Mindig ugyanazok a kérdések foglalkoztatnak. Ki vagyok? Hova tartok?
Nincsenek válaszok, ahogy a kérdés is teljesen felesleges. Mégis a fejemben pörögnek, kételyek cikáznak mellé, félelmek.
Hozzá tartozom, ez fix. Tőle vagyok teljes, Vele vagyok maximálisan egyben.
S mint olyan attól félek a legjobban, hogy elvesztem Őt. Persze, mondhatjuk, hogy a rettegés nem a gyomromba költözött, csak odaképzelem. De mar, semmit nem tehetek ellene.
A lábaim előtt elterül a város minden apró részletével. Brooklyn életvidáman lüktet, áramlik az élet, a halandóság a bujaság, az elmúlás.
400 év, amit bevallok magamról. Pedig ha a lelkem mélyére nézek, emelnem kéne ezen a számon.
Túl sok van mögöttem, túl sok halál és még több csalódás. Annyi félelem, annyi könny, de most boldog akarok lenni, ha Ő is akarja, ha engem akar.
Csak Rá tudok gondolni, szánalmas vagyok, de vállalom.
Kezeim között az üvegpohár engedelmesen sikolt a körmömmel találkozva. Azt hittem a hang majd kiránt, hogy visszahoz a jelenbe, hogy nem egy csókról ábrándozom, mint egy naiv hülyegyerek, aki most járja a gimit és labilis önmagát illetően. Mindent tudok magamról, amit kell, amire szükségem van, hogy két lábbal járjak a mocskos talajon.
Odalent virágzik az élet. A mondénok mit sem tudnak arról, hogy mi veszi őket körbe, a pokol kapuja okádja a szörnyeket a városra, védőburokban élnek és ők erről mit sem tudnak.
Ártatlan tudatlanság.
Zsigerig félek, hogy odakint vadászik. Pedig a legjobb benne, s erről sajnos eszembe jut puha macskamozgása, könnyed izommunkája, amikor… Nem. Ki kell őt zárnom erre a pár órára, hogy aztán elé álljak és elmondjam… Mit mondjak neki? Hogy túl halandó? Hogy oly rövid az élete, nem kéne egy magamfajtára pocsékolnia. Félre ne értsük önmagunkat, nem vagyok mártír, kereszthalálra sem vágyom, sőt mi több, a halálra nem vágyom. Pedig volt idő, amikor feláldoztam volna magam, amikor a hitem semmibe merült, s mégis tovább léptem.
Odabentről halkan szüremlik ki a zene, mint egy macska a lábamhoz dörgölődik, szinte belém simul, feloldja a gondolati gátlásaimat.  Az ital ellazít, kell, hogy elviseljem a kósza éjszakákat, amiket nem vele töltök, amikor odalent vadászik a város pusztulásában.
Borzong a tarkómon minden apró pihe, a hajam tövében ver tanyát, hogy összezavarjon.
De ha csak rá gondolok, összeroppan a szívem a mellkasomban, kicsi lesz a bőr a testemre, a bordáim neki feszülnek a szívemnek, hogy kordában tartsák, nehogy éhező madárként a korlátra vesse magát és felcsipegesse mosolyom gúnyos morzsáit.
Tudom, hogy odalent jár, hogy a dolgát végzik, azt is, hogy a legjobbak egyike, hogy nem eshet baja, mert ennyire még velem sem lehet igazságtalan a sors, most, amikor Ő az utamba sodródott.
A szerelem hatalom, erő. Feltölt és kifakítja a félszet bennem. Végre merek lélegezni, tudok élni, hiszen rá várva minden pillanat egy édes bonbon, aminek elszopogatom a részecskéit. Vágyakozva sóhajtok a poharamba, a korlátba kapaszkodva.
Boldog zúgás járja át az ereimet; érzem, hogy közeledsz, pedig lehet, csak az utcában jársz. Minden idegvégződésem kiélezve feszül az energiáidnak, ajkamra mosoly kúszik, az elégedett vadászé, pedig kisbarátom te vagy a vadász és nem én.
