Azt hiszem, ha élhetnék is a helyzettel, hogy megváltoztassam a múltat valószínűleg pontosan ugyanígy tennék mindent. Semmin sem változtatnék, hiszen azzal csak veszélybe sodornám őt. Lehet, hogy önző dolog volt tőlem nem elmondani az igazságot és inkább mást vágni a fejéhez, amivel pontosan tudtam, hogy célt találhatok, hiszen ismerem már őt annyira, hogy tudjam mit rejt minden egyes rezdülése, hogy a szavai mögött mi minden képes megbújni még akkor is, ha már hosszú percek óta megállás nélkül beszél is. Ismertem a mögöttes jelentéseket és pontosan ezért voltam képes arra, hogy a legnagyobb fájdalmat okozzam a számára. Nagyon sok mindennel tartozom neki és, ha már egy mosolyt képes voltam csalni az arcára, akkor talán nem löktem magam olyan távol tőle, mint azt akartam. Persze most ebből a szempontból ez jó.. De ugyanakkor bele sem merek gondolni, hogy mennyit szenvedhetett miattam, ha még mindig képes rám nézni anélkül, hogy a gyilkos gyűlölet ragyogna a szemeiben. - Hát még tudok venni rajta keresztül levegőt szóval azt mondanám, hogy még tökéletesen a helyén van. - Bár tény, hogy esetenként, amikor hidegebb idő jön, akkor még fáj egy kicsit a törés helyén, hiszen már koránt sem olyan mágikus a gyógyulásom, mint egykoron a rúnák által. Persze gyorsabb, mint egy átlagos emberé, de ugyanakkor ami velem történik valahogy nagyobb nyomot is hagy bennem. Az egyszerű kérdés mögött azonban megbújik egy olyan rejtett jelentés, amire talán nem pont most itt kellene kitérnünk. Meg kell beszéljük a dolgokat, de teljesen biztos vagyok benne, hogy nem itt. - Jó ez így. - A saját büszkeségemből kiindulva nem akartam rányomni a teljes súlyomat meg részben azért sem, hogy ne kezdjen el miattam aggódni, hogy mennyire szükségem van a támogatására a járáshoz. Úgyhogy inkább összeszorítottam kicsit a fogaimat és igyekezte ma lehető legkevesebbet ránehezedni, de néha-néha azért még így is szükségem volt egy kicsivel több támogatásra általa. - A Praetor házban élek. Már amennyi maradt belőle.. Az épebbik részlegén, Staten Island-en. - Habár már egy kicsivel jobb állapotban van, mint a pusztítás után volt, még mindig elég hosszú út áll előttünk, hogy újraépítsük és ez talán nem csak az épületre volt igaz, hanem ránk is. - Ha már úgy is mindketten ezen dolgozunk, akkor talán hivatalosan is segíthetnénk egymásnak. - Közel sem tartozom semmivel a Klávénak, így a saját szabályaim szerint járhatok el, ami talán bizonyos esetekben még hasznukra is válhat. Meg aztán nem lenne olyan rossz, ha egy kicsivel több időt tölthetnénk el együtt. Mikor megjött a taxi próbáltam a lehető legjobban összekaparni magamat és inkább részegnek tűnni, mintsem sérültnek, ahogy beültem a hátsó ülésre és miután Lia is beszállt elmondtam a címet.
Irtóra dühös voltam, bár nem annyira, mint amikor annak idején eltörtem az orrát. Az egy borzasztóan rossz korszak kezdete volt, amelyen csak öcsipók tudott segíteni. Talán akkor tapasztaltam meg igazán milyen a valódi szomorúság, az érzés, hogy elveszítettél valakit, aki igazán fontos volt számodra, és valamilyen szinten a lényem egyrésze is azon a napon Cole távozásával meghalt. Nem telt el úgy nap, hogy ne éreztem volna a hiányát. Mások nem láttak bele a fejembe, és borzasztóan sok dologgal eltereltem a figyelmemet, de amikor éjszaka lecsillapodott körülöttem minden, akkor öntött el az a sok elfojtott érzelem, amikről napközben sikeresen elfeledkeztem. Bántott, fájt minden szava, tisztán emlékeztem rá, ha kellett volna, pillanatok alatt idéztem volna neki mindent. De akkor miért dobbant nagyot a szívem, amikor megláttam, és vágytam arra, hogy átölelhessem? Nem, tartanom kellett volna a távolságot vele szemben. Egyszer neki adtam a szívemet, és darabokra zúzta. Még egyszer nem engedtem meg neki. − Még szerencse, hogy sose éreztél késztetést arra, hogy kipróbáld – szusszantottam fel egy halvány mosoly kíséretében. Nehezemre esett elfojtani a nevetésemet, hiszen valljuk be, elég vicces látvány lett volna Cole magassarkúban. − Csitt! – nyomtam a mutatóujjamat az ajkainak, mikor magyarázni kezdett. Igenis köszönettel tartoztam azért, amiért megvédett. – Tény, tartozol egy magyarázattal és egy bocsánatkéréssel, de azt majd később. Aztán meglátjuk, hogy mit hoz a jövő… Tényleg, az orrod jobban van? Azért reméltem, hogy ezúttal jobban megválogatja majd a szavait, mint múltkor, mert nem tudtam garantálni, hogy nem töröm el neki még egyszer. Szerettem őt a fenébe is, de ha ártottak nekem, vagy bármelyik szerettemnek, akkor ki fogok állni magamért és értük. Talán ezért is kezdtem el átkutatni a srácok zsebeit, hogy a feltörekvő rossz érzéseket elhessegessem magamtól, és persze azért is, hogy ne menjünk el üres kézzel. Cole nem volt olyan állapotban, hogy a nyomozás folytatható legyen, egyedül pedig nem akartam hagyni. Ezúttal még a Klávé sem érdekelt, mert őt akartam biztonságban tudni. − Nagyon cuki vagy, de nyugodtan rám támaszkodhatsz. Nem vagyok gyenge kislány – jegyeztem, amikor a karját átvetettem a vállamon. Elvégre, én is árnyvadásznak születtem, megvolt a szükséges kondícióm, az már más kérdés volt, hogy szerettem elkalandozni. Miközben Cole-lal elhagytam a raktárat, és a szabadkozását hallgattam, szabad kezemmel a