágot hozott szinte minden egyes nap. Becézgetett, fogta a kezem, vigyázott rám. Ha én nem kerestem akkor ő keresett. Megnevettetett és megvigasztalt ha bánatos voltam. Hát mi más lehetett ez ha nem szerelem? Ki ne tudna bele szeretni egy ilyen férfibe?
Ügyesen az ujja köré csavart. Igen, most én is okosabb lennék. Főleg, hogy ismerem a történetet. De akkor, az akkori lánynak ez még új volt és annyira igaznak tűnt. Boldog voltam, nagyon boldog.
Anyám persze tiltakozott minden erejével ez ellen, mintha sejtette volna, hogy ez az egész nm egészen ilyen szép. Először életemben veszekedtem vele, kitartottam az érzéseim mellett és a szerelmem mellett. Tudom, hogy akkor anya csak a jót akarta. Féltett és nem akarta, hogy csalódjak az emberekben, nem akarta, hogy szenvedjek. Ha vissza mernék menni hozzá, akkor most bocsánatot kérnék tőle mindenért. Igaza volt, én voltam túl makacs belátni.
Harcoltam a saját anyám ellen, azért, hogy az emberek világában maradhassak. Maradhattam. Hosszú és kemény beszélgetések után meggyőztem, vagyis inkább látta, hogy úgysem fogok visszamenni, agy engedett. Ő visszament Tündérföldére, azóta nem láttam.
Olyan szép és jó volt minden. Néha úgy éreztem, hogy az egész pont olyan mint Tündérföldén. Nem értettem, miért mondják annyian, hogy az emberek veszélyesek ahogyan a világuk is. Nekem maga volt a gyönyörűség és a boldogság. Egyáltalán nem akartam visszamenni Tündérföldére. Jól éreztem magamat, és boldog voltam.
Aztán, mint egy villámcsapás. Hirtelen minden megváltozott. Nem ismerte rám. Durva és erőszakod lett. Úgy kezdett el bánni velem, mint egy szolgálóval, mint a foglyával. Rá kellett döbbennem, hogy idegen lett számomra. Kezdetét vette horror, a katasztrofális életem, ami két évig tartott. Olyan voltam számára, mint egy tárgy, akit birtokolhat. Félelem és rettegés lett úrrá rajtam. Olyan érzések, amiket azelőtt még sohasem tapasztaltam.
Elvitt. Magam sem tudom hová. Bekötötte a szemem és elhurcolt. Egy sziget volt, vagy talán egy elhagyatott hely. Nem tudom. Egy kis ház volt ott, az ablakokon mindenütt rács, a falakon kamerák. A kerítés olyan magas volt, hogy még ugorva sem tudtam volna átjutni rajta. Felső részén áramos szálak. Mikor tudatosult bennem, hogy innen nincs menekvés, majdnem elájultam. Anyám szavai csergedeztek fülemben. Azt kívántam bár visszaforgathatnám az időt, bár minden meg sem történt volna.
Ő mosolygott és folyamatosan csak azt hajtogatta, hogy az övé vagyok és nem engedi, hogy másnak is része legyen belőlem. Már nem szerettem, csak gyűlöltem őt és irtóztam tőle.
18+
Az első éjszaka maga volt a pokol. Azt kérte fürödjek le és vegyem fel azt a ruhát, amit a kezembe dobott. Akkor még fogalmam sem volt, mit akar. Még nem volt dolgom férfival, csak 17 éves voltam, emberi életben számolva. Félszegen de megtettem, amit kért. Lefürödtem és felöltöztem abba, amibe kért. Ha sejtettem volna mi fog történni... Le vitt az ebédlőbe, ahogy ő mondta gyertyafényes vacsorára. Az is volt. Játszotta ugyanúgy a jó fiút, de én tudtam, hogy nem olyan. Aztán megragadta a felső karom és felvitt a szobába. Az ágyra dobott. Megpróbáltam leszállni de nem engedte. Rám feküdt és elkezdte csókolgatni a nyakamat. Remegtem, minden porcikám reszketett. Rúgtam és kapálóztam, de ő erősebb volt. Egy hirtelen mozdulattal letépte rólam a ruhát, ott voltam anyaszült meztelen. Könnyek szöktek a szemebe, láttam amint kizibzárolja a nadrágját és leveti azt. Az ajtóhoz rohantam, de elkapott. Megéreztem keménységét fenekemnél. Úgy dobott az ágyra, mint egy apró tol pihét.
Aztán már magamban éreztem, sírtam, zokogtam. Minden lökésénél fejem az ágytámlájába ütközött. Erősen belemarkoltam a párnába és csak azt vártam, hogy vége legyen.
Utána reggelig sírtam és azt kívántam bár ne élnék. Szörnyen éreztem magam. Tele voltam zúzódásokkal és sebekkel. Kérdezhetnétek, hogy mért nem szöktem meg? Mért nem mentem el a házból, a birtokról? Megpróbáltam. Számtalanszor. De mindannyiszor elkapott és megvert. Igen, tudom mi jár a fejetekbe, hogy mért nem használtam mágiát, hisz a tündérek nagyon erősek ebben. Próbáltam de valahogy mindig balul sült el. Talán túl gyenge voltam, vagy valami érzés mégiscsak maradt bennem irányába, és az nem engedte. Hisz nem olyan könnyű más érezni még akaratból se.
Azon az este után, szinte minden éjjel átmentem ugyanazon. Nappal sohase volt otthon, nem tudom mit csinált, hova járt. Úgy éreztem magam, mint egy rongydarab, akit csak kihasználnak. Kezdtem feladni a reményt, hogy valaha is megmeneküljek.


Aztán egy nap, valakik jöttek hozzá valakik, valami furcsa alakok. Veszekedtek. Éppen nem figyeltek rám. Én pedig fogtam magam és elbújtam az autójuk csomagtartójában. Igazából nem gondoltam, hogy megszökhetek. Csupán tettem egy utolsó kísérletet rá. Már szinte felkészültem arra, hogy újra megverjen. De, legnagyobb meglepettségemre, nem így lett. Eljöttem. Megszöktem. Nem jött, hogy elhiggyem. Sikerült. Emberi életben 19 éves voltam már ekkor, és mintha új erőre kaptam volna.
Ahol legelőször megálltak, ott kiszálltam. Előredöntöttem a hátsó üléseket és kimásztam. Egy szál ruha volt rajtam és mezítláb voltam. Szaladtam, olyan sebesen ahogyan csak bírtam. Magam sem tudom hová. Csak el, minél távolabb.
Fogalmam sincs mi történt utána, de egy puha és kellemes ágyban ébredtem. Először azt hittem visszakerültem, de nem. Egy kedves néni-nél találtam magam. Eleinte féltem tőle de később ő lett az anyám, a mindenem, Mary néni.  
Eltelt azóta jó 3-4 év. Nagyon nehéz volt újra egészséges lénynek lenni, átlépni a dolgokon és feldolgozni azokat. De Mary segített, anyám helyett anyám volt. Majdnem másfél évbe került, míg visszataláltam magamhoz. Most már normálisan élem az életemet. Fogjuk rá. Még mindig félek a sötétben és kissé a férfiaktól is. Az igazi Tündér anyámhoz nem mertem vissza menni, nem tudok a szemébe nézni. Igaza volt és én nem hittem neki...