Elmondhatatlanul pocsék érzés volt így látni őt, abban a tudatban, hogy minden kétséget kizáróan gyűlölettel fordult felém. Annak fényében, hogy gyerekként együtt kezdtük el ezt az egészet és hogy mennyire ragaszkodott hozzám, plusz a nyavalyás emberi érzelmek, amiket megkaptam ajándékul az utóbbi hónapokban, nos… szóval mindezt összevetve borzalmas volt az egész. Nem is tudtam, mit kellene a helyzettel kezdenem. Hogyan menthetném meg őt? Meg akarom-e egyáltalán? Tudok-e egyáltalán úgy küzdeni érte, mint ő tette értem? Egyáltalán… képes vagyok-e rá? Úgy éreztem, ehhez kevés vagyok. Ehhez valódi érzések kellenek, mélyek és olyanok, amikhez még semmit sem értek, hisz hogyan is érthetnék? Luna nem sokat segít megérteni önmagamat. Ő is utálattal van felém, attól, hogy elszállásol, még nem vagyok kedves a számára. Csak egy megtűrt lélek. Mindig az voltam… mindenkinek. Kivéve Elowennek. Illetve most már neki is csak ennyit jelentek. Vajon miért nem ölt még meg? Asmodeus miatt? Talán attól fél, hogy a kötelékünk többről szól, mintsem azt sejtenénk? Az első kérdésre nem igazán akartam reagálni, nem is volt mit. Bár ő maga nem tudhatta, mi történt velem; azt, hogy visszakaptam a démoni énem egy részét, az sokak számára homály volt. A legutolsó információja mindenkinek az volt, miként démonvér nélkül lézengek, szökésben… aztán fel akartam áldozni magamat és Elowent is, hogy együtt meghalva mindenkit megszabadítsak magunktól. Valójában őt akartam feloldozni a teher alól, amit miattam magára vállalt. Hiszen hiba volt. A nevetésére megnyaltam a szám szélét, aztán igyekeztem nem felhúzni magam a szavain. Felvontam a jobb szemöldököm, így bámulva rá és hallgatva a sértegető szavait, kérdéseit. - Mindenki követ el hibákat, ugye? Nekem Clary az, neked pedig én. Hisz le sem tagadhatod, hogy mindvégig belém voltál esve… szóval, voltaképpen nekem köszönheted a hatalmadat. Ha én nem vagyok és nem akarsz megmenteni, most sehol sem lennél – Fürkésztem őt, majd sóhajtottam. Nem pont ilyeneket kellett volna neki mondanom, de a reakcióm ösztönös volt és képtelen voltam magamban tartani. Rossz kezdés. Ha meg akarom őt menteni, másképp kell hozzáállnom, nem sértegetnem, vagy beléállnom… és felvennem a stílusát. Ő hogyan küzdött értem? Hogyan csinálta? Nekem nincs ehhez képességem. - Ha még egy lépéssel közelebb jössz, az fájni fog – Pillantottam a kettőnk közti távolságra, ahogy közelebb jött, majd sóhajtottam. – Terveim? Megszabadítani a világot tőled – Vállat vontam. Nem csatlakoztam a jófiú gárdához, de tudtam, hogy Elowent észhez kell térítenem. Őt akartam megmenteni és egyben visszakapni. Annyira bolond voltam, hogy sosem láttam, ki ő… hogy mi ő nekem. De lehetséges, hogy az a lány, akit egykor ismertem, már halott. - Elowen… Winnie! Emlékszel még, mikor rám rajzoltad azt a rúnát? – A szemeit kezdtem figyelni. A kettőnk történetének szinte kezdetét akartam felidéztetni vele. - Aznap… veled kellett volna mennem – Tettem hozzá egy sóhajjal, továbbra is a szemeit figyelve.
