Kedvtelve veszek el a tájba, pedig nem bukom a szépre, ha csak nem nőkről van szó. Bár a mindenevőség ennek is átka, ha már túl hosszan éltél, valahogy semmi nem izgatja fel a lelked, egyszerűen minden rutinná válik, olyan megszokottá, ami görcsbe rántja a hasfalat és elhiteti veled, hogy minden veszett. Az elmúlt ezer évnek megannyi átka vonult végig a fejem felett megtört hurrikánkánt. Nem élveztem a fiam kínlódását, de feltöltött azon kevés időkben, amit vele töltöttem. Nem vagyok játszótárs, és még csak kedélyes partner sem, velem nem lehet leülni snapszerozni, mert belelátok az üres fejekbe. Anthonynak megadom a választást, hogy eldöntse melyik oldalon fog csatába vonulni, azon egyszerű okból kifolyólag, ha nem mellettem dönt, nemes egyszerűen elragadom warlock lelkét s beolvasztom a nagy masszába. Nem kötök több alkut sem vele, sem senki mással. Visszatértem, erőm teljében vagyok, duzzadok a tettrekészségtől és valami mástól is, de azt majd Lilithre… khm.. borítom. Nem számolom a napokat, amiket a felszínen töltök, mert nem érdekel. Egyszerűen kapaszkodom felfelé, szervezem a lázadás alappilléreit, csak tudom kell ki áll ki mellettem. Anthony nem hülye, hiszen valamit tőlem is kellett örökölnie, ha már külsőleg inkább az anyjára ütött. A szeme tükre az enyémnek, és mint olyan a léleknek is. Megtörhetetlennek hittem, mégis megtettem. Összemorzsoltam, elvettem mindent, amit valaha szeretett, hogy ne maradjon semmije. Emlékszem a nőre, semmi jellegzetes nem volt benne, csak az egyezség miatt maradt meg róla bármi is a fejemben, jelentősége annyi, mint légynek a falon. Rettegte a halált, rózsaszínködös romantikában hitte, cserébe a halált kapta jutalmul. Gonosz a lét, de emiatt szeretjük nem? Ha nem lenne háború, népirtás, erőszak már rég lebomlott volna a Bábeltorony. Az emberiség halálra van ítélve, se nem miattunk, maguk miatt, mert nem tudják értékelni, ami nekik jutott, Atyánk, Atyátok mindent nekik adott magából, meg sem érdemelték. Ezerfelé szakadtak, ember embernek farkasa, tartja a mondás, s mily igaz is. Mondének. Köpni tudnék alantas fajtájuktól. A tápláléklánc legalja, ocsmány még a vérük íze is. A mondén nők az ágyban is unalmasak, csakúgy, mint a férfiak. A pohár millió darabra szakad a térben, nem csorbítja az időt, mégis hangja dallam a fülemnek. Rombolás, elmúlás. Noha csak egy tárgy Fejem oldalra döntöm, ahogy hallgatom a fiam okos tény megállítatását. - A háború folyamatosan tart, elvakultan nem látjátok. – nézz híradót kisapám, anyád volt ilyem mérhetetlenül naiv. ”Jaj de a kicsikémnek nem esik majd bántódása. Ugye-ugye vigyázol majd rá? Nem engeded, hogy elvaduljon!” Hát persze drágám, kussolj már el. Hangja túl élénken él benne, dühöt gerjeszt a csigolyáimban. Meg kellett volna ölnöm az első alkalommal. Noha túl sok nem adatott meg nekünk. A fiadban életem értelme, démonvér csörgedezik, meglepne, ha ő lenne a béke nagykövete, a vér nem válik vízzé, nem lehet a géneket kizárni, semmissé tenni őket. Nincs olyan hatalom, hiszen Atyánk, Atyátok is emiatt bukik el folyton folyvást. Szabad akarat, na igen. Munkálkodik, de a vér… erősebb a méregnél. - A háború az ajtóban kopogtat, nem lehet már megállítani. – hangom túl komoly, hogy azt hihesse nem tudom miről beszélek. A háború be fog törni, a lázadások folyamatban, a csenevész kis árnyvadászok meg kitarthatnak, amíg erejük megbírja, de a békét már nem tarthatják fent sokáig. Az alvilági politika már nem veszi őket napirendi pontnak. Noha első körben ott lesz háború, ami majd leigázza a földet. Azonban nem hagyom figyelmen kívül, hogy a bőséges esztendő nekem kedvez, kicsim… csak nem? Félünk? Parázunk? Hát élvezd ki az egy éved, vagy megtanulod milyen az ezer éves száműzetés, de persze, ez kedves lenne tőlem. Anyád nevét fogod sikoltani, amikor megbüntetlek, ha ellenem fordulsz. A vér szava kötelez. - A gyilkolás mindig is részese volt a teremtésnek. – nem kell messzebb mennünk a faszom hülye Kainnál. Féltékenységből és féltésből gyilkolt, már ez a hobbi szintjére süllyedt. Vérengzés lett, kéj, vérszomj és nem tagadom, mindből tombol bennem is jó adagnyi. Nincs mentség rá, én nem is keresem, élvezem, ez a dolgom, erre lettem megteremtve, a véremben van, az ereimben száguld. Igazából meg leszarom, hogy mi zajlik ezen a posványom, a másik dimenzió jobban izgat. Lucifernek buknia kell, sokkal nagyobb erőkkel számolok, mint néhány halandó kis suttyó. Természetesen végül mindenki elém fog térdelni, nekem fognak bálványt emelni, én leszek a teremtő erő, az én nevem súgják majd félve az éjszakban, s az én „gyermekeim” tépik majd ki a dobbanó, halandó