Örülnék, ha Asmodeus nyílt lapokkal játszana és elmondaná, hogy mégis pontosan milyen mértékben van kettőnk között jelen a kapocs, de azt hiszem neki mindkettőnkre szüksége van és nem elégszik meg csak velem, bár Sebatian-nak a hatalma már egyenlő a nullával. Ő maga is pontosan ugyanazzal lenne egyenlő, ha nem félteném annyira az életem. Nem tudom, hogy milyen következményekkel jár az egész így kockáztatni se nagyon merek. Pedig olyan szívesen megnyúznám élve. Láthatóan nincs különösebb utóhatása a sebnek, amit a tenyerén ejtettem, majd a hasán, de ettől még nem tudhatom biztosra, hogy a halála se lenne rám hatással tekintve, hogy az a nyamvadt rúna még mindig a testemen van, ahogyan az övén is. Mennyivel jobb világ lehetne pedig, amiben ő már nem létezik. Szavaira egyszerűen csak felkacagok, mintha életem poénját hallottam volna. - Jaj, de kis aranyos vagy, hogy érzéseid vannak. - Persze én sem állok olyan távol tőlük, mint azt szeretném tekintve, hogy a gyűlölet amit iránta érzek szinte vakító hatású, de képes vagyok rajta uralkodni, hiszen még mindig életben van. A saját életemet nem áldoznám fel a bosszúért cserébe. Egy sóhajjal hátrálok el tőle, de koránt sem azért, mert zavarna, hogy hozzámér, avagy szólít, hanem mert tényleg meg kell őriznem a hidegvéremet. Ugyanakkor az, hogy nem ölhetem meg nem azt jelenti, hogy nem kínozhatom addig míg nem tudom biztosra, hogy én elsétálhatok utána épen és egészségesen. - Sajnos nem garancia, hogy nem halok meg veled együtt, de az már valami, hogy legalább nem kapok egy pofont, ha te kapsz egyet. Amíg nem derítem ki pontosan, hogy mi a helyzet még élve maradhatsz kedves. - Mielőbb szóra kell bírnom Asmodeus-t még akkor is, ha igen ritka, hogy valaki képes egy démont szóra bírni. Főleg mikor egyértelműen élvezi ezt a helyzetet, ahol mondhatni megvan kötve a kezem.
Csak egy fintorra futotta a kérdését hallva. A fájdalom sosem volt érdekes a számomra, eltűrtem, megtanultam kizárni, vagy éppenséggel elnyomni annyira, hogy ne foglalkozzak vele. Nem reagáltam, igazából mindegy volt, mit mondok, úgyis csak a saját feje után ment. A gyűlölete vezette. Eszembe jutott, mikor árulással vádoltam őt és kész lettem volna megölni őt – legalábbis gondolatban biztosan, de hogy a tettekig jutottam volna-e, azt nem tudom. Ha vitáztunk Elowennel, azt a lehető leghevesebb formában tettük, mindent egymás fejéhez vágva, ami épp a lelkünket nyomta. Lényegében legalábbis erről volt szó, nem? Hogy annak idején, ha észre sem vettem, bántottak dolgok és féltem, hogy ellenem fordul az, akiben akarva-akaratlanul, de bíztam. Még akkor is, ha ezt meg sem tudtam volna fogalmazni akkoriban. Hiszen a kehelyből csak azért akartam megitatni őt, hogy soha ne forduljon ellenem. Megráztam a fejem, ahogy beszélni kezdett. Megpróbáltam közbevágni. - Nem erről beszélek… - Vettem egy mély levegőt, majd újra megfogtam a kezét. Nem erőszakosan, nem úgy, mint aki el akarja tolni magától. Csak megfogtam gyengéden. – Az, hogy miattam kerültél ilyen állapotba? Pokoli érzés. – Közöltem, aztán a lány szemeit kezdtem fürkészni. – Ha meg akarsz ölni, miért nem teszed meg? A monológjaiddal csak azt a hatást kelted, mint aki nem akarja megtenni – Oldalra döntöttem a fejem. – Tényleg meg fogsz ölni, Winnie…? – Ezúttal szándékosan hívtam a becenevén. Nagyon ritkán tettem ezt annak idején, de határozottan annak a jele volt mindez, hogy elkezdtem kötődni hozzá. Miközben őt figyeltem, az ujjaimmal a kézfejét simogattam.
