Feszülten fürkésztem az arcát, bár kívülről ez nem látszott. Még mindig sikerült elrejtenem, mi is zajlott bennem tulajdonképpen, aminek azért fölöttébb örültem. Az, hogy furcsa kettősség volt bennem, nem akadályozott sok dologban.
- A fenyegetőzéssel hidd el, egyikünk sem megy semmire. Ha feladsz a Klávénak, akkor a nyakadon marad a démon apád. Rajtam kívül úgysem segítene senki egy ilyen volumenű feladatban, Luna Hellfire – Végigmértem lassan, felszegve az állam, s magabiztosan ejtve ki a szavakat. Nem hagyhattam, hogy felülkerekedjen rajtam. Nem hagyhattam, hogy a furcsa kis szövetségünk felbomoljon. Szóval igen, el kellett kezdenem dolgozni is a kapott feladaton, s meg is akartam tenni, de nem szerettem a sürgetést. Mindent a maga idején, a jó helyen kellett intézni. Nem csak úgy a levegőben, legfőképpen azért, mert jelenleg nem volt túl sok segítségem. Nem tudtam, ki számíthatok. A sötét árnyvadászok már nem hozzám voltak hűségesek, hanem Elowenhez; mármint talán akadt néhány, aki még engem pártolt, de ritkaság számba ment.
- Nem tudom, miért félted annyira az otthonod, mikor apád örökségével két pillanat alatt helyre is tudsz hozni mindent, de azt hiszem, ez nem is az én dolgom – Vontam vállat, utalva a mágiára, amit Leviathantól kapott. Az, hogy nem válaszolt végül a kérdésemre, azaz nem avatott be a dolgokba, nem lepett meg, ugyanakkor nem is bántam.
- Rendben van, elnézést, amiért kíváncsiskodtam – Ironizáltam, majd halványan rámosolyogtam. – Holnap elmegyek, megpróbálok megmozgatni néhány követ, vagy épp sziklát az érdekedben. Kívánj szerencsét. Most pedig… - A hűtőhöz indultam, majd kinyitva elkezdtem nézelődni benne valami étel után. Azaz sokkal inkább hozzávalókat kerestem. – Főzök valamit. – Úgy értettem neki és magamnak, bár ha nem kért belőle, megértettem, ahogyan azt is, ha végül nem akarta, hogy a konyháját „tönkretegyem”. De ha esetleg engedélyt adott a mutatványomra, akkor néhány hozzávalót kiszedve a pulthoz léptem és nekiláttam készíteni valami vacsorának valót.
Elég sok dolgot meg kellett tanulnom az évek alatt, szóval igen, képes voltam rá és nem is főztem olyan borzalmasan. Nekem legalábbis megfelelt, ha épp nem mással csináltattam meg, amit akartam.

Őrültségre készültem ez nem volt kérdés. Ezért is volt szüksége a terv végrehajtásához legalább ugyanannyira őrült személyre. Ez pedig jelen helyzetben most Sebastian volt. Szükségük volt egymásra. Lehet, hogy amit kér az lehetetlen, de legalább megpróbálja. Nem akarja, hogy Leviathan a földön legyen és habár nincs akkora hatalma felette, mint egykoron az anyjának, de valamit azért mégis csak tehet annak érdekében, hogy a démon visszatakarodjon oda, ahol eddig töltötte idejét. Egyáltalán mégis mi az, ami miatt ennyire elkezdte szeretni hirtelen a földi életet? Hiszen megtaláltuk Alesea gyilkosát mégsem hajlandó semmit nem tenni ellene, mert egyszerűen fél bemocskolni a kezét. Egyszerűen nevetséges. Ilyen puha pöcsként viselkedhet a Pokolban is.
- Látod? Ennek is inspirálnia kellene téged arra, hogy úgy viselkedj, mint aki nem azért van itt, mert övé az egész placc. - Még mindig enyém ez a hely, habár nem lenne az enyém, ha nem lenne Sera. Neki köszönhetek sok mindent, de Alesea halála után már nem tudok olyan könnyedén a szemébe nézni, tekintve, hogy ő állított le engem, hogy ne kezdjek el embereket sütögetni. Sötét útra léptem, erre még Sebastian is itt van plusz bizonyítéknak és nem tudnék a szemébe nézni annak az embernek, aki egykoron megmentett engem és a testvérem a biztos haláltól.