szíveket. Cinikus szavaira összecsikordulnak a fogaim. Nem lesz ennek jó vége, kezd kicsit az agyamra mászni. Pontosan tudom, hogy mivel telik az ideje, hát bazdmeg hülyének néz? Mégis gúnyos horkantásra futja csak válaszként. - Ne aggódj, segítek, hogy karban tarthasd a lelked. – mosolyom arról mesél, hogy gonosz terveket szövögetek, de legalább nem fogok unatkozni, míg a rontásba viszem ártatlan kis lelkét. Puhány lett, ez az egyszerű igazság. Elidegenedett attól, ami a dolga lenne. Elfelejti, hogy nem élvezeti termék, nem azért van itt, hogy jót tegyek, hanem, hogy beteljesítse a küldetését. Amennyiben igénye van rá, szívesen emlékeztetem nap, nap után. - Beszélsz badarságokat. – felciccenek kedélyemről adva tanúbizonyságot, azonban belőlem sugárzik a veszedelem, a vérre való sóvárgás, nem inni, lefetyelni, mint az ostoba teremtmények, gázolni benne, térdig. Jajszó kísérje minden mozdulatom, sirám szüljön könnyeket Atyánk, Atyátok csorbult szívébe. A földieknek veszniük kell, de ez egy nagyobb terv része, egy összeszedettebb jövőkép. Márpedig az időről tudjuk, hogy nagyon is relatív. Könnyedén intek kezemmel a város felé. - Túl sok életért nem kezeskednék, de még te is kevés vagy, hogy a gépezetem elkormányozd. – szolgám lesztek min d a túlvilágon, a csizmám talpát nyaljátok majd, miközben a nevem foglaljátok sötét imába. MIND elém fogtok vonulni, mert ezt akarjátok, a ti vágyatok, hogy engedelmeskedjetek. A mondének egy másik faj, csak eledelként lehet számítani rájuk, a háború a homlokuk közepén viseli céltábláját. A legaljasabbak, mert a szívük mindig mást pumpál. Boldogok lennének, de ehhez bárki hátáról letépik a bőrt, hogy feljebb jussanak. Nem érdemelnek életet. Én adom magamnak a jogot, hogy ezt eldöntsem. Ezer kibaszott év, a véget nem érő magányban… A sarokba szorított állatból is a legrosszabbat hozza ki, miért lennék más? Én már nem hasalok meg többé senkinek. Anthonyból sugárzik a veszteség felett érzett mély bánata, valami erősen köti a földre és majd megtudom mi az, remélem nem a szívét adta egy mocskos lénynek. Nem szerelemre teremtettem, háborúra. Tekintetem élére tűzöm, ahogy feláll mellőlem, kiterjesztem sötét aurámat, hogy belevonjam, hagyom eluralkodni rajta a keserűséget. - Eddig nem, s ajánlom, hogy maradjon is így. – valóban nem okozott csalódást, ellenben az anyjával, és még sok ezer másikkal, nőkkel, férfiakkal. Mosolya másról mesél, mint a szíve. Túl nagy a váltás. Kicsim… komolyan? A lőn a királyi többes. Kezdenünk, megnyerjük… Jó gyerek. Nem viszonzom a mosolyát, összeszorítom az állkapcsom, még tanulom ezt a testet kezelni. A gyomromban életre kel a démon, haragvó erőként zúdul rám, átfut rajtam az energia, megborzolja a tarkómon az apró pihéket, szememben tűz lobban. - Mertem remélni. – biccentek felé. Szép monológ, félek azonban üres szavak. Kell, hogy tudja, hiába vér a véremből nem leszek vele sem kegyesebb, mint lennék bárki mással, sőt. Ajkamra mosoly kúszik, egy kígyóé, cselszövőé. Tekintete állhatatos, kitartó, magabiztos. Ezt már szeretem, tudja hol a helye, mit kell tennie, hogy a lelke a testében maradjon és ne a játszóterem végezze. Lassan emelkedem fel a lépcsőről, hogy szembe találjam magam vele, előre lépek, túl közel, intimen sétálva a saját terébe, hogy eluraljam, magamba olvasszam, megszüntessem az önállóságát. - Jól van! – hangom lágyan fut szerte a széllel, nem vigasz, nem dicséret, tudomásul vétele annak, hogy hiszek a szavaiban. Még közelebb lépek, testem majdnem összeér az övével, előre nyújtom a kezem, pont akkor érek az arcához, amikor az üveg csörömpölve a betonnak csapódik. Tenyerem jegessége hideget csempész a bőrére, kedves gesztus lehetne, messziről. Nem annak, aki állja és annak sem, aki adja. Ujjaim a bőrére szorítom, ujjbegyeim alatt szinte érzem a száguldó vért a testében. Emlékeztetem csupán. Mi lenne, ha elfelejtené, hova tartozik, kihez. Engedetlen csikóként kaptam meg, sok időbe telt betörni, fájdalmas út volt, rengeteg könnyel, könyörgéssel, álmatlan éjszakával, sikoltva ébredéssel. Senki nem volt mellette, hogy vigasztalja, több fájdalmat oltottam a szívébe keménnyé tettem, kérgessé. Érintésem ezekez hivatott előidézni. tekintetem az övébe fúrom. - Örülök, hogy értjük egymást. – súgom az arcára, olyan közel állok, bárki félre is érthetne minket, de ennyire beteg még én sem vagyok, pedig nem ismerek határokat. Csupán akarom, hogy a közelségem eszébe jutassa ki vagyok, mire vagyok képes. Tudja, élje meg, nincs számára kegyelem, ahogy eddig sem volt. Ujjaim lecsuknak az arcáról, ahogy ellépek hátra, viszem a múló sötétséget, a hideget, a borút.