Eszem ágában nem volt könnyű halálban részesíteni. Azok után, amit velem tett a legkevesebb, hogy egy kicsit megmártózik a bosszúmban. Meg akart ölni, meg akart halni. Nem tudom, hogy mégis minek vett be engem is az öngyilkos kísérletébe, de eddig azt hittem azért nem volt teljesen normális, hogy még a húgát is meg akarta kaparintani olyan módon, ahogy egy báty sose vágyhatna a húgára, mindezt a démonvérnek köszönhetően. Mégis nélküle nem lett más, mint egy szörnyű, depressziós tinédzser, aki úgy tekintett a halálra, mint valami csodálatos megváltójára. Ahogy kezemet a mellkasára húzza a tőrrel együtt egyenesen a szíve felé elkomorodom. Nem-nem. Ilyen könnyen azért nem fogja megúszni. Mégis mi a fenét gondolt? De mégsem ellenkezem ott pihen a tőr a szíve felett a mellkasán, ahogy keze az enyémet érinti. - Csak nem allergiás vagy a fájdalomra, hogy már most véget akarsz vetni a dolognak? - Reméltem, hogy legalább az utolsó perceiben értékesen használja az agyát nem csak az időmet pazarolja, de tévedtem. Tényleg semmire nem lehet használni azóta, hogy nincs benne démonvér. Milyen kár érte. Egykoron, habár nem volt normális, de legalább volt agya, amit használjon. - Igen sok mindent megtettem érted.. Mi is volt neked az első tetted azonban? Ja, igen. Meg akartál ölni, mert féltél, hogy pontosan az lesz, ami van. De te indítottad el a folyamatot és nem én. A végeredmény lehet, hogy ugyanaz lett volna, hogy "megtörök", de végső soron te adtad meg a löketet. Mondd csak el milyen érzés ez neked.. Aztán talán kegyelemből kicsit előre mozdul a kezem, ha úgy döntök. - Nem hiszem, hogy tudna bármi olyat mondani, ami miatt véget vetnék az egész szituációnak ilyen hamar. Visszadobhatnám az árnyvadászok közé. Szerintem eléggé megbüntetnék azért, amiért megszökött, amiért a kis terve kudarcba fulladt és Idris szinte árnyéka önmagának. A csodálatos Alicante-t pedig már nem védi mágia, mint egykoron. Már csak radikálisok igyekeznek az újjáépítésében, akik ha ezt megteszik még talán nagyobb ellenségekké válhatnak, mint én. A történelem újra és újra megismétli önmagát. Az árnyvadászok belülről rombolják porig saját magukat.
Annyi mindent vághattam volna a fejéhez vagy csak mondhattam volna ki, tényként… annyi mindennel lephettem volna meg, legalábbis szerintem, de tudtam, hogy felesleges minden szó. Azt hiszem, tényleg feladtam. Egy részem egészen mostanáig hitt abban, hogy megmenthetem Elowent és minden a régi lehet, vagyis egy bizonyos szintig. Lassan azonban be kellett látnom, hogy semmi sem lesz a régi. Nem csak az volt más, hogy már nem követett hűen engem senki, hanem már azok sem voltak mellettem, akik addig mindig. Volt-e vesztenivalóm? Nem. Ha így néztem a dolgokat, semmit nem veszíthettem a saját halálommal. Hiszen meg sem kellett volna születnem. Ebben a formában legalábbis nem. Hisz amint a világra jöttem, egy korcsként nevelkedtem, elcseszett „érzéseket” táplálva a saját húgom iránt, meg… meg az ördög tudja, még miket. Sosem voltam normális. Sosem voltam az, akinek lennem kellett volna. Egyértelmű volt, hogy mivel mindenem odalett, így az életem sem volt már kicsit sem értékes. Csak abban reménykedhettem, hogy Elowen végül feloldozást nyer a bűnei alól, amit elkövetett vagy fog, miután én meghalok. Hisz miattam vált azzá, amivé. Miattam ragadhatta magával Asmodeus. A szavaira nem reagáltam, nem volt mit mondanom. Ahogy kihúzta belőlem a tőrt, egy pillanatnyi nyugodtság áradt szét a mellkasomban, majd a szavait hallva ez semmivé is foszlott. Őt néztem néhány pillanatig, majd megfogtam a kezét és a mellkasomhoz húztam. - A szívembe, Elowen… és ne merj gyengéd lenni – A tekintetébe véstem a magamét. Látni akartam még egyszer utoljára őt, talán a lelke mélyéig hatolva látni akartam azt a lányt, aki mindent eldobott volna értem és akiért már én is áldozatkész voltam. Csak… igen. Erre túl későn jöttem rá. – De előtte még… - Nagyot nyeltem. - …meg akarom köszönni mindazt, amit értem tettél. – Ezután engedtem el a kezét, amit egészen addig a mellkasomnál tartottam, a tőrrel együtt.