Még valamennyire emlékszem arra, hogy mégis milyen érzések keringtek bennem Sebastian iránt. Mégis olyan távolinak és elérhetetlennek tűnnek ezek, hogy szinte azt is nehezemre esik elhinni, hogy mindezek valóságosak voltak. Talán csak az őrület egy faktorának voltak köszönhetőek, hiszen mégis ki szerethetne olyasvalakit, aki szinte a velejéig romlott. Már én magam is pontosan tudom, hogy mégis milyen érzés is pontosan a bőrében lenni, de nem is várom el senkitől sem, hogy elfogadja azt, akivé váltam. Amúgy sincsenek már olyasfajta szükségleteim, hogy bárki is a lelkemet pátyolgassa. Bármennyire is szeretné egy részem egyenest leszakítani a fejét a helyéről, vagy addig kínozni míg végül a halál magától el nem ragadja.. Nem tehetem amíg nem vagyok biztos abban, hogy mindezzel saját magamnak nem ártanék. Ez történik, amikor két önző cél összecsap egymással. A halálát kívánom, a fájdalmát, amiért kegyetlenül elárult, de ugyanakkor a saját bőrömet is féltem annyira, hogy ne ugorjak fejest egyenest az ismeretlenbe. A sors fintora, hogy nem is olyan régen az életemet adtam volna érte. Egy életet el is cseréltem annak érdekében, hogy megóvjam az övét, de most már sokkal inkább úgy érzem, hogy saját magamért áldoztam fel a gyermekünket. Elmondhatatlan hatalomra tettem szert, nem vagyok már többé az a naiv és törékeny lány, aki vakon követte volna Sebastiant a világ végére. Már közel sem olyan egyszerű túltenni rajtam, mint egykoron. Bár régen sem voltam az a típus, akit a legapróbb széltől is félteni kellett volna. - Na, mi van a legutóbbi találkozásunk óta sikerült visszaszerezned a maradék eszedet? - Tisztában voltam vele, hogy a meghajlás sokkal inkább gúnyolódás volt, mintsem őszinte, de ettől még elismerem, hogy több, mint a semmi. Bár leginkább a térdre hullva kellene könyörögnie a megbocsájtásomért. Mondjuk nem mintha lenne esélye ilyen módon elnyerni azt, vagy talán egyáltalán megkaparintani a lehetőségét, de valahogy szívmelengető látvány lenne. Jóízűen felnevetek és még a fejemet is hátrahajtom kijelentése. - Még, hogy elment az eszem? - A könnyem is kicsordult kijelentésétől, amit le is töröltem a szemem sarkából. - Mondja az, aki az én helyemben legszívesebben a húga bugyikájába szeretett volna bejutni. Tényleg? Komolyan? Úgy gondolod, hogy van olyan helyzetben, hogy a józanságomat bíráld? - Kettőnk közül azt hiszem még én vagyok az, aki jobban kezében tartja az irányítást. Bár tény, hogy miattam elpusztult az árnyvadászok otthona, de azt mondhatnám közös sikernek, hiszen ha nem akar elpusztítani ez sosem történik meg. - Ugyan.. Mindketten tudjuk, hogy nekem minden jól áll. - Megforgatom a szemeimet, majd egy lépést teszek az irányába tudván tesztelve a kettőnk közötti lehetséges távolságot. - Mégis milyen terveid vannak az életben, mint szökevény?
Talán könnyebb lett volna feladnom magam. Legalábbis megfordult a fejemben, hogy ilyen módon próbálok úgymond segítséghez jutni, avagy új… újféle szövetségekre szert tenni. Elvégre jelen pillanatban talán pontosan ugyanazt akartuk: Elowent megfosztani attól a hatalomtól, ami a kezébe került. Miattam. Jobban mondva értem; hiszen feláldozta azt a gyereket, akiről azt sem tudtam, hogy létezik. Sosem hittem volna, hogy egyszer ennyire megfordul a kocka és én leszek az, aki majd vissza akarja őt szerezni. A józan eszét, a régi, cserfes Elowent. Nem mintha értettem volna, hogy Nekem mi szükségem erre, avagy rá… az érzelmek még mindig zavarosak voltak a számomra, főként, hogy a sötét oldalam el is óhajtotta nyomni ezeket. Könnyebb volt, mikor nem volt bennem jó, csak a színtiszta gyűlölet; nem gondolkodtam annyit, mint mostanában, mármint nem ilyen módon, mint jelenleg. Akkoriban könnyebb volt koncentrálni, kitalálni a lépéseket, előregondolkodni, és a többi. Most viszont az érzések igazán bekavartak. Ezért is voltam képes beszélgetni Lunával többek közt. Én ennek tudtam be. Magam sem tudtam már, hogy pontosan hol és hogyan kellene elkezdenem ezt az egészet. Tudtam, Elowent merre találom, vagyis volt egy sejtésem, mégsem állíthattam be hozzá mindenféle terv nélkül. Amúgy is könnyű volt kitalálni, hogy a pokolra kíván, amiért majdnem megöltem magunkat. Árulás, mi? Árulás az, hogy meg akartam menteni önmagától. Persze. Miközben a botanikus kertet vettem célba, eszembe jutott a sokféle növényről, virágról a tündérek udvara is. Jobban mondva maga Seelie; manapság már kételkedtem benne, hogy ő még képes lenne-e az oldalamra állni. Tényleg mindenem odalett és a tudat, hogy semmim nem volt, kikészített. Mondhatni semmi esélyem nem volt semmire. Maximum a halálra. Habár felelőtlenségnek tűnhetett, de nem rejtőzködtem. Most nem. Ritkán mozdultam ki Luna lakásából, de ha megtettem, vállaltam az arcomat. A hangot hallva felemeltem a fejemet. Elowen? Nem fordultam meg, csak végighallgattam a szavait. A gúny csak úgy áradt belőle, a gyűlölettel együtt. Nos, legalább ezt jól meg tudtam jósolni. Nem mintha sok ész kellett volna hozzá. Lassan megfordultam. - Elowen Herondale… az új királynő. Fejet is hajtok – Ahogy mondtam, úgyis tettem; kissé meghajolva előtte, magam sem tudom, miféle indíttatásból. Talán csak ki akartam figurázni őt. – Sosem hittem, hogy annyira elmegy az eszed, mint ahogy végül megtörtént. Vagyis, várjunk… de. Pontosan sejtettem, hogy így fogod végezni. Persze te nem hittél nekem – Vállat vontam, mintha egyáltalán nem érdekelne, hová is jutott, vagy hogy mekkora szörnyeteg vált belőle. – Tudod, a sötét nem áll jól neked – Mértem végig, miközben megcsóváltam a fejemet.
