Habár mindez úgy kezdődött, hogy dühös voltam rá sokkal inkább tűnt mostanra már családi terápiának, mintsem veszekedésnek. Persze azért én is hirtelen húztam fel kisebb lavina következtében így ez koránt sem meglepő. Csak remélni tudtam, hogy többször nem kell majd így felemelnem a hangomat, mert akkor biztos a világ másik végére fogom teleportálni, hogy többet nekem itt fel ne bukkanhasson.
Nem akartam többet beszélni Leviathan-ról, mert minél többet említettem annál inkább felhúztam magam rajta és erre igazán nem volt szükségem. Éppen, hogy lenyugodhatnék egy másik dolgon felhúzom magam. Ezzel pedig egyikünk sem jut előrébb.
- Teljesen biztos vagy benne, hogy porig fogja rombolni a világot? Mármint csak akkor történt egyáltalán valami, amikor megpróbáltad megállítani. Nem gondolod, hogy most is hasonló körülményekkel jár majd az egész? - Mondjuk második nekifutásra talán több sikere lesz, hiszen pontosan tudja, hogy mit nem szabad elkövetnie, hogy minden próbálkozása kudarcba fulladjon. Ugyanakkor nincs értelme tagadni, hogy ez elég veszélyes terep lesz majd a számára.
- Nem köszönöm. De én el is megyek most. Viszont mire visszaérek szeretnék kicsit kisebb káoszt látni, de legjobban bevallom annak örülnék, ha nem is kellene látnom egyáltalán. - Habár egy kicsit lenyugodtam attól még nem felejtem el, hogy mégis mi volt az, amin sikerült teljes mértékben felhúznom magam. Viszont nem ragadhatok meg ebben az egészben annál egy kicsivel azért értékesebbnek gondolom az időmet.

Halkan felnevettem a szavait hallva, majd gyengén meg is ráztam a fejemet. Tényleg viccnek tűnt, hogy a semmiből csak úgy felbukkant az a démon és mintaapát akart játszani. Az ördög se tudta, mi vezérelhette, de abban biztos voltam, hogy távol állt az atyai szeretettől. Nem igazán tudtam, mit kellene reagálnom vagy mondanom, nem voltam túl jó az érzelmesebb, öhm, empatikusabb beszélgetésekben, legalábbis még nem sokat konyítottam hozzá. Tanultam inkább, mint egy madár, aki a szárnyait bontogatja épp. De határozottan haladás volt, hogy egyáltalán meghallgattam a másikat, vagy érdeklődtem iránta. Régebben nem törődtem semmivel és senkivel, csupán magammal.
- Biztos nem az apai szeretet vezérelte – Jegyeztem meg végül csak ennyit és nem többet, majd nagyot nyeltem.
Aztán… aztán túlságosan is a gondolataimba merültem, megoldásokat keresve a helyzetemre, avagy Elowen helyzetére. Meg akartam menteni és tudtam, hogy fordított esetben ő is ezen dolgozna. Azonban míg neki lettek volna épkézláb ötletei, addig nekem egyetlen egy jutott eszembe. A tulajdon húgom.
A kérdésre felpillantottam a lányra, megrázva a fejem.
- Nem, hacsak nem megköveteli majd a helyzet – Komoly arccal mondtam mindezt, de aztán halványan elmosolyodtam. – Nem, tényleg nem tervezem porig rombolni a világot. Azt Elowen fogja megtenni, ha nem állítom meg. És megállítani akarom, nem megölni. A kettő nem ugyanaz – Szögeztem le egyből, majd feszülten a szőke tincseimbe túrtam. Az agyam tovább kattogott és gondolataim újra meg újra visszatértek a húgomhoz. Bármennyire is nézett ki cudarul a helyzet, hozzá kellett fordulnom, csak ő rendelkezett olyan kapcsolatokkal, akikkel képes lehettem megállítani Elowent.
A gondolataimból egy másik kérdés rántott ki. Lunáról lerítt, hogy nem látott szívesen, mégis szállást adott. Nem értettem az okát, bár talán nem is volt lényeges. Viszont igyekeznem kellett fenntartani a bizalmasabb kapcsolatot, hogy biztos lehessek abban: nem árul el.
- Kérsz még? – Érdeklődtem a tányérjára pillantva lopva.

Nem bántam volna, ha soha nem tudom meg, hogy ki a démoni szülőm. Mármint tényleg tönkretette az életemet és hosszú évekig nem foglalkoztam az erőmmel, mert megvetettem azt a részemet, amit ő ajándékozott nekem. A gyász volt az egyetlen, ami előhozta belőlem az érdeklődést, mert a mágiámmal úgy éreztem, hogy valami még hátramaradt Alesea-ból. Hogy itt van még a testvérem és nem ragadta el teljesen a halál, mert egy darab belőle örökké velem marad.
- Hát többnyire nem igen figyeltem, hogy mégis mi a fenét mond, mert nem érdekelt. De az apám akart lenni hirtelen és óvni meg védelmezni. Ami egyenest nevetséges komolyan, mert ennyi idő után dugja a védelmét oda, ahova nem süt be a nap. Meg aztán ki akarta deríteni ki ölte meg a testvérem, amikor meg megtudta nem akart csinálni semmit. Kész vicc. - Ha azért jött, hogy továbbra is használhatatlan része legyen az életemnek, akkor ezt sikerült kipipálnia. A kis története meg aztán nem igazán hatott meg engem arról, hogy szerette az anyámat. Na persze. Csak hitt abban, hogy szerette, de egy démon közel sem képes az ártatlan, emberi szeretetre.
