Megkönnyebbüléssel nyugtázom, hogy Donna a gyors összefoglalóm után immár valóban magabiztos bólintással állítja, hogy menni fog a prezentáció. Talán rizikós ötletnek tűnhet, hogy éppen egy ilyen fontos üzlet megkötése kapcsán akarom őt először mély vízbe dobni, de egyrészt meggyőződésem, hogy mindez benne van, csak elő kell csalnia, és jobb lesz, mint gondolná, másrészt mind így tudunk tanulni, „éles bevetésben”. Ha itt vizsgáztatnám az irodában, meghitt kettesben, azzal nem gyűjtene sok tapasztalatot. És bizony bármikor megtörténhet még a jövőben, hogy egy-egy megbeszélésre őt kell majd elküldenem, hisz a Praetor Lupus ügyei mindig fontosabbak lesznek, akkor is, ha imádom a cégemet. Donna pedig nem egy egyszerű titkárnő, ő egyben a jobb kezem is, a szemem, a fülem, néha még az eszem is. Na igen, meglepő, hogyan vagyok képes még lélegezni nélküle.
Miután egy apró, elégedett mosollyal tudomásul veszem a válaszát, úgy döntök, elérkezett az idő, hogy beszámoljak neki a terveimről. Nem tudom, igazából milyen választ várnék tőle, vagy várok-e bármit is, most inkább csak az jár a fejemben, hogy tőlem tudja meg, ne mástól. Ezt meg már csak azért is nehéz kivitelezni, ha nem hozakodom elő időben a témával, mert ő előbb-utóbb mindent kiderít, mindent tud. Talán kémei vannak, talán maga kémkedik, vagy érzéke van hozzá, hogy jókor legyen jó helyen, de tény, hogy kész információ-bomba. És mivel az esküvő téma kettőnk között kicsit kényes kérdés lehet, a barátságát és a bizalmát pedig nem szeretném elveszíteni, akkor sem, ha ő nem akar tőlem egyebet, így hát előállok végre a hírrek.
- Köszönöm – bólintok a gratulációra, majd némi habozás után hozzáteszem: - Meglepettnek tűnsz. - Már-már olyannak, mint aki nem helyesli a dolgot. Nem kellene, hogy érdekeljen a véleménye, hisz párkapcsolati dolgokba az ember ritkán von be másokat, de Donna a barátom, és őszintén kíváncsi vagyok, mi járhat a fejében. - Talán még korainak tűnhet, hisz csak néhány hónapja járunk együtt, de... Verával sok mindenben hasonlítunk, hasonló nevezőn vagyunk, jól kijövünk egymással, és mindketten elérkeztünk ahhoz a ponthoz, amikor szeretnénk már megállapodni – magyarázkodom, pedig a nő valószínűleg nem várta tőlem, de még én is kiérzem a szavaimból, hogy mennyire hiányzik belőlük a romantikus megközelítés. Ez van. Megtapasztaltam, milyen gyengéd érzéseket táplálni valaki iránt, milyen kosarat kapni... Nem várhatok örökké a nagy Ő-re, tovább kell lépni. Van, akinek ennyi jut. Különben sem hiszem már, hogy a túl sok érzelem képes lenne összetartani egy házasságot. Nősültem már egyszer szerelemből, fiatal fejjel, elhamarkodottan, nem vált be. Az érett gondolkodás, második nekifutásra, talán eredményesebb lesz.

Csak mosolyogni tudok a megjegyzése hallatán. Na igen, jobb is nekik, amíg nem tudják, mi minden fut át voltaképpen a női agyon, alig 1 óra leforgása alatt. Mi, vagyis én legalábbis.. általában számításba veszek minden létező végkimenetelt, hogy ne érhessen teljesen váratlanul, ha véletlenül sor kerülne a legrosszabbra. Persze, ez nem minden esetben lesz sikeres, de igyekszem mindig megközelíteni a legjobban azt, hogy az lehessen.
Aztán az új üzleti terv prezentálására terelődött a téma, én pedig egy pillanatra úgy éreztem, olyan területre tévedtem, ahonnan nem biztos, hogy emelt fővel tudok távozni. Kicsit elbizonytalanodtam, ami egyáltalá nem rám vallott, de felkészüléssel.. biztos meg tudom csinálni. Ray egyébként is ott lesz végig, ha látni fogja rajtam, hogy pánikba estem, biztos nem fog hagyni fulldokolni. Egyébként is elég sok múlik ezen a prezentáción, tudom jól.