táskámból előtúrta a telefonomat. − Ne aggódj emiatt. Majd elkapjuk őket. Most csak annyit szeretnék, hogy hazavigyelek. Az Intézetbe nem hiszem, hogy bevihetlek, szóval… Hol is laksz? – A címét kértem, miközben a telefonom névjegyzékében keresgéltem néhány taxis számát. − Igen, a Klávé kérte, hogy az eltűnések és a tapasztalható démoni jelenlét miatt kezdjünk nyomozásba, de a társaim nem voltak hajlandóak velem tartani, én pedig úgy gondoltam, hogy nem pazarlom az időmet. Nem szeretném, ha még egy embernek baja esne ezek miatt az alakok miatt. – Igazából büszke voltam arra, hogy egy ilyen fontos dologgal bíztak meg, ezért se akartam, hogy kihűljenek a nyomok, és bizonyítani akartam mindenkinek, hogy nem vagyok az a dilinyós, akinek mindenki hitt. Sorra hívtam a taxisofőröket, mire végre találtam egyet, aki a közelben járt, és hajlandó volt felvenni minket. Szerencsénk volt, mert nekem így is kezdett fájni a talpam, sőt szerintem még a harisnyámat is elszaggattam így cipő nélkül, de nem volt választásom. Csak annyi kellett, hogy biztos távolságból beszálljunk a taxiba, és hazasegítsem Cole-t, aztán majd valahogy a cipőproblémámat is megoldom majd.
Nem volt semmi oka arra, hogy megbízzon bennem, hiszen kegyetlenül elárultam, amiért egy napig sem felejtettem el büntetni magamat. Az ő érdekében tettem. Szerettem volna megóvni még akkor is, ha ennek nem a legjobb módját választottam. Persze lehet, hogy most mérhetetlenül gyűlöl, de ez még mindig jobb, mintha a saját kezem által veszítette volna el az életét. Azt nem tudtam volna elfogadni. Rengeteg időre volt szükségem ahhoz, hogy egyáltalán megbízzak saját magamban, hogy hozzászokjak a teljesen új körülményekhez, amely az életemet hordozta magában. Sosem tettem volna őt ki ennek, hogy várnia kelljen rám. Tovább kellett volna lépnie. Talán meg is tette. De ennek most nem itt van a helye sem pedig az ideje. Vagy leginkább talán sosem kellene erről beszélnünk, vagy egyáltalán erre gondolnom. Mert már egyáltalán nem tartozik rám azaz igazság. Nem kellett szavakat használnia ahhoz, hogy tudjam mik futhatnak végig a fejében. Már a tekintete éppen elég volt ehhez a számomra, hiszen ismertem őt már annyira, hogy tudjam jól mi mehet végig a fejében. Persze mindezek csak körvonalak és lehet, hogy köze sincs az igazsághoz, mert megváltozott - bár ennek nem mutatta a jeleit ugyanaz a lány volt, akibe beleszerettem -, de ennek ellenére keservesen reménykedtem abban, hogy kaphatok egy második lehetőséget. Ha nem is teljes lendülettel, de legalább arra, hogy helyrehozzam mindazt, amit tönkretettem. - A magassarkú valahogy sosem ment az alakomhoz. - Meg aztán sosem értettem, hogy miért is kellett volna bárkinek is magassarkúban próbálkoznia azzal, hogy legyűrjön pár embert. Mondjuk tisztában voltam azzal, hogy Isabelle Lightwood ebből előszeretettel csinált sportot és neki aztán már tényleg a kiegészülése volt a magassarkú, de ez a dolog nem volt mindenkinek ajánlott. Én igazából még neki sem ajánlottam, mert egyrészt nem tűnt túl kényelmesnek az meg más kérdés volt, hogy nem volt praktikus és könnyedén félremehetett valami. Mint most Lia esetében, vagy az még rosszabb, ha esetleg kimegy a bokája az eséstől. Tényleg nem szándékoztam követni, de aztán, hogy megláttam Ő az és valószínűleg mosollyal az arcán sétál bele a veszélybe nem tudtam másra koncentrálni. Az sem érdekel kifejezetten, hogyha ezek az alakok nem azok, akiket keresek csak egyszerűen el akartak volna szórakozni egy naiv, de gyönyörű lánnyal. Habár talán hűvösséget kellett volna maga után hagynia a ténynek, hogy elhúzta a kezét, de sokkal inkább égett az arcom az érintésének a hiányától. Egyetlen egy apró érintés és a szívem már képes volt hevesebben verni. Elmondhatatlanul hiányzott, de tényleg nem volt más választásom. - Nem tartozol nekem semmivel, Lia. Én tartozom neked nagyon sok mindennel.. Legfőképpen egy magyarázattal. - Amire még nem állok készen, hiszen nem vagyok benne biztos, hogy nem jelentek veszélyt a számára. Azt már megtapasztaltam, hogy az érzelmeim különféle hatással vannak a létemre ezért nagyon oda kell figyelnem magamra, ha mellette vagyok. Nem engedhetem el magam egy pillanatra sem, mert ha akár csak egy haja szála is meggörbülne abba én tuti belebolondulnék. Habár a gyógyulás megindult a testemben még mindig nem volt elég gyors, hogy teljesen a talpamra szökkenve vigyem be akár a hátamon ezeket a fazonokat kihallgatásra. Szerettem volna itt maradni. Azt diktálta a belső kötelezettségem, hogy muszáj ennek az ügynek a végére járnom, de bármit is talált náluk Lia remélem elég hasznos lesz ahhoz, hogy előreléphessünk, mert most egy darabig biztos nem fognak a környéken emberekre vadászni. Ahogy igyekezett felsegíteni úgy próbáltam magamon is erőt venni, hogy ne támaszkodjak rá teljesen, miközben elkezdtük elhagyni a raktárépületet. - Sajnálom, ha egy kicsit jobban odafigyelek, akkor most itt maradhatnánk aztán bevihetnénk őket kihallgatásra, de nem hagynálak magadra velük, miközben nem vagyok olyan állapotban, hogy kivegyem a részem. - Talán, ha nem róla lett volna szó jobban ment volna, de kicsit elborult az agyam, amit megfertőzött az iránta való aggódás. - Az eltűnések után nyomozol te is?