Minden teljesen másként jelent meg az emlékeim között, amióta megpróbált megölni. Nem is kellene többet mondanom annál, hogy megpróbált megölni és már ez önmagában is megbocsájthatatlan. Mégis ki nézné el bárkinek is, hogy meg akarta ölni? Akárki is legyen az teljesen biztos, hogy nem normális. Mégis engem titulál gyengének és ezzel együtt nem teljesen normálisnak, mert úgy véli, hogy a démonvér elvette az eszemet. Mikor még démonvér nélkül is az lenne a normális, hogy valaki nem felejti el a tényt, hogy meg akarták ölni, mert nem hittek benne, hogy képes megtartani az önuralmat. Aztán pedig kellett neki intézkedni, mert pont ez sodort a démonvér és a sötétség karjaiba. Amiért egy kicsit talán még hálás is vagyok. Így nem kell felesleges dolgokat éreznem. Semmi nincs, ami meggátoljon abban, hogy a tőrömet mélyen a hasába mélyesszem és minden egyes percét élvezzem. - Aw... Most tényleg el akarod venni a legkisebb örömömet is abban, hogy megöllek? És még én vagyok, aki kegyetlen. - Megráztam a fejemet, majd a tőrt kihúzva belőle néztem egy pillanatig, ahogy a vörös vére megszínezte a pengémet. - Akkor legalább már annyival tedd szórakoztatóbbá, hogy mégis hova szúrjam a következőt.. Hm? Ígérem gyengéd leszek. - Ha már annyi sincs benne, hogy küzdjen az életéért, akkor meg kell találnom a magam módját, hogy szórakoztatóvá tegyem ezt az egészet. A vicc az egészben az, hogy ő volt az, aki gyengének tartott engem mégis ő az, aki úgy dobja el az életét, mintha mit sem jelentene. De nem is tudom, hogy mégis miért lep meg ez az egész, hiszen az én életemet is eldobta volna az övével együtt, mert úgy döntött, hogy gyenge vagyok és nem nekem való a teher, ami igazából nem is teher. Csak fogalma nem volt, hogy miként használja mindazt a lehetőséget, amit a démonvér adott neki.
Nem tiltakozott. Miért is tette volna? Régóta az volt a célja, hogy végezzen velem és eltöröljön a Föld felszínéről és ezért egy percig sem hibáztathattam. De mégis haragudtam rá, mert azt hittem, hogy bármi történhet köztünk, velünk, ő sosem állna át a másik oldalra. Sosem lenne ellenem. De elszúrtam, nem csak vele, hanem Doriannal is. Mintha csak az lett volna a sorsom, hogy miután a halálból újra visszatáncoltam, már ne érhessek el semmit. Mármint, úgy tényleg semmit. Ahogy közelebb lépett, félig elfordítottam a fejemet, de továbbra is őt néztem. Azonban nem ellenkeztem, bármit is akart tenni. Megragadta a kezemet, aztán a tőrt szúrta a tenyerembe. A fájdalomtól megrezdült egy arcizmom, de rég megtanultam már tűrni a fájdalmat és ez kevés volt ahhoz, hogy bármi többet érezzek. Apró fájdalomnak tűnt nekem. Ezzel viszont szabad utat adtam Elowennek és annak, hogy tényleg végezzen velem. Ugyanis a kötelékünk megszakadt; hozzám tudott érni anélkül, hogy fájdalmat érzett volna bármelyikünk. És meg tudott sebezni úgy, hogy neki ne essen bántódása. Ennek talán örülnöm kellett volna. Újra hozzáérhettem volna, de… nem volt az egésznek semmi értelme. A szavaira csak vágtam egy grimaszt, de szavakkal sem próbáltam meg jobb belátásra bírni. Talán tényleg az lett volna a legjobb, ha végez velem. Legalább ő, és nem más. Talán mást el sem tudtam volna képzelni erre a feladatra. Mondhatni, még szép is ez a fajta befejezés. Elowen keze általi halál. A következő mozdulatával a tőrt a hasfalamba szúrta, mire egy halkabb nyögés már elhagyta a számat. A kezéért nyúltam, de végül nem fogtam meg. A fejemet ráztam a kérdésre. - Nem… - Csak halkan sziszegtem ezt az egy szót, mert ebben benne volt minden. Nem küzdök ellened, mert felesleges. Nem nehezítem meg egyikünk dolgát sem, csak tedd meg. Ilyenek jártak a fejemben, miközben a vér szivárgott a testemből. Arra gondoltam, hányan látnák mindezt szívesen. És aztán arra, hogy kik sajnálnák. Nos, utóbbiból már egy sem akadt. Minden arc, aki felrémlett előttem, inkább azok közé tartozott, akik örültek volna, ha megszűnök létezni.
Soha nem hitt bennem, ami nem újdonság. De a legtöbb dolog csakis miatta siklott ki. A megszállottsága mindennél fontosabb volt a számára én azonban koránt sem terveztem ugyanezt a hibát elkövetni. Tény, hogy legjobban arra vágytam, hogy következmények nélkül megölhessem, de nem voltam biztos benne, hogy lehetséges anélkül, hogy azzal magamnak is ártsak valamilyen formában. Tekintve, hogy az én életem pedig nem csak az övéhez volt kötve, hanem másokéhoz is. Azért egy egész hadsereget bármilyen esetben kár lenne veszni hagyni. - Ha már ilyen lelkesen jelentkezel, akkor előtte azért teszteljünk le valamit. - Azzal közelebb lépek hozzá és szinte minimálisra csökkentem a kettőnk közötti távolságot. Már az is előny, hogy egymás közelségétől nem kell úgy éreznünk, hogy bármelyik pillanatban meghalhatunk. Viszont ez még koránt sem jelenti azt, hogy a kettőnk kapcsa annyira elvékonyodott, hogy árthatok neki anélkül, hogy magamnak is ártanék. A kezét megragadva felfelé fordítom majd pedig a másikkal előhúzok egy tőrt, majd minden további nélkül beleszúrom a tenyerébe mindenféle finomkodás nélkül és szinte számítok arra, hogy megjelenjen egy ugyanolyan nekem is, de nem történik. - Nézzenek oda.. Úgy tűnik, hogy most már tényleg semmi nem akadályoz meg engem abban, hogy megöljelek. - Ezúttal a tőrt egyenesen a hasfalába szúrom amely szinte ösztönösen mosolyt csal az arcomra. - Tényleg nem fogsz ellenkezni? Így azért mégsem az igazi. - Ha megszokásból is, de jobb szerettem, mikor egymásnak feszültünk. Még akkor is, ha ez kellemetlen érzéseket ébresztett bennem. Tulajdonképpen most sem sokkal másabb, hiszen rendkívül unalmas csak egyszerűen úgy levágni, mintha egy disznó lenne vagy nem is tudom.
