A takarítók egyenruhájában, padlótisztító gépet tologatva nézek bele a nő szemébe, aki most távozik a nőgyógyászati osztály egyik vizsgálójából. Elhalad mellettem s rám néz, ám önnön gondolatai fontosabbak annál, hogy lásson is, igazán és engem. Az uniformis megbízhatósága végképp eltereli az elmét: van hová beskatulyáznia, és ennyi pont elég ahhoz, hogy ne foglalkozzon velem ezen zaklatott állapotában. Kételyei uszályként követik őt, s csapnak át felettem, rajtam tajtékos árhullám módjára. Sötét folt.
A csoportosulás mögött állok, amely csoportosulásoknak már a kezdetektől kezdve természete összeverődni egy-egy nagyobb baleset, vagy kisebb katasztrófa helyszínén. Nem az embertől, de ettől az emberi vonástól mélységesen undorodom, míg a Jóra való Restség éppen belőlük táplálkozik: aurájuk alapja szürke színű, s a mérhetetlen lustaságon szivárvány a kíváncsiság... Mögöttük állok, sem túl közel, sem túl távol, így nem tudnak sem a bámészkodók közé sorolni, de kéretlen segítőkhöz sem tartozom, de tiszta célpont lehetnék bármelyik angyalnak, aki a kardpengém testvérével próbálna megszabadítani a létezésemtől. Egy sincs itt.
A pillantása megint átsiklik rajtam, mielőtt a lélegeztetőmaszkkal eltakarnák az arcát, ő pedig eszméletét vesztené. Sötét folt.
A műtőben eresztem el a tudatát, noha robotpilótát nem befolyásolja, tudatalattiját pedig nem zaklatja fel, hogy a legapróbb makulát is felkutató nagyobb erő blokkolja az ént. Sebészei katatón rezignáltság uralkodik, mely úgy fest teljesen normális ilyen körökben, környezetben: és ezek az őrültek vágnak fel embereket nap nap után. Sötét folt.
Sötét folt. Sötét folt. Sötét folt. Az bukottangyali jelenlét egyik legjelentősebb ismérve.
Külön kórtermében az életben-tartó gépek működésének zaja zavaróan hangosnak tűnt, de három nap után már meg sem hallom, az ő álmai pedig nem erről szólnak. Hetvenkét órája nem léptem át a szobája küszöbét. Az ablakhoz állított kényelmesnek is mondható fotelben ülök, a dimenziók egy azon síkjáról, mely az angyalok szemének nem láthatatlan egyedül, pedig a hírek gyorsan terjednek, hiába régi a történet.
Meggyógyíthatnám. Megölhetném. Még egy nem számít, igaz? Hiszen sokkal többen lennének, ha én nem lennék, ők meg nem ölnék folyton egymást: szalonnázóbicskával vagy atommal, kinek mihez van gusztusa. Már régen nem Isten büntetését látom visszaköszönni a temetői fejfákban: a túlnépesedés pont olyan kártékony lenne, mint a mostani forgatókönyv. Az alternatív jövőképet sokan, sokféleképpen vázolták már fel, a kedvenceim a természetes kiválasztódást szorgalmazóak, de még ők is naivan elhiszik, hogy majd ez jelenti a megoldást... Világégés kell? Coming soon. A befejezés mindenképpen ugyanaz lesz, bármelyik utat is választják végül: az Apokalipszis csupán az ember vége.
Megölhetném. Meggyógyíthatnám. Ha nem lenne bizodalmam a Teremtő terveiben, biztosan megtenném csak azért, hogy előcsaljam, ha már sem a baleset, de a folyamatos közelségem sem bírja rá az őrangyalt, hogy megjelenjen előttem. Tudom, hogy nem bujkál, egészen nonszensz elképzelés ez egy angyalról: a mi fajtánk gőgös büszkesége úgy tartják minden bűnök atyja, akkor sem rejtőzködne előlem, ha biztosan tudná, hogy belepusztul majd a találkozásba.
- Sammael. - Bízom nevét suttogva a Szélre, vigye el hangom a Kaszásnak, hiszen ha a próféciával nem is jutok előrébb, a pokolban harapni lehet a puskaporos levegőt, mely állapottal foglalkozni mondhatni kötelességünk.
Azazel szabad. Ideje oldalt választani, s elszabadítani a poklot... úgy igazán.