Magnus macskaszemeiben megfejthetetlen emóciók kavalkádja ragyog, ahogy Alexanderre pillant. Zavartság, sóvárgás, érzékenység és éhség furcsa egyvelege. A félelem nem rá vall, az biztosan nincs közöttük... Ellenben arca rezzenéstelen. Az ágy szélén ücsörög. Onnan figyeli az egyenletes légzést, a mellkas finom emelkedését, a rúnák kidomborodását, a szemhéjak alatt szaladgáló szembogarakat, az égtájak felé álló, kósza tincseket.


Suhanó nyílvessző. Feszes mozdulat. Tekintete kétségbeesésében keresi a védelmükre kelő alak körvonalait. A gerince mentén felszaladó bizsergető érzésből tudja, valami történik odabenn, ahogy megpillantja az árnyvadászt. Nyelnie kell. Meg kell küzdenie a liftező gyomrával. Magnus Bane, nyomában több, mint háromszáz évnyi faragatlan erkölcstelenséggel, és érzelemmel, most leblokkolva figyeli az íjászt.
- Ki vagy te? - meredt figyelemmel szívja magába a legapróbb részleteket, hogy aztán a tudatán átszűrve kiszelektálja a jelentéktelen információk híg masszáját, míg végül a tökéletes finomságú szitáján fennmarad a rejtvény megoldásához elvezető lényeg: Alexander Lightwood.

Óriási tudást - információkötegeket nyel el válogatás és tömörítés nélkül, mert épp ilyen élénken, részletesen akarja megőrizni a képét éltének minden egyes pillanatáról. Arról a pillanatról, amikor a szíve falain pofátlan sebességgel zuhannak alá a lakatok. A maguk csúfos egyszerűségével, lefedve minden fájdalmat és lidércet, mint például Camille. Az érzelmek kétség kívül nem támogatják az agy optimális működését egy ilyen pillanat során. Nevetséges pazarlás egyetlen pillanatra ekkora helyet áldozni az értékes, amúgy is túltelített szürkeállományában, egy egyébként is heges, kopott, szürke szívben, mégis megteszi. Magnus Bane szíve kitárul és talán  - egy utolsó dobbánnal előzi meg az elkerülhetetlent, befogadja az íjászt. Egy árnyvadászt...  Nevetséges.


Ujjai között üveg, benne a mámorító alkohol. Mindenhol irritáló, már-már szemsértő csillám. Annyira megszokott a férfin, hogy elsőre fel sem tűnne. Vöröses, a napnyugtára emlékeztető felhő rikít sötét szembogarai fölött. Kirívóan borzasztó a sajátos macska szemeivel, hosszú vékony bőrbe bújt ujjain megannyi gyűrű, a hozzá vadul megcsillanó öltözetében ácsorog a teraszon. Sípol a tüdeje, mikor átbillen az őrület és a józanság vékony határán. Érzi a fájdalmas gyönyört, mely a gerincében összpontosul, és nem tud másra gondolni, csak arra, hogy felemésztik a titkok és a hazugságok, és bármennyire is szereti az árnyvadászt, a végén el fogja veszíteni... Az utolsó sóhaj, a legutolsó, ami felszakítja a gátakat és megkönnyíti testét, mikor magával viszi majd a lelket, már magányában fog megtörténni. Alexander nem lesz mellette. Talán már évszázadok óta nem lesz mellette...
A pohár tenyerében roppan darabokra...
Magnus mindig is azon kevesek közé igyekezett tartozni, akik kihozzák éltük'ből a legtöbbet. Még akkor is, ha reményvesztett állapotba kerülnek. A halhatatlanság a legnagyobb szívás a világon – most az egyszer komolyan is gondolja -. A pohár feneke finom koppanással éri el a korlát peremét, szilánkjai a férfi köré pottyanva, tökéletes csillaghatásként ragyognak fel. A férfi mindkét tenyere a hűvös fémen, ahogy az utolsó darabokat is elejti. Előre kell döntenie a fejét, ajkait összepasszírozza. Dühödten pillant az égbolt valós, öröklétre emlékeztető fényei közé.

Alexander halandó és élő, vibráló és gyönyörű. Az ő teljes ellentéte. A lét - nem lét membránján legalábbis olybá tűnik mindenképpen az. Magnus nem akarja azt érezni, a fájdalom fogja kínozni, s ha talál is valaki mást – hiszen eddig mindig rátalált a szerelem –, az már nem lesz ugyanolyan. Olyat kapott, olyat nyert, olyat érzett, ami nem folytatható, ami nem vihető tovább egyedül. Sem mással. Csakis vele.

Ökölbe húzódnak ujjai, fújtat.  Az új szerette nem lesz Alexander Lightwood... Ő pedig határozott bizonyossággal kész azt állítani, hogy nem kell semmi és senki más, csak Alexander. Magnus érzelgős baromnak gondolja magát, de nem érdekli: szereti Őt, az életénél is jobban.
Camille, a nő, a kárhozat emlékei kísérthetik, amíg akarják, Camille maga is próbálkozhat, ráadásul véresen komolyan, ha úgy tetszik - addig, ameddig csak akar.., egyik sem fogja érdekelni. Neki Alexander, a saját árnyvadásza számít. Csak ő. És most nem számít más...
Mély korty a friss levegő után, közben kiegyenesedett törzzsel leküzdi a torkában feldagadó gombócot. Képtelenség ennyire mélyen belelendülni valamibe, ami még csak a jövőkérdése. Magnus Bane mégis megteszi. Hányszor megteszi. Csettintve nyeri el újabb italát. Fogcsikorgatva kap az ital után, hogy leöblíthesse aggodalmát, s végre napirendre térjen a dolgai fölött. Ami egy újabb üveg kárpótlást jelent... Vagy még kettőt.