Nocsak, nem is vagyok olyan hülye! Apám csak nem megdicsér éppen? Ritka bókjainak egyike egészen meglep, és ez a fanyar cinizmus az, amibe tíz körömmel kapaszkodom. Hiszen nála már a sértés is nagy elismerés, száz év alatt pedig, a mondének bugyuta, de alapvetően kedves világába idomulva könnyen elfelejtettem az otthoni stílust. Bár nem mondhatnám, hogy apám értékelte a humoromat, de megtűrte azt, nem zavarta, hogy életben tartom magam vele, amíg nem fordítottam ellene. Így hát rejtekhelye sötét bugyraiban ebbe az egy dologba tudtam csak kapaszkodni, a cinizmusba, a szarkasztikus horkantásokba, az ő türelmének feszegetésébe, hiszen más örömöm nem igazán akadt. A halál katonájaként mindegy volt, milyen képpel csinálom a dolgomat, amíg rendesen elvégzem azt. Kár lenne letagadnom, hogy félek visszamenni, abba a sivár, rideg, letargikus helyre, abba a vérfagyasztóan kegyetlen szerepkörbe. Ódzkodom attól, hogy újra magamra húzzam a fia álarcát, és levessem Tonyt, hiszen utóbbit valahogy sokkal jobban megkedveltem az elmúlt száz évben. Azt viszont muszáj tagadnom, mi tart egész pontosan itt, mi az, mi láncokat vert rám, vágyakkal szőtte tele kiszáradt lelkemet, hogy újból sóvárogjak az élet, a szabadság után. Ezt az egy titkomat nem fedhetem fel előtte, s ha kell, feladom utolsó évemet és újra a bábjának állok, csak Őt megkímélhessem. Figyelem, hogyan törik szilánkosra a pohár a betonon. Irigylem sorsát, hiszen egyszerű véget ért, gyors és könyörtelen, nem úgy mint apám, ki szeret játszani. Ha valaha eljönne a lelkemért, hogy megfosszon az örökléttől és hatalmamat szilárd pajzsába építse, azt kívánom, végezzen velem is pont így, gyorsan és egyszerűen, hadd hulljak darabjaimra, mint az a pohár! Talán megtenné, anyám emlékéért. Talán pont miatta nem. - Ha engem kérdezel, háború közeleg. Bőséges esztendők elé nézel. - plátói egyes szám, nem mintha eddig túlságosan titkoltam volna, hogy nem szívesen említem magam egy kalapban vele, de tudom, hogy ő sem kezel méltó csatlósaként. Közöm sincs a királyhoz vagy királynőhöz a sakktábláján, fontos, de feláldozható figura vagyok csupán. Talán a futó, mely félvér származása lévén képes beszivárogni oda, hová nyers démoni jelenség nem léphet; vagy huszár, aki elérhető közelségbe hozza, mi kartávolságon kívül esik számára. A hűségem feltétel nélkül övé, igen, de a szívem, mint azt oly sokszor hangoztattam már, még mindig a sajátom. - Ezek az alvilágiak csak ehhez értenek. Egymást ölni. A mondének pedig vakon követik az áramlatot, melyet az árnyvilág kelt. A legtöbb démon nem igazán érdekelt az árnyvilágban, pedig most, hogy közelebbről is megismerhettem a nephilimeket, talán lenne okuk számba venni őket. Hangyák csupán, ez igaz, kis számban ártalmatlanok, de ha összefognak... Ha ez a sok pici hajó egyszer flottává egyesül, félő, hogy a Pokolnak kihívások elé kell néznie. Apám persze ebben nem érdekelt, hisz ő a saját kis háborúit vívja, de ha letaszítja Lucifert a trónjáról, ő lesz a következő, akinek szembe kell néznie az árnyvilág nyújtotta fenyegetéssel. Én pedig, ha követem az eskümet, meglehet, hogy jövőre már ellenségként tekintek majd a világ leggyönyörűbb szempárjába... - Persze. Amikor csak tehetem, gyilkolok, hogy véletlenül se jöjjek ki a gyakorlatból. - Ismét a szarkazmushoz menekülök, s ha ő nem is kér már, én nagyot kortyolok a whiskyből. Jól esik, erőt önt belém, eltompít annyira, hogy megint úgy érezzem, képes vagyok szembenézni vele. Tekintetem azonban elakad a válla tájékán, lapos oldalpillantásban, s inkább újból lesütöm a szemem. Megjegyzése összeroppant bennem valamit, kapkodva pillantok rá, nehogy lekéssem szavai tükröződését arcán, szeme villanását, mimikája játékát. Túl régóta ismerem már ahhoz, hogy kihalljam a hangszínében lappangó veszélyt, azt a fajta sejtelmes titkolózást, mely felborzol minden idegszálat. Valamire készül. Valami nagyon, nagyon, nagyon rosszra és pusztítóra. Már-már elfog az aggodalom, hisz akár gyűlölöm, akár nem, mégis csak ő teremtett, az ő céljait szolgáltam évszázadokon keresztül, s ha most a meggondolatlanság által vezérelve elrontja közel ezer év felkészülését... Tudom, hogy nem ilyen, tudom, hogy minden döntésének oka van, de majd' száz éve nem láttam, könnyen lehet, hogy időközben a türelmetlenség felemésztette a józanságát. - Éééés ebben azért vagy olyan biztos, mert idefelé jövet kiírtottál mindenkit a Pokolban, vagy meeert...? - várakozón felviszem a végén a hangsúlyt, kérdőn fürkészve árnyak lepte vonásait. Nem igazán szeretném, ha kirobbantaná a háborúját, miután visszatértem a szolgálatába, de a tudat, hogy talán még azelőtt megteszi mindezt, a vért is belém fagyasztja. A legszörnyűbb az egészben, hogy közel hatszáz éve őrzöm a világ pusztításáról szőtt terveit, és sosem mondtam