Vajon én is ilyen stílust engedtem meg magamnak a démonvér hatása alatt? Biztos voltam a válaszban és ha nagyon vissza akartam emlékezni, számtalan pillanat volt, hogy csak úgy beletapostam Elowen érzelmi világába, nem törődve semmivel. Holott ő végig a javamat akarta és nem azért mondott dolgokat, hogy… mindegy. A nosztalgia nem segít, sem pedig az, hogy tehetetlen vagyok. Próbáltam figyelmen kívül hagyni az újabb, gúnyos hangvételt, de igencsak nehezen ment. A démonvér bennem is munkálkodott, már amennyire hagytam neki; ha pedig hagytam volna teljesen eluralkodni, talán újra olyan lettem volna, mint régen. De annak nem lett volna már értelme. Gyenge volt, még ha ezt ő nem is látta be. Az viszont, amit mesélt… nos, tényleg az én hibám lenne ez is? Nem voltam magamra büszke. Nem úgy alakultak az utóbbi időben a dolgok, ahogyan akartam. Mintha kicsúszott volna rég a kezem közül az irányítást. Ahogy befejezte a monológját, lassan kitártam a karjaimat. - Jól van, rendben. Ha annyira gyűlölsz és nem vagy gyenge, akkor ölj meg és vess véget ennek – Őt néztem. És talán tényleg nem védtem volna magam, ha nekem támad. Nem volt semmi okom arra, hogy azt gondoljam, valaha visszakapom azt a lányt, akit sose vettem észre igazán. Bármi jobb volt annál, minthogy ilyen gyűlölettel nézzen rám ő is. Még a halál is jobb volt ennél az állapotnál.
Nem is tudom, hogy mégis miért lepődök meg azon, hogy Sebastian az, aki a sorsomat irányítja. Amióta megismertem mindig ő volt a mozgatórúgója az életemnek. Az ő oldalán állva voltam kém talán két oldalon is. A hűségem mindig is hozzá kötött és ehhez még csak hűség rúnára sem volt szükség. Hiszen mikor meghalt az egyszerűen eltűnt, de én sosem fordítottam neki hátat. Vakon mentem utána, mint egy kiskutya, aki mérhetetlenül szerette a gazdáját. Egy ostoba kis fruska voltam, aki mindent feláldozott érte és most képes lenne a szememre vetni, hogy végre kaptam valamit az erőfeszítéseimért cserébe. Sosem becsült meg. Sem engem, sem pedig Dorian-t. Pedig mindannyian képesek lettünk volna megtenni érte bármit, de számára ez mit sem jelentett. Most pedig úgy csinál, mintha ebben a történetben én lennék a szörnyeteg, amiért elfogadtam mindazt, amivel az életének megmentésért jutalmaztak. Kár lett volna veszni hagyni annyi erős katonát. Na meg persze a saját erőm is kifejezetten hatásos. - Úúú, ez nagyon sokáig tartott. Tényleg azt hiszem, hogy megsérült az agyad. Pedig még azt se lehet mondani, hogy halott lettél volna hosszú ideig, hogy ez a változás indokolt legyen. - Hiszen még azelőtt mentettem meg a nyamvadt életét, hogy egyáltalán igazán halott lehetett volna. Most pedig mindennél jobban szeretnék végezni vele a baj csak az, hogy nem tudom, hogy nem-e végeznék akkor magammal is. Ebben a tekintetben koránt sem volt világos Asmodeus. Persze a körülmények a kapcsunkat illetően változtak, hiszen akkor most nem lehetnék itt. - Azt hiszed, hogy olyan okos vagy pedig azt hiszem már megtárgyaltuk, hogy az agysejtjeid koránt sem olyan hasznosak, mint voltak, de.. Akkor hadd mondjam el az én oldalamat, oké? - Nevetséges, hogy gyengének tart. Azt hiszi, hogy én is pontosan olyan vesztes vagyok, mint amilyen ő egykoron volt. Nekem nem volt min beszűküljön a látóköröm. Talán ő lett volna nekem Clary, aki miatt az ítélőképességem megkérdőjelezhető lett volna. De mivel el akart tenni láb alól így ez már nem számított. - Tudod mikor kis híján meghaltam neked köszönhetően.. Mikor mindketten majdnem meghaltunk. Megjelent Asmodeus. Ajánlatott tett. Élhetek, ha nem állok ellen többé, plusz hűséget fogadok neki és Lucifer-nek. Hiszed vagy sem minden esetben az életet választanám, szóval... Gyenge lennék, mert átengedtem az irányítást? Drágám, te voltál, aki sarokba szorított, úgyhogy egyáltalán ne merj engem gyengének hívni még egyszer, mert esküszöm, hogy helyben kibelezlek. - Ha valamit nem tartok gyengeségnek azaz élni akarás. Én pedig még nagyon sokáig szeretnék élni, hogy beteljesíthessem a terveimet.