- Szóval, ha szépen viselkedsz, akkor nem lesz neked sem, nekem sem bajunk és ha mindenek vége van mindenki megy a maga útján. De tartom magam ahhoz, ha nem tudsz nem vadállat módjára élni, akkor nem lesz itt maradásod és jól jegyezd meg, hogy én még türelmes voltam veled. - Nincs kihez forduljon, hiszen ha lenne, akkor most nem itt töltené az idejét. Milyen kegyetlen a sors. Akik képesek lettek volna tűzbe menni érte.. Őket áldozta fel elsőként és most teljesen egyedül maradt az én hangulatomra utalva.
- Nem számít, hogy mégis miért akarom megtenni. Te sem magyarázkodsz, a te terveidet illetően így nem hiszem, hogy nekem is kellene. Az ok mögötte nem befolyásolja a tényt, hogy meg kell tenni. - Nem tudom, hogy miként fogja elérni, hiszen a kapcsolatai eléggé megfogyatkoztak, legalábbis olyanokhoz, akik befogadnák lelkiismeretfurdalás nélkül, vagy anélkül, hogy szüntelen rettegnének, majdnem nulla. De talán a démonok között még képes lesz elérni valamit, de ha kiderül, hogy egy rakás szerencsétlenség kidobom egyenest a kukába.
 

Ejtettem egy grimaszt a szavaira. Nem csak őt, de voltaképpen senkit sem vettem emberszámba, hiszen ők se vettek engem semmibe sem… sőt, mindenki boldog volt, hogy eltűntem, avagy meghaltam. Hiszen tudtam, miféle pletykák keringenek. Az áldozatom, amivel Elowent akartam megmenteni, végül káoszba torkollott. Részben. Hiszen volt jó oldala: visszanyertem egy részemet. A rossz oldala az volt, hogy úgy éreztem, a jó énem küzd a rossz ellen… hiszen démonvér nélkül jó voltam. De visszakaptam. Szóval… most mégis mi van? Nem tudtam, ki vagyok. De célom az volt, tervem kevésbé. Sóhajtottam egy nagyobbat, aztán összefontam magam előtt a karjaimat, így hallgatva tovább a boszorkánymestert.
- Ha ezt elintézem, akkor továbbra is elszállásolsz? Apropó. Ugye nem azt tervezed, hogy miután segítettem, feladsz az árnyvadászoknak? Hiszen nyilván addig védesz, amíg segítek, de… - Felvontam a szemöldökömet. Nem volt meglepő, hogy némileg bizalmatlan voltam. Mondhatni, magamból indultam ki. Számtalan alkalommal ígértem meg bármit másoknak, amíg a segítségemre voltak, de amint nem vettem hasznukat, egyszerűen félreállítottam őket. Nem volt kizárt, hogy Luna is ezt tervezi. S még csak nem is haragudhattam érte rá, nem igaz? Én voltam a rosszfiú.
A továbbiakra csak érdeklődve figyeltem őt, de nem igazán vettem komolyan a fenyegetését. Ha igaz, amit az előbb mondott, akkor nem sok ember van, aki hajlandó és/vagy akar segíteni a démon problémáján.
- Miért is akarod ennyire ellehetetleníteni azt a démont? Mit ártott neked? – Komolyan érdekelt, még ha ez nem is látszódott rajtam. – Úgy értem, ok nélkül nem akarnád a pokolra száműzni. Nyilván nem lesz egyszerű mutatvány, hisz nem tudom, Lilith mit kér cserébe ezért… - Legalábbis tudtam, hogy csakis őt kereshetem fel egy ilyen kéréssel, s nem volt kedvem eladni a lelkem az „ördögnek”. Mármint, nem óhajtottam a befolyása alá kerülni… már úgysem jelentettem neki olyan sokat, miután Elowen lett az ő új… lánya. Egyébként milyen szép, hogy lecserélhető az ember, nem igaz?