el senkinek. Beleszerettem egy nephilimbe úgy, hogy egyszer sem árultam el, a világ, amit óv és annyira szeret, a pusztulás küszöbén áll. Ezért egyszerre utáltam Sammaelt és saját magamat is, hiszen ő fecskendezte vénáimba a hűség mérgét, és én vagyok az, ki függője lett. Megjegyzése hallatán ismét lesütöm a pillantásom, mint a gyerek, aki rossz fát tett a tűzre. Mintha valaha aggódott volna értem... Nem azt mondom, hogy szeretném, ha hirtelen eldobná ördögi terveit és apámként lépne fel velem szemben, egyáltalán nem vágyom tőle semmiféle törődésre vagy gondoskodásra, de még mindig gyászolom azt az apafigurát, akit elvesztettem abban a pillanatban, hogy összefeküdt anyámmal. Hogy ő feküdt össze. Még mindig hiányzik valaki, akit apámként tisztelhetnék. - Okoztam én neked valaha csalódást? - kérdezem inkább, rosszkedvűen kortyolva ki az utolsó cseppeket is a poharamból, majd felkelek mellőle, hogy szembefordulhassak vele, ugyanazzal a sötét mosollyal, rokonszín szemem árnyakban úszó örvénylésével. - El sem kell kezdenünk a háborút ahhoz, hogy megnyerjük. A világ, legyen szó bármelyikről, melyet megkívánsz, máris a tiéd, amint kiejted szádon a nevét. Véremnél fogva hűségesen követlek a harcban, és segítek elnyerni számodra a trónt, az elégtételt. Nem elegendő száz esztendő ahhoz, hogy ezt elfelejtsem. Uram. - leszegem állam, mohón állva a démon tekintetét. Nem fordulok el és nem nézek félre, szilárdan állok előtte, mégis hetykén, kezemet zsebem mélyére süllyesztve. - Nem kell aggódnod, tudom, mi a dolgom. Elsöprök mindenkit, aki az utunkba áll. - plátói többes, hiszen mit ér a szabad szív, ha leláncolt testbe börtönözték? Mindegy, milyen magasra képes szállni a madár, ha életét kalitkában kell töltenie. Sammael az én ketrecem, és hétszáz év elegendő ahhoz, hogy megtörje szárnyaimat. Ajkamra fakó, sejtelmes mosoly kúszik, hamis lenyomata övének, majd magam mellé emelve a poharat elengedem. Szinte lassított felvételben érzékelem, hogyan táncol egyre mélyebbre az üveg, mielőtt a betonnal érintkezve szilánkjaira robbanna cipőnk orránál. Apja-fia, ahogy a vér diktálja...
Visszatérni talán nagyobb erőt vett igénybe, mint azt rászántam volna. Jobban örültem volna egy nagy csinnadrattás belépőhöz, egy katasztrófához, egy jó kis hullagyűjtéshez, hogy a vér bokáig ér, nem issza magába a szomjazó föld. Mégis megteszem azt a szívességet, hogy legendákat bocsátok útjára. Tudják, hogy itt vagyok, tévedhetetlenül. Ha nem is szemmel láthatóan, kézzel foghatóan, de tudják, hogy köztük járok, azok, akik számítanak. Na nem a kis mondénokra gondolok, akiknek egyetlen érintéssel sütöm ki érző szívűket. Azokéra, akik számítanak. Éreznek. Ahogy én is teszem velük. A zsigereimben érzem. Lilith. Téged érezlek a legerősebben. Bűnök nyomán járok, ha isten lennék, de nem vagyok, milliónyi embert küldenék a pokolba, de ne tessék aggódni kérem, odafent. Így is megteszem. Vért akarok, bűnösöket a földre, gyarlókat, akik majd csettintésre vonulnak harcba, amikor eljön az ideje. Pillantásom a tájat prédálja, egy régi idő emlékét, amikor még nem zabálták fel önmagukat a tudatlan lények, amikor még ember embernek nem volt farkasa, amikor még nem követtek el nagyobb bűnt egymás ellen, mint ellenünk. Hagyom, hogy átjárjon a hely szelleme, a fiam, aki még csak egy gyerek, érzelmei. Belém szúrnak, akár a rózsa tövise, aprón, fájón, lemondóan, elmúlón. Kicsit sajnálom őt, ha azt hiszi, játszótársak vagyunk. Már akkor is, ha csak egy súlycsoportnak gondolom önnönmagával. 1000 év kínon vagyok túl, mindet belé fecskendezem, ha arra kényszerít. Nem alkudni jöttem. Tényeket közölni. Remélem, nem hitte, hogy odaát megenyhültem, talán azt is, hogy emberibb lettem érzőbb, a szívembe helye van az akarásának. Tévedés ne essék, vannak érzéseim. Harag, bosszú, düh. Mérhetetlen düh, nem kéne csiholni. Persze tanácsot nem adok, szívesebben tanítok más kézzel, erősebbel. Fájdalommal. - Időpocsékolás. – hazudni. Minek teszi? Húzza az időt, azt a drágát. Azt hiszi talán, hogy játszani jöttem? Remélem, nem gondolja, hogy most válok majd jó apjává és leszünk barátok, akik majd együtt isznak, cseverésznek, aztán majd elkísérem az első báljára. Nem zavar, hogy mindezen túl lehetünk már. Leszarom. Azt is, amit hisz, azt meg főleg, hogy mik a tervei. Illúzió, hogy itt lehet, amit ha akarok, fél kézzel söprök arrébb és verem láncra odaát. Idegessége a bőröm alá kúszik, illatából érzem, hogy nem vagyok szívesen látott vendég, de nem is szülinapi zsúrra invitálom. Pillantását befogadja az enyém, szembogaramban meggyullad a pokol vélt tüze. Pislogunk a pohárra, mintha csodát várnánk tőle, én teszem is, azt, hogy belerobban a komisz képébe, de ma még sort keríthetünk rá, csak kérje rondán. - Menekülés, kinek mibe. – mégis elfogadom az italt, nem