Figyelmesen hallgatom a szavait és bólogatok is néhányat, miközben felfogom az információhalmazt. Oké, menni fog ez. Nem olyan vészes, tisztában vagyok a dolgokkal, a teendőm csak annyi, hogy mindezt a kliensünk előtt is előadjam, a legszebb szövegkontextusba helyezve.
- Oké. Menni fog. - Álíítom immár magabiztosabban, mint előző alkalommal tettem. Az első lépés mindig az, hogy én higyjem el magamról, hogy képes vagyok valamire. Csak utána következik a kivitelezés.
Aztán, mikor már fontolgatni kezdtem, hogy magára hagyom és visszamegyek az asztalomhoz, ismét beszédre nyitotta az ajkait, de ezúttal olyat mondott, amivel egyből elérte, hogy pislogás nélkül, a meglepettségtől kitágult pupillákkal nézzek vissza rá.
- Tessék? - Bukik ki belőlem, mielőtt még megemészthettem volna rendesen a hallottakat, de rögtön észbe is kapok és mintha mi sem történt volna, teszem hozzá a következőket: - Gratulálok nektek! - Próbálok a szavaim mellé őszintének ható mosolyszerűséget is produkálni, kisebb, nagyobb sikerrel. Hát, erre nem számítottam..

Eszem ágában sincs megcáfolni Donnát, vagy vitatkozni vele ebben a kérdésben, mert valószínűleg nem csak hogy nem kell tudnom, hogyan csinálja, amiket csinál, de meggyőződésem, hogy jobb nekem, amíg nem láthatok a fejébe, és a női gondolkodás rejtelmeire előttem sosem derül fény. Hiába mondogatjuk mi férfiak, hogy megmagyarázhatatlannak találjuk a női észjárást, valójában ezzel csak azt akarjuk mondani, hogy soha nem is akarjuk megérteni a logikájukat, és nem csak azért, mert így marad izgalmas az élet, hanem azért is, mert biztos, hogy az valamiképpen a világvégéhez vezetne.
- Igen, ez átkozottul biztos – értek végül egyet vele egy féloldalas mosollyal. A bevezető, csipkelődő társalgásnak azonban ezúttal viszonylag hamar vége szakad, ahogy megkapom a tiszta inget, és a friss, gőzölgő kávémat. Az meg már csak alap, hogy Donna pontosan tudja, milyen feketét szoktam ilyen korai órában magamba önteni. Aztán jöhet a munka. Mivel előttünk áll egy igen fontos megbeszélés, muszáj belevetnünk magunkat a felkészülésbe, de mindenekelőtt meg akarok győződni róla, hogy a nő is elhiszi magáról: készen áll a feladatra. Persze az sosem egyszerű, amikor váratlanul belöknek a mély vízbe, viszont amit ő még nem tud, hogy végig nálam lesz a mentő mellény. Sosem hagynám elsüllyedni, és nem csak azért, mert nem akarom, hogy fuldokoljon, hanem azért is, mert vele együtt buknék alá én is. Természetesen mindezt képletesen értve, bár ha valódi úszásról lenne szó, vagy bármilyen egyéb valós veszélyről, akkor sem fordítanék neki hátat. Soha. Pontosan úgy, ahogy tudom, ő sem hagyna cserben engem semmilyen körülmények között.
Miután egy rögtönzött célra dobós játék alkalmával megszabadulok az asztalomon összegyűlt, feleslegessé vált cetliktől és jegyzetektől, és a megjegyzéséért cserébe a megállapításához illően gyerekes mosollyal jutalmazom a nőt, a számítógépem felé irányítom a figyelmem, és megnyitom az egyik, imént kapott dokumentumot. Pillantásom átfutja a sorokat, aztán Donna felé fordítom kissé a képet, hogy ő is láthassa.