Nehezen tudtam megszokni az új Elowent. Nem, igazából nem is ment. Ő már nem az volt, akit ismertem, mégis abban bíztam, hogy valahol mélyen még benne van az a lány, aki tűzbe tette volna értem a kezét és aki volt olyan balga, hogy alkut kötött Asmodeussal. Habár, ha mindezt nem tette volna, halott lennék, de talán mindenkinek jobb lett volna úgy. Hiszen már világos volt a számomra: vagy ő, vagy a tulajdon húgom fog végezni velem. Vagy bárki, aki az utamba kerül, mert már semmi hatalom nem volt nálam. Talán abban bízhattam még, hogy néhány sötétárnyvadász még hallgat rám, de… de miért is tették volna? Már ők sem voltak olyanok, mint az én időmben. Öntudatra ébredtek és már önállóak voltak, nem olyan gépek, mint mikor én irányítottam őket. Ingattam a fejem Elowen gúnyos visszakérdezésére, majd a szemeimet forgattam. - Kezdem kapizsgálni – Gyűlölt, legalábbis most, a jelenlegi énjével nagyon is utált. Igaza volt: én öltem meg őt. De szembenézni a tetteim következményével koránt sem volt kellemes. Igen, meg akartam őt ölni, de nem csak őt, hanem magamat is aznap. Azonban teljesen másképp alakult és most itt voltunk, egymással szemben. Már nem egy oldalon álltunk. Szerinte. Pedig most álltam csak igazán mellette. Kitártam a karjaimat, majd felnevettem erőltetetten. - Tudod, mit? Igazad van. Azt hittem, olyan gyenge vagy, mint én… azt hittem, a démonvér azonnal elhatalmasodik rajtad és nem tudod majd kezelni. Tényleg ezt hittem, de… - Végigmértem, majd leengedtem a kezeimet. - ...várjunk, pontosan ez történt. Átengedted magad a sötétségnek, Elowen és most talán élvezed, de majd ha egy nap feleszmélsz… és megnézed, mit tettél magad körül tönkre… - Nagyot nyeltem, majd közelebb léptem hozzá. – …ha észreveszed, mit veszítettél, rájössz, hogy mennyi hibát követtél el – Úgy áradtak belőlem a szavak, hogy gondolkodnom sem kellett rajtuk. Ami meglepő volt viszont, hogy a mellkasomban szinte szúró fájdalmat éreztem, ahogy beszéltem. Mintha fizikailag fájt volna ezeket kimondani. Nem voltam jól, azt hiszem… az érzések kúsztak a bőröm alá olyan szinten, hogy tényleg fájt. Mintha kezdtem volna felismerni, hogy valójában nem Ő veszített el mindent, hanem Én. Ez pontosan így volt.
Az iránta érzett gyűlöletem, szinte futótűzként égetett fel mindent bennem, ami egykoron talán még jónak volt nevezhető. De nem csak ezeket pusztította el, hanem az iránta érzett érzéseimet is. Még a nyomát is, szinte nem is emlékszem, hogy voltam képes elméletben szeretni valakit, aki képes volt hátba szúrni. Egyszerűen túlságosan is vak voltam, hogy nem vettem észre. Hiszen Dorian-nak már hátat fordított, mintha mit sem számított volna. Ott hagyta a tündérek között, mint valami ajándékot pedig ő is mindenre képes lett volna érte. Miért is kellene bármit éreznem egy féreg iránt, aki csak önmagával törődik és most, hogy hiányzik neki a hatalom a fejébe vett, hogy elpusztít még akkor is, ha ehhez az kell, hogy ő is velem együtt pusztuljon. - Bingó! A démonvérrel az agyad kapacitása is csökkent, vagy csak tényleg olyan nehéz felfognod, hogy szívesebben látnálak holtan? - Mégis miért kellene nekem kegyelemet ajánlanom neki, miközben Ő el akart engem pusztítani. Ha nem kötök egy újabb alkut, amellyel valamennyire a szabadságomat is feláldoztam, akkor most koránt sem lennék itt. De egyelőre még így is szabadabban mozoghatok, mintsem ha halott lennék, amit annyira szeretett volna elérni. Nem is tudom, hogy mit akar tőlem. Már rég megpróbálhatott volna megölni, hogy teljesíthesse a szíve vágyát. - Az én döntésem volt, hogy melletted voltam. Minden egyes pofon után. De komolyan elvárnád tőlem, hogy szemet hunyjak a tény felett, hogy meg akartál ölni? A kezemben volt az irányítás, de te átlöktél a másik oldalra és most úgy csinálsz, mint egy szent, akinek meg kell mentenie engem. De nem kell. Nincs rád szükségem és, amint biztos lehetek abban, hogy semmilyen kötelék nem húzódik köztünk, ami miatt bajom eshetne én fogom elvágni a torkodat, miközben végig a szemedbe nézek, hogy biztosan láthassam, ahogy kiszökik belőlük az élet. - Egészen addig, míg Idris-ben nem találkoztunk, míg el nem árult a kezemben tartottam az irányítást, vagyis sokkal inkább megtagadtam a hatalmat, amelyet egyértelműen megérdemlek. Talán hálával tartozom neki, amiért végre teljes egésszé váltam és többé nem tagadom meg az erőm nagy részét.. Viszont, amiért megpróbált megölni nem érdemli meg, hogy kimondjam a szavakat.