Már kezdtem azt hinni, hogy egy másik dimenzióba küldtem a kérdésemmel úgy figyeltem az alakját és már majdnem feltettem újra a kérdésemet, hátha valamiért nem jutott el az agyáig, amikor végre megszólalt.
- Mégis mit tervezel, amitől ennyire kattog az agyad? Nem kívánod porig rombolni a világot újra, ugye? - Ha már terve van, hogy miként akar mindent helyrehozni az már egy előrelépés bár még mindig tartom magam ahhoz, hogy nem sokáig fogom elviselni, ha megmarad a rá jellemző káosz, mert akkor én magam gyújtom fel ezt a lakást úgy, hogy Ő is itt tartózkodik benne és ki se fogja tudni tenni a lábát az egyszer biztos. Főleg most nincs szükségem a káoszára, amikor visszajáró vendégem lehet a lakásban.

Nem értettem még egészen az érzelmekhez, és nem láttam a pontos összefüggéseket dolgok és érzelmek között, de ez a démon úgy tűnt, nem véletlenül kereste fel most Lunát. Habár beleszólni nem akartam, sem pedig túlságosan okoskodni, na meg úgysem fogadott volna meg semmit, amit mondok.
- Mit tett, mikor felkeresett? – Érdeklődtem végül, puhatolózva, hogy jobban megértsem a helyzetet, hogy tényleg belelássak kicsit a dolgokba. – Mindenesetre… az apák többségéről elmondható, hogy nem a legjobbak – Vállat vontam. Felidéződött bennem Valentine arca, újra meg újra, az, ahogyan bánt velem; egy gyerekkel. Nem tudom, akkoriban miért tűnt úgy, hogy az a bánásmód teljesen normális. Talán mert sosem viszonyult hozzám másképp… nem láttam mást.
Elowen volt számomra, akire ha jobban hallgatok, ma egészen máshol tartanánk.
Tudtam, hogy nem bízik bennem és nem is hibáztathattam érte. A bizalom… rájöttem, hogy törékeny dolog. Én eddig egészen másféle szemszögből néztem ezt a dolgot. Nem is bizalmat, hanem hűséget vártam másoktól. Azt akartam, hogy vakon kövessék minden szavamat. S jól is ment minden… egy ideig. Gyengén megráztam végül a fejemet, majd a kérdésre elgondolkodva meredtem magam elé. Hosszú-hosszú pillanatokig. Luna azt hihette, hogy meg sem hallottam a kérdését; annyira elmélyülten gondolkodtam. Végül mély levegőt véve néztem rá.
- Voltaképpen van egy ötletem. De lehet, belebukok – Főleg, mert ha felkeresem a húgomat, aki nyilvánvalóan gyűlöl és már én sem érzek iránta semmi badarságot; nos, kétlem, hogy tárt karokkal várna és összedolgozna velem. Ugyanakkor hirtelen nem láttam mást, csak azt, hogy szövetségre kell lépnem vele. Velük. Hisz nem maradt senki mellettem; mindannyian Elowent követték, akik valaha is mellettem álltak és akiknek az én szavam számított. Magamra maradtam, bármennyire is idegesített a helyzet, avagy bármennyire is nem akartam belenyugodni. Csakhogy ezúttal igyekeznem kellett nem a bennem lappangó démonvérre hagyatkozni döntéseknél, s egyebeknél, hanem a józan eszemre. Elowenért. És Dorianért is.
Jó néhány pillanatra újfent a gondolataimba merültem, s aztán vettem észre, hogy már a villa még a kezemből is kiesett. Megráztam a fejemet, majd felvettem és a tányér szélére raktam. Nem is voltam éhes. Már nem.
- Azonban, ha nem teszek semmit, máris elbuktam, nem? – Kérdeztem egy halk, beletörődő sóhajjal.

Annyira távoli emléknek tűnik már mára, hogy mennyire szerettem volna menekülni attól, aki vagyok. Bármit megtettem volna annak érdekében, hogy egyszerű emberi életet élhessek. Most pedig már úgy használom a mágiát, mintha egy percig sem vetettem volna meg, hogy a részem lenne. Az anyám tehet mindenről. Miatta érzem magam ennyire nyomorultnak. Elítélt anélkül, hogy bármit is tettem volna. Megvédtem a saját életemet. Talán azért ítélt el olyan keményen, mert nem szedtem össze magam ahhoz, hogy őt is megmenthessem. Persze az elmúlt időszakban legtöbbnyire nem jóra használtam az erőmet. Sokkal inkább pusztítottam a környezetemet, mint építettem. Le akartam rombolni mindent magam körül annak érdekében, hogy ne egyedül kelljen megbirkóznom a gyásszal, hanem mindenki másnak, aki csak a közelembe volt. Talán pont ezért löktem el magamtól Sera-t, mert őt már nem akartam ennél is jobban bántani.  