- A számok magukért beszélnek, úgyhogy elsősorban ezeket kell a MotoKlan orrá alá dörgölnünk, hogy tisztában legyenek vele, mit is veszíthetnek. Az előző évi bevételt elég ha csak futólag említed meg, aztán rátérsz a terveinkre, a fejlesztésekre. Nincs szükség hosszú monológra, csak röviden, vázlatosan a lényeget. Nyugi, ha elakadsz, segítek, a felmerülő kérdéseket pedig majd én megválaszolom. - Mondom el gyorsan, hogy mit is várok el tőle, majd egy-két pillanatig várakozva nézek rá, felmérve, hogy minden világos volt-e. Aztán, ahogy ezt a témát félretettük, úgy érzem, talán most kellene beszámolnom neki az eljegyzésről. Mármint... nyilvánvalóan nem a legjobb alkalom, amikor egy fontos értekezletünk lesz nem is olyan sokára, de most nem, akkor mikor? Munka mindig van, kifogás mindig lehet, legjobb ha csak lerántom a ragtapaszt. Amit amúgy is csak én fogok megérezni, mert őt minden bizonnyal annyira nem is fogja foglalkoztatni a dolog. Én kerítek neki túl nagy feneket. Hülyeség. Csak elmondom, és továbbléphetünk.
- Tudom, hogy ez most nem egészen illik ide, de szeretném megosztani veled a hírt: a hétvégén megkértem Vera kezét. Összeházasodunk. - Látod, Ray, nem is volt olyan nehéz!

Az, hogy olykor-olykor Ray helyett is gondolkoznom kell, az eltelt idő alatt teljesen belém rögzült, sőt mindez immár természetes is lett a számomra. Egyáltalán nem esik nehezemre odafigyelni a részletekre. Ez az egyik azon képességeim közül, melyek miatt értékes vagyok a számára, ezzel tisztában is vagyok. Egy titkárnő sem figyelne ennyire oda a felettese dolgaira, s nem is várnák el tőle. Viszont az én esetem azért más. Ray-re én nem felettesként tekintek, hanem sokkal inkább mint egy nagyon közeli barátomként. Vagy lehet helyesebb lenne ha családtagot mondanék inkább, mert már-már mindent tudunk egymásról. Legalábbis én róla mindent tudok. Őt talán még meg tudnám lepni, ha nagyon akarnám.. Mint ahogyan arról sem beszélünk soha, hogy mindketten farkasok vagyunk. Biztos tudja, hiszen az ilyesmit megérezzük.. de igazából nem is bánom, hogy nem beszélünk róla. Ez az a téma, amiről nem túlzottan szeretek beszélni, mert valahányszor megteszem újra és újra eszembe jut az az este, mikor végleg megpecsételődött az életem. Bár, idővel megbarátkoztam a farkas léttel, még mindig akadnak olyan napok, mikor szívesebben adnám el akár az egyik vesémet is azért, hogy visszakapjam a farkasosdi nélküli életemet.
- Pedig már megszokhatnád, nem ez volt az első eset. - Mosolygok rá magabiztosan. - Áh, nem akarod te azt megérteni, hidd el. Jobb, amíg nem tudod. - Kacsintok rá sunyin, mintha valami hű, de nagy titok lenne a dolog hátterében.
- Szívesen. - Felelem, ugyanolyan komolyan beszélve, mint ahogyan azt ő is tette, egyenesen a szemeibe nézve, de egy apró mosolyt is megengedtem magamnak.
Majd miközben elindulok a kávéjával, épp mikor az irodája előtt álltam, még elkaptam azt a jelenetet, mielőtt magára kapta volna az új, tiszta ingét. Már nem igazán kellene meglepődnöm az ilyesmi láttán, de valamiért ezt nem tudom megszokni.. nagyot nyelek, és csak azután indulok el befele a kávéjával, hogy az ingét már magán viselte.
- Hmm, nem is tudom melyiknek örülnék jobban. - Kezdek el töprengeni az angyal-boszorkány hasonlatán. Ahhoz túlságosan ismer, hogy tudja, egy ennyivel nem lehet engem megsérteni. Sőt, lehet a boszorkány találóbb is lenne.. nem vagyok én angyal.. ki hívott már egy farkast angyalnak?