borítom rá, hogy faszásul másnapos tudok lenni, hogy ha eleget iszom a nevem is csak onnan tudom, hogy önmagamért könyörgök, vigyem el a lelkem, vagy a testem. De egy kis vér, nagyon fel tud pezsdíteni, azt véletlen nem hozott egy butykosban? Szavaira, gúnyosan felhorkanok. Ha sejtené, hogy mennyire nem vagyok magányos, nem szórakozni akarok vele, egyszerűen elvenni, amire teremtetett. Nem érzelmekkel dúskáló kisfiúnak, hanem katonának, érzelemmentesnek, részemmé válónak. Ha csak rásütöm a bélyeget, hogy megbízhatatlan visszaveszem, amit neki adjam, az életet. Ha tudja hol a helye, ha teljesíti, amit kérek nem lesz baj, azonban ha nem… azt is megtudom, miért vagy kiért és ez a rosszabbik, ne tenné, előtte fog a másvilágra masírozni, aki ideát tartaná. Mégpedig úgy, hogy mindketten könyörögni fognak, tartson minél rövidebb ideig. - Jól gyanítod, nem is vagy te olyan hülye. – jó hír, komolyan mondom. Magam mellé ejtem a poharat, pont olyan magasról, hogy darabjaira hulljon. Kisebb, nagyobb üvegcserepek szóródnak szét a kőrom rései között, nem tervezek berúgni, főleg nem vele. Bizonytalannak érzem a hazatértével kapcsolatban. Amennyiben jól érzem, nagyobb a baj, mint hittem, és mint amit engedek neki. Ha itt akar maradni, megszűnik a belé vetett csekélyke bizalmam. Simán árulómmá válhat, hiszen ha elbukom, nem jövök el érte. De csak nem lehet olyan egyszerű, hogy azt hiszi megint meg lehet szabadulni tőlem ezer évre. Leszívom a város bukott illatát, több odalent a vonzó bűn, mint azt bárki elhinné. Mennék, vért ontanék, ha nem éppen a fiam lenne a társaságom, akinek a lelkén ül valami kötelék, amit egyelőre nem értek, de el fogja dalolni. - Pontosan. Röpke egy év. Sok mindent hozhat magával. – hangomban bujkál némi fegyelmező él. Ki lehet engem próbálni, állok elébe egy tesztnek, amiben be kell bizonyítanom mennyire is vagyok kegyetlen tulajdonképpen. Nem megfedni vagyok itt. Csupán figyelmeztetni, szóvá tenni, jelezni, hogy szemmel tartom. Szabad bejárásom a földre jel lehet számára, hogy sok titka nem marad rejtve mostantól. Okosan kell gondolkodni, látni akarom hova fejlődik benne a teremtett katona, a nemzett igásló. Vér a véremből. - Bízom benne, hogy még mindig jó vagy… és nem csak matekból. – mielőtt áthúzom a szerződésünk és ráírom, hogy minta anyag. Akkor remélem emlékszik majd arra is, hogy milyen lett volna egy év idefent és elfelejti az összes többit. Szavaira felciccenek, oldalra fordulok, hogy az arcát tanulmányozhassam, hangom halkabb lesz, mint aki titkot súg meg vele. Ujjaim közé csípem az egyik nagyobb üvegszilánkot, játszadozom vele. - Kedves Tőled, hogy féltesz, de hidd el, nincs mitől. – nem tervezem még egy évig húzni a visszatérésem, sem az ő kedvéért, sem senki más miatt. Nem fogok bujkálni, nincs az a hatalom. Ezer kurva évet szívtam önnönmagam börtönébe zárva, egy hetet nem bírok ki, nemhogy még egy évet, nekem is vannak korlátaim. Azonban ezt nem kötöm az orrára. Higgye csak, hogy miatta vagyok itt, pedig mások is pontosan ugyanúgy értik, hogy megváltoztatom jelenlétemmel az egyensúlyt, elbillentem az irányunkba. Összekuszálom az álmokat, innen is érzem a csupasz lelkek menekülésre késztető hajlamát. Ha én itt vagyok, nekik nagyon nem kéne, mehetünk bármilyen messze lakott területtől. Lucifer, a jó öreg Fényhozó. Napjai meg vannak számlálva, valószínűleg Ő maga is tudja, hogy bukott a világa is, nem csak ő maga. - Remélem nem kell miattad… - hagyok egy hangyányi szünetet, hogy érezze keresem a szót.. - aggódnom! – na nem azért aggódom, hogy baja esik, de nem örülnék, ha kiesne a sakktáblámról egy értékes figura, de jobban aggasztana egy esetleges árulás vélt agy valós terve.
Apám mellett idejekorán megtanultam, hogy kötődni gyengeség, mely az emberi részemmel jár, és lassan, alattomosan rohasztja a lelkem, rágja, mint valami féreg, így hát a legjobb, ha minden leheletemmel küzdök ezen gyengeségem ellen. A kötődés csak elgyengít, sebezhetővé és szánalmassá tesz, nagyobb sebeket ejt rajtam, mint bármelyik fegyver, és kegyetlen kínokba taszít. Kötődni veszélyes, mert észre sem veszem, hogy szép lassan kiforgat a méltóságomból és darabokra tör. Ezzel szemben a gyűlölet, a harag és az érzéketlenség erőt adnak, bátorsággal és tettrekészséggel vérteznek fel. Megtanítanak küzdeni és talpra állni, begyógyítanak minden sebet, amit a szeretet rombol a szívemen. Anyám volt a tanulópénz, átadta nekem a saját örökségét, és miután meghalt, a padlóra küldött vele. A gyász, a fájdalom és a tehetetlenség felemésztett volna, ha apám nem kezdi el belém fecskendezni a maga részét; míg anyám öröksége összetört és legyengített, a gyűlöletből és a haragból erőt meríthettem. Még mindig fáj, még mindig hiányzik, de megtanultam elzárni az érzéseimet, hogy azok ne