- Sajnálatos módon igen. Aki persze csak akkor bukkant fel és csinált úgy, mintha mindennél fontosabb lennék a számára, amikor meghalt az ikertestvérem. Az évszázad apja komolyan. - De még ezután sem volt képes arra az egy dologra, amire igazán szükségem lett volna. Ténylegesen segíteni nekem. Még ilyenkor is az első kis lépései abban merültek ki, hogy engem szenvedni lásson. Mert ettől aztán tényleg kedvem támad majd a nyakába ugrani. Legalább egy haszna volt annak a szerencsétlennek, ha más nem is. Megtaláltam a nővérem gyilkosát. Ezért pedig talán egy icipicit hálás vagyok. Meg aztán félig megmentette az életemet. De mondjuk ott lényegében az ő hibája volt az is, hogy veszélyben voltam. Szóval elviselhető, de jobban örülnék, ha visszamenne oda, ahonnét jött.
Valószínűleg, ha nem nézem végig a folyamatot kétszer is meggondolom, hogy elfogadjam-e tőle a főztjét, de még így is azért ott bujkált bennem a kisördög, hogy talán nem kellene. Mondjuk, ha meg is mérgezne, vagy bármi ilyesmihez fordulna azzal csak Ő veszítene. Jelenleg senki máshoz nem fordulhat csak hozzám. Úgyhogy elég ostoba lépés lenne a részéről. - Kár, pedig már megszoktam. - Ha legalább valami hasznát vehetem annak, hogy itt van, akkor igazán gyakrabban nekiállhatna főzni.
- S mégis ezt miként tervezed? - Nem tudom, hogy őt mennyire lehetett volna lerángatni a magas lóról, mielőtt még egy nagyot bukott volna róla. De az biztos, hogy ugyanaz a módszer mindkettőnél nem fog működni.
 

Nem vártam tőle, hogy bármit is meséljen magáról. Pontosan ezért ért váratlanul, hogy magától megtette, mintegy kérdezés nélkül. Elgondolkodtam a történetén, majd szusszantam egy aprót. Hát, igen. Az érzés valahol ismerős volt, legalábbis valami hasonlót én is éreztem… bárki más szívesebben lettem volna gyerekként, s nem az, aki voltam. Már gyerekként is tombolt bennem a démonvér, az erőszakos jellemvonások, az őrült gondolatok. Még emlékeztem arra is, apám hogy adta be nekem, miszerint az anyám soha nem akart engem és gyűlöl. Holott valójában arról sem tudott, hogy élek. Lehet, hogy mások szemében csak én akartam magamat áldozati szerepbe lökni, de voltaképpen az voltam. Valentine áldozata… bár már ez a része annyira nem is érdekelt. Elowen jobban hajtott, az, hogy valamit kezdjek a kialakult helyzettel.
- Várjunk, Leviathan az apád? – Tapintottam rá talán a lényegre, mikor összeállt a kép. – Wáó. Így már érthető, miért akarod a pokolban tudni örökre… - Elgondolkodtam egy kicsit, majd vállat vontam. Családi ügy, mi? Azok mindig bonyolultak.
- Ebben egyetértünk – Biccentettem a lánynak, majd félrenéztem. A múlton tényleg nem lehetett változtatni és ennyi hibát amúgy is nehéz lett volna kijavítani. De végtére is… valamilyen szinten mondhattuk azt, hogy próbálkoztam helyrehozni a hibákat, nem? Azzal, hogy fel akartam áldozni magamat, hogy Elowennel együtt haljak meg, azzal felszabadítottam volna a világot. Újra béke lehetett volna. Az más kérdés, hogy egészen másképp sült el. Jelenleg pedig azt sem tudtam, konkrétan mit akarok. Elowen volt a célom, az irányom, de hogy pontosan mit akartam vele… azt még én sem tudtam biztosra. Nem akartam a halálát, ebben biztos voltam. Vissza akartam szerezni a hatalmamat, de nem azért, hogy ott folytassam, ahol abbahagytam.
- Ne szokj hozzá, ez egyszeri alkalom és mint olyan, megismételhetetlen – Villantottam rá egy gyors mosolyt, majd leültem én magam is. Figyeltem, hogyan kóstol bele az ételbe, aztán én magam is beleettem.
- Nem tervezek világot hódítani… csak Elowent akarom visszarángatni a Földre – Persze, képletesen. Talán ez írta leginkább körül a kidolgozatlan terveimet. Miattam került abba a helyzetbe, nekem is kellett kiszednem onnan. Csendben folytattam az evést, miközben a gondolataim visszakalandoztak a múltba. A búcsúnkra azon az elhagyatott helyen, aztán pedig a majdnem halálunkra… érdekes, mennyire más volt a két helyzetben Elowen. Túlságosan is más.

- Bármit megtettem volna azért, hogy elcseréljem az életemet egy szimpla mondénére. Mármint.. Tudod, amikor az anyám meghalt egyszerűen csak a fejemhez vágta, hogy démon vagyok és az a megvetés.. Mintha én kényszerítettem volna őt ágyba az apámmal, hogy megfoganjak. De komolyan.. - Habár nem igazán tartozott rá, hogy mi volt a helyzet a családommal, de azt hiszem, ha valamiben képesek leszünk közös nevezőre jutni az nem más, mint az elcseszett családi háttér. A nővéremmel többet veszekedtünk, mint egy házaspár, mert egyszerűen nem értettünk egyet a másik életstílusával. Bár tény, hogy végső soron enyém lett az utolsó szó joga, mert nekem lett igazam. A halálba küzdötte saját magát, mert nem tudta, hogy hol a határ. Az én naiv hozzáállásom legalább nem került életekbe. Vagy talán mégis. Hiszen, ha együtt gyakorolok vele, akkor ez sosem történik meg. Esetleg most mindketten halottak lennénk.
