Hunyorgatva bámultam a reflektor fényeit, melyek bevilágították a színpadot, közben pedig Eric újabb felvezető szövegét hallgattam. Borzasztóan reméltem, hogy az előző szám után végre befejezhetjük a koncertet, de nem így lett, nekem pedig nem volt választásom, bár rosszul éreztem magam. Szédültem, és forgott velem a világ. A fények összemosódtak előttem az emberek vonalaival együtt. A hányingerről sikerült elterelnie a figyelmemet annak, hogy a viszonylag megfelelő hőmérséklet ellenére a másodperc törtrésze alatt levert a víz. A gyomrom kavargására azonban igy is sikerült felfigyelnem időnként, ezzel párhuzamban pedig éreztem valami fémes ízt a számban.
Minden erőmmel azon voltam, hogy a zenére koncentráljak, valamint az ujjaim mozgására a gitár húrjain. De bárhogy is erőlködtem, úgy éreztem, nem bírom tovább, a zene azonban csak dübörgött körülöttem. Kirk csodálkozó pillantását éreztem magamon, én viszont csak a közönséget fürkésztem. Nem tudom, miért, de Isabelle-t kerestem a tömegben, helyette azonban csak a sötét miatt fehéren világító arcok tengere nézett vissza rám. Hirtelen eszembe jutott az első éjszaka, amit a Dumont Hotelben töltöttem, az addigi hányingerem pedig átalakult gyomorszorongatóvá és fájdalmassá. Akkor ért el a mélypont. Hátratántorodva eresztettem el a gitárt és szinte úgy szabtam le szíját a vállamról. Minél előbb el akartam tűnni onnan, így egy pillanatot sem vesztegetve tovább Matt mellett berontottam a függöny mögé, ahol hányni kezdtem - pontosabban csak szerettem volna, hiszen a gyomrom üres volt.
A falnak vetettem hátam és hideg tenyerembe temettem arcom, ami furcsa volt. Hetek óta nem éreztem se hideget, se meleget, abban a pillanatban mégis olyan volt, mintha láztól égnék. Ez pedig megrémített. Fogalmam sem volt, mi történik velem.
Szinte fülemben zúgtak Jace szavai, elnyomva a függöny túloldalán dübörgő koncert hangjait; vámpír vagy. A vér nem étel számodra. A vér... az vér. Ekkor eszembe jutott az is, hogy mindennek oka az lehet, hogy egy csepp vért sem ittam az elmúlt órákban. A szomjúság és az éhség fogalma ennek ellenére távoli emlékként hatott abban a percben. Ez már többről szólt. Olyan volt, mintha egyenesen haldokolnék.
Ahogy a vészkijárat felé haladtam, próbáltam bebeszélni magamnak, hogy mindennek csak a stressz és az idegesség az oka. Ez valahogy kényelmesebbnek tűnt. Abban reménykedtem, hogy a kinti, klub mögötti hűvös levegő jót fog tenni nekem, és kitisztítja a fejem.
- Simon - hallottam meg a nevemet egy törékenynek tűnő lány hangján.
- Most nagyon nem érek rá, Mo - mondtam, miközben lepillantottam a hang tulajdonosára. Maureen volt az.
- Csak le akartalak fényképezni a telefonommal - kezdett magyarázkodni kissé idegesen, ami már csak az alapján is feltűnő volt, hogy a haját kezdte füle mögé igazgatni zavartan. - Hogy megmutathassam a barátaimnak. Oké?
- Jó - bólintottam rá végül, ami hatalmas hülyeség volt. Lüktetett a fejem, és nem lettem jobban attól, hogy magam mögött hagyhattam a benti közeget. Mégis úgy éreztem, a bandának nincs túl sok rajongója, és ezt az egyet is ostobaság lett volna elmarni magunk mellől. - Rendben, fényképezz csak.
Maureen habozás nélkül, boldogan emelte fel a telefont, hogy csinálhasson rólam egy képet, miközben én persze minden erőmmel próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra.
- Most egy közös képet? - Időm sem volt válaszolni a kérdésre, mert pillanatokon belül mellém lépett, oldalamhoz simulva. Megéreztem az epres rúzs illatát, aztán azt a minden szagot elnyomó édeskés vért, ami az ereiben lüktetett. Maureen felnézett rám és elmosolyodott. Nyakán kék ér duzzadt, és a lány minden egyes lélegzetvételével rándult is egyet. Képtelen voltam levenni róla a tekintetem. Úgy vonzott, akár a mágnes.
- Mosolyogj! - Hallottam meg egy parancsoló, mégis vidám hangot, ami épp elég volt, hogy kicsit elterelje a figyelmem. De sajnos nem elég sokáig.
Éles, szúró fájdalmat éreztem, ahogy szemfogaim előbújtak a helyükről, hogy aztán alsó ajkamba mélyedjenek. Ez után pedig olyan gyorsan történtek a dolgok...
A vérszomjam miatt képtelen voltam a józan eszemmel gondolkozni. Megfogtam a lány derekát, majd egy erős rántással húztam még közelebb magamhoz, majd szemfogaim a nyakába mélyesztettem átszakítva bőrét. A telefon kirepült a kezéből, torkát pedig egy rövid sikkantás hagyta el, mely átszakította az éjszaka csendjét körülöttünk. A bentről szűrődő tompa zaj pedig arra utalt, hogy a koncertnek még nincs vége. Nem volt mitől tartanom.
A lány vére nem volt fogható semmihez. Bódító ízével képtelen voltam betelni, épp ezért szorítottam továbbra is magamhoz a lányt minden próbálkozása ellenére. Egy idő után - magam sem értem mikor, es hogyan - a földön kötöttünk ki. A lány addig szorító kezei élettelenül ütődtek a földhöz, szemei lecsukódtak és csak ernyedten, mozdulatlanul feküdt alattam. Azokban a pillanatokban minden addigi elvemet elfelejtettem az undorral együtt, amivel a vér gondolatához álltam. Teljesen elveszítettem a fejem, és nagyokat kortyolva élveztem ki minden egyes cseppet, miközben a lány vállait markolásztam telhetetlenül.