Van, amikor a Pokolban sem úgy alakulnak a dolgok, ahogy azt én szeretném. Hiába törtem magam több száz éven át azért, hogy a leganyaszomorítóbb egyének szolgálják fel a Martinimet, miközben egy régi, mondén együttes slágere szól halkan a háttérben. Nem emlékszek pontosan a névre... Abba, talán?
Mindegy is, hiszen az út, amit elterveztem jelenleg letért a kijelölt pályáról. Míg a többiek élik az életüket, vagy mit, addig én kővé porosodok ugyan azokkal a jelentéktelen démonokkal, akikkel az elmúlt évszázadot töltöttem.
Ez járt a fejemben akkor is, amikor lomha léptekkel sétáltam be, a bronxi Beth Israel Kórház ajtaján. Egy tipikus városi csehó. Bizonyos fajoknak mindenféleképp.
Kedvenc helyemet, a patológiát kihagyva, a sürgősségin át, egy kórteremhez mentem, de nem kerülte el a figyelmem a halál szaga ami a levegőben keringett. Legszívesebben megkérdeztem volna ezektől a szerencsétlenektől, hogy mégis hol van most az Ő Istenük? Miért nem hallgatja meg az imáikat? Kérjenek nyugodtan segítséget a Gonosztól, hisz mi mindenhol ott vagyunk.
Egyelőre azonban nem ezért vagyok itt. Azt csiripelték a madarak, hogy egy régi ismerős fekszik az utolsó kenetre várva. Ami ironikus egyben, hisz az illető egy pap. Nem is akármilyen... a legrosszabb fajta. Amikor a mondének az újságokban arról olvasnak, hogy az Egyház elkötelezett hívei, tanítói molesztálással és erőszakkal töltik szabadidőben bővelkedő napjaikat, akkor nem valami bulvárhajhász cikkről van szó. Többször láttam, a saját szememmel. Közbe avatkoztam? Miért tettem volna? Egyfajta kiteljesedést nyújtott, hogy Isten szolgái is velejéig romlott alakok.
Ahogy átléptem a pár centis küszöböt, felcsillant a szemem. Itt fekszik, védtelenül, kínok közt, és senki sincs mellette, hogy fogja a kezét. Micsoda letargia. 64 év, és se barátok, se család. A kórterem hideg árnyékában, a Halál finom illatával kell megbirkózzon, egyedül.
A gondolataimba temetkezve - igen, a szóviccek még mindig mennek - egy női hang ragadja meg érzékeimet. Habár ismerős, először nem tudom magamban összerakni, hogy ki és miért. Azonban nem kell sokat kutatnom elmém eltemetett parcelláiban, már meg is van a kérdésekre a válasz.
- Anne? - nézek végig rajta - Nocsak, kit fújt erre a szél. - Mikor is láttam utoljára? 10 éve? Úgy látszik, nem elég nagyon New York ahhoz, hogy el tudjam kerülni a kellemetlen találkozásokat. Anne szüleit is ismertem, amiről ő mit sem tud. Démonok között ez már csak így megy.
- Csatlakoznál hozzám, ahogy végignézzük Mr. Jótét lélek utolsó lélegzetvételét? Kielégítőbb lesz, mint gondolnád. - ismerem Anne-t. Mindent megtenne, hogy megmentse az utolsó gyilkost is. Azt hiszem, jót fogok ma szórakozni, annyi unalmas éjszaka után. - Ülj le. - a sarokban lévő székre mutatok. Az ajtót egy legyintéssel vágom be magunk mögött, majd közelebb lépek Isten megbecsült szolgálójához. Alig várom, hogy elkezdődjön.

Az élet a sürgősségin szinte sosem áll meg, de nem is vágyom másra. Lőtt és égési sérülések, polytraumatizált esetek, kisebb horzsolások, törött lábak és karok, késsel hadonászó elmebajosok vagy épp túladagolás... Minden előfordul itt. Szeretem a nagyon pörgős műszakokat, de azokat se utálom, amikor van időm néhány percnyi szusszanásra is közben. Sok olyan beteg érkezik ide, akiknek igazából kutyabajuk, mégis idejönnek.
Az automata felé megyek, mert akadt egy kis szünetem, amit egy forrócsoki mellett szeretnék eltölteni, itt még egészen jó íze van, de a bejáratnál lévőnél pocsék. Bedobálom a pénzérméket, amik csak úgy megzavarják a csöndet, viszont legalább hamarosan kezembe vehetem a poharat. Az illata azonnal szétárad, én pedig imádom egyszerűen.
- Doktornő, aláírná ezt? - fut oda lihegve az egyik ifjú gyakornoklány, aki ugyan nagyon lelkes, de szétszórt, így egyelőre nem tudom, hogy hozzáillő -e az orvosi hivatás.
Pillanatok alatt aláírtam az ötösben lévő zárójelentését, amit már hamarabb is lehetett volna, csak volt kavarodás, ezért még itt kellett üldögélnie másfél órát. Hamarosan hajnal négy óra, és fura ez a csend... Ki kell élveznem, mert mindig akkor jön a legtöbb eset, amikor nem számítunk rá.
Miután megittam a forrócsokimat, elindulok a szokásos úton, a fekvőrészleg felől azonban hallani vélek valamit. Mintha az egyik ajtó csapódott volna be, vagy lehetséges, csak a huzat volt vágta be. Először mennék is tovább, mégsem enged el valami. Valami azt súgja belülről, hogy jobb lenne, ha körülnéznék.
A nővérpultnál ketten pletykálnak, én pedig biccentve továbbmentem a szobák felé. A legtöbb személy el lett már bocsájtva, vagy továbbküldték a megfelelő kórházi osztályra. Sok az üres hely, ám az egyik foglalt szobában egy alakot vélek látni, aki biztosan nem a beteg sétálgat erre-arra az ágy körül. Talán egy látogató lenne? Ide nem jöhetett be senki sem engedély nélkül. Az ajtón bemegyek, és ott meg is állok.
- Nem szabadna itt tartózkodnia... - mondtam határozottan az akkor még félhomályban lévő alaktól, aki nagyon ismerős, és biztos vagyok benne, hogy démon. - Te? - kérdésem rövid volt, nem mondtam ki a nevét, de ez nem lényeg, ismerem Abbadont, ő is engem egy picit.