- Lehet, ha az apád nem lett volna egy seggfej kicsit másként alakulnak a dolgok. De felesleges olyan területre evezni, hogy mi lett volna, ha... A múltat úgy sem lehet korrigálni. - Azt hiszem mindenkinek az életében vannak olyan pillanatok, amelyekhez visszatérne és egy kicsit másként csinálna. Szeretné helyrehozni az apróbb, vagy esetleg nagyobb hibákat, de az egyetlen, amit tehetünk az nem más, mint hogy okulunk ezen hibákból és megpróbálunk később ezzel együtt élni. Mert, ha túlságosan sokat rágódunk a dolgokon, miközben megpróbálunk valami tanulságot leszűrni, akkor még az is lehet, hogy előbb emésztenek fel a gondolatok, mintsem segítenének.
- Micsoda kiszolgálás, Mr. Morgenstern.. Le vagyok nyűgözve. - Habár hatalmas rendetlenséget hagy maga után, amerre csak megy azért látszólagosan igen csak ért legalább a főzéshez. Bár talán az ítéletet vissza kellene fognom mindaddig, míg meg nem kóstoltam, amit kotyvasztott.
Helyet foglalok vele szemben, majd pedig egy kisebb falatot veszek a számba és a legnagyobb meglepetésemre határozottan jóra sikeredett. - Talán hagynod kellene a világmeghódító terveidet és egyszerűen csak szakácsnak kellene állnod.. - Habár egy kicsit gúnyos megjegyzés volt a részemről, azért valamennyi dicséret is megbújt mögötte, mert tényleg nagyon ízlik, amit csinált.
 

Sóhajtottam egy aprót, miközben hallgattam a magyarázkodását, vagy nem is tudom, mi volt ez. Kimagyarázás? Bemagyarázás… lényegtelen talán.
- Igazad van, te a boszorkány erődet örökölted a démon apádtól… tény, hogy mindenki örököl valamit, de nem mindegy, hogy mennyire tud vele együtt élni, nem? Te képtelen voltál elfogadni az erődet. Nem régóta varázsolsz, mintha ezt mondtad volna… - Gondolkodtam el egy pillanatra, de valójában nem érdekelt a dolog. Ami az én esetemet illeti, egyáltalán nem látta át Luna és bárhogyan próbáltam elmagyarázni neki, nem értette. Nem mintha számított volna. Nem érdekelt az sem, ha szörnyetegnek lát, hisz régen megszoktam már ezt. Talán csak egy fokkal bántott jobban, mint régen, mikor teljesen a démonméreg uralma alatt voltam. Most nem így volt, de nem tudom, jobb volt-e így, a kettős állapotban.
- Mindenkinek kapaszkodnia kell valamibe, nem? De az élet valójában nem tüdérmese. Ezért sem jött el értem a húgom és mentett ki engem ebből a sötétségből… hősnek született talán, de nem a én hősömnek – Vállat vontam. Szerettem volna, ha már semmit sem jelent nekem a húgom, de egy részem talán még mindig azt akarta, hogy Clary elismerjen engem és ne gyűlöljön. Egy másik részem meg holtan akarta látni. Gyengén megráztam a fejemet, majd a lányra pillantottam.
Csak aprót bólintottam a szavaira, egyáltalán nem kommentálva, miközben igyekeztem befejezni a vacsoránkat. Nem tudtam, mivel nyerhetném el Luna bizalmát, de volt egy olyan sejtésem, hogy ez az üzleti viszony az is marad. Rövid; amíg kölcsönösen megtesszük a másiknak, amit akarunk, s onnantól vége. Talán még fel is dob a klávénak. Nem mintha ő annyira szentnek nézne ki, mert nem: egyáltalán nem. Láttam benne ugyanis a sötétséget, s talán azt is, hogy menekül tőle. Vagy menekült.
- Hm? Mindjárt meglátod – Válaszoltam csak ennyit, majd elővettem két tányért és végül szedtem neki, meg magamnak is a tésztából. Aztán raktam rá a szószból, meg amit még csináltam hozzá. Az asztalhoz vittem mindent, majd két pohárba töltöttem ki innivalót is, aztán leraktam a tányérok mellé.
- Parancsolj, Hellfire. A vacsora tálalva – A lányra emeltem a tekintetemet, majd a fejemmel a szék felé böktem, jelezve, hogy leülhetne. Persze nem erőszakoskodtam vele, de én magam leültem a másik helyre, kellő távolságra tőle.

- Mindenki kap valamit a szülőjétől, amin nem változtathat. Talán csak később veszi észre, de az igazság az, hogy azért mindenkiben megbújik a szülők legrosszabb szokásai. - Persze én nem sokáig ismertem édesanyámat így nem igazán tudom, hogy valaha is felismerhetnék magamban bármilyen megszokott reakciót. Az apám meg ugye nem igazán volt a képben így abban sem lehetek biztos, hogy nem-e hasonlítok rá. Mondjuk nem szívesen mondanám, hogy bármi közös lenne bennem és Leviathan-ban. Szeretném azt hinni, hogy jobban nem is különbözhetnék tőle, de be kell ismernem, hogy a benne lakozó sötétségből bőven kijárt nekem is.