Türelmes személy vagyok. Na, jó azért ez egy erőteljes túlzás, mert elég lobbanékony is a természetem ez pedig nem igazán függ össze azzal, türelmes lennék. Persze egy darabig igen, de aztán olyan vagyok, mint egy fáklya, amit lángra lobbantottak és nincs, ami el tudná oltani. Az pedig, hogy ennyire nincs rám tekintettel egyértelműen a legrosszabb oldalamat hozza előtérbe.
- Úgy tűnik, hogy mégis szükségem van ilyen eszközökre, mert máskülönben nem vagy hajlandó még csak emberszámba venni sem engem. - Morogtam, miközben szinte felállt a hátamon a szőr az egész kupitól, amit felhalmozott már itt.
- Azt hiszem eléggé egyértelmű. Elég sok mindenhez értesz, talán még valamit számítasz Lilith-nek is most, hogy már újra démonvér kering az ereidben, úgyhogy örülnék, ha lenne megoldásod a Leviathan problémámra. Szeretném, ha soha többé nem tudná elhagyni a poklot. - Lehet, hogy valamennyire hasznomra volt, hiszen legalább már tisztában vagyok azzal, hogy mégis ki ölte meg a nővéremet, de azon túl nem kifejezetten volt segítőkész leginkább azért, mert majdnem azóta nem is tudom, hogy hol van. Bár tény, hogy a saját utamat próbáltam járni a bosszú terén, mert ő inkább ölbe tett kézzel várta volna a "tökéletes" pillanatot.
- Most utoljára összepakolok, de ha még egyszer csak egy papírzsepit látok a földön és esküszöm, hogy repülsz. - Persze azért gondoskodnom kellene arról, hogy ne kerüljek bajba, hogy eddig itt rejtegettem, de emiatt majd akkor fáj a fejem, ha odaérünk. Addig már annak is örülnék, ha lenne valami tervünk arra, hogy miként tegyük el láb alól Leviathan-t ő pedig miképpen tudja már összeszedni magát és nem rajtam élősködni.
 

Talán egy részem tudta, hogy normálisabban kellene viselkednem, hisz mondjuk ki: nem voltam a helyzet magaslatán. Mondhatni elvesztettem a hatalmamat, a királyságom trónján éppen más csücsült, nekem pedig nem volt sem seregem, sem szövetségeseim, egyszóval: semmim sem volt. Így hát meg kellett volna becsülnöm ezt a boszorkánymestert, aki befogadott, cserébe azért, hogy segítek neki ebben-abban. Voltaképpen fogalmam sem volt, miben reméli a segítségemet, de sejtettem, hogy fontos lehet, ha épp hozzám fordult miatta. Ingattam némileg a fejemet, mikor kinyitotta újfent a száját és dalolni kezdett, mint egy sirály… oké, ez nagyon vicces hasonlat. De egy kicsikét tényleg arra emlékeztetett. Vagy a varjúra. Egy károgó varjúra. Atyaég, azt hiszem, agyamra ment az a hosszú bezártság, azon az elhagyatott helyen, ahol kb. valóban csak a madár járt… Gyengén ráztam meg a fejemet, hogy a lányra tudjak figyelni. Tudtam, hogy igaza van; senki sem fogadna be, de ő megtette és… igazából miért is?
- Nem kell a fenyegetőzés, Luna – Ejtettem ki halkabban a szavakat. Tudtam, hogy képes lenne rá, de nem hittem, hogy elfajulnának odáig a dolgok.
- Igazad van, beszélnünk kellene. Elmesélhetnéd, hogy miben is számítasz pontosan a segítségemre. Elkezdhetnénk azon dolgozni. – Komolyan kezdtem figyelni őt. Mivel a démonméreg mellé már szorult némi emberség is belém, így ezúttal nem csak hazugság, avagy időterelés kapcsán akartam a segítségemet felajánlani neki, hanem valóban megtettem volna, amit kér. Kivétel a házimunka. Azt intézze el varázslatokkal, elvégre képes rá, nem igaz? Ne engem ugráltasson.