Nem nevezhető mindennapi eseménynek, hogy valakit kegyetlenül hátba szúrnak. El sem hiszem, hogy valaha is bíztam egy olyan kis féregben, mint Sebastian. Egykoron még az életemet is odaadtam volna azért, hogy megmentsem most pedig semmire sem vágyom jobban, hogy elpusztítsam. Azt azonban még koránt sem tudom, hogy ez lehetséges-e, hiszen a kettőnk lévő köteléknek a lényege még koránt sem tiszta a számomra. Viszont erről majd elbeszélgetek Asmodeus-sal majd, ha végre megtalálom azt a kis rohadékot és odadugom, ahová való. A közös gyerekünk életét áldoztam fel miatta. De tulajdonképpen nem Ő jött ki ebből a helyzetből jól, hanem én magam. Én vagyok az, akinek a kezében a hatalom van, miközben ő nem más, mint egy aprócska kis patkány védelem nélkül bujkál. Ha pedig megtalálja valamelyik árnyvadász, akkor még arra is nagy esély van, hogy a szökéséért kivégzik. Az pedig nem biztos, hogy olyan jól jönne nekem. Amíg nem tudom, hogy én magam biztonságban lennék úgy is, hogy őt megölik addig sajnálatos módon senki nem árthat neki. Pedig nem kevés ember szeretne neki egy kicsit beolvasni a tetteiért, leginkább köztük ott van Dorian, akit csak úgy hátrahagyott, mintha nem is számított volna egy cseppet sem. Most pedig olyan harag tombol benne, amit szinte lehetetlen megfékezni. De pont ezért nem is szóltam neki arról, hogy nyomra bukkantam. Mert, ha nincsenek igazán kapcsolataid, akkor elég kevés esély van arra, hogy teljesen felszívódj. Sokkal egyszerűbb volt, mikor még megvoltak számára Valentine eszközei és kapcsolatai, illetve Lilith támogatása. De mostanra már mindezzel én magam rendelkezem és senki más. Csak úgy, ahogy a forrásom állította még mindig New York-ban volt. Persze legutoljára Idris-ben volt szerencsénk találkozni és annak hamvai között szívódott fel. Senki nem gondolná, hogy pont ide térne vissza, ahol a legkönnyebben feltételezhetik. Talán pont ezért ez a legjobb búvóhely a számára. Arra viszont mérhetetlenül kíváncsi lennék, hogy mégis ki rejtegeti őt ilyen nagy lelkesedéssel. Az alakját követve a botanikus kertbe, amiről tényleg nem gondolnám, hogy az ő terepe a háta mögött pár lépésnyivel megszólítom. - Sebastian Morgenstern.. Micsoda szemetet sodort ide a korai tavaszi szellő eme csodálatos, gyönyörködtető látvány kellős közepére.