- Aranyos, hogy egy fordított tündérmesét álmodtál magadnak, ahol a hercegnő jön el a kis senkiért, hogy aztán boldogan éljenek, míg meg nem halnak.. Bár, ha talán kicsit alacsonyabbra teszed a mércét még meg is menthetett volna. - Ha nem akar olyan erőteljesen nyomulni a saját testvérére, akkor lehet, hogy megmenthette volna ezt az egészet. Én nem is tudom, hogy mégis mit tettem volna, ha Alesea rám hajt. Egyrészt teljesen kínos lett volna, mert tulajdonképpen saját magára hajtott volna tekintve, hogy sok szempontból teljesen ugyanolyanok vagyunk. Vagyis most már csak voltunk..
- Most már csak azt lesz lehetőségünk megtudni, hogy a jelenlegi kis üzleti kapcsolatunk mennyire lesz majd gyümölcsöző. Ebből már ki lehet következtetni a múltat is, de úgy gondolom, hogy azon teljesen felesleges rágódni. - A múltat nem változtathatjuk meg bármennyire is szeretnénk. Bár nem is tudom, hogy miként lehetne elbírni akkora hatalommal. Mi mindent megváltoztatnék az életben. Az egyszer biztos, hogy nem engedném, hogy az anyám meghaljon, hogy meglássa a bennem lakozó szörnyeteget, miközben védeni akarta saját magamat.. S soha nem engedném senkinek, hogy ártson a testvéremnek. Mindezek azonban nem többek puszta vágyálomnál, amelyek sosem lesznek valóságosak.
- Szóval, akkor mit is eszünk? - Szegeztem neki a kérdést, mintha az előbb nem akartam volna letépni a fejét, amiért egyfolytában kupit halmozott fel maga után.
 

Megráztam a fejemet, habár részben igaza volt, részben viszont nem. De nem várhattam el, hogy megértse. Én éltem át mindazt, amit és nem pedig ő. Fogalma sem volt róla, miken mentem keresztül és, hogy nem lehetett minden ellen küzdeni. Főként, hogy egy gyerek számára a szülők a minták; ha egy gyereknek egy sorozat gyilkos az apja, ne várják tőle, hogy majd teszem azt, orvos lesz. Vagy bármi egyéb. Nem, mert a szülő a példa és nagy eséllyel olyanná, vagy hasonlóvá válik a gyerek maga is.
- Tévedsz. Nem okolom Valentinet, hanem tudom, hogy ő nagyban hozzájárult ahhoz, aki lettem. Nyilván egy adott ponton túl már nem tudott formálni rajtam, de elindított azon az úton, amin ő akart. Onnan már nem volt hátraarc, Luna Hellfire – Mondtam komolyan, habár ennél több szót nem akartam erre pazarolni. Felesleges lett volna.
A következő témakör egyszerre volt bosszantó és zavarbaejtő is. Utóbbi azért, mert mára már világossá vált a számomra, mennyire nem voltam észnél. Bár egy részem, mélyen még mindig vágyott Claryre, de nem úgy, ahogyan azelőtt. Ugyanakkor képes lettem volna megfojtani egy kanál vízben, amiért hátba támadott. Naivan bíztam benne; hiszen a testvérem. Azt hittem, ha valaki, akkor ő képes engem elfogadni és szeretni. Ostoba voltam.
- Ő volt az én megmentőm… illetve lett volna - Kezdtem bele halkabban, miközben félrepillantottam. Nem tudtam, mennyire jó ötlet mesélnem, de eszembe jutott az az álom, amit megannyiszor átéltem gyerekként. – Vagyis… ez így nem pontos – Sóhajtottam. – Gyerekként sokszor álmodtam róla, arról, hogy ő lesz az, aki megszabadít attól a pokoltól, amiben éltem. Mindig hittem abban, hogy eljön. De nem jött. Aztán, mikor mégis megtaláltam, elárult – Lassan Lunára néztem, szemeim furcsán csillogtak. – Talán mit sem értek az érzelmekhez, vagy az emberi kapcsolatokhoz és lehet, hogy túlgondoltam bizonyos dolgokat vele kapcsolatban, de… ennek vége – Vállat vontam. Nem tudom, miért meséltem, vagy hogy egyáltalán volt-e értelme. Talán egy részem azt akarta, hogy Luna ne csak azt az őrültet lássa bennem, aki voltam, hanem… hanem egy kicsit lásson belém. A szövetségünket meg akartam alapozni, ha már eddig nem sikerült. Bár nem hibáztathattam érte, hogy a háta közepére sem kívánta a jelenlétem. Egyszerűbb lett volna lelépni, de nem volt hová mennem.
Felvontam az egyik szemöldökömet, majd barátságosan rámosolyogtam.
- Valóban? Nem mintha számítana más véleménye. Nincs szükségem piros pontokra, mikor a sötétséget hordozom – Aztán a pultnak támaszkodtam és így hallgattam őt, majd válaszoltam és újból hallgattam.
- Hát, már sosem tudjuk meg, nem igaz? – Őt figyeltem, némileg elgondolkodva, majd elszakítottam róla a tekintetemet. Kedvem lett volna kifaggatni a múltjáról, de nem volt túl sok értelme. Nem haverkodnunk kellett, hanem a szövetségünket építgetni. Segítségre volt szüksége, ahogyan nekem is. Bár talán Lilith felkutatása nem csak Leviathan eltakarításában segíthet, hanem a visszatérésemben is. Dupla haszon, nem de? Bár nem volt rá garancia, hogy ex-anyám még kíváncsi rám. Nem fűződött hozzám többé érdeke.