tegyenek sebezhetővé. Megtanultam kezelni őket, hogy ne okozhassanak fájdalmat. Legalábbis ezt hittem, így kellett volna lennie - csakhogy míg apám könnyedén kiirtott magából minden jóságot, mely talán benne sem volt, addig én nem téphettem ki magamból az emberi részemet. És amíg az ott lüktetett a démonvérrel együtt a szívemben, addig ugyanúgy kötődtem, ezt a vágyat pedig nem törölhette el hatszáz év magány sem. Azt reméltem, a Földön töltött esztendők alatt majd megértem, miért ragaszkodnak az emberek a saját gyengeségeikhez. Miért reménykednek újra és újra, ha a végén mindig csalódás várja őket. Miért fektetnek bizalmat egymásba újra és újra, ha a végén mindig elárulják őket. Miért szeretnek teljes szívvel, ha viszonzásként csak megaláztatást és fájdalmat kapnak. Azt reméltem, ha megértem az emberi felemet, mellyel mindezidáig alig foglalkoztam, könnyebben elzárhatom, könnyebben kitéphetem a bőröm alól, vagy egyszerűen csak előnyömmé kovácsolhatom apámmal szemben. Láttam fiúkat, akiknek a legnagyobb gondjuk az volt, hogy az apjuk nem ment el egyik focimeccsükre sem, túl sokat ivott, vagy éppen túlságosan szigorú szabályok közé kényszerítette őket. Annyira valóságosnak tűntek a problémáik, aztán képzeletben mindig melléjük állítottam az én öregemet, magát a Halált, és rájöttem, hogy a mondének közt választ keresni a kérdéseimre legalább olyan hülyeség, mint szamarak közt lóra vadászni. Így hát feladtam és csak szórakoztam. Most pedig, amikor végre úgy tűnt, hogy ráleltem a magam válaszára - alig százhetven centi magas, barna hajjal és őzike szemekkel -, egyetlen rohadt évem maradt leszűrni a tanulságot. Utána pedig figyelhetem, anyám öröksége hogyan fordul ellenem, és a saját érzelmeim hogyan törik darabokra a szívem. Hiszen a kötődés csak erre jó, nem igaz? Megszeretni valakit, aztán figyelni, hogyan sodorja el mellőlünk a halhatatlanság. Tudtam, hogy elvesztett nők terén apámat is kérdezhetném, de szintén idejekorán megtanította számomra, hogy a régi nőügyeiről - nevezzük Lilithnek - faggatni egyáltalán nem érdemes. Sőt, elég fájdalmas is - főként nekem. Azóta inkább nem kérdezek. - Nos, az én nyelvemet nem köti átok, mint a tündérekét. Nem kell mindig igazat mondanom - veszem végre a bátorságot, hogy rápillantsak, és megeresztem a legelbűvölőbb mosolyomat felé. Tudom, hogy az ilyesmi rá nem hat, de szeretem idegesíteni. Valami előnye azért mégis csak akad az emberi részemnek. Követem a tekintetét a kikészített poharakig, és a vigyor csak még szélesebbre kúszik az arcomon, elfedve, milyen kicsire szűkült a gyomrom a közelségétől. - Még szép! Voltál már részeg? Egészen felemelő érzés. Vajon a démonokat is kiüti a másnaposság? - megjátszott töprengéssel ingatom a fejem, majd vállat vonva újratöltöm a poharamat whiskyvel. A kérdése hallatán átsuhan egy röpke grimasz az arcomon, mintha azt mérlegelném, megéri-e tovább pimaszkodnom. Száz év az száz év, az ember elfelejti a határokat a saját apjával szemben is. Végül arra a megállapításra jutok, hogy a jelenlegi helyzetemnél rosszabba nehezen süllyedhetnék. - Gyanítom, nem azért, mert magányos lettél odahaza, vagy mert meguntad, hogy egymagadban sakkozz. Elég könnyű észben tartani ezt a száz éves rendszert, és elég nehéz elfelejteni, amikor ennyire lelkesen várnak haza... Nem kortyolok bele az italba, két tenyerem közé fogom a poharat, és csak szórakozottan nyomorgatom az üveget az ujjbegyeim közt. Még a suta poénjaim mögül is kiérződik a bizonytalanságom. Hiszen simán megváltoztathatná a játékszabályokat. Nem lenne valami fair tőle, hiszen megegyeztünk, de könyörgöm, a Halálról van szó. Kit érdekelne, ha nem a szabályok szerint játszana? És mégis kihez fordulhatnék fellebbezni? - Még van egy évem - röpke oldalpillantást vetek rá, mielőtt újból a poharam tartalmára szegezném a tekintetem. Remélem, nem bánja, ha én is emlékeztetem őt valamire. - Tudod, mindig jó voltam matekból... Végre rászánom magam, hogy igyak egy kortyot. Fél szememet végig rajta tartom, főként azért, hogy ha elfogyna az itala, újratölthessem a poharát. - Nem kellett volna idáig elfáradnod egyedül az én kedvemért. Nem valami biztonságos. Azt rebesgetik, New York hemzseg a démonoktól manapság. Mammon, Hecate, Lilith, de még maga Lucifer is errefelé ólálkodik. Egyesek esküsznek, hogy látták Asmodeust is. Mindeddig hűségesen őriztem apám titkát. Ha akadt is néhány démon, amely sejtette, kinek a fia vagyok, gondoskodtam róla, hogy ne beszélhessenek - ó, Sammael hányszor büszke lett volna a katonájára! Ugyanakkor nem játszhatjuk ezt a játékot a végtelenségig. Nem odázhatjuk el örökké a visszatérésének a hírét, főleg, hogy már olyan régóta tervezzük. Idővel az igazság úgyis kitudódik majd. Csak abban bízom, az alvilági politika ezt az évet még meghagyja nekem...