Hát, mondhattam volna, hogy egy – null oda, de inkább nem tettem. Bár igaza volt, engem elvakítottak a húgom iránt táplált furcsa, szinte beteges érzések, ami pusztán inkább vágy volt arra, hogy valaki szeressen, a lényeg ugyanaz volt. Vakon hittem benne és végül majdnem megölt. Elowen pedig megmentett, feláldozva érte mondhatni mindent, amit csak lehet. A gyermeket és az emberségét egyaránt, feláldozta azt, aki volt, akit korábban sosem akartam igazán meglátni. Az én hibám volt, hogy egészen idáig jutott, s habár ő úgy érezte, ez így van rendjén, hogy ott van, ahol lennie kell, nem így volt. A sötétségtől már nem látott tisztán. - Tehát csak azért nem ölsz meg, mert nem tudod, hogy velem halnál-e? – Oké, nem vártam azt, hogy a karjaimba omlik, de ez a mérhetetlen gyűlölet felém… őszintén megmondom, zavaró volt. Rosszul esett. Tudom, én nem értékeltem őt eléggé, de szembesülni azzal, milyen, mikor az ellentétes oldalon állunk, egymással szemben: tényleg nem kellemes. Még egy pont oda. Valahogy nem úgy jöttek át a szavaim, ahogyan akartam. Talán azzal, hogy többet éreztem, annál inkább veszítettem el a józanabb gondolkodásom. Nyitottam a szám, hogy közbeékeljek valamit, de végül nem tudtam megfogalmazni, így be is csuktam. Nem ismertem rá Elowenre. Tényleg nem az volt, aki régen. Tudtam, hogy így lesz. De nem hitt nekem. Most pedig mindenki látja ennek az eredményét. A kárát. Végigmértem, majd ahogy kimondta, hogy Én öltem meg őt, ledöbbentem egy pillanatra. Összeszűkült szemekkel néztem néhány másodpercig, majd félrenéztem. - Igazad van. Én voltam – Nem tudtam mivel érvelni és fájt, hogy nem volt semmi épkézláb mentőövem a számára. Bár úgysem kapta volna el. Rossz volt így látni őt, ennyire kifordulva önmagából. – Mindvégig én voltam az, aki ártott neked, te viszont mégis ott maradtál mellettem. Küzdöttél értem, ahogyan senki más. Lehet, most nem jelentek neked semmit, de jelentettem és talán most is jelentek, csak mélyre ástad magadban mindezt – Legalábbis ezt akartam hinni, de valójában… nem, nem hittem. Láttam a tekintetét, éreztem a szavaiból, mennyire gyűlöl és a pokolra kíván. Én egymagam kevés voltam ahhoz, hogy visszahozzam őt, a régi, valódi énjét. Ezt talán csak Asmodeus tudta volna visszafordítani.