Ezt követően pedig már fordultam is meg, hogy magára hagyjam és visszamenjek az asztalomhoz, mikor újra megszólított. Miközben újra szembe fordulok vele és meghallom a kérdését, elgondolkozok, hogy mit válaszoljak.. képes vagyok rá? Talán igen, mindenesetre nem szeretnék elrontani semmit sem, emiatt is bizonytalanodtam el korábban. Én csak tökéleteset adhatok ki a kezeim közül(vagy a hangom által), kevesebbet nem szabad.. mindigis maximalista voltam. - Remélem nem.. azon leszek, hogy ne legyen. - Felelem végül, kicsit határozottabban fejezve be a válaszomat, mint ahogyan elkezdtem. Nem csalódhatnak bennem, kiváltképpen Ray nem.
- Persze. - Bólintok, mikor felhozta, hogy beszéljük át a prezentációt. Kicsivel később helyet is foglalok azon a széken, ahová az imént mutatott, majd magamban elnyomok egy nevetést a papírgalacsinos mutatványa láttán.  - Ti férfiak sosem nőttök fel. - Jegyzem meg, kuncogva.

Miközben gyors egymásutánban megosztom az elmémet feszítő gondolatokat Donnával, nem igazán figyelek másra. Még azt sem igazán regisztrálom, hogy követ-e egyáltalán az irodámba, csak feltételezem, hogy megteszi, én közben már valahol teljesen máshol járok, a következő problémák megoldásán dolgozom. Azt hiszem, annyira megszoktam már, hogy ez a nő mindent tud, és mindent megcsinál, mielőtt kimondanám, hogy ezt a szintű profizmust már teljesen el is várom tőle. De persze valahol azzal is tisztában vagyok, hogy mekkora kincs is ő. Ha egyszer úgy döntene, hogy elhagy, az totális katasztrófát jelentene rám nézve. Nincs senki, aki maradéktalanul pótolhatná, ebben biztos vagyok.
Érzékelem felőle a meglepettséget és bizonytalanságot, amikor közlöm vele, mit is várok tőle a mai találkozón, de egyelőre nem foglalkozom ezzel. Jelenleg jobban izgat, hogy tiszta inghez juthassak. Egy jó üzletember minden téren ad magára, hisz első sorban magát kell „eladnia”, és csak utána a termékeit, vagy bármit, amivel éppen kereskedik. Éppen ezért határozottan biztos, hogy így nem jelenhetek meg az étteremben. Ám alig hogy elárulom, mire is lenne szükségem, Donna már irányítja is hozzám a futárt a tiszta inggel. Arcomon meglepettség fut át, majd elismerő mosoly jelenik meg rajta.
- Mindig elcsodálkozom, hogy képes vagy még önmagadat is felülmúlni – ingatom a fejem lenyűgözve, hisz nem vártam, hogy ilyen hamar megoldja ezt a problémát. - Sosem érthetem meg, hogyan csinálod, igaz? - Talán nem is fontos, hogy tudjam a titkát, legyen nekem elég annyi, hogy varázslatos módon megkönnyíti az életemet. Nem akarok én telhetetlen lenni.
- Köszönöm – mondom komolyan a szemébe nézve. Mialatt ő egy-két perce kilép az ajtón, hogy a kedvenc kávémmal térjen vissza, én kapok is az alkalmon, hogy átöltözhessek. Épp a nyakkendőmet igazgatom a helyére, amikor leteszi a poharat az asztalra. - Egy angyal vagy. Vagy boszorkány. Még nem sikerült eldöntenem – incselkedek vele egy szemtelen mosoly kíséretében, majd visszasétálok az asztalom mögé.
- Donna! - állítom meg váratlanul, mielőtt ismét elhagyhatná az irodámat. - A jövő évi üzlet terv... nem lesz gond a prezentálásával, ugye? - kérdezek rá, mert bár tudom, hogy rábólintott, és a megnyugtatásomra közölte, hogy menni fog, mégis elég megszeppentnek tűnt először. De tudom, hogy képes rá, a kérdés csak az, hogy ő is elhiszi-e magáról. Végül is... ő nem egy szimpla titkárnő, hanem az asszisztensem, aki a jövőben talán arra is képes lesz, hogy helyettesítsen. Éppen elég régóta asszisztál már nekem, azt hiszem, túl régóta is, én azonban túl önző vagyok ahhoz, hogy elengedjem, és komolyabb pozícióba helyezzem át. Pedig lassan bőven megérdemelné. Talán a küszöbön álló esküvő az, ami ráébresztett arra, hogy a változás lehet jó is. És erről jut eszembe, hogy vele még nem is közöltem a hírt. Barátok vagyunk, nem csak munkatársak... illendő lenne, hogy tőlem tudja meg, és ne a facebook profilom áruljon el.