Láttam, hogy nem kifejezetten volt elragadtatva a véleményemtől, de sajnos én ebben hittem. Mindenkinek megvolt a maga választása, hogy végső soron milyen utat is választ majd. Előtte is ott volt a lehetőségek tárháza, de valahogy mégis az mellett döntött, hogy a sötétebbik utat választja. Na, nem mintha kivilágítottak volna előtte bármely másikat is. Úgy csinált Valentine, mintha nem lett volna választása és ezt szerencsétlen kicsi Sebastian még be is vette, de rendesen.  
- Akkor lényegében még mindig másokat okolsz a tetteidért, mintsem saját magad. Pedig azért mindannyian hozzáteszünk ahhoz, hogy miként alakuljon a sorsunk. Körülmények ide vagy oda. - Nem bújhat minden egyes alkalommal a keserű múltja mögé. Bár azon is csodálkozom, hogy még mindig életben van. Ebben azért én magam és a segítségére vagyok, hiszen nélkülem nem lenne hol álomra hajtania a fejét, aminek köszönhetően sokkal keserűbb lenne a sorsa.
- Ahaaaa, ha te mondod. - Persze nem hittem neki, hogy nem vágyott a testvérére, ami belegondolva azért eléggé undorító egy dolog, de az már előrelépés, hogy elméletben ez a kérdés változott. Bár ki tudja. Az is lehet, hogy csak tagadni próbálja a valóságot, ami elég csak okos lépés lenne a részéről, mert azért vannak dolgok, amiket egy kicsit már nehezebb lenyelni. Ugyanakkor a családok lemészárlása felett szemet hunyok, akkor nem igazán azon kellene kiakadnom, hogy éppenséggel a saját testvérét szerette.
- Ha szeretnéd, akkor még meg is mondhatod, hogy mi szeretnél lenni. - Persze sokkal inkább kizárnám valahova, kikötözném ahol senki nem hallhatja az ordítását és egy pár napig kinn hagynám, lehetőleg a tűző napon, hogy jól ki is száradjon. Akkor szerintem utána nagyon szeretne engem. - Pedig ezzel dicsekedhetnél. Talán még barátokat is gyűjthetnél, vagy esetleg piros pontokat magadnak másoktól. - Azért abban volt valami, hogy mi minden lehet, amiben esetleg tehetséges, de senki nem tud róla igazán.
- Nem vagyok túl büszke rá, de ez van. - Szünetet tartottam és felvetésére csak felhorkantottam. - Hát nem hiszem, hogy jól jártál volna velem. - Annak idején, mikor ő a háborúját vívta én még csak küszködtem a ténnyel, hogy talán az erőmre ítéltettem. Nem sokat ért volna egy szó szerint még kezdő boszorkánymesterrel az oldalán. De nem azért vagyunk itt együtt, hogy megismerjük egymás eredettörténetét.
 

Feszülten szívtam magamba némi oxigént, ahogy elkezdte fejtegetni, hogy valójában nem is a démonvér miatt voltam és vagyok olyan, amilyen. Részben talán igaza volt, részben viszont egyáltalán nem. Valentine már a születésem előtt megpecsételte a sorsomat, mikor démonvért juttatott anyám méhébe. Belém. Már ott… ott vége volt mindennek. Nekem. Az életemnek. Az már csak hab volt a tortán, amit ezt követően csinált. Az egész életemet szétszedte, apró darabokra szakította, s engem is elvakított a gyűlölettel anyám iránt, vagy épp mindenki más iránt. Egyetlen egy személyben bíztam túlontúl sokáig is… a tulajdon húgomban. Mindig úgy éreztem, hogyha valaki, akkor ő majd úgy fog szeretni, ahogyan senki más nem volt képes. De tévedtem. Nem ő volt a fény az életem sötétségében, hanem sokkal inkább más. De őt is elnyelte a sötétség. Talán annak, akinek születése előtt megpecsételik a sorsát, kár küzdenie. Elbuktam ott, mikor megfogantam.
- Úgy beszélsz, mintha mindent tudnál – Jegyeztem meg a szemeimet forgatva, de végül bólintottam. – Valentine kegyetlen volt és engem is azzá tett. Küzdhettem volna ellene, de nem igazán akartam, hiszen csak ő volt jelen az életemben. Bár a nevetséges az egészben, hogy olykor még őt is meg tudtam félemlíteni – Elmosolyodtam negédesen, majd a lányra nézve oldalra döntöttem a fejemet. – Valójában sosem szeretett, csak egy eszköz voltam a gonosz kis játékában. Ez lett a szerepem… általa. Avagy miatta. – Vállat vontam. Egyáltalán nem bántam semmit, amit tettem. Semmit.
A továbbiakra a számat húztam, majd mikor arra utalt, hogy valaki másra vágytam mindig is, kissé meglepődtem.
- Mégis kire? – Bukott ki belőlem öntudatlanul, de aztán beugrott egy arc. Egy név. Nem, rá semmiképpen sem vágyhattam. Vagy talán részben. – Nem. – Vágtam rá a saját gondolataimra, nem is Lunának, aki nagy eséllyel nézhetett őrültnek is, amiért magammal társalgok. A fejemet ráztam. – Sosem vágytam rá. – Szögeztem le újra, majd megköszörültem a torkomat. Nekiláttam a főzésnek, abba temetkeztem némileg bele.
- Egérré változtatsz? Vagy netán egy csúnya békává? – Kérdeztem vissza somolyogva, de a válaszára, miszerint nem is tudta, hogy értek az ilyesmihez, biccentettem. – Sok dolog van, amiről sem te, sem más nem tudhat.
