- Ed, elárulnád végre, hogy hova megyünk? – kérdeztem türelmetlenül az unokatestvéremet, miközben a minket körülvevő fákat tanulmányoztam, hátha meg tudom állapítani ennyiből a tartózkodási helyünket, vagy az úti célunkat, ám hiába születtem és éltem eddig Alicantéban, erre soha nem jártam még. Így hiába fürkésztem a tájat, minden pontosan ugyanolyannak tűnt, s mikor ezt meguntam, inkább már Edward hátát mustráltam, a válaszára várva, amiről persze tudtam, hogy nem fog megérkezni.
Már több órája elindultunk, Ed azt mondta, hogy mutatni akar valamit, én meg persze hiába tiltakoztam, addig nem hagyott nyugodni, amíg a felnőttek rám nem pirítottak, hogy menjek már. Ismertem már Edwardot, tudtam, hogy semmi jót nem forgatott a fejében – még mindig fájt az oldalam a legutóbbi verése után, arról nem is beszélve, hogy mindenhol tele voltam horzsolásokkal és sebekkel. Nem volt kedvem megint elveretni magam, pláne nem ilyen messze bárkitől, akitől segítséget kaphattam volna, de nem tehettem mást, elvégre mégis csak ingyenélő voltam. Bár, azt azért nem mondanám, hogy túlságosan hálás lettem volna azért, amiért befogadtak – sokszor, sőt, szinte mindig úgy véltem, hogy jobb lett volna, ha inkább elküldtek volna egy Intézetbe a szüleim halála után. De persze senki nem tudta, hogy mi folyik a nagybátyámék házának falai között, hogy hogyan bánnak ott velem…
Egy grimasz jelent meg az arcomon, ahogy arra gondoltam, mennyire gyűlölök itt lenni, velük. Nemcsak az unokatestvéremet utáltam azért, amiért ilyen volt, hanem a szüleit is. Hiába kötött minket össze a vér, hamar megtanultam, hogy ez nem jelent semmit. A legrosszabb azonban mégis csak az volt, hogy nem tehettem semmit. A közös edzések során hamar kiderült mindenki számára, hogy én fényévekkel jobb vagyok Edwardnál – talán ez is közrejátszhatott abban, ahogy bánt velem -, így nem esne nehezemre megvédeni magamat, de ezt nem tehettem meg. Edward sírva rohant volna anyuci és apuci szoknyája mögé, hogy a csúnya Dorian ok nélkül bántotta – és mivel nem én voltam a fiúk, mivel alapból ki nem állhattak, ezért persze még én kaptam volna a büntetést. Eleinte még próbálkoztam megmagyarázni, hogy mi történt, de süket fülekre találtam, úgyhogy egy idő után felhagytam ezzel. Próbáltam csak meghúzni magam, de Edward mellett nehéz volt.
Szóval ezért kerültem ide, megint ebbe a kellemetlen szituációba, és őszintén szólva, eddig most volt a legrosszabb érzésem. Edward biztosan próbálta visszafogni magát, ám a vérszomj úgy áradt belőle, hogy hülyének kellett volna lennem ahhoz, hogy ne érezzem, és ne sejtsem, miben sántikál.
Egy halk sóhaj hagyta el ajkaimat, ahogy inkább elengedtem ezeket a gondolatokat, és csak csendben, zsebre tett kezekkel követtem Edwardot, ismét azon igyekezve, hogy megfejtsem, mégis hova a fenébe készül engem vinni. Végül aztán nem kellett már sokat várnom, ugyanis perceken belül ritkulni kezdtek körülöttünk a fánk, és egy kisebb tisztásra értünk ki, ahol nem más, mint a Lyn tó volt. Összevontam a szemöldökömet.
- Edward, mégis mi a fenének hoztál a Lyn tóhoz? – kértem számon, miközben türelmetlenül karba tettem a kezeimet, és így figyeltem, ahogy ő is megáll, majd lassan felém fordul azzal az idegesítő, okoskodó, felsőbbrendű mosolyával. – Ha megint elverni akarsz, akkor ahhoz nem kellett volna ilyen messzire hoznod, tudod jól, hogy egyébként sem tehetek ellene semmit – magyaráztam neki, mintha egy kisgyerekkel beszéltem volna, hiába voltam én is még csak nyolc éves. Ráadásul ő volt az idősebb, bár az érettségén ez cseppet sem látszott.
- Azt mondtad, hogy még soha nem jártál itt, nem igaz? – kérdezte, figyelmen kívül hagyva mindent, amit az előbb mondtam, úgyhogy csak megadóan sóhajtottam egyet, és bólintottam egy aprót. Nem lett volna értelme leállni vele veszekedni, mert olyan lett volna, mintha a falhoz beszélnék. – Gondoltam, elhozlak ide, hogy életed utolsó perceiben még vethess rá egy pillantást – felelte egy egyre őrültebbé váló mosoly kíséretében, miközben előrántott egy kést.
- Edward! – emeltem meg a kezemet figyelmeztetően, miközben tekintetemet le sem vettem a pengéről. Nem is a fegyvere volt az, ami megrémisztett, inkább a kisugárzása – mert pontosan úgy állt itt előttem, mint aki képes lenne megölni, és ez… megijesztett. Igaz, hogy nem látszott rajtam, de valójában így volt. Nem hittem volna, hogy tényleg képes lenne erre, hogy ilyen mélyre süllyedjen a gyűlöletében és irigységében… - Nem kell ezt tenned. Tedd le azt a… - Nem akartam, hogy harcra kerüljön a sor, mert tudtam, hogy annak semmilyen esetben sem lett volna jó vége, ám a mondatomat nem tudtam befejezni, mert Edward nekem esett a késével.
