Sötétedik. Az utcai lámpafény, amely beszűrődik közvetlenül a nappaliba, az jelenleg a gyengeséget mutatja, alig látható már. Egy keresztrejtvényt fejtegetek, a lábaimmal támasztom meg, hogy írni tudjak bele. Felettébb furcsa érzésem támad, amikor a szélcsendes időből hirtelen viharos szél ökleli fel az asztalon lévő újságok mindegyikét.
Figyelmesen nézem a jelenetet, és ekkor körül pásztázom a hatalmas szobát a padlótól a mennyezetig. Nem vagyok félős, sosem féltem, az apámtól tanultam el, hogy nem szabad félni, annál rosszabb nincs, mikor valaki első pillanatban megtör a félelemmel.
Visszaállítom magam az előző pózba, és újra a rejtvényfejtésnek adom át magam. Végre eltölthetek egy pici időt ezzel is, szabad estéim száma nagyon kevés, talán már nem is tudom, mikor voltam egyedül itthon a férjem nélkül. Nem tudom hol van jelenleg, biztosan bent ragadt még elintézni valamit. A szél egyik percben már kezdett mérséklődni, de utána megint hatalmas erővel csapott be a lakásba.

Az ajtót kinyitotta a férjem, Ryan. Nincs egyedül, valakit cipel. Egy fiatal férfi az. Vérrel borított a teste, tán egy lövés okozta sérülése lehet, vagy fogalmam sincs első látásra, mi okozhatta ezt.
- Segítenünk kell rajta! - kiabálta, miközben átsasszézott a lakás előszobáján.
- Ryan? Ő kicsoda? Mi... mi történt vele? - tette le a nappali asztalára, félresöpörve az ott lévő dolgokat, de nem válaszolt egyelőre.
Automatikusan reagáltam, és azonnal vizsgálni kezdtem a férfi testét, de csak ömlött a vér belőle. A hasát érte a lövés, igen, a golyó bemeneti sebe egy nagyobb kaliberű fegyverre utal.
- Oké, Ryan... A kórházban a helye, egy műtőasztalon. Nem pedig itt a lakásunk kellős közepén - mondogattam neki, tudja jól, bármikor megtudnám gyógyítani akár, de ez így nincs jól.
Orvos és boszorkánymester vagyok, több alkalommal is használtam mindkét tudásomat egyszerre, ám most nem tudom. Igaz, hogy ennek szenteltem az életemet, megmenteni másokat a biztos haláltól, most ez hirtelen jött. A szüleim halálát követően én még inkább ezt akartam csinálni. Mindennél jobban.
- Tedd meg értem, értünk. Nem szabad meghalnia, ő a testvérem - nyögte ki végül, de nekem ez a sztori túl gyanús volt, úgy tudtam, ő egyke.
Az állapotromlást követően már én is segítőkészebben álltam hozzá, de még így sem tudtam lenyugodni teljesen. Nem beszéltünk egy szót se közben, én hiába akartam, mintha csak egy szellemmel társalogtam volna, inkább hagytam.

Egyre furcsább Ryan, értelmezhetetlenné válnak a cselekvései, pedig azt hittem, ő az én lelkem másik fele. Örök hűséget fogadtam neki, de kezdek meginogni ebben a hitben. Csak úgy felbukkan egy lőtt sérülttel, akiről azt mondja a testvére.
Huszonöt év. Ennyi idő telt el azóta, hogy a felesége lettem, és ugyanennyi év telt el azóta, hogy Magnus és az én barátságom véget ért pont emiatt a választásom miatt. Szerettem Ryan-t, de Magnus figyelmeztetése ellenére is hagytam, hogy az érzelmeimet kövessem. Kell valaki, akivel ezt megtudom beszélni... Talán ideje lenne felvennem a kapcsolatot vele, nem tudom, miképp reagálna erre, hiszen pont én tettem tönkre azt a barátságot.