Tisztában voltam vele, hogy ez elméletileg, még jobban kiemelve elméletileg ez az egész alku kölcsönösen előnyöket hozhat el nekünk, de egyre inkább kezdett az idegeimen táncolni a srác. Nem tudom, hogy volt képes egyáltalán bármit tervezni egy ilyen káoszban. Bár tény, hogy a tervei között leginkább az szerepelt, hogy káoszt és pusztítást hozzon a világra legalább úgy, mint a saját lakásomra. A legrosszabb az egészben, hogy az egésszel semmit nem tudok kezdeni, pedig nagyon, de nagyon szeretnék. Mondjuk kidobhatnám és kereshetnék mást a szerepére, mert biztos vagyok benne, hogy találnék valakit, akinek elege lenne Leviathan-ból annyira, hogy legalább ugyanannyira el akarjon vele bánni, mint én. Kétlem, hogy én lennék az első és egyetlen, akinek keresztbe tett.
- Ugye tisztában vagy azzal, hogy rajtam kívül nem igazán találnál olyan személyt, aki mindazok után, amit műveltél még lenne annyira hülye, hogy befogadjon? Nem tudom, hogy miért rajongsz ennyire a káoszért, de nem is érdekel, viszont a lakásban nem tűröm el, úgyhogy szedd össze magad, vagy ott landolsz a következő pillanatban egy portálon keresztül, ahol nagyon nem szeretnél. - Lehet, hogy még csak rövid ideje kezdett el érdekelni a saját mágiám, de attól még elég jól belejöttem, hiszen ez volt az én mentsváram. Elfogadtam, hogy nem vagyok ember bármennyire is szeretnék az lenni. Az egyszerűség nem tartozik bele a hétköznapjaimba, hiszen több, mint egy évszázadot tölthettem a nővéremmel és még ez sem volt elég vele.
- Szóval vagy összekaparod magad és leteszel valamit az asztalra, vagy a partnerségünknek ezzel itt vége. - Nem félek tőle bármennyire is szeretné. Kettőnk közül, aki fölényben van az most én vagyok és nem fordítva. Úgyhogy jó lenne, ha végre megértené, hogy hol is a helye. Mert a türelmem koránt sem véges, mint azt Ő gondolná. Persze tudok türelmes lenni, de amikor valaki ennyire tesz magasról az elveimre, azt koránt sem tudom olyan könnyedén lenyelni.
 

Nem tudtam eldönteni, hogy jól alakult-e az életem, avagy sem. Démonvér nélkül az életem semmit sem ért, üres voltam, s mégis megannyi érzés tombolt bennem. Még emlékeztem rá. Igen, emlékeztem rá, mennyire aggódtam Elowenért, s mennyire… mennyire meg akartam Őt menteni. Önmagától, a sötétségtől, a tehertől, ami alatt tudtam, hogy összeroppanna. Bár az elképzeléseimhez képest jól bírta a „kiképzést”. Talán… a sötétség mindig is benne volt.
Töprengve nyúltam el a kanapén, s ott időztem hosszú perceken át, majd a konyhában kötöttem ki. Szomjas voltam… szükségem volt egy pohár vízre. Egészen otthonosan mozogtam már a lakásban, mert… nos, igen. Egy ideje beköltöztem az egyik kis boszorkánymesterhez abban a reményben, hogy kölcsönösen segíthetjük egymást, avagy inkább ő engem. Egyelőre az is pont megfelelt, hogy szállást nyújt nekem és menedéket. Itt nem találhattak rám, s egyelőre jól is esett ennyire „nem létezőnek” lenni. Hiszen a háború óta… senki sem tudta, mi van velem. Lehunytam a szemeimet, s újból visszaidéződött bennem az, ami akkor történt.
A legfontosabb momentuma az egésznek az volt, mikor… a sötétség visszatért belém. Mintha újra „otthon” lettem volna. Újra irányítani tudtam önmagamat, legalábbis úgy éreztem. Emlékeztem Elowenre, arra, hogy feláldoztam volna magamat a megmentéséért… azáltal, hogy vele együtt halok meg. Beleillett ez egy szánalmas szerelmes sztoriba is, ami őszintén szólva – nem én voltam. De úgy tűnik, az emberi érzések túl vannak értékelve. Elködösítik az ember ítélőképességét és olyasmire késztetik, amire amúgy nem lenne képes. Azaz, amit soha az életben nem tenne meg.
Apropó… mintha hasonlót mondtam volna Elowennek, csak pont, hogy a sötétségre, a démonvérre vonatkozóan. Talán minden befolyással van mindenre. Nem csak az érzelmek… hanem mi magunk.