Kikerültem a penge útjából, és Edward karja alatt mögé kerültem. Mire ő rájött, hogy én már nem voltam ott, addigra sikerült egy nagyobb távolságot felvennem magunk között, ám azt sem felejtettem el, hogy a Lyn tó egyre közelebb van hozzám.
- Nem akarlak bántani – próbáltam meg volna újra szavakkal hatni rá, ő azonban a képembe röhögött.
- Ez lesz a végzeted, Dorian. Hiába vagy olyan remek harcos, egy gyáva nyúl vagy igazából. Képtelen vagy ártani bárkinek is, de én nem vagyok olyan, mint te. Én igazi harcos vagyok, és most meg is mutatom – jelentette ki, majd mielőtt reagálhattam volna, már neki is rugaszkodott a talajnak, és megindult felém. Ösztönösen kezdtem el hátrálni, azonban nem láttam, hogy egy kő van pontban a lábam mögött. Ahogy ráléptem, egyből elveszítettem az egyensúlyomat, és a hátamra estem, Edward pedig már ott is volt felettem. A nap sugara megcsillant a pengén, láttam, ahogy sebesen közelít felém, azonban nem tudtam kivédeni – szinte már láttam is lelki szemeim előtt, ahogy a penge lesújt, és a vérem kifröccsen. Becsuktam a szememet, és az egyik kezemet védekezően a fejemhez emeltem, hátha le tudom kicsit lassítani a pengét, hiába tudtam, hogy felesleges próbálkozás. Azonban hiába vártam a fájdalomra, a sötétségre és a hidegre, nem történt semmi, csak egy hangos csobbanás zaja ütötte meg a fülemet.
Értetlenül nyitottam ki a szemeimet, Edwardot keresve, ám ő nem volt felettem, hanem egy ismeretlen világos hajú fiút láttam. Nem értettem, hogy mi folyik itt, hogy ki volt ő, mit keresett itt, és hova lett az unokatestvérem. A sokk még nem szállt fel teljesen az agyamról, ám lassan leesett, hogy mi történt.
- Megmentettél. – Csak ennyit tudtam kinyögni, mire a srác felém fordult. Sötét és kifürkészhetetlen volt a pillantása, s bármennyire is rázott a hideg tőle, nem féltem. Ő csak szórakozott mosollyal az arcán biccentett egyet, majd a kezét nyújtotta felém.
- Dorian vagyok – mutatkoztam be, miközben megragadtam a kezét, ő pedig segített felállni a földről.
- Jonathan.

- Nem, Elowen, nem! – förmedtem rá mérgesen a lányra úgy, mint még soha. Éreztem, ahogy a düh teljesen ellepi az agyamat, képtelen voltam racionálisan végig gondolni a történteket, mert csak egyetlen dolog visszhangzott a fejemben: Nem, ez nem történhetett meg. Hiba próbálta meg Elowen elhitetni velem, hogy mindennek vége, hogy ő már… Nem, ezt képtelen voltam elhinni. – Sebastian nem halott, érted?! Az nem lehet! Csak gyengül a rúnátok, ez még nem jelenti azt is, hogy meghalt! – magyaráztam neki idegesen, miközben fel-alá kezdtem el járkálni. Persze magam is tudtam, hogy ez hazugság, hogy csak önámítás, de képtelen voltam beletörődni a ténybe, hogy Sebastian már nincs. Hogy minden, amiért küzdöttünk, annak vége.
Olyan jól emlékeztem még mindig arra a napra, amikor először találkoztunk, amikor megmentette az életemet, minden szempontból. Sok mindent megtanított nekem, segített rátalálni az igazi énemre, megmutatta, hogyan éljem túl, és amikor elveszett voltam, célt adott. Nemcsak társak voltunk, nem, én a barátomnak tartottam őt. Öltem érte, hidegvérrel, és még vagy ezerszer képes lennék kiontani bárki vérét, aki az útunkba mer állni, épp ezért… Nem, nem halhatott meg!
Törni akartam, zúzni, csak hogy levezessem valamin a feszültségemet, ám lassan elszivárgott belőlem a düh, s nem maradt semmi más, csak a fájdalom és a kétségbeesés. Nem tudtam, hogy mi tévő legyek, hogy mit csináljak ezek után, ismét olyan reményvesztettnek éreztem magam, mint amikor megtudtam, hogy a nagybátyámék gyilkolták meg a szüleimet, Jia Penhallow meg falazott nekik, mert szüksége volt a szavazatokra. Úgy éreztem, hogy elárult a világ, életemben akkor éreztem át teljesen, hogy mennyire romlott minden, s értettem meg, hogy mindennek pusztulnia kell. Sebastiannal ugyanazért a célért küzdöttünk, és most mi maradt? Összetört álmok, elszakított barátságok, én pedig éreztem, hogy magam is egyre jobban elsüllyedek a sötétségben.
- Beszélnem kell a Tündérkirálynővel, hátha ő tud valamit – jelentettem ki, habár hangom reménytelenül csengett. Tudtam, hogy felesleges, hogy ő sem fog tudni mást mondani nekem, vagy visszahozni Sebastiant az élők közé, de arra is képtelen voltam, hogy csak üljek itt. Muszáj volt beszélnem valakivel, csinálnom valamit.
Elowen nem felelt semmit, én pedig nem vártam a reakciójára, csak megindultam az Udvarhoz vezető átjáróhoz.