Felvontam a szemöldökömet, majd a pultnak dőlve összefontam magam előtt a karjaimat, így hallgattam végig a boszorkánymestert. Érdekes volt, amiket mondott.
- Élő fáklyává? Miért is nem ismertelek meg előbb – Nevettem fel halkan. – Ezzel a habitussal tökéletesen beleillettél volna a seregembe. Vagy talán lehettél volna a jobb kezem, Amatis helyett – Ezen elgondolkodtam, majd egy kisebb sóhaj után visszatértem a főzéshez, hogy befejezhessem. A tésztát kellett már csak a forrásban levő vízbe rakni, s ezután már csak percek kérdése volt, hogy végre ehessünk.

Nem tudom, hogy ki más lehetne a megfelelő erre a feladatra, ha nem az a srác, aki családokat mészároltatott le démonokkal, amikor Idrisben hatástalanította a védőtornyokat. Akárki, akármit mond a démonvér nem tesz feltétlenül kegyetlenné. Az én ereimben is ott kering, hiszen az apám egy nyamvadt démon volt és tettem szörnyűségeket, de nem azért, mert képes voltam rá, hanem mert úgy döntöttem, hogy meg akarom tenni.
- Édes, hogy még mindig a démonvért használod kifogásnak. A szadista hajlam az apádban is ott volt, nem? Ő is egy zakkant őrült volt, aki mindenre képes lett volna a céljai érdekében és ez alól még a saját gyermekei sem voltak kivételek, nemde? - Lehet, hogy az én apám is egy démon és lehet egykoron angyal volt, de szerintem éppen okkal bukott el végső soron. Arról meg igazából már teljesen felesleges beszélni, hogy engem nem Ő nevelt fel. Így nem tudta volna rám ragasztani a mocskos szokásait. Sebastian esetében azonban ez a helyzet egy kicsit más volt. Tekintve, hogy ő igen csak az apjával nevelkedett, aki egyáltalán nem bánt vele kesztyűs kézzel, ha minden igaz.
- Aztán látod, hogy mi lett a vége. Nem sokáig tartottad a kezedben, mert talán nem értékelted azt eléggé. Esetleg valami másra vágytál mindvégig.. Vagy valaki másra. - Mondhatni nyílt titok, hogy szerencsétlen oda volt a húgáért. Meg, ahogy hallottam ő is okozta végső soron a halálát és csak egy másik vöröskének köszönheti az életét. Milyen szomorú már, meg lehangoló de komolyan. Annyira kergette a húgi szoknyáját, hogy közben elveszítette mindazt, amivel komoly változásokat is elérhetett volna. Egy kész hadsereg, amely csak hozzád hűséges? Egyszerre veszélyes és lenyügöző.
- Ugyan! A testi épséged koránt sem érdekel annyira, mint a konyhám épsége. - Persze könnyedén renoválhatom és őt azért mégsem lenne olyan könnyű pótolni, de kegyetlenség vagy sem, nekem mégis jobban hiányzott volna azt hiszem a konyhám berendezése, mint a srác maga. Hiszen már annyira az idegeimre jár, hogy ezen meg sem kellene lepődni.
Felvont szemöldökkel néztem rá, amikor felém nyújtotta a kanalat. - Ha összekened az orromat, akkor nagy bajban leszel. - Óvatosan közelebb hajoltam, hogy megkóstoljam a szószt és hálás voltam, amiért nem a képemre kente az egészet. - Nem is tudtam, hogy értesz a főzéshez. - Persze alig tudtam róla bármi személyeset, mármint azokon kívül amelyek legendaként terjedtek el róla.
- Ahhoz az emberhez beszélsz, aki egy családokat lemészárló támadást segítő alakot bújtat és néhanapján, amikor rossz passzban van élő fáklyává varázsolja az embereket. Nem hiszem, hogy én vagyok az, akinek bárki felett is ítélkeznie kellene. - Lehet, hogy egykoron nagyon vágytam az emberlétre, hogy sosem használom az erőmet. Rengeteg minden változott azóta már. Mintha teljesen kicseréltek volna. Talán már a másfél évvel ezelőtti énem sem ismerne már fel engem. Vagy undorodna attól, amivé váltam.
 

Lehet igaza volt, talált volna másvalakit erre az igazán izgalmas és veszélyes feladatra, de nyilvánvalóan oka volt annak, hogy mégis engem keresett fel. Az, hogy én nem pont úgy viselkedtem, ahogyan ő elvárta, az csak egy kellemetlen kis velejáró volt a dologhoz.
- Hm. – Először csak ennyit tudtam hozzáfűzni a hosszú monológhoz, majd sóhajtottam egy aprót. – A kegyetlenségem. A démonvér… - Nyugtáztam magamban, majd félrepillantottam gondolkozva. Úgy tűnt, Luna nincs tisztában azzal, hogy mi is történt velem. Először is az, hogy Elowen áldozatának hála megszűnt csörgedezni az ereimben a démoni vér, majd pedig azt, hogy egy részét időközben mégis visszakaptam. A kettősség ezért is volt ott bennem. Már nem pontosan ugyanaz voltam, mint akit Luna nagy eséllyel óhajtott, de nem kötöttem az orrára. Másrészt én sem tudtam, ki is vagyok jelenleg. Ezért is toporogtam egy helyben, holott más esetben már vagy 100 lépéssel előrébb is lennék.