Többször láttam már. Nagyon jó megfigyelő vagyok ehhez kétség sem fér. Koszos árnyvadász vér folyik az ereiben, ami mintha csak okot adna arra, hogy fenn hordja az orrát. Na, nem mondom, hogy nem lehetne rá oka, hiszen gyönyörű és igazán képzettnek is tűnik. Ostobaság lenne részemről utána lopakodni. Na, jó azért lábujjhegyen közlekedem bokrok árnyékába bújok, szinte mindent megteszek azért, hogy észrevétlen maradjak. Mindezt mégis miért? HÁT MIÉRT? Hiszen beszélni fogok vele.. Úgy ám.. Tudni akarom, hogy ő ki. Mi köze van az én szívszerelmemhez. Nem mehet a közelébe, ha gyengéd érzelmeket táplál iránta. Esküszöm, hogy fejét vétetem, szemét kikaparom! Milyen jó, hogy kettőnk között ott az a kimondatlan kapocs, ami egy életre összeláncol bennünket. Senki nem választhat szét minket, hiszen szeretjük egymást. Attól a pillanatól kezdve, hogy találkoztunk. Szívem és lelkem az övé, Ő pedig az enyém. Nem engedem, hogy bárki is boldogságunk szétrombolásában lelje örömét. Azt már nem! Az egyik bokor mögül ugrok az útjába a tempójából ítélve talán még nekem is ütközik a szerencsétlen, de engem ez különösebben nem izgat csak nagy őzike szemekkel nézek bele gyönyörű barna szemeibe, amelyből jelenleg nem tudom kivenni, hogy dühös vagy szomorú vagy esetleg csak fáj hasa. Mogorva dolog tud lenni a hasfájás. Szörnyű.. szörnyű dolog. - Szia. - Hatalmas vigyorom elterül az egész orcámon, ahogy szinte a képébe tolom a sajátomat. Azt sem tudja, hogy ki vagy, te őrült fruska a legkevesebb, hogy bemutatkozol. - A nevem Delilah, de szólíts csak Deli-nek. - A mutatóujjammal máris hajával kezdek el játszadozni, mintha csak a sajátom lenne, vagy legalább ezer éves barátnők lennénk, akik pizsipartikon egymás haját fonják be. - Lenne rám egy kis időd, ugye? Tudom, hogy van..! Mármint remélem.. - Jaj, talán jobb lenne, ha nem lennék ilyen tolakodó. Igen-igen. Talán kényelmetlenül érezheti magát. Ezért hátrálok haját elengedve kezeimet a hátam mögött összekulcsolva mozgatom testem hol jobb, hol bal oldalát előre, mint egy szende kislány.
Az őszinteség olykor kegyetlen fájdalmakat képes okozni nekünk. Hiába a valós, valódi érzelmeket, gondolatokat, cselkevéseket meséljük el - felhasználva ezt a kifejezésmódot - attól még mélyet és súlyosat hint rajtunk, avagy másokon - ami talán még rosszabb. Nem fontos, hogy milyen típusok vagyunk, mennyit éltünk, vagy hogy mennyire vagyunk elfogadóak, mindannyiunknak meg van a maga keresztje ez alól senki sem kivétel. Lehet vázat hazudni magunknak, egy vágyott életet képzelni és élni azt, ami valójában nincs, de attól még rajtunk maradnak a hegek és előbb-utóbb bizony észrevesszük majd, hogy ott tátong alatta -egy akár- a szívünkig hatoló rés. Így van ez most is. Nézem őt. Figyelem minden apró rezdülését. A vonásait, az érzelmek lenyomatát végig vonulni arcának szegletein. Lehetséges, hogyha tudatlanságot öltöttem volna magamra és megpróbáltam volna eljátszani, hogy fogalmam sincs, hogy mire kíváncsi akkoriban, nem sebzem meg, de ez csak egy bizonyos ideig védte volna őt a múltban, vagy jelenben. Később úgyis kiforrta volna a módját, hogy rátaláljon a férje valódi hátterére, akkor pedig átkozta volna a nevemet, amiért nem segítettem, amikor lehetőségem volt rá. Érdekelne egy újabb ellenség? Ó, nem! De, ha valaki elmesélhetné nekem, hogy anyám miért nem volt képes elfogadni, mi váltotta ki belőle azt a mély- méreggyűlöletet, amivel megajándékozott, bizonyára nem lennék hálátlan. Ha valaki elébe ment volna bizonyos helyzeteknek és óvón távol intett volna azoktól, kiktől mindössze sérelmet nyertem az évek során - hát, busásan megjutalmaztam volna. Ráadásul olyan sok furcsa dolog történt velem az utóbbi időben, hogy érzéseim támadnak olyan személyek iránt, kikkel hevesebb és csúfabb szakadásunk aligha lehetett volna, erre fel most itt vagyok Anne, és nézlek. Korábban bele sem gondoltam, hogy megtörténhet. És most? Tessék-lássék. Hét pokol! Hallgatom és próbálom megérteni. Nehéz a reszketeg hangot figyelmen kívül hagynom. - Rendben... - bólintok mélyen, fél törzsemmel felé fordulva. Várakozom. Ki kell, hogy beszélje magából és ehhez nekem csendben kell maradnom. Nyugton, némán. Aggodalmas pillantásom aligha oson el arcomról, miközben bogárszemeim Anne kemény arcvonásain futkosnak. Elnyílnak ajkaim, mikor meglátom, hogy a készülékén feltűnik a név, de végül nem teszek egyebet, csak ajkaim nedvesítve elfordítom tekintetem. A kert sötétebb pontjaira révedek, addig, amíg szavalni nem kezd. Akkor már őt nézem. Fókuszálok és az elém szórt kirakós darabkákat igyekszem helyükre illesztgetni. Tekintetem végig futkos Anne karján, haján, íriszein. Próbálom lejátszani a fejembe a jelenetet, amiről beszél. Kérdővé válik tekintetem, szemöldökeim összefutnak. - Várj. A semmiből haza vitte a testvérét?! - értetlenül ismételtem a morzsát, ami már talán- a birtokomba került - És azóta is ott van? Nem is próbálta megmagyarázni neked? Azóta nem beszéltetek? - vetem át egyik lábam a padon, hogy terpeszből nézhessek rá és úgy faggatózhassak tovább. - Kitaláljuk... - hosszú, gyűrűbe bujtatott ujjaim rátekerednek az ő porcelán kezére, hogy kézfogásommal is megértessem - mellette vagyok. Félre tudom tenni a múlt sérelmeit.