Kötődés. A halandók kapaszkodnak érzéseikbe, főleg azokba, melyeket egymás iránt táplálnak. Szimpátia, barátság, szerelem, vagy épp legyen az a családi kötelékben fellelhető szeretetnek nevezett szoros kapocs. Úgy küzdenek ezekért az érzelmekért, mintha a folyamatosan változó és formálódó világban legalább ezek konstansak volnának. Ám ezzel nem tesznek többet, minthogy homokba dugják a fejüket. Védelmi reakció ez a részükről, mellyel menekülnek az olyan tényezőktől és kérdésektől, amikre nem rendelkeznek válasszal, ezáltal félelmet vált ki belőlük. Félelem. Alapvető érzelmi reakció az ismeretlenre. A megfoghatatlanra. A legyőzhetetlenre. Mindarra, amit szemmel nem érzékelhetnek, ezért nem is küzdhetnek ellene. Naiv módon úgy hiszik, ha menekülnek, találhatnak kiutat, talán időt nyerhetnek. De ez szánalomra méltó gondolat, amit a kétségbeesés szül. Illúzió, törékeny kép csupán. Nem állandó, ahogyan nem állandóak még az érzelmek sem, melyekbe a halandók oly' vehemensen kapaszkodnak. Mindazonáltal nem ők az egyetlenek, akik álomképeket dédelgetnek. Az is közéjük tartozik, akivel most, eme évben újra eljött az idő egy találkozáshoz. Az ifjú katonámmal. A figurával a sakktáblámon, akinek fontos szerepet szánok. Éppen ezért tartom most fontosnak a találkozót, hogy emlékeztethessem arra, mi is a létének valódi célja, ami nem összeegyeztethető az olyan pitiáner elemeknek, mint az érzések. Ő egy harcos, egy gyilkos, akárcsak én, s így nem engedheti meg magának az olyan luxust, mint a ragaszkodás... a kötődés. Ha mégis megtenné, ha túl nagy szabadságot és teret engednék neki, a végén még túlzottan érzelgőssé válna, márpedig nekem nem egy elpuhult harcosra van szükségem, még csak nem is a fiamra, annak ellenére, hogy a vér köteléke azzá teszi... nekem a katonára lesz szükségem. Az anyja készséges volt, az érzelmei bírták rá erre, ugyanis rosszul választotta meg kötődése tárgyát: Engem. Szerelmet érzett volna a nő irántam? Meglehet. Sosem foglalkoztam ezzel. Őszintén szólva, a Purgatóriumból való visszatérésem után nem éreztem semmit sem az ürességen kívül. Leszámítva talán a dühöt, de azt gondosan elrejtem azóta is hűvösségem álcája mögé. De ahogy nem maradt más, csak a láncra vert harag, a világra sem tekintettem már másként, mint színhelyként, ahol szellemként kísértek és véletlenszerűen lecsapok, hogy lelkeket ragadjak el. Mondhatni, nem maradt más, mint az, amiért Isten megteremtett. Győzött. Legalábbis, rövid távon. Első nagyobb teendőm ugyanis az volt, fontosabb szerepkörű harcosom legyen. Erre használtam fel a nőt, akivel aztán alkut kötöttem, minek tárgyaként a katonámmal maradhatott, felnevelhette, ameddig földi útja engedte. Az út végén pedig én álltam. Elragadtam. Kíméletlenül, érzelemmentesen. Bevégezte az alkunk ráeső részét, már csak arról kellett gondoskodnom, hogy a fiú nem okoz csalódást. Egy újabb alku. Most azzal rendelkezik, amit szabadságként érzékel. Egy újabb illúzió. Arcom fintorra rándul, de amilyen gyorsan feltűnt, az érzelem el is illan arcomról, visszaadva helyét rezzenéstelenségnek. Az épület úgy áll előttem, mint egy letűnt kor emléke, elhagyatott, elfeledett... egy kísértet, akárcsak én. De a gondolatot mélyre elzárva egy pillanat múlva már az épület belsejében jelentem meg. A reakciója azonnali volt, idegessége, félelme csak úgy áradt belőle, megtöltötte a levegőt, hogy a törött ablakon befújó szellő felém sodorja az érzések jól ismert illatát. Az elmúlt évszázadban sem vedlette hát le ezeket. - Tudod, hogy érzem a hazugságot, egyik évszázadban sem vársz. - nem is hibáztatom, még csak az sem lenne igaz, hogy rosszul érint, amit közönyös hanglejtésemből ki is lehet érezni. Mégis felvonom a szemöldökömet, mikor apának hív. Mindig ezt teszi, mégsem értem egyik alkalommal sem. Érezhetően tart tőlem, mégis kitartóan, naivan kapaszkodik egy nem létező kötelékbe. - Még mindig ragaszkodsz ezekhez. - tekintetem a mellette lévő pohárra vándorol, amit kezembe veszek, mielőtt helyet foglalnék mellette. Alkohol. Emberi adalék. Be kellene látnia, hogy felesleges. A gesztust viszonozván mégis felé emelem én is a poharat, hogy aztán ajkaimhoz emelve megízleljem tartalmát. De a pohár felett még mindig a gyereket látom a mellettem ülőben, nem a katonát. - Tudod, miért jöttem. - kérdés is lehetne, de csak kijelentem, már-már jeges, szigorú hangon. Némán üzenem felé: "Ideje abbahagynod a játszadozást és felnőni!"