349 words ❀
Elowen Herondale imádja a posztot
sötét árnyvadászok vezére
ranggal rendelkezem
Elowen Herondale
all the stories are true
Tárgy: Re: Botanikus kert Szer. Aug. 05 2020, 01:09
elowen & sebastian
you betrayed me
Mocskos egy dolog, amikor emlékszel arra, hogy mit is éreztél valaki iránt talán még az emlékek között át is tudod érezni, hogy milyen is volt mérhetetlenül kötődni valakihez, vakon követni. S talán egykoron még szerettem is, de most az egyetlen dolog, amit vele kapcsolatban képes vagyok érezni az nem más, mint az utálat és a mérhetetlen undor. Elgyengült és emiatt engem is le akart rántani magával. Képes lett volna megölni. Ezt pedig azért senki nem bocsájtja meg démonvér ide vagy oda. Meg aztán mondhatnánk, hogy addig míg be nem próbálkozott a kis trükkjével visszafogtam magam. Szóval akár meg is köszönhetném neki, hogy kiteljesedtem, de nem fogom. - Hát nem igazán vagyunk egy szinten. Téged elvakítottak az érzelmeid Clary iránt, ami a vesztedet okozta, de én nem követem el ugyanezt a hibát addig, amíg nem tudom, hogy biztonságban leszek, ha meghalsz. - Mutatóujjammal végigsimítottam a közös rúnánk kilátszódó vonalain. Amíg ez rajtam van nem szívesen veszíteném el az eszemet és tenném meg azt, amire leginkább vágyom. Meg aztán még ki kell találnom, hogy mivel érhetném el Asmodeus-nál, hogy megszabadítson engem ettől a nyomorult köteléktől. - Nem akartál ártani? Nem tudom, hogy az agyadat is teljesen elveszítetted-e, de hadd emlékeztesselek. Meg akartál ölni. Meg is haltam volna, ha rajtad múlik és bocsáss meg, de a tragikus szerelmi történet, amely mindkettőnk halálával ér véget nem szerepelt a terveim között. - Megbíztam benne és segíteni akartam őt még akkor is. Mert sajnáltam, hogy egy olyan életre kárhoztattam, amit rabságban kell töltenie. Bár tényleg nem tudom, hogy mit vártam az árnyvadászoktól, mindig imádtak időként egymás torkának esni. Viszont vele ellentétben én minden egyes hibámból képes vagyok tanulni. - Nem a démonvér ölte meg azt a lányt, Sebastian. Hanem te. - Ez egyszerű tény volt. Lehet, hogy idővel is eljutottam volna erre a szintre - amit bánok, hogy eddig halogattam, orbitális hülyeség volt részemről -, de végső soron ő lökött bele a szakadékba, nem más. - Saját magam fénye vagyok köszönöm szépen. - Nincs szükségem senkire, aki visszarángathatna jelenlegi állapotomból. Végre ott vagyok, ahol lennem kell. Nem kell megjátszanom magam és másnak tettetnem magam. Szabad lehetek. Bár ezt is csak azon az áron, hogy hátat fordítottam annak a személynek, akinek talán most a legnagyobb szüksége lenne rám. De nem mindenkinek való azaz út, amelyet én választottam. Jobb, ha mindenki ott marad, ahová igazából való.
Sebastian Morgenstern imádja a posztot
Harcos árnyvadász
ranggal rendelkezem
Sebastian Morgenstern
all the stories are true
Tárgy: Re: Botanikus kert Vas. Május 17 2020, 00:16
Magam sem tudtam volna megmondani, miféle érzéseket keltettek bennem a szavai. Keserűséget? Megbántottságot? Vagy talán… valami sokkal mélyebbet. Mintha tényleg, egészen mélyre hatolt volna egy pillanatra a szavaival. Aztán igyekeztem megacélozni magamat. Nem akartam gyenge lenni, hisz sosem voltam az és a nyavalyás érzéseknek sem szabadott engednem. - Ha a halálomat kívánod, mégis mi tart vissza, mondd? Megtehetnéd, hogy rám küldöd a sötét árnyvadászokat, vagy Te magad fegyvert rántasz, de nem látom a sietséget – Mértem végig egy apró sóhajjal, majd egy pillanatra félrenéztem. Fogalmam sem volt róla, hogyan ránthatnám vissza. Vagyis, hogy van-e egyáltalán ennek valami értelme. Úgy tűnt, teljesen elveszítettem őt. Mindenféle értelemben. Egykor még teljesen más volt a kötelék köztünk, mint most, ebben a pillanatban. – Azt hiszed, ártani akartam neked, pedig nem így volt – Közöltem merengve, bár tisztában voltam vele, hogy szavaimnak voltaképpen semmi értelme nem lesz. Hogyan juthatnék közel Elowenhez? Ő hogyan csinálta, hogy időről-időre átjutott a gondosan felépített falaimon? - Engem nem zavar a fájdalom most sem – Néztem rá komolyan, ezzel is arra utalva, hogy nem magam miatt „aggódtam”, hanem érte. A továbbiakra csak megráztam a fejemet. – Nem adom fel. Semmit sem adok fel, különösen nem téged. Tehát ideje lenne, hogy észhez térj, Elowen! Vedd észre, hogy nem vagy önmagad. Az a lány, akit ismertem, mintha… megölte volna a démonvér – Feszülten csengett ezúttal a hangom. Amikor eljött hozzám, mikor fogságban voltam és beszélgettünk, pontosan tudtam, hogy el fogja veszíteni majd az irányítást. Jobban mondva önmagát. Arra kért, hogy bízzak benne, de mindezek ellenére nekem lett igazam. A démonvér teljesen átvette felette az irányítást és még azt is meg mertem volna kockáztatni, hogy nem csak a démonvér az oka annak, miszerint ennyire megkergült. De ezt nem vethettem a szemére. Már így is pont eléggé gyűlölt. Felidéztem egy fontos, közös emlékünket, de nem épp azt a hatást értem el, amit szerettem volna. Mély levegőt vettem, hogy átgondoljam és úgy reagáljak, de egy heves reakció csattanjon a lányon. - Más lehettem volna… ketten egészen más utat járhattunk volna be, ha veled megyek. Ha nem függök apámtól… ha eltéptem a láthatatlan láncokat. Te voltál a fény az életemben és nem követtelek, hanem a sötétben ragadtam – Magyaráztam, majd lassan félrepillantottam. – Talán neked valaki más jelenti a fényt… - Dorian talán? Ő mindig mellettem és Elowen mellett volt. Ha én nem, akkor talán ő képes lett volna észhez téríteni a lányt.