Még tovább gondolkodtam volna, ha nem ordít bele a békés csendbe Luna. Összerezzentem, de nem mozdultam, hanem csak figyeltem, miként a víz lassan a pohárba folyik, miközben teljesen nyugodtan vártam, hogy Luna tovább magyarázzon, amiről csak akar. Nem is kellett sokat várnom rá… nem is tudom. Úgy viselkedett, mint az anyám, akinek soha nem kellettem. Irónikus volt. Felpillantottam rá, majd felvontam az egyik szemöldökömet. Elzártam végül a csapot a szabad kezemmel, majd a pultnak dőltem lazán, így fordulva teljesen felé.
- Tudod, Luna… csak annyi a bajod, hogy nem látod át a káoszt. De ezt idővel majd megtanulod. – Kortyoltam a vízből, majd oldalra döntöttem a fejemet, így fürkészve tovább őt.
- Miért, netán neked van valami terved? Felhoznád a pasid? Engedélyt kérsz tőlem? Vagy csak jelezni óhajtod, hogy szívódjak fel, mert nincs kedved tovább elszállásolni? – Vontam fel a szemöldökömet, majd kissé szúrósan meredtem rá néhány pillanatig. Ugyan a sötétség egy része visszatért belém, nem voltam ugyanaz, aki régen. Nem is tudom, talán már én magam sem tudtam igazán, ki és mi vagyok. Egy jellemtelen akárki a tömegből, vagy egy pusztító, démonméreggel megáldott gyermek…?

Kezdett betelni a pohár. Habár tudom jól, hogy miért is mentem bele ebbe az alkuba, azért annak a körülményein nagyon szívesen változtattam volna. Valószínűleg még ezerszer meg fogom bánni, hogy őt befogadtam és a saját lakásomban rejtegetem, amikor nem tűnik el éppen szó nélkül, vagy zavarom el különleges pillanatokra vágyakozva, de jelenleg a legnagyobb problémám az a káosz, amit mindenütt maga mögött hagy. Persze az egész nem telne bele többe, mint egy csettintésbe helyrehozni, de már igen csak erős bennem a késztetés, hogy kidobjam őt az ablakon.
- SEBASTIAN! - Ordítom el magam, amikor már a második kupac ruhájában esek majdnem hasra arról nem is beszélve, hogy jó néhány pizzás doboz is elterül mellette. Hogy a fenébe volt képes egy ilyen rendetlen ember összehozni egy olyan tervet, amely kis híján porig rombolta a világot, amit egykoron ismertünk? Bár az már határozottan megmagyaráz mindent, hogy közben azért sikerült neki elbuknia, de talán mégsem akkora szerencsétlenség, mint mások hiszik. Legalábbis nagyon remélem, mert akkor készíthetem a bohócjelmezem, hogy voltam olyan hülye, hogy elhittem most más lesz és tényleg sikerülni fog a terve.
- Elmondanád kérlek, hogy mégis miért kell úgy élni, mint egy disznónak? - Összefonom a karomat magam előtt, miközben rámeredek. - Tudod az alku koránt sem tartalmazta, hogy ilyen förtelmes lakótárs leszel szóval igazán összeszedhetnéd magad, mert kezdelek unni. - Természetes, hogy a konyhában találom meg. Az is csoda, hogy most egész tűrhető állapotban van. Nem tudom, hogy mi a fene ütött belé, hogy megbolondult, vagy esetleg agyára ment az, hogy újra démonvér tombol az ereiben. Nem tudom, de egy biztos, hogyha nem szedi össze magát, akkor én fogom kirepíteni az ablakon alku ide vagy oda aztán talán még leszek kedves szólni az árnyvadászoknak is, hogy mégis melyik kukában találják az elveszett kis árulójukat.
- Szóval akkor van mára valami terved azon kívül, hogy még nagyobb kuplerájt csinálj? - Hülye kérdésre valószínűleg hülye választ fogok kapni, de már kezdek örülni azoknak a perceknek, amiket a munkahelyemen tölthetek. Lehet, hogy sok az idióta, a bunkó paraszt, de legalább kidobhatom őket onnan könnyűszerrel mindenféle bűntudat nélkül.