Éreztem, hogy valami szörnyűség történt, de nem tudtam megmondani, hogy mi is történt pontosan... vagy nem is akartam felfogni, hogy mi is történt. Csak sodródtam az árral, és azt tettem amire kértek. Így nem is ellenkeztem, mikor azt mondták, hogy most velük kell mennem. Hogy elvisznek egy helyre, ahol gondoskodnak rólam, és felnevelnek... ahol az leszek aminek lennem kell. Féltem, hisz gyerek voltam, nem értettem mi történik körülöttem, ahogy azt se értettem, hogy miért kell elmennem a megszokott helyemről... akkor még nem fogtam fel, hogy azért kell mennem, mert a szüleim meghaltak. Mérges voltam, hogy elszakítanak a családomtól valahol belül, de aztán lassan felfogtam mi is történt, miután mindenki olyan furcsán viselkedett velem, mikor a szüleimről kérdeztem őket. Az elejétől fogva tudnom kellett volna, de lehet inkább nem akartam tudomást venni róla... valahol mélyen eltemettem magamban a gondolatot, hogy a szüleim már nincsenek többé, és mikor aztán felszínre került bennem a gondolat, utána már nem volt visszaút... nem gondolhattam azt többé, hogy gonosz módjára elragadtak otthonról... maradt a fájdalmas valóság, hogy egyedül maradtam a világban, és innentől csak magamra számíthattam, még ha ez egy fájdalmas felismerés is volt! Ilyen hamar magamra maradtam, és igen valóban nagyon mérges voltam a világra emiatt sokáig, de végül el kellett fogadnom a tényeket...


Hatalmas volt a káosz a városban a csata következtében. Már nem lehetett átlátni, hogy ki, és merre van. Elhagytam a nagy forgatagban Griffith-et, és bár megbeszéltük, én mégse akartam különválni tőle... a családjához igyekezett, ami nekem nem volt. Nekem ő volt a családom, és most mégis elvesztettem. Össze voltam zavarodva, de futottam, hátha találok valami biztonságos helyet, nem akartam bátortalanul elfutni a csata elől, de a gondolat, hogy megint egyedül maradtam... kikészített. Találtam egy helyet, ahol megtudtam állni. Muszáj voltam észhez téríteni magamat... egy falnak támasztottam homlokomat, és vettem egy mély levegőt. "Most kell bátornak lenned Alice!" Sulykoltam magamba a gondolatot, miközben Griffith arcára gondoltam. Nem halhatok itt meg a csatában, túl kell élnem, hogy megtaláljam őt!


Kiképzések sora várt rám, de nem bántam. Egy célt kaptam az élettől ezzel, hogy árnyvadász lehetek, ha letettem az esküt! Elhivatott voltam az évek alatt, és egyszer sem adtam fel, mindig a legjobbak között akartam lenni, és ennek megfelelően keményen dolgoztam minden egyes nap. Csak ez az egy dolog lebegett a szemem előtt semmi más... csak ez számított, és nem is törődtem semmivel, és senkivel ezen kívül... egy embert kivéve, de ő más volt! Mást nem akartam közel engedni, de nem is nagyon akartak felém közelíteni... szókimondó lelkem, eléggé elijesztette a környezetembe lévő embereket, de én annyira nem is bántam, sőt ez taktikának is elmondható volt, mivel nem akartam, hogy bárki is nagyon közel kerüljön hozzám. Inkább a fontosabb dolgokra koncentráltam... muszáj voltam, nem lehettem gyenge, és ha mégis annak éreztem magam néha, nem láthatta ezt egy ember se. Elrejtettem ezeket az érzéseket, hogy senki ne tudjon ezzel kapcsolatban fogást találni rajtam. Egy falat építettem magam köré, így nem is sokan ismerhették, hogy milyen voltam tényleg igazán valójában! Ez volt a biztos, és ez nagyon sokáig működött is...


Vége lett a háborúnak... és minden romokban volt. Az utcák, a város, az emberek. Semmi sem volt rendben, mindenhol csak a pusztulás volt jelen... és ott voltam én is... romokban... aki hiába harcolt, nem találta meg akit keresett. Senki nem tudja mi lett vele... mi lett a családjával, mert én nem voltam ott ahol akkor lennem kellett, és emiatt bűntudatom volt. Elveszettnek éreztem magam, és nem tudtam mit kezdeni ezzel az érzéssel!  Eldobtam a kemény csaj jelzőt, mert mindennek éreztem magam csak keménynek nem... gyenge voltam, ami pont, hogy nem szerettem volna lenni. De így, hogy ő nincs... azt hittem soha többé nem kell azt a fájdalmat éreznem, ami egy ember elvesztésével jár! Próbáltam információkat kideríteni, hogy merre lehet, vagy hogy él e még, de mindig csak zsákutcákba ütköztem, hiába próbálkoztam keményen, minden hiába volt! De egy biztos! Addig nem nyugszom míg meg nem találom őt, vagy tudok meg róla valamit. Tudom, hogy él, biztos vagyok benne, még akkor is, ha a többiek nem kecsegtetnek semmi jóval! Soha nem adtam fel semmit sem, amibe belekezdtem, így ezt sem fogom annyiban hagyni, bárki bármit mond! Össze kell szednem magamat, és a jövőbe kell tekintenem, és küzdenem kell ahogy a háború előtt tettem!