Túlestünk a normál beszélgetések első üdvözlő körén, amit nem szerettem volna sokáig húzni, éppen ezért a mosolyogtam közben. Jó megint látni Magnus-t, és nagyon boldog vagyok amiért, idejött, pedig nem ő tartozik bocsánatkéréssel, hanem én. Viszont már nem bírom ezt, egy kő omlott le rám, mikor Ryan azon az estén berohant a lakásba. Egyre közelebb jön felém, és figyelmesen hallgatta, amit mondok, s teljesen azt éreztem, hogy aggódik értem még mindig. A hátamhoz ért, aztán pedig mindketten leültünk egy helyre, ami nem a tisztaságáról volt híres, de szerintem ez nem számított sem neki, sem nekem. A jelenlegi helyzetem ennél rosszabb. Törékenyebb vagyok, mint bármikor máskor. - Nem, nem bántott. Legalábbis fizikailag nem - azonnal reagáltam kérdésére, és mindvégig őt néztem. - Nagyon... nagyon furcsa volt nemrégiben az, ami történt, és azóta is gyötrődöm - lehunytam fél másodpercre a szememet mondatom közepette, ezzel is hátráltatva a könnyeimet, de a következő szavait hallva rögtön ránéztem Magnusra, amikor kimondta azt, hogy végez vele bármikor. - Tudom, hogy megtennéd, ha kellene, de nem kérlek ilyenre jelenleg - nyeltem egyet, és hallgattam őt, ahogyan régen is. Mindketten hibáztunk, de én mindent magam hibájára írtam fel, nem az övére. Én voltam az, aki elkövette az igazi hibát, őt pedig magammal rántottam. Sóhajtásomat követően bele akartam végre kezdeni a beszélgetésünk komolyabb részébe, de a telefonom rezgése megzavart, de kinyomtam a hívást, s kikapcsoltam a készüléket. Ryan volt az, de nem tudnék vele kommunikálni most. - Valamelyik este Ryan berohant a lakásunkba, egy férfit cipelt magával, aki csupa vér volt. Súlyos sérülése volt, könnyen meggyógyíthattam volna, de amikor azt mondtam Ryan-nek, hogy a kórházban a helye... - vettem egy újabb levegőt, és feszültségemet felváltotta valami más, kérdésekkel teli Anne, aki képtelen másra gondolni, mint arra, hogy a férfi éveken át hazudott neki. - Azt kiabálta, ő a testvére. Én nem hittem el rögtön, de a szemébe néztem, az igazat mondta. Miért hazudott róla? Rögtön ezt kérdeztem magamtól - nem panaszkodtam, ömlöttek belőlem ezek a szavak. - Nem tudom, mitévő legyek... Magnus, mit kellene tennem? - kérdeztem tőle, és figyeltem őt.