Nem állíthatom biztosan, hogy csak azért nem cselekszem, mert félek, hogy a kötelékünk sokkal többről szól, mint azt elsőre gondoltuk. Persze nem tudtam, hogy mire is mondok igent így Asmodeus egyik kisebb ajándéka már így is kis híján az életünket követelte magáénak. Talán el kellene beszélgetnem arról, hogy mégis mit is rejtett el még ebben az egészben. Ha szabadon kionthatom az életét, akkor már nem is haboznék. Legalábbis azt hiszem. Felesleges ezen rágódni addig, amíg nem lehetek biztos abban, hogy én magam életben maradok. Elég nevetséges, hogy miatta kerültem át a ló túloldalára. Ha nem akar megölni, akkor most nem lennék ebben a helyzetben. Szeretném azt mondani, hogy bánom, hogy átengedtem magam a sötétség csábításának, de ahhoz túlságosan is szeretem, ahogyan a lelkemet cirógatja minden egyes percben. Kiszippantja belőlem az érzelmek legapróbb szikráját is, amelyek csak fejfájást okoznának. - Tényleg úgy tűnik neked ez az egész, mint egy hiba? Talán te követtél el még egy hibát azzal, hogy közel engedtél magadhoz. Az én kezemben van a hatalom, ami után mindig is sóvárogtál a hadsereged mögöttem sorakozik és már teljesen egyedül maradtál a világon, mert senkit nem érdekelsz. Persze azon kívül, hogy az a kevés ember is, aki melletted állt volna mindenen keresztül most már a halálodat kívánja. Tényleg nagyon értesz ahhoz, hogy miként lökj el magadtól mindenkit. Mondanám, hogy tanítanod kellene, de nem hiszem, hogy át tudnád adni teljesen a tudásodat.. Erre igazán születni kell. - Engem kis híján megölt, mert úgy gondolta, hogy ezzel megmenthet. Mikor végig a kezemben volt az irányítás egészen addig a pontig míg el kellett veszítenem annak érdekében, hogy mindkettőnk bőrét megmentsem. Nem mertem kockáztatni, hogy csak önmagamat mentem meg, mert talán még így is képes lett volna magával rántani. De csak idő kérdése, hogy utolérje az elkerülhetetlen sorsa, a halál. - Mióta állított meg téged egy kis fájdalom? - Persze tudom jól, hogy én magam is szenvednék, de valahogy mégis találnék egy kis örömöt abban, hogy legalább őt is szenvedni látom. Ezért cserébe pedig bármekkora fájdalmat képes vagyok elviselni. - Ahj, legyél már egy kicsit kreatívabb.. Ez legutóbb sem jött össze. Hány városnak, országnak kell elpusztulnia ahhoz, hogy feladd? - Nincs szükségem hős megmentőre. Mondhatnám, hogy erre a szerepre születtem. Ezen pedig egy percig sem változtatnék. Minden egyes nyamvadt döntés megérte azért, hogy erre a pontra juthassak. A rúna említésére ismerős emlékképek ugrottak be, amelyek során még emlékeztem is, hogy mennyire kötődtem hozzá, hogy mennyire fontos volt a számomra. Most azonban ezek már olyanok, mintha csak egy üres váz lenne és belső jelentését teljesen kiirtotta volna magából. - Mégis minek? Hogy egy púp legyél a hátamon? - Megannyi alkalommal gondoltam már arra, hogy mi lett volna, ha... De ez az elmélkedés senkit nem vezet semmire és már semmi helye nincs az életemben.
Kezdőlap
Örülnék, ha Asmodeus nyílt lapokkal játszana és elmondaná, hogy mégis pontosan milyen mértékben van kettőnk között jelen a kapocs, de azt hiszem neki mindkettőnkre szüksége van és nem elégszik meg csak velem, bár Sebatian-nak a hatalma már egyenlő a nullával. Ő maga is pontosan ugyanazzal lenne egyenlő, ha nem félteném annyira az életem. Nem tudom, hogy milyen következményekkel jár az egész így kockáztatni se nagyon merek. Pedig olyan szívesen megnyúznám élve. Láthatóan nincs különösebb utóhatása a sebnek, amit a tenyerén ejtettem, majd a hasán, de ettől még nem tudhatom biztosra, hogy a halála se lenne rám hatással tekintve, hogy az a nyamvadt rúna még mindig a testemen van, ahogyan az övén is. Mennyivel jobb világ lehetne pedig, amiben ő már nem létezik. 