Sürgetve várom, hogy közelebb érj, betöltsd a teret, hiszen ahol te megjelensz, ott nem csupán jelen vagy, de a részévé válsz, a mindenné. Lehet, hogy elfogult vagyok veled? Igen. Lehet. De nem baj, gyere csak, siess! Szedd a lábad, had vegyem le a válladról a nap súlyát, az éjszaka terhét, be akarlak burkolni érzékeim kőfalába, hogy megvédjelek, noha Alexander, téged tőlem kéne óvni. Sosem bántanálak, nem tudatosan.
Érzem, hogy közeledsz, az energia szertefut, neked csapódik, visszaugrik rám, a mágia édes mannája körülölel.
Szerelem. Imádom, már azt is, hogy szerelmes vagyok, mégis rettegek, hogy elrontom veled, bántalak téged, pedig a minden vagy.
Még közelebb értél, már szinte az illatod is érzem, pedig ez csak az agyam játéka.
Nyugalmat erőltetek magamra, nem mozdulok, itt foglak várni. Tudom, mit teszel majd, tenyered a hátamra fekteted és ezzel leblokkolsz, fellobbantod a tüzet a véremben, beléd akarok bújni, illatodba temetni az arcom.
Gyere, csak gyere már!
Rossz hírrel várlak, azt akarom mondani, hogy boldogabb lennél nélkülem, hogy meg fogok kattanni, amikor elvesztelek, hogy a világra szabadítasz, akár egy körmönfont démont, amikor elhagysz, amikor látod ki vagyok.
Megérkezel az ajtóba. Borzongás fut végig a gerincemen.
Tudod, mit? A hírekkel majd holnap, mindig majd holnap.
Alexander! Mármor.

***
Hol rontottam el? Pandaléna olyan régóta ismerősöm, hogy már nem is emlékszem milyen volt az élet nélküle, de azt tudom, hogy tud táncolni, hogy imádja a finom ételek, hogy mozdulatai kecsesek, hogy szereti a zenét, hajnalig sorolhatnám, mindent tudok róla. S most mégis félek, hogy közöm van ahhoz, ami vele történik. Védenem kéne őt, eloszlatnom a kételyeit mindannak ellenére, hogy a hatalma meglehetősen nagy, erős, akaratos nő, aki mégis elkéri a tőrödét és nekem meg kell adnom, azt amire vágyik.
Volt idő, amikor azt hittem szerelmes vagyok belé, sőt mi több elképzeltem minket együtt, mennyi idő jutna nekünk, az örökökké valóság csupán.
Kudarcot vallottunk, pedig mindent megpróbáltam, hogy neki adjam a szívemből azt is, ami nem kellett neki, vagy talán el sem akartam venni, nem minden erőmmel.
Félek, elvesztem, a lelkem egy kis darabja Ő, képviseli mindazt, ami megmaradt nekem a múltból. Annyi mindent megéltünk együtt, nem lehet elengedni, mint egy színes léggömböt.
A gondolat is fáj, hogy baja eshet, bárki bánthatja, sőt már meg is tették, az ellenség mindig a bokrok mögött lapul, mint egy sunyi árnyék, egy ragadozó pók. Alig várja, hogy védtelenné válj és rád vesse magát, ez történt veled, igaz? Óvatlan voltál?
Együtt megoldjuk, ahogy megannyi problémát ezelőtt, az elmúlt évszázadokban, erősek vagyunk, hatalmasok vagyunk, szívlélek vagyunk. Összetartozunk, mi egymásból nyerjük az erőnket. Kellesz, nem tagadom. Kellesz, hogy életben tarts, hogy elhitesd velem, nem járok rossz úton, s mert önző vagyok, magam miatta is meg akarlak menteni, ahogy te tennéd értem, ha az erő a te oldaladon állna, ahogy most teszi az enyémen.
Ujjaim között finoman mozdul a mobil, ahogy pörgetem a fotel karfájának ütögetve, még végig sem fut a gondolat az agyamban, de a telefon már csörög is ki.
Találkát kérek, igyunk, beszélgessünk, oldjuk meg az élet nagy problémáit, legyünk hősök, csak nem gumibugyiban, bár talán jól is állna.