− Nem is fogok – horkantottam fel, bár a nagyi mindig rám szólt, amikor ilyet csináltam, hogy nem túlzottan hölgyhöz illő reakció, de akkor is dühös voltam és morcos és elegem volt mindenből és mindenkiből. A fejemre akartam húzni egy takarót, aztán több tucat táblacsokoládé társaságában megnézni egy filmet, ami valami kutyákról szólt volna, és biztosan könnyesre sírtam volna a szemeimet, de legalább nem kellett volna foglalkoznom ezzel a szituációval. Egyébként meg hiába akartam volna határozottan kijelenteni, hogy a jövőben is felejtsen el engem… Ismert már, neki is tudnia kellett, hogy hosszú ideig senkire nem tudnék haragudni. Egyedül Lae-re haragudtam évekig, amiért tönkretette a Tejútrendszerről készült makettemet, de azóta már azt is megbocsájtottam öcsipók bolond fejének. Meg aztán, pont Cole lett volna az, akire életem végéig haragudnék? Ettől függetlenül nem omolhattam a karjaiba, és mondhattam el neki, hogy mennyire hiányzott az elmúlt években, mert… Mert görény volt, és kész. Ha szerette volna rendbe hozni a hibáit, akkor igenis elvártam, hogy dolgozzon meg érte. Egy pillanatra abbahagytam a duzzogást, amikor Cole kiemelte, hogy a fenekemre estem, majd a kezemet felemelve nagy levegőt vettem, és folytattam: − Pillanatnyi kilengés volt! Különben is, te tudnál magas sarkúban harcolni, vagy futni? Taktikailag szabadultam meg tőlük… Egyébként nem is értettem, hogy miért nem tudtam valami laposabb cipőt felvenni, elvégre, ha Cole nem jött volna, akkor nem kis gondban lennék most. Vélhetően otthon nem gondoltam át teljesen a tervet, mert jobban lefoglalt az, hogy csinos és feltűnő akartam lenni, így könnyű célponttá válhattam. Ami sikerült is, csak aztán a terv folytatása már teljes spontaneitáson alapult, és kicsúszott minden a kezemből. – Mindegy Cole, ne foglalkozz vele, már megtörtént. Nem tudhattad, ahogy én sem tudtam rólad. Lehet magammal kellett volna hoznom Dodót meg Lily-t, elvégre amikor múltkor láttam őket, már akkorát voltak, hogy a pandapopsijukkal simán lenyomták volna a támadóimat. Viszont lehet az állatkert nem értékelte volna, ha kölcsönveszem a pandáimat. Kár, pedig milyen izgalmas lett volna harci pandákat képezni az árnyvadászok oldalára! Te jó ég, megint elkalandoztam… Enyhén megráztam a fejemet, és folytattam a táskámban való kotorászást, egészen addig, amíg megkerült az irónom. Sikeresen össze is törtem, amikor fény derült Cole titkára, és pedig a homlokomat csapdostam, hogy miként lehettem ennyire vak. − Ó, Cole… − csóváltam a fejemet. Nem akartam elhinni, hogy képes volt eltitkolni ezt előlem. Egyszerre haragudtam rá, és sajnáltam őt. Óvatosan elhúztam a kezemet az arcától, mielőtt még elszabadultak volna az érzéseim, majd mély levegőt véve végigfutattam a tekintetemet rajta: − Szerintem menő amúgy. Mármint, sejtem, hogy mennyire kellemetlen volt árnyvadászból vérfarkassá válni, de annak is megvannak az előnyei. Nézz csak körbe! Ha nem jöttél volna, akkor valószínűleg már rég kicsináltak volna. Szóval, tartozom neked egy köszönettel. Körbeintettem célozva a kiütött srácokra, majd az ajkamat harapdálva visszapillantottam Cole-ra. − Mindjárt jövök, bírd ki egy picit, aztán… Valahogy segítek – dünnyögtem, majd a közeli rakásról leemeltem egy deszkadarabot, és a szektások felé indultam. Reménykedtem benne, hogy egyikük sem tervezett megébredni, miközben átkutattam a ruháikat. Az egyiküknél találtam egy összegyűrt papírfecnit, valamiféle írással, de nem volt elég fény, hogy tisztán kivehessem az írást. A vörös hajú sráctól egy tőrt csórtam el, továbbá a mobiltelefonját, mert… Mert át akartam kutatni az üzeneteit, és feltűnő lett volna, ha mindenkinek lenyúlom a mobilját. Szerencsére még mindig mozdulatlanok voltak, így a deszkát a földre dobva visszaszaladtam Cole-hoz. Kicsit hideg volt a föld harisnyában, de a cipőmnek annyi volt, valahogy túléltem mezítláb az éjszakát. − Szólnom kellene a Klávénak, de jelenleg nem vagyunk ilyen helyzetben, és megvárni se tudnánk őket. Gyere, menjünk! – kérdés nélkül átvetettem az egyik karját a nyakamon, hogy segítsek neki a kijárat felé haladni. Nem tudtam milyen gyorsan regenerálódott egy vérfarkas, de tekintve, hogy sokan voltak ellene, azt hiszem, az volt a minimum, hogy ezúttal én segítettem neki ebben a kellemetlen helyzetben.