A szemem sarkából néztem újra rá, majd felvontam a szemöldökömet. Nem tudom, miért, de úgy éreztem, mintha a szívembe markolt volna valami a szavai hallatán. Nem is értettem, mi a fene van. Vagyis… oh, de.
- Fogd be inkább. – Ejtettem ki élesen a szavakat. Nem volt kedvem hallgatni ezt a maszlagot, azt, hogy semmim sem volt és így tovább. – Mindenem megvolt. Hatalom, a sötét árnyvadászok… démoni szövetségesek. Mind az enyém volt. Ne mondd hát nekem azt, hogy semmim nem volt, ami a sajátom lett volna! Ez… mindez az volt! – Kissé talán erélyesebbre, vagy épp hangosabbra sikerült néhány szó, mondat, de nem bírtam leállni. A démoni énem tombolt bennem és ki akart volna törni, újra, mintsem régen, de aztán elnyomtam. Luna a legkevésbé sem ártott nekem, az, hogy volt néhány keresetlen szava hozzám… mindegy is. Mélyen szívtam magamba a levegőt, majd megígértem neki, hogy holnap elkezdek intézkedni, avagy megpróbálok.
- Kedves, hogy aggódsz a testi épségemért, de nyugi, nem robbantok fel semmit. Ennyihez még én magam is értek, mint a főzés – Vontam vállat hanyagul, majd nekiláttam felvágni a hozzávalókat, raktam oda forrni vizet a tűzhelyre és így tovább. Aztán a szósznak álltam neki, fűszereztem, ízesítettem, majd belenyaltam. Nekem ízlett, de elnéztem Luna felé. Ha már azt mondtam, hogy kettőnknek csinálom, azaz nem csak magamnak… nos…
- Kóstold meg – Fordultam felé egy kanállal, amire raktam a szószból és a szájához emeltem. Őt kezdtem figyelni, némileg gondolkodva.
- Megértem, ha nem tudsz bennem bízni és csak ideiglenesen viselsz el. Nyilván te is gyűlölsz mindazért, amit tettem, nem igaz? Ugyanakkor nem az vagyok, aki azokat elkövette. Csak részben. Ha újabb háború lesz, az már nem a Klávé miatt lesz, hanem önmagam miatt és Elowenért – Fogalmam sincs, mi ütött belém, hogy elkezdtem neki magyarázni ezekről a dolgokról. Bár talán az motivált, hogy tudtam, úgysem beszélne ezekről a dolgokról senkinek. Legalábbis úgy tűnt, nincs túl sok ember, akire számíthatna, vagy aki tehetne bármit ellenem. Elemeltem tőle a kanalat, amennyiben már nem volt rá szüksége, aztán ha nem felelt meg neki, még ízesítettem és ezután folytattam a teendőket. A víznek még forrnia kellett, így egyelőre más dolgom nem is akadt végül.

Koránt sem rajongtam azért, hogy ennyire kényelembe helyezte magát nálam. Mármint persze szükségem volt a segítségére, de kettőnk közül neki volt jobban az enyémre. Nem igazán tudta volna meghúzni magát máshol, úgyhogy velem mondhatni az Isten lábát fogta meg. Mégis úgy csinál, mintha ő tenne nekem teljes mértékben szívességet, miközben ez távolabb sem állhatna a valóságtól.
- Kedvesem, hidd el nagyon sokan vannak, akik nem akarják, hogy egy bukott angyal a földön járjon és biztos találnék a helyedre valakit. Téged mindössze a kegyetlenséged miatt választottak meg elsőnek, úgyhogy kérlek szépen, hogy ne csalódjak benned, mert akkor nem én fogok a vesztes oldalon állni. - Lehet, hogy tényleg azt hitte, hogy mérhetetlenül fontos volt a számomra, de az igazság az, hogy azért álltam mellé, mert ismertem a szadista hajlamait nem egyszer hallottam róla történeteket és, ha elérhetem, hogy az apám szenvedjen, ne csak pusztán a pokol rabjává váljon, akkor egyértelműen ezt fogom választani ahelyett, hogy szende szüzekkel mennék egy olyan háborúba, amit csak kemény kézzel lehet megnyerni.
- Nagyon sajnálom, hogy nem érted a fogalmát annak, hogy becsüld meg azt, ami van. Talán azért, mert igazán sosem volt semmid, amit sajátodnak nevezhettél volna, nem? - Persze talán kegyetlen húzás a részemről, de ugyanakkor kétlem, hogy nagyon lenne lelke, amibe bele tiporhatnék. Maximum felhúzom, mint egy kisautót aztán kiadja magából a kis gyerekes hisztijét és minden megy tovább a maga medrében. Ez a hely az otthonom lesz. Leginkább azért, mert Alesea emléke így bennem élhet és ezért is gyűlölöm, amiért ennyire figyelmetlen mindennel kapcsolatban.
- Kíváncsian várom a fejleményeket. - Nem tudom, hogy pontosan mit is fog elérni, vagy mire fog jutni, de az, hogy kidugja innen az orrát és az én érdekemben, már határozottan jól hangzott. - Ha nem haragszol ezt felügyelném, mielőtt még felrobbantanád a konyhámat. - Azzal felhúztam magam a konyhapultra és onnan kívántam végignézni, hogy mégis mihez fog kezdeni. Valahogy nem néztem ki belőle, hogy annyira a konyhába való személyiség lenne. Viszont már kezdem megszokni, hogy az emberek akarva-akaratlanul is meglepnek minket.