Tudom, hogy az öröklét fogságába zárva nem volna helyes foglalkozni bárkivel is, aki egyszer úgy dönt, hogy eltaszít magától. Ennek ellenére, vagy éppen ezért - belekapaszkodom abba a maréknyi emberbe, akinek legalább olyan hosszú pálya fekszik lábai előtt, mint az enyém. Jól tudom, hogy időnként félre kell tenni a haragunkat és ahelyett, hogy villámokkal érkeznénk, a szivárványt kell életre keltenünk. (Esetemben a szemhéj festékkel egy része meg is van oldva...) Ahogy tekintetünk összetalálkozik, hirtelen lepattog vállaimról a feszültség. Bár legutolsó beszélgetésünk heves csatározással zárult, meghökkenően gonosz dolgokat hajigáltunk egymásra, ez a viszont látás finom és gyenge. Érzem lassan közeledő lépteim alatt az arcomra szökő aggodalmat és féltést, amit Anne kivált belőlem. Mindig is kiváltotta. Az utóbbi évek során igyekeztem elfordulni tőle, hagyni, hogy csináljon, amit akar, jó messzire távolodni tőle. Erre fel itt állok, készen rá, hogy karjaimba öleljem és soha többé ne engedjem el, ha kéri. - Láttunk már ellenpéldát a genetikára, kár is ezzel védekezned... -szemöldökeim enyhén összefutnak, mosolyom elfoglalja teljes arcom, miközben nézem őt. A kijelentésére megjátszott sértettséggel húzom hátra arcélem, megmutatva mennyire megdöbbent a kijelentésre. A következő másodpercben ujjaim hajam, majd arcom előtt köröznek a levegőben, hogy észrevegye, igenis változtam. Méghozzá épp a napokban váltottam színt és hajstílust. - Azért valamennyit mégis csak... - ingázik fejem, majd az utolsó lépésem során hosszabban lehunyom szemem, hagyva, hogy a mosolyom szétterüléséből megértse, mindössze tréfálok. (Még hogy semmit?!) Látom, ahogy mosolya lankad és gondterheltté válik, így én sem próbálom letépni a hangulatot a beszélgetésünkről. Nyilván, oka van annak, hogy ide hívott. Ehhez mérten pedig komolyan kell vennem Őt és azt, ami történik vele. Hallgatva szavait, nedvesítenem kell ajkaimon és megfeszítenem vázam. Szemeim le sem veszem róla. Még egy látásra képtelen ember is megérezné a hangjából a fájdalmat, a bűntudatot. Elnyíló szájjal kapok levegőért, majd felé lépek, hogy a távolság eltűnjön és tenyerem hátára, a lapockái közé simulhasson. Úgy terelem a legközelebbi ülőalkalmatosság felé, majd amint leültetem, mellé heveredek magam is. - Mi történt? Bántott téged? - teljes törzsemmel felé fordulok, kivételesen nem foglalkozva vele, ha poros, koszos, földes lesz a ruhám. Ujjaim hátának ívén zongoráznak, tekintetem aggodalmas, törődő. - Tudod, hogy egy szavadba kerül és végzek vele. - jegyzem meg mellékesen, állam szegve egy pillanatra, majd amint eljut hozzám, hogy talán ez most több, talán itt most több kell, veszek egy mély levegőt és elhúzva karom, ölembe ejtem. Ujjaimmal babrálok, a rajtuk éktelenkedő gyűrűket csavargatom, leejtve tekintetem. - Mindketten hibáztunk. El kellett volna fogadnom a döntésed és a közeledben maradnom. Akkor is, ha nem értettünk egyet Ryannel kapcsolatban. -csóválom a fejem vontatottan, majd ráemelem pillantásom és savanyú mosollyal nézem őt. - Mit tehetek érted? - hangom kissé rekedtes, de még így is kihallatszik a szándék belőle.
A kórházból egyenesen a botanikus kertbe mentem. Ha valahol, akkor ott tudok normálisan gondolkodni, és ott talán nem leszek zaklatott, mert az vagyok jelenleg. Felzaklatott az, ami történt. Nem szeretek sokat beszélni ilyenekről, most szükséges, hogy ne őrüljek bele ebbe. A kétséges dolgok a két véglet valamelyikébe tartoznak. Ez esetben én nem tudom eldönteni, igaz -e vagy hamis. Mindkettőre hajlok, hiszen szeretném azt hinni, mindez csupán egy vicc, viszont belül lüktet a gondolat, hogy hazugságban éltem, és nem jöttem rá. Tán manipulált mindvégig olyan erősen, hogy ne tudjak rájönni? Az istenit, Ryan. Ezt nem teheted meg velem. Nem, nem, és nem. Szeretem a színpompát, sokféle virág és ritka növényvilág is található itt. Megnyugtatnak, vagy szeretném ezt hinni... Sétálok, nincs célom igazából, csak lépkedni és gyönyörködni. A reményem kezd elhagyni, hogy Magnus mégsem jön el. Az órát nézem meg a telefonon, és nem sok idő telt még el az üzenetem óta, mégis óráknak érzem. Egy különleges orchideafajta előtt állok, én viszont nagyon nem érzem magam különlegesnek. Az voltam, úgy éltem, különleges vagyok Ryan számára. Szertefoszlik lassan az érzés. Nagyon elmerültem a gondolataimba, ám egy másodperc alatt magamhoz tértem, amikor meghallottam azt a hangot, amelyre vágytam. Itt van, eljött. A szívemet mardossa a szeretet és a kettétépett múlt. - A genetikai adottságok mellé társult némi plusz, Mr. Bane... - halovány mosollyal üdvözöltem őt, majd pedig a továbbiakban tegeződésre váltok. - Te sem változtál semmit, Magnus! - még mindig látszódott a mosolyom, de már eltűnni látszódik. Mély levegőt veszek kétszer is, nem szeretném, ha feltűnő lenne a zaklatottságom, és ezzel inkább csak magamat próbálom nyugtatni. - Annyira sajnálom a történteket, Magnus. S van pofám csak úgy felhívni téged ennyi idő után... Nem tudom, mit is kellene mondjak neked most, mindig is rossz voltam az ilyen beszédekben - hangom nyugodtabb ugyan, de a lelkem haragban áll saját magammal. - Igazad volt. Igazad volt huszonöt évvel ezelőtt, én pedig hagytam, hogy a barátságunk vesszen bele az egészbe - fel-lenézek, és legszívesebben ordítanék egyet, de nem akarok zajongani. Sokat jelent számomra, hogy eljött. - Ryan hazudott, és nem vettem észre. Te aggódtál, és azt sem vettem figyelembe - buktam ki teljesen, nem szoktam ilyen érzelemdús lenni általában, de Magnus is tudja, hogy ez nálam nem jó. Ilyenkor védelem nélkül állok mindennek elébe, hivatásom során is gyenge vagyok, túlérzékeny.