Közel egy évszázada nem éreztem halálfélelmet. Szinte már el is felejtettem, milyen érzés, amikor a rémület, mint egy vödör jeges víz, végigszánt a gerincem mentén, néhány pillanatra eltompítva a külvilágot, hogy semmi mást ne halljak, csak a szívem megvadult dübörgését, és semmi mást ne lássak, csak sötétséget. Szinte. Mert aki hosszú, túlságosan hosszú időn át majdnem nap mint nap átéli, az utána képtelen lesz elfelejteni, milyen a valódi rettegés. Így hát, amikor hazafelé menet, az utca kellős közepén vasököl markolt a gyomromba, kiszorítva a tüdőmből egyetlen pillanat alatt a szuszt, fikarcnyi kétségem sem maradt, mi történik. Meglepően jól fogadtam a felismerést ahhoz képest, hány álmatlan éjszakát okozott a viszontlátás gondolata. Azzal a naiv képzettel nyugtattam magam, hogy van még egy évem, amit apám - aki persze, nyilván a türelméről híres -, meghagy még számomra háborítatlanul, holott a lelkem mélyén mindig is tisztában voltam vele, csak idő kérdése, hogy felbukkanjon és emlékeztessen rá, mik egy jó katona kötelességei. Attól még, hogy annyira nem ért váratlanul a felbukkanása, természetesen hosszú percekig pánikszerűen járkáltam fel-alá az utcán, a világ és az univerzum összes értelmetlen kérdését egymás mögé sorakoztatva: miért pont most? Miért pont itt? Miért pont így? Kellett legalább negyed óra, hogy lenyugtassam magam és normalizáljam a pulzusomat. Két választásom volt: megvárom, míg egyszer csak felbukkan a tömegben, valóra váltva legtitkosabb félelmeim egyikét, vagy pedig elé megyek. Fiaként viselkedek, vagy katonaként. Rövid mérlegelés után az utóbbi mellett döntöttem. Kiszakadtam az embertömegből, mélyen az arcomba húzva sötét pulóverem kapucniját. Elhagyatott, kietlenebb utcák felé vettem az irányt, habár fogalmam sem volt, hova vezetnek. New York ezen területén még nem igazán ismertem ki magam. Az ösztöneim viszont nem hagytak cserben, mert nemsokára kibontakozott előttem Renwick's kísértetjárta romjai. Egy elhagyatott kórház. Tökéletes találkahelyszín a Halálnak. Fintorogva közelebb botorkáltam, és lehuppantam az egyik kőromra, ami egykor talán szoborként vagy padként funkcionálhatott, mára azonban csak egy megsemmisített, széles kődarab maradt belőle. Idegesen végignyúztam tenyeremmel a térdemet, majd csettintettem, sistergő, narancsszín lángokat lobbantva ujjaim közt. Megjelent a kezemben két leghűségesebb cimborám: Jack és Johnny. Letettem őket a fűbe, majd újabb varázslattal két üvegpoharat is mellékeltem a szetthez. Mutatóujjamat végighúztam az üvegek kupakján, végül megragadtam az egyik nyakát. - Kezdjük veled, Jack - felbontottam a palackot, majd teletöltöttem a két poharat whiskyvel, az egyiket a mellettem lévő, üresen hagyott helyre téve, a másikat pedig a kezemben szorongatva. Az alkohol ismerős, maró illata rögtön enyhített kicsit testem merevségén. Minden izmom és idegszálam pattanásig feszült. Igyekeztem lazának és nyugodtan mutatni magam, de közben sarkammal türelmetlenül doboltam az avaron, tekintetem pedig idegesen fürkészte a környező tájat, azt várva, miféle teátrális belépőt óhajt bemutatni az öregem. - Gyerünk már... 99 éve várok rád, tényleg ebben az öt percben akarsz kikészíteni? Aztán megéreztem. Pont olyan hátborzongató volt, mint ahogyan az emlékeimben élt. Gyerekként mindig úgy éreztem, amikor apám megjelent, mintha a táj egy pillanatra meghalt volna körülöttünk. Minden megdermed és megnémul, a démon jelenléte az utolsó csepp életet is kiszipolyozza a levegőből - persze egy kisfiú számára a valóság néha sokkal ijesztőbbnek tűnik, mint amilyen valójában, de nem állítom, hogy sokat tévedtem. Azóta már felnőttem, és még mindig ugyanilyen érzéseket vált ki belőlem apám közelsége. A gyomromat kapargató, recés karmok, a gerincem mentén zongorázó, jeges ujjak... Az a kisfiú, aki annyira rettegett a démontól, még mindig bennem élt. Nem kellett látnom őt, hogy érezzem a jelenlétét, a közelségét, azt, hogy itt van, ahogy a zsúfolt utcákon, a hullámzó tömegben is egyből megéreztem, hogy a Földre lépett. Sosem értettem, hogy ha rám ekkora hatással van, hogy lehet, hogy még egyetlen démon és árnyvadász sem jött rá: nagyon is él. - Egészségedre, apa! - emeltem meg a poharat a kezemben, arcomon kiszélesedett fanyar mosolyom, mielőtt még egyetlen kortyra felhajtottam volna az italt, megacélozva a lelkemet. Indulhat a játszma!
Kezdőlap
Tárgy: Re: Renwick's kórház elhagyatott romjai 
Nocsak, nem is vagyok olyan hülye! Apám csak nem megdicsér éppen? Ritka bókjainak egyike egészen meglep, és ez a fanyar cinizmus az, amibe tíz körömmel kapaszkodom. Hiszen nála már a sértés is nagy elismerés, száz év alatt pedig, a mondének bugyuta, de alapvetően kedves világába idomulva könnyen elfelejtettem az otthoni stílust. Bár nem mondhatnám, hogy apám értékelte a humoromat, de megtűrte azt, nem zavarta, hogy életben tartom magam vele, amíg nem fordítottam ellene. Így hát rejtekhelye sötét bugyraiban ebbe az egy dologba tudtam csak kapaszkodni, a cinizmusba, a szarkasztikus horkantásokba, az ő türelmének feszegetésébe, hiszen más örömöm nem igazán akadt. A halál katonájaként mindegy volt, milyen képpel csinálom a dolgomat, amíg rendesen elvégzem azt. Kár lenne letagadnom, hogy félek visszamenni, abba a sivár, rideg, letargikus helyre, abba a vérfagyasztóan kegyetlen szerepkörbe. Ódzkodom attól, hogy újra magamra húzzam a fia álarcát, és levessem Tonyt, hiszen utóbbit valahogy sokkal jobban megkedveltem az elmúlt száz évben. Azt viszont muszáj tagadnom, mi tart egész pontosan itt, mi az, mi láncokat vert rám, vágyakkal szőtte tele kiszáradt lelkemet, hogy újból sóvárogjak az élet, a szabadság után. Ezt az egy titkomat nem fedhetem fel előtte, s ha kell, feladom utolsó évemet és újra a bábjának állok, csak Őt megkímélhessem.
Közel egy évszázada nem éreztem halálfélelmet. Szinte már el is felejtettem, milyen érzés, amikor a rémület, mint egy vödör jeges víz, végigszánt a gerincem mentén, néhány pillanatra eltompítva a külvilágot, hogy semmi mást ne halljak, csak a szívem megvadult dübörgését, és semmi mást ne lássak, csak sötétséget. Szinte. Mert aki hosszú, túlságosan hosszú időn át majdnem nap mint nap átéli, az utána képtelen lesz elfelejteni, milyen a valódi rettegés. Így hát, amikor hazafelé menet, az utca kellős közepén vasököl markolt a gyomromba, kiszorítva a tüdőmből egyetlen pillanat alatt a szuszt, fikarcnyi kétségem sem maradt, mi történik.