- Nem is várom el, hogy megbízz bennem. - Túlságosan is csúnyán bántam el vele így teljesen megértettem, hogy ez volt a reakciója. Egyáltalán nem hibáztattam azért, mert gyűlölt, vagy legszívesebben felnyársalt volna itt helyben, ha megteheti. Én is valami hasonlót tettem volna magammal az ő helyében. Na, meg persze hiába utáltam magam azért, hogy magára hagytam beláttam, hogy ez volt a legjobb módja annak, hogy megóvjam őt saját magamtól. Mert tényleg árthattam volna valakinek, ha nem szívódok fel. Csak azt bánom, hogy olyan dolgokat vágtam a fejéhez, amelyeket nem érdemelt meg, egyszerűen csak biztosra mentem abban, hogy ne akarjon követni, ne akarjon megbocsájtani csak elfelejteni engem. Mégis a nyakában lógó nyaklánc másról mutat tanúbizonyosságot. Talán nem taszítottam el teljesen magamtól, vagy csak tényleg nagyon beletaláltam azzal a nyaklánccal. - Lia.. A fenekedre estél. - Eszem ágában nem volt lealacsonyítani őt, vagy kritizálni egyszerűen csak úgy láttam helyesnek, hogy beavatkozzak, mert sosem tudnám magamnak megbocsájtani, ha neki baja esne. Nem hiába követtem őket egészen idáig. Biztosra kellett mennem, hogy jól van. Amikor pedig úgy tűnt nem ez a helyet, hát persze, hogy nem fogok hátradőlve, popcorn-t majszolni, hogy úgy nézzem a műsort. Nem ezért szívódtam fel, hogy megóvjam őt, hogy aztán bármi baja essen. - Ha tudtam volna róla, akkor konzultálok veled, vagy talán bele sem kezdek és mást küldök, hogy elkerüld az esetleges kellemetlenséget. - Ebben a helyzetben én voltam a kellemetlenség, amit nem lehetett egyszerű elviselni. Vagyis inkább a puszta látványomat a számára, amit megint csak meg tudok érteni. Az irónját kereste, amibe belefacsaródott a szívem. Egyrészt, mert a múltamra emlékeztetett, amikor még árnyvadász voltam, másrészt pedig ott volt az a tény is, hogy ezek szerint még mindig nem vette észre rajtam, hogy már nem ugyanaz vagyok, aki egykoron. Ahogy kezét az arcomra simította akaratlanul is beledőltem az érintésébe, hiszen elmondhatatlanul hiányzott már az egész lénye, a napsugaras kisugárzása, amit semmire nem cserélnék el. Mintha egészen idáig sötétségbe burkolózva éltem volna és most láthatnám újra hosszú idő után a napfényt. - Már több, mint két éve.. A szakításunk előtt nem sokkal történt. Nem vagyok rá túl büszke.. - Megvakartam a tarkómat, mert még mindig élénken él bennem a pillanat, amikor megfosztottak mindentől, ami fontos a számomra. Pedig én nem kívántam semmi rosszat. Egyszerűen csak túlságosan is naiv és hiszékeny voltam. Mindez azonban már nem számít, ami megtörtént az megtörtént. A múlton felesleges rágódni még akkor sem, ha ez volt az, amely bizonyos döntések irányába sodort engem.