Gyűrűvel borított ujjaim végig zongoráznak a szőrös jószág gerincén. Éppen csak beletemetkezne az ölembe Miau Ce-Tung, mikor feléled benne a vadászösztön és úgy dönt, inkább fogócskázna a terasz előtt elröppenő madarakkal. Szinte szánom, amiért elhiszi, hogy képes olyan magasságokba ugrani, hogy elérje a szárnyas teremtéseket, mégis lábaim keresztbe téve hagyom, had szaladgáljon kedvére. Hátra dőlök, egészen bele süllyedve a székembe. Hagyom teljes vázam megpihenni. Lazulni igyekszem, lehunyom szemeim. Relaxációs nyugalmam mindössze annyira szünetel, hogy jobbommal a levegőbe csettintve magamhoz hívjam italom. Mit ér a lazulás, ha nem csillapítja szomjam maró keserű-édesség? Csukott szemhéjaim alatt élvezem a nyugalmat. Hagyom szétáradni a vénáimon keresztül minden szövetembe, minden sejtembe. Újabb varázslás ~ felszólal a háttérben egy finom dallam. Meg sem tudnám mondani, mikor éreztem utoljára, hogy megpihenhetek. Az életem darabkái lassan helyükre kerülnek. Természetesen vannak olyanok, amik talán - jóindulattal - soha nem fognak klappolni, de azokkal pedig nem érdemes egy ilyen napon foglalkozni. Igaz? Érzem a D-vitamint, hogyan szívja magába a bőröm. Minden szövetem táncot jár. Talán még én is hullámzok, mikor zsibbadást érzek jobb combom felül. Előbb megdermedek, csak azután futnak össze szemöldökeim. Közelibb szemem résnyire felnyitom, látom a rezgő telefont. Elnyúlok érte, hogy felkapjam. Egy részem - jócskán nagy - tart tőle, hogy valaki bajban van, ezért a hívás. Mindhiába felkapnám, de elnémul addigra. Addig játszanak ujjaim tétován a levegőben, hogy nem marad időm felvenni. Rosszallóan nézek az ismeretlen számra - nemrég váltottam készüléket és hiába tartom modernebbnek majdhogynem mindenkinek (leszámítva talán Simont) én sem gondolhatok mindenre. A hangpostafiók jelez. Fülemhez emelem a telefont és türelemmel hallgatom. Szabad kezemen ujjaim begörbítve. Körmeimen szalad végig tekintetem. Tetszik az ébenfekete szín! - Ám, ahogy meghallom a vonal túloldalán megszólaló hangot, felpattanok. Elég nagy mázlista vagyok, amiért könnyedén takarítok magam után, ugyanis az ölembe folyó ital miatt bosszankodhatnék máskülönben. - Anne... - inkább csak tátogom, mintsem kimondom a nevét. Lassú lépteim még tovább lassulnak csodálkozásom közben, ha egyáltalán létezhet ilyen vontatott járás. Megtorpanok, mintha láthatatlan falakba ütköznék. Mondandója végén lehunyom szemeim hosszan és fejem csóválom. Hét pokol! Fülemen marad a telefon, szabad kezem azonban rögtön kifeszül oldalra. Széttárom ujjaim, megfeszítve tenyerem és a portál rögtön megnyílik. Gondolkodás nélkül vágom zsebre a telefont és lépek át a hajamba maró szélörvényen. Aggodalmas pillantás közben keresem Anne alakját és amint meglelem, engedek megfeszülő vázamon. Megkönnyebbülten sóhajtok, fejem finoman rázom, lágy mosolyt intézve felé. - Hogyan lehetséges, hogy Miss Montgomery évszázadról évszázadra szebb és szebb? - hangom lágy, lépteim lassúak. Finoman közelítem meg. Szemeim árulkodóak érzéseimről. Aggódom, féltem. Annak ellenére, hogyan váltunk el, mit tettünk egymással, hogyan szakadtunk szét, Anne mindig része lesz az életemnek. Fontos része. Pontosan előtte állok meg, fejem kissé megdöntve, várva, hogy beszéljen.
Az utolsó beteget is elláttam, nem volt semmi komoly sérülése, de azért felküldöm őt egy röntgenre, hogy teljesen kizárható legyen a csonttörés. - Melissa, kísérd fel őt a radiológiára - kértem meg erre az egyik ápolónőt, aki orvos szeretne lenni, és én pedig támogatom ebben, mert nagyon okos és már most is hatalmas tudással rendelkezik. Ő csak int egyet, és már egy tolószékbe ülteti a beteget, aki ellenkezik ugyan, de végül engedelmeskedik. Levettem a fehér köpenyemet, a sztetoszkópomat a zsebbe csúsztattam, csak a kártyát hagytam a kezemben. A mentőbejáró melletti padra ültem le, mielőtt továbbmentem volna. Nem vagyok kimerült, mégsem vagyok a legjobb formámban. Még mindig rettenetes módon kínoz a kérdés, hogy miféle személyiség a férjem. Nyomozásba kellene kezdenem vagy hagynom, míg elmondja azt, amiről eddig titkolózott? A kezeimmel már bepötyögtem Magnus telefonszámát, csak az utolsó számjegy van hátra, amit egyelőre még nem írtam be. Várok, mire is? Arra, hogy talán az utolsó másodpercben meggondolom magam, hiszen nem tudnék mit mondani neki, ennyi év után pláne nem. Nem beszéltünk nagyon régóta, lehet szóba sem áll velem. Az mondjuk nem lenne meglepő azok után, amit tettem. A hangposta kapcsol be, de nem teszem le, hanem tényleg hagyok üzenetet: Szia! Tudom, én vagyok jelenleg az utolsó, akivel jelenleg beszélgetni szeretnél... Nagyon sajnálom a történteket, és huszonöt év után ez kevés tőlem. Igazad volt, igazad volt, én meg nem hallgattalak végig! Kérlek, ha meghallgattad ezt, tudod, merre találsz meg... Az utolsó szavaimat lehetőleg érteni fogja, hiszen azelőtt is mindig ott talált rám, ha máshol nem talált. Nem fogom magam illúziókba kergetni, és álmodni sem merek arról, hogy eljön ide. Itt le tudom magam nyugtatni annyira, amennyire kell. Meg kell emésztenem a történteket, és igazából már azt sem tudom, hogy miért kerestem fel pont Magnus-t. Lehet törölte az üzenetet meghallgatás nélkül. Esténként már a botanikus kert is csendes, nem hallani iskolások zsivaját, vagy épp turisták százait.
Kezdőlap
Még valamennyire emlékszem arra, hogy mégis milyen érzések keringtek bennem Sebastian iránt. Mégis olyan távolinak és elérhetetlennek tűnnek ezek, hogy szinte azt is nehezemre esik elhinni, hogy mindezek valóságosak voltak. Talán csak az őrület egy faktorának voltak köszönhetőek, hiszen mégis ki szerethetne olyasvalakit, aki szinte a velejéig romlott. Már én magam is pontosan tudom, hogy mégis milyen érzés is pontosan a bőrében lenni, de nem is várom el senkitől sem, hogy elfogadja azt, akivé váltam. Amúgy sincsenek már olyasfajta szükségleteim, hogy bárki is a lelkemet pátyolgassa. 
A kórházból egyenesen a botanikus kertbe mentem. Ha valahol, akkor ott tudok normálisan gondolkodni, és ott talán nem leszek zaklatott, mert az vagyok jelenleg. Felzaklatott az, ami történt. Nem szeretek sokat beszélni ilyenekről, most szükséges, hogy ne őrüljek bele ebbe. A kétséges dolgok a két véglet valamelyikébe tartoznak. Ez esetben én nem tudom eldönteni, igaz -e vagy hamis. Mindkettőre hajlok, hiszen szeretném azt hinni, mindez csupán egy vicc, viszont belül lüktet a gondolat, hogy hazugságban éltem, és nem jöttem rá. Tán manipulált mindvégig olyan erősen, hogy ne tudjak rájönni? Az istenit, Ryan. Ezt nem teheted meg velem. Nem, nem, és nem.