- Ha lenne még egy perced, átbeszélhetjük a dolgot – mutatok a szemközti székre, bár ez tulajdonképpen udvarias csomagolásba burkolt felszólítás volt. Aztán a pillantásom megakad a tegnapi jegyzeteimen. Gyors ütemben kiszelektálom azokat, amelyekre már nincs szükségem, majd mindet egy nagyobb papírgalacsinná gyúrom, és egy jól célzott dobással beletalálok vele a papírkosárba.
- Ez az! - bokszolok magam elé egyet elégedetten, gyerekes örömmel, majd ismét szembe fordulok a nővel, arcomról azonban nem tűnik el a csibészes mosoly.

Mint minden reggel ezen a héten, ma is hamarabb értem be az irodába. Mostanában nem alszom túl jól éjjelente. Fogalmam sincs miért, mindenesetre az elmúlt két hétben szinte minden délutánomat a Central Parkban töltöttem, farkas alakban, a szokásos menedékemen. Kezdek rájönni arra, hogy minden mennyire könnyebb lenne, ha farkas maradnék. Nem kellene kiöltözni, sminkelni, főzni, mosni, takarítani.. az étel probléma megoldódna vadászással, a többivel pedig  nem kell foglalkozni,ha farkas vagy. Csak az átváltozás lenne valamivel kellemesebb.. ahhoz ennyi év után is képtelen vagyok hozzászokni.
Amint feltűnik előttem a liftből kilépő Ray és kiszúrom a kávés ingjét, már küldök is egy sms-t az egyik férfi ruha szalonban dolgozó ismerősömnek, hogy küldessen be egy fehér inget valakivel. S egy új kávét is egyúttal. Az ing méretet tudja, ahogyan azt is, Ray hogy szereti a kávéját, nem ez volt az első eset, mikor ilyet kértem tőle.
- Jó reggelt, Ray. Rendben.. egy perc és - kezdek el azonnal pötyögni a számítógép billentyűzetén, majd néhány egérklikk után ismét felnézek a kávéfoltos ingű Rayre. - kész is. - Jelentem ki, egy apró mosollyal az arcomon.
Majd mikor sorolni kezdi a további teendőimet, szorgosan jegyzetelni kezdek a fejemben, hogy nehogy valamit kifelejtsek. - Én? - Hökkenek meg egy pillanatra, mikor azt mondja, nekem kell előadnom az új üzleti tervet. Nem mintha problémát jelentene nekem, de.. az ilyesmi nem igazán tartozik a hatáskörömbe. De végül, csak bólintok egyet és hozzáteszem. - Oké. Menni fog.
Aztán, mikor a kávés ingére tereli a szót, valamint arra, hogy szerezzek be neki egy újat, mintha csak egy filmben lennénk olyan tökéletesen időzítve lépett ki abban a pillanatban a liftből egy futár pasas Rainer ingével a kezei között.
- Elintézve. Mikor megláttalak, már intézkedtem is. -  Majd, miután a futár letette elém az inget, majd továbbállt, habozás nélkül nyújtom tovább azt Raynek. Egyáltalán nem esik nehezemre az ilyesmi, már rutinból csinálom mindezt, hiszen úgy ismerem Rayt mint a saját tenyeremet.  
A kölyökkutya szemek láttán, csak bólintottam egyet, majd amint a kávéja is megérkezett, - olyan 1-2 perc múlva - vittem is be neki az italát.
- Erre azért kicsit jobban ügyelj. - Kacsintok rá, majd megfordulok és elindulok vissza az asztalom fele.

- Nem látsz a szemedtől, baromarc?! - förmedek rá felháborodva arra az idiótára, aki az épület bejáratánál belém rohan, és még annyi kultúra sem szorult belé, hogy elnézést kérjen. Csak bámul rám bambán, ahogy a kávémat próbálom ledörgölni az ingemről, aztán vállat vonva tovább áll. Kevés híja van, hogy ne vágjam utána az immár üres műanyagpoharat, vagy ne vicsorogjak rá mély, állati morgást hallatva. De persze egyik sem lenne túl szerencsés, pláne nem itt, a cégem küszöbén. Így hát lenyelem a békát, besétálok a forgóajtón, és mire felérek a lifttel, már lehiggadok annyira, hogy átkapcsoljon az agyam, és ezerrel pörögjön a mai teendőkön.