Ha tudtam volna, hogy Cole a környéken jár, akkor lehet inkább megvártam volna a többieket, és egy másik alkalommal forszíroztam volna a nyomozást. Így viszont minden nehézzé vált számomra, hiszen az érzelmeim annyi év után is túlságosan hevesek voltak. Nem tagadhattam, hogy még mindig fontos volt nekem annak ellenére, hogy az utolsó időszakban teljesen görénnyé változott. Akkor is erősnek kellett maradnom, és nem engedhettem a csábításnak. − Igazad van, Cole. Nem tudod szavakkal rendbe hozni, mert nem bízok benned. – Még mindig fújtattam, bár nem annyira, mint egy megvadult bika, de attól még dühös voltam rá. Mondjuk, legalább belátta, hogy egy idióta volt, és mindent lerombolt, amit együtt felépítettünk. Viszont ha ki akarta érdemelni a bizalmamat, akkor azért meg kellett volna dolgoznia, mert azzal, hogy játssza itt nekem a hőst, nem ért el semmit, hiszen az elmémben még mindig visszhangoztak egykori szavai. Ha kellett volna, szóra szóra idézhettem volna neki, hogy miket is vágott a fejemhez. Megjegyeztem, minden sérelmet megjegyzek, mint azt, hogy Lou kétszáztizenhárom alkalommal evett bele, vagy lopta el a kajámat. − Ura voltam a helyzetnek! – morogtam bosszúsan, holott magam is tudtam, hogy legfeljebb ura lettem volna a helyzetnek, de addig nem volt időm eljutni, mert Cole közbelépett. – Egyébként meg én nyomozok az eltűnések után, azért is jöttem vele, mert tudtam, hogy mit szándékoznak tenni. Továbbra is dohogtam egy sort, mert nem akartam, hogy egy gyenge, védtelen kislánynak lásson, hiszen sokkal több voltam annál. Akármilyen hihetetlen is volt, valamelyest mégis változtam a legutóbbi találkozásunk óta. Aztán mégis csak eluralkodott rajtam az aggodalom, és éppen kiemeltem a táskámból az irónomat, akkor szólt, hogy felesleges az egész. Kiejtettem a kezemből, azt hiszem össze is tört, amiért megint morogtam magamban egy sort, mert Dodónak volt a szokása irónokat tördelni, nem nekem. Mégis aggódva léptem közelebb Cole-hoz, és óvatosan megérintettem az arcát. Alaposan végigmértem, fürkésztem őt néhány pillanatig, majd amikor végigfutott rajtam a felismerés, homlokon csaptam magam. − Hogy a fenébe nem vettem észre?! Jézusom, Cole, mikor…? És hogyan? És miért? És miért nem mondtad el? Ezért voltál olyan bolond? – zúdítottam rá újabb kérdést halmazt, noha inkább a féltés és a kíváncsiság sütött a hangomból, no meg az, hogy végre kezdtek a helyére kerülni a kirakós darabkái. Jelenleg nem érdekeltek a földön fetrengő alakok, ha bármelyik megmoccant volna, felkaptam volna egy deszkát, és lecsaptam volna vele. Jobban érdekelt a tény, hogy az a személy, akiért a mai napig odáig voltam, vérfarkassá vált, és az egészet eltitkolta előlem.
Koránt sem így terveztem az újratalálkozást vele. Vagyis igazából nem is terveztem, mert nem volt bennem a bátorság ahhoz, hogy elé álljak azok után, hogy magára hagytam, szinte magyarázat nélkül. Nem voltam elég erős ahhoz, hogy elmondjam neki mi történt velem, avagy inkább beismerjem a gyengeségemet, ami részben a vesztemet okozta, de most nem is éppen azért jöttem utána, hogy cseverésszek vele. Meg nem is akartam utána jönni. Nem gondoltam volna, hogy pont ő fog kisétálni az ajtón. Egyszerűen nem hittem a szemeimnek. De mikor megpillantottam tudtam, hogy nem ereszhetem a szemeim elől. Az nem kifejezés, hogy mennyire jól tettem. Habár már rég került sor arra, hogy valakivel is komolyabban harcolnom kelljen, mondhatni berozsdásodtam, még így is sikerült kiütnöm az alakokat, de nem anélkül, hogy nekik is lehetőségük lett volna engem kis híján a padlóra küldeni. Szaporán vettem a levegőt, ahogy végignéztem alakján és a bennem lakozó üresség, mintha egy kicsit elviselhetőbb lett volna most, hogy látom és nem érdekelt, hogy mit vágott a fejemhez, mert tényleg megérdemeltem minden egyes szavát, a dühét, de az, hogy ennyire ki tudott osztani mindenért csak azt jelentette, hogy nem késtem el és még azelőtt sikerült megjelennem, hogy baja esett volna. Azon kívül, hogyha jól láttam a szemem sarkából, hogy seggre esett. - Szeretnék többet mondani, mint a sajnálom, mert orbitális hülyeséget követtem el múltban, de nem tudok. Meg amúgy sem hiszem, hogy szavakkal rendbe hozhatnám a történteket. - Azzal felszisszentem és inkább a támaszkodás helyett úgy döntöttem, hogy a hátamat nekitámasztva a nem túl stabil oszlopnak a földön szedem össze az erőmet, mielőtt még megpróbálnék innen eltűnni. Mármint kiütöttem őket, de ki tudja meddig maradnak ott. Szóval ez az egész koránt sem biztonságos annyira, hogy itt időzzünk. Mondjuk a legkevesebb, hogy bevisszük ezeket az alakokat kihallgatni. - Az eltűnések után nyomoztam, amikor láttam, hogy te lépsz ki az ajtón. Szóval követtelek, ja.. S látom nem ártott. De nem állt szándékomban, nem tudtam, hogy te is ott leszel.. - Az oldalamat szorítottam, majd lehunytam a szememet és vártam, hogy a gyógyulás beinduljon a szervezetemben, hogy szólni tudjak néhány Praetor tagnak, hogy összeszedjük ezeket az alakokat kihallgatásra. - Túlélem csak szükségem van egy kis időre, ennyi az egész. - Figyelem, ahogy a táskájában kezd el kutatni és sejtettem, hogy mi is az, amiért ilyen hevesen kotorászik. - Ha az irónod keresed, akkor felesleges. Az már egy ideje nem használ rajtam. - Lesütöttem a szemeimet, mert ezek szerint most is annyira dühös volt rám, hogy fel sem tűnt neki a bennem lezajlott változás.
Nem volt jó ötlet rendes fegyverek nélkül felszerelkezve jönni. Talán kérelmet kellett volna benyújtanom a női táskák tervezőinek, hogy legyenek szívesek csinálni egy olyan verziót is, amiben árnyvadászlányok pakolhatták a fegyvereiket. Tényleg nem mentem volna sokra a spray-vel meg a zsebkéssel. Szóval időhúzásképp hátrálni kezdtem tőlük, aminek az lett a vége, hogy megbotlottam, kitörött a cipőm sarka, és fenékre estem. Nem sokat láttam hát abból, ami történt, mert azzal voltam elfoglalva, hogy a cipőkből kibújjak, és elhajítsam őket jó messzire – remélve, hogy eltalálom az egyik srácot −, így akkor tápászkodtam fel a földről, amikor a megmentőm körül mindenki kiütve feküdt a padlón. Elsőre nem ismertem fel a félhomályban, aztán mikor közelebb ért hozzám, és megszólított, lefagytam. Hatalmas szemekkel bámultam rá, és hosszú pillanatokig nem válaszoltam, csak néztem őt, miközben a feltörő érzéseimet próbáltam elemezni: kedvem támadt volna sírva fakadni, elmondani neki, hogy nem telt el úgy nap, hogy ne gondoltam volna rá, aztán eszembe jutottak azok a dolgok, amiket annak idején a fejemhez vágott, és felment bennem a pumpa. − Hogy nem esett-e bajom?! – Azt hiszem sikerült megütnöm a magas cét, de abban biztos voltam, hogy úgy felfújtam magam, mint egy túlméretezett Jigglypuff, és olyan szóáradatot zúdítottam szerencsétlenre, csoda, hogy közben nem fulladtam meg. – Nem gondolod, hogy ezen akkor kellett volna merengened, amikor megbántottál, vagy amikor leléptél? Egyáltalán mi a fenét csinálsz itt? Kémkedsz utánam, vagy mit akarsz tőlem? Hirtelen honnan jött neked az ötlet, hogy meg akarsz védeni? Mi van, ha ura voltam a helyzetnek? Amúgy se értem, hogy miért vagy itt, ha eddig a színedet nem láttam! Évek óta nem láttam, és bizony, haragudtam rá. Borzasztóan haragudtam rá mindenért, amivel annak idején megbántott, mert én neki adtam a szívemet, ő pedig pillanatok alatt darabokra törte. Annyira elvakított akkor is, és most is a harag, hogy elsőre fel sem tűnt mennyire rossz állapotban volt. Ki kellett fakadnom, kifújni magamat, aztán mély levegőt véve megpróbáltam felnőttesebben hozzáállni a szituációhoz, miközben önmagamat szidtam, amiért még mindig viseltem azt a hülye nyakláncot, amit tőle kaptam, és amiért nem bírtam kiverni a fejemből. Pár percre volt szükségem, aztán, amikor minden dühöm elszállt, és csak az üresség maradt, akkor eszméltem rá, hogy Cole meg is sérülhetett. − Jól vagy? – kérdeztem, s bár próbáltam elrejteni az aggodalmamat, nem sikerült. A táskámban kezdtem kotorászni az irónom után.
Be kell vallanom eléggé elfoglalt voltam, amióta csak visszatértem New York-ba. Nem igazán volt lehetőségem arra, hogy egyáltalán gondolkozzak Ophelia-n. Meg aztán még koránt sem szedtem össze magam, hogy megembereljem magam és elé álljak, hogy beszélhessek vele. Megmagyarázhassam, hogy miért voltam akkora idióta, amekkora. De ezen sincs túlságosan sok időm rágódni, hiszen vagy a Praetor házat próbáljuk renoválni, újjáépíteni, vagy pedig megpróbáljuk a régi tagokat utolérni, akik még túlélték a támadást és belőlük kihozni valamit. Fontos, hogy mielőbb talpra állhasson a szervezet hiszen nagyon sok új vérfarkasnak van szüksége a segítségünkre. S nem mindenki olyan, mint én, hogy a lehető legmesszebb rohan a civilizáció és minden segítség elől. (..) Az utóbbi időben különös eltűnésekre figyeltünk azonban fel, aminek hatására én magam is jobban beleástam magam a dolgokba. Féltem, hogy esetleg egy vámpír - avagy vérfarkas van az ügy mögött, vagy démoni eredetű is lehet. S miután volt, hogy egy-két vérfarkas is felszívódott hasonló módon már nem maradhattam távol az ügytől. A legutóbbi áldozatok különböző szórakozóhelyekről tűntek el ezért itt kezdtem meg a keresést, azaz a nyomozást. Nem mentem be a szórakozóhelyre, mert valahogy nem éreztem szükségesnek. Nem hiszem, hogy erőszakkal cipelnének el innen bárkit is, hiszen az túlságosan feltűnő lenne és akkor nem maradhatott volna ilyen hosszú ideig ez a környék a beszerző helyük. Még kintről is bőven lehetett hallani a bent dübörgő zenét, ami habár egy kicsit idegesített mégis a ritmusra akaratlanul is doboltam a lábammal. Azonban egy percig sem vettem le a szemeimet a bejáratról. Nem tudtam pontosan, hogy mégis mi az, ami elárulhatná nekem, hogy ez a valami az, de amikor megpillantottam Ophelia-t kisétálni az épületből egy pillanat alatt elfelejtettem, hogy mégis miért voltam itt. Mintha minden gondolatomat kiszippantotta volna. Lehet, hogy egy kicsit féltem, hogy továbblépett, vagy egyszerűen csak nem akartam levenni róla a szemeimet és azért beszéltem be magamnak, hogy rossz érzésemmel van az egésszel kapcsolatban, ezért követni kezdtem őket. Persze igyekeztem tisztes távolságot fenntartani, hogy ne bukjak le, de egy percre sem emeltem le a tekintetem alakjukról. Amikor megérkeztek egy elhagyatottnak tűnő gyárépülethez akkor már tudtam, hogy a rossz érzésem nem csak az Ophelia-hoz köthető érzéseim miatt voltak, hanem mert valami tényleg nem stimmelt a helyzettel. Nem is tétlenkedtem egy percig sem és utánuk indultam. Mikor még négy alak megjelent az mellé, akivel Lia érkezett tudtam, hogy cselekednem kell. Szerencsére a megannyi sötétben eltöltött edzésnek már teljesen otthonosan mozogtam ebben a félhomályban. A rendelkezésemre nem álltak tőrök, sem kardok vagy szeráfpengék, mindössze az emberfeletti erőmre támaszkodhattam és a karmaimra, amit az önuralmamnak hála elő tudtam csalogatni. Nem volt szükség arra, hogy előhívjam a teljes farkasalakomat ahhoz, hogy legyőzzem ezt az öt senkiházit. Először az egyiknek rohantam neki is terítettem a földre, majd egyet bemosva neki kívántam neki jó éjszakát. Aztán éppen csak lerántott róla az egyik, mire a másik bemosott nekem egyet, amitől a padlóra kerültem, ekkor rúgott belém a harmadik árny, aki megjelent, de nem sokkal később a Lia-val érkező is csatlakozott. De még azelőtt sikerült felülkerekednem rajtuk és talpra szökkennem. Ezután persze jobb híján volt szerencsém néhány ütés kikerüléséhez, de legalább annyit azért be is kaptam, mire mind az öten eszméletlenül hevertek el a földön. Végül az oldalamat fogva és lihegve sétáltam egy kicsit közelebb Ophelia-hoz. - Jól vagy, nem esett bajod? - Kérdeztem, miközben nekitámaszkodtam egy legalább annyira instabil oszlopnak, mint én magam vagyok.
A társaim nem akartak segíteni nekem. Nem is értettem, hogy miért jöttek New Yorkba, ha nem voltak hajlandóak a munkájukat végezni. Nekem viszont sikerült az eltűnéseket és a gyilkosságok helyszínét két-három szórakozóhelyre szűkítenem, így úgy döntöttem, hogy egyedül nézek szembe a veszéllyel. Nem akartam azon pörögni, hogy vajon Dodóval mi lehetett, vagy, hogy a többiek miért voltak olyan furcsák. Egyébként reménykedtem benne, ha ezt az ügyet sikerülne felgöngyölítenem, akkor megtalálnám a barátnőmet is, ha eddig más nem vette a fáradtságot arra, hogy ténylegesen minden követ megmozgasson. Belenéztem a tükörbe: nem az az álmodozó kislány tekintett vissza onnan, hanem egy csinos, fiatal határozott lány, aki szintén bennem rejlett, és meg is mutatkozott, amikor komoly dolgokról volt szó. Nem hagytam, hogy az ágytakaróm ráncai eltereljék a figyelmemet, inkább megigazítottam a rúzsomat, aztán felkaptam a kabátomat a széktámláról. Egy órán belül az egyik kiszemelt klubban voltam. Kicsit nehezen jutottam be, hiszen fiatalnak néztek, de ügyes megoldottam a helyzetet. Nem akartam álcázni magamat, hiszen pont azt akartam elérni, hogy észre vegyenek. Átfurakodtam a tömegen, egyenest a táncparkett közepe felé tartottam. A fülembe dübörgött a zene, körülöttem villództak a fények, de egyáltalán nem volt szokatlan, hiszen szerettem mondén dolgokat kipróbálni. Hamar ráhangolódtam a ritmusra, és hiába volt az a kellemetlen érzésem, mintha valaki figyelt volna, igyekeztem épp az aktuális táncpartneremre fókuszálni. Akadtak itt azért számszerével alvilágiak is. Legalább is, az egyik fekete hajú srác, akivel táncoltam fixen vámpír volt. Nem beszéltünk, tudtuk a másikról, hogy kiféle-miféle volt, de inkább csak szórakoztunk. Már a fél éjszakát áttáncoltam, amikor végre felbukkant valaki. Egy vörös hajú srác volt. Nagyjából egy fejjel volt nálam magasabb, a vállai pedig olyan szélesek lehetett, mint a háttérben lévő DJ-pult. Táncra perdültem vele, aztán beszélgetni kezdett velem. Mindenféléről kérdezgetett, flörtölni próbált. Nyilvánvalóan fel akart szedni, legalább is, akkor vált egyértelművé számomra, amikor félrehúzott egy sarokba távol a parkettől. Játszottam a naivát, bár nem volt nehéz, hiszen időnként az is tudtam lenni. Könnyű célpont lehettem számára, vagy valamit nagyon jól csinálhattam, mert átinvitált egy másik buliba. Kacagva csimpaszkodtam belé, és még zárás előtt egy órával elhagytuk a szórakozóhelyet. A város elhagyatott részébe vezetett, azt mondta, valami underground, titkos partira akar vinni engem, én pedig úgy tettem, mintha el is hinném neki. Szerencsére, a korábbi feljegyzésekből és nyomozásaimból tudtam, hogy nagyjából miként zajlottak ezek a „partik”. Egy omladozó raktárépületbe terelt be, és egészen addig tetettem a buta fruskát, amíg valóban be nem bizonyult, hogy csapdába akartak csalni valakit. − Figyu, nem azt mondtad, hogy itt valami hipermegaszuper buli lesz? Hol vannak a többiek? Hol a zene? Mire akarsz táncolni, ha még DJ sincs? – értetlenkedtem, de közben a tekintetemet végigjárattam a félhomályos helyiségen fegyver után kutatva. A sötétből még négy alak vált ki. Nagyot nyeltem, és átkoztam magamat, hogy egy zsebkésen és egy paprikaspray-n kívül nem hoztam használható fegyvert. Bár a fegyvereim többsége el sem fért volna a táskámban. A hajamba túrtam, hátrálni kezdtem, és közben törtem a kicsiny fejemet, hogy miként is fogom kivágni magamat ebből a szorult helyzetből.
Elvileg nincs belőlük sok, ezért küldtek csak kettőnket. Tudom ki Dominic, legalábbis az arcát a névhez gond nélkül hozzá tudom társítani, de azt egyáltalán nem állítanám, hogy ismerem. Sosem szerettem előtérbe kerülni és nem is vagyok nagyon ügyes a spontán barátkozásban. Amióta az intézethez kerültem – a sors fintora, hogy egy másik intézetből, de a kettőnek nagyon nincs semmiféle köze egymáshoz semmilyen szinten vagy értelemben sem –, próbáltam csendesen meghúzni magam, jól teljesíteni ahol és amikor kell és lehetőleg senkinek sem az útjában lenni. Meghúzódni a háttérben, szürke kisegérként a berendezés tárgyaihoz közelíteni fontossági sorrendben. Nekem így megfelelt, csak hálás voltam, amiért itt lehetek, ide kerültem. Ez most sincs másként, de, ha a bő egy évvel ezelőtti önmagamra gondolok, nagyon másmilyennek érzem magamat. Azt hiszem a változás csak nekem feltűnő és másnak nem, a külsőm a megjelölésemet leszámítva semmit sem változott. A démonpecsétemet pedig ma is eltakarom, vigyázva, hogy minden ruhám magasan záródjon, egészen a nyakam alatt, semmit meg nem mutatva abból a mellkasomon lévő billogból. Fegyverekért megyek, az elektrumkorbácsom mindig velem van, ékszerként tekeredik a karomra, szeráfpengét kérek és egy tőrt is, utóbbit az övemre erősítem, aztán a mára kijelölt társam keresésére indulok. Menet közben összecsomózom a hajamat, később esetleg ne zavarjon, bár az igaza megvallva sosem szokott. Új szokás lett, mostanában vettem fel. Próbálok változtatni és változni egyszerre, úgy hiszem nagy szükségem van rá. Jó ideje tulajdonképpen. A nem olyan nagyon régen kapott gyűrűt a nyakamban hordott láncra fűzöm fel, úgy kevésbé zavar. Kicsit tartok attól, mit hoz majd ez az esküvő magával, pedig abban határozott vagyok, hogy szeretném. A matatás miatt – haj, ékszer –, nem igazán figyelem merre haladok, csak a lendületességem visz előre. Ezért történhet meg, hogy akaratom ellenére sikerül bele gyalogolni valakibe. Már közel járhattam pont előtte Dominic szobájához, bízva abban, hogy ott megtalálom majd és mehetünk. - Bocs, ne haragudj, nem figyeltem. – Kapok észbe, amikor már megtörtént az aprócska baleset. - Nem történt baj, ugye?! – Csak ekkor pillantok fel. Nagyon bántana, ha megsérült volna a figyelmetlenségem miatt, ezért nagyon bízom abban, hogy nem tapostam le nagyon az utamba került áldozatomat.
adminisztrátor
ranggal rendelkezem
Silent Brothers
all the stories are true
Tárgy: Re: Raktárépület Kedd Okt. 31 2017, 10:37
szabad játéktér
Warlock
ranggal rendelkezem
Luna Hellfire
all the stories are true
Tárgy: Re: Raktárépület Szer. Okt. 25 2017, 00:22
luna & lydia
my hands are clean
Szinte pazarlás, hogy egy ilyen szépséget arra pazarolnak, hogy ennyire karót nyelt legyen. Nem is értem, hogy bírja mindezt. Persze, mint mindenkinek úgy gondolom megvan a maga története, hogy miért viselkedik úgy. Nincs jogom ahhoz, hogy megkérdőjelezzem az indokait. Ahogyan senkinek nem kötöm az orrára, hogy miért nem varázsolok. Vagy éppenséggel azt is mondhatnám, hogy miért nem ordítom háztetőkről már magát a tényt, hogy igyekszem a mágiát kizárni az életemből. Habár ez nem is lehetne bonyolultabb egy olyan nővérrel, mint Alesea. De ez nem azt jelenti, hogy ne szeretném őt. Egyszerűen csak teljesen különböző módon tekintünk a világra. Egyikünk sem képes megérteni a másik nézeteit. Talán vele is pontosan így lennék. Hiszen, ami neki okot ad arra, hogy ilyen feszült és merev legyen.. Az én szememben talán pont arra adna okot, hogy dobjam az egészet a kukába. - Ez sok esetben igaz lehet. Bármi megtörténhet akár pár másodperc leforgása alatt aztán pedig úgy cipeljük a következmények súlyát, mint valami végtelen keresztet. Ahelyett, hogy inkább ledobnánk magunkról és képesek lennénk tovább lépni. Mert, ha valami már megtörtént nem okolhatjuk magunkat miatta. Mégis mi értelme van? A tényen nem változtat. - Tudom jól, hogy már nem menthetem meg anyámat bármennyire is kívánom, hogy megtettem volna. De az idő múlása felett még a legnagyobb boszorkánymestereknek sincs hatalma. Pedig mennyivel egyszerűbb lenne, ha az idő táncolna a mi kedvünkre és koránt sem fordítva. Kettőnk beszélgetését egy kisebb bonyodalom szakítja félbe. Arra vár, hogy csináljak valamit. De nem tudok. Ha akarnék sem segíthetnék neki. Persze ezt azért nem fogