Nem tudtam, hogy mégis miképpen tálaljam neki azt, hogy egy olyan világ részese, aminek létezéséről erről nem is tudott. De az, hogy egy árnyvadász ennyi ideig tagadásban éljen annak vagy valami komoly oka van vagy talán nem is árnyvadász. Talán egyszerűen csak egy látó mondén? Nem tudom, de ezt én egyedül nem fogom kideríteni. Arra pedig, hogy miképpen vegyem rá, hogy velem jöjjön egyelőre még nem sikerült előállni a fejemben egyfajta ötlettel.
- Nem vagyok szellem. Én.. árnyvadász vagyok. - Olyan fura még most is kimondani. Azt hiszem leginkább csak azt hangoztattam, hogy nem vagyok mondén, de még sosem vettem igazán a számra azt, hogy árnyvadász lennék. Pedig éppen itt az ideje, hiszen már a kiképzésem is a kezdetét vette. Jobb később, mint soha.
- Figyelj én nem tudom ezt az egészet megmagyarázni, hogy mi ez az egész, hiszen én is még csak most csöppentem bele ebbe az életbe, de annak oka van, hogy látsz engem. Ha pedig szeretnél megbizonyosodni róla, hogy nem őrültél meg és nem szívtál semmit, amit nem kellett volna, akkor velem jössz. De nem erőszak. - Legközelebb nem biztos, hogy egy hozzám hasonló személybe fog majd belefutni, aki megpróbál valamennyire megértően állni hozzá. Az is lehet, hogy valami olyasminek lesz a szemtanúja, aminek nem kellett volna. Azzal pedig csak megint ugyanott kötünk ki, ami nem más, mint hogy bajba sodorja önmagát. - Szóval mit mondasz? Válaszokat akarsz, vagy inkább meghátrálsz? - A helyében nem tudom mi lenne a válaszom. Akkor nekem nem volt választási lehetőségem. Neki most van. De nem tagadhatja sokáig, hogy egy olyan világban él, amit egyértelműen nem ért még meg. Csak még azelőtt kell rájönnie, hogy mi is ez, mielőtt még teljesen bekebelezi. Egyáltalán nem jó értelemben.
   

Reméltem, hogy csak játssza a hülyét és csak szívni akarja a véremet. Mármint, hogy lehetséges ez? Nekem egyetlen egy estébe telt, hogy felfedjem  magam egy olyan világ számára, amiről nem is sejtettem. Nem csak, hogy felfedtem magam, hanem egyenesen fejest ugrottam bele, mindenféle védőháló nélkül. Lehet, hogy ott volt nekem Simon, aki talán a lehető legrosszabb időszakot választotta arra, hogy megpróbáljon féltékennyé tenni és mi egymás.. De rajta kívül senki nem volt mellettem. A kezdetekben nem. Csupa idegen között kötöttem ki és meg kellett bíznom bennük. Mert nem volt senki más. Az életem, mintha egyik pillanatról a másikra szívódott volna fel körülöttem.
- Nem szívtam semmit. - Értetlenül néztem rá és igazából tényleg kezdtem azt érezni, hogy komolyan beszél. Hogy ez az egész nem átverés, hanem tényleg fogalma nincs arról, hogy mi történik.
- Oké.. Hiszed vagy sem, de nem olyan régen még én is a te cipődben jártam. Nézz körbe. Mindenki téged bámul. Nem engem. Téged. Ahogy magadban beszélsz a levegőbe. Egyszerű emberek nem láthatnak, emiatt. - Felhúzom a dzsekim ujját és megmutatom neki a rúnát, ami az alkaromon helyezkedik el. Szándékosan nem a mondén szót használtam. Azt valahogy olyan lealacsonyítónak éreztem mindig is. Meg nem igazán mond semmit egy átlagos embernek.
- Mi vagy te? - Próbálok átlátni rajta, mintha ez az egész csak képzelet szüleménye lenne. Vámpír nem lehet, hiszen egyedül Simon-nek jár ki ez a privilégium. Boszorkánymester pedig azt hiszem már előbb felfedezhette volna magában, hogy mi is lakozik benne. A vérfarkas szintén. Démon lenne talán, aki valami ostoba játékot akar velem játszani? Ez talán a leghihetőbb, hiszen mennyi az esélye annak, hogy tényleg én találkozom egy olyan árnyvadásszal, akinek talán fogalma sincs arról, hogy mi is ő. Azért valljuk be, hogy megvan a sorsnak a maga iróniája.
   

Gondolataim kuszasága miatt észre sem veszem, hogy kivel megyek szembe, vagy mi is van a környezetemben, de hála a rúnának, ami mondén szemek számára láthatatlanná varázsol nem is nagyon kell erre odafigyelnem. Most mégis beleütköztem valakibe, aki nem csak egyszerűen egy rejtélyes lökést érzett a vállán, hanem leszólított. Várjunk csak. Hogy lehetséges? Talán belefutottam volna egy alvilágiba, vagy egy árnyvadászba és nem vettem volna észre? Nem látok rajta rúnákat, ahogy végigmérem, de nem szólalok meg. Na, ez most nem nem velem történik. Túlságosan is ismerős számomra ez a helyzet, hiszen nem is olyan régen még én magam is ugyanígy tekintettem Jace-re. A srácra, akit senki más nem látott mindössze én. Legalábbis akkor Simon volt velem, akinek a legkevésbé sem volt betekintése az árnyvilágba. Azonban most egy sokkal idősebb férfiról beszélünk. Én tizenhat voltam, mikor felnyílt a szemem és megláttam a rejtett világot a felszín alatt. Ő ennél sokkal idősebbnek tűnik. Akkor mégis, hogy zárkózhatott el ennyi ideig a világ elől? Nem értem.
- Bocs.. Nem tudtam, hogy te is öhm.. Az árnyvilág tagja vagy. Vagyis hát biztos érted. - Nem hiszem, hogy én lennék a legmegfelelőbb személy arra, hogy bevezessem a világ rejtelmeibe, amikor még én magam sem értem igazán. Persze voltam hasonló cipőben, de még közel sem vagyok ahhoz, hogy én legyek az, aki bevezessen valakit a világba. Ezért csak remélni tudom, hogy egy boszorkánymesterről, vagy valami másról van szó. Bár általában a legtöbbjüknek könnyedén látható jele van. El tudják rejteni, de kétlem, hogy egy boszorkánymester éppenséggel sétálni akarna. Inkább egy portált nyit magának. Bár sose lehet tudni.    

Szükségem volt arra, hogy egy kicsit ki tudjak szakadni az intézet falai közül és ezzel magam mögött hagyhassam az életem egy nagyobb részét. Ki kellett szellőztetnem a fejemet és végiggondolnom minden tettem következményeit. Valakinek el kellett mondanom, hiszen nem tarthattam titokban a végtelenségig. Főleg azért nem, ahogyan Jace viselkedett az utóbbi időben. Fogalmam nincs, hogy mégis mi lehet a baja csak azt remélem, hogy Alec-et bevonva többet fogunk tudni. Mondjuk már annak sem hiszem, hogy jó vége lesz, ha kiderül, hogy Alec tudomást szerzett a történtekről. A kettőnk titka volt, de nem tudtam magamban tartani, mert lehet nem csak az én titkom volt, de nem én kezdtem el teljesen furán viselkedni. Gondolkodtam azon, hogy kimegyek a parkba és megpróbálok festeni valamit, ami egy kicsit kikapcsolja az agyamat. De valahogy az már a múltam egy olyan részét képezi, ami olyan távol áll tőlem, mintha évtizedek teltek volna el azóta. Szerettem volna újra ecsetet venni a kezembe, hiszen már arra sem emlékszem, hogy mégis mikor fogtam utoljára a kezemben egyet, de nem voltam rá képes. Egyszerűen csak vittek előrébb a lábaim. Olyan lehettem volna az emberek között, mint egy zombi. De a rúnámnak köszönhetően egy mondén sem láthatott. Csak az árnyak között táncoltam keresztül anélkül, hogy bárki is észrevette volna.
Mire felfogtam volna, hogy merre is vagyok éreztem a hűvös szellőt az arcomon, ami az alattunk húzódó vízrétegnek volt köszönhető. A teljes kikapcsolásomnak köszönhetően kis híján belementem valakibe. Sikerült elrántanom a vállamat azonban még így is sikerült súrolnom a vállát. Nem volt szándékos, de úgy sétáltam tovább élő zombiként, mintha mi sem történt volna. Úgy is valami megmagyarázhatatlan szellőnek fogja betudni. Ha pedig azt mondanám, hogy bocs, akkor valószínűleg frászt kapna, hogy hangokat hal. Nem éppen a legjobb módja annak, hogy egy ilyen helyzetet kezeljünk. Én már csak tudom. Nem olyan régen szembesültem azzal, hogy egy olyan világ részese vagyok, aminek a létezéséről sem tudtam.