- Jó reggelt, Donna! Kérlek, tedd át a kilenc órai értekezletet tizenegyre, majd írd be kilencre a MotoKlant – sorolom azonnal a teendőket, amint az asszisztensem a látómezőmbe kerül. Sietős a dolgunk, egy másodpercet sem vesztegethetek el. - Lejárt a szerződésük, és meg kell győznünk őket, hogy megújítsák velünk, mielőtt más megkörnyékezné őket – magyarázom meg közben a napirendi változás okát. Az együttműködésünk a MotoKlannal nagyjából olyan idős, mint a firmám, nélkülük nem tartanánk ott, ahol. Egy gépjárműalkatrészeket gyártó kisebb vállalkozásként kezdtük, nekik hála lett a járműveinkből világmárka, és ez tette lehetővé, hogy tovább terjeszkedjek, meghódítsak újabb és újabb irányzatokat, felvásároljak és felvirágoztassak cégeket, legyen szó gyógyszergyártásról, élelmiszeriparról, vendéglátásról, vagy bármi másról.
- Éppen ezért megkérlek, hogy gyűjts be nekem mindent, ami velük kapcsolatos: az előző szerződéseket, előszerződéseket, kimutatásokat, az üzleti tervet... Aztán foglalj nekünk asztalt a Westway-be, négy személyre, villásreggelire. Te is velünk jössz. Valójában azt szeretném, ha te adnád elő az új üzleti tervünket. Menni fog? - Állok meg egy pillanatra, hogy a szemébe nézhessek. Jártathatnám én is a számat, persze, azzal amúgy sincs sose gond, de én inkább a meggyőzéshez értek, na meg a szórakoztatáshoz, ha arra van szükség. A számok felvázolását, meg a többi unalmas, száraz maszlagot meghagyom Donnának, meg a maradék több ezer alkalmazottamnak. Végül is ezért vannak, hogy kiszemezgethessem magamnak a munka izgalmas részét. Meg azért, mert, fájó beismernem, de én sem érthetek mindenhez.
- Ja és, igen, a legfontosabb: minél előbb szerezz nekem egy tiszta inget, kérlek – jut eszembe, ahogy futólag a saját tönkrement ingemre pillantok. Ha most bárki azzal vádolna, hogy idefelé valószínűleg szemből leokádtak, hát még csak cáfolni sem igazán tudnám. Így nem mehetek a megbeszélésre, úgyhogy remélem, hogy Donna mielőbb megoldja a dolgot nekem. Az sem érdekel, ha valakit elküld, hogy törjön be a lakásomba egy tiszta felsőért, vagy ő maga megy el egy vadiúj darabot vásárolni... de az is lehet, hogy rejteget itt valahol egy tartalékot. Ez a nő mindig mindenre gondol. Vagy a jövőbe lát. Vagy mások fejébe. Nem tudom, de ijesztő képességei vannak. Imádom is érte. Mindenesetre egyelőre megválok a még tisztán maradt ruhadarabjaimtól: leveszem a zakómat, és az iroda kanapéjára dobom, majd azt követi a nyakkendőm is. Végül felhajtom az ingujjat, és kigombolom az ingem felső két gombját, hisz nyakkendő nélkül, végig begombolt ingben olyan vagyok, mint egy kiscserkész. Egy kiöregedett kiscserkész. Vagy egy misszionárius pap. Már csak a Biblia hiányzik a kezemből.
- Még valami: ha szépen megkérlek, tudnál hozni nekem még egy kávét ahelyett, ami a mellkasomon landolt? - vetem be az asszisztensem ellen a leghatásosabb kölyökkutya nézésemet. Szükségem van a koffeinre ahhoz, hogy maximálisan oda tudjam tenni magam ma reggel. Közben már ülök is le a gépem elé, hogy átnyálazzam a napi terveket, valamint a későbbre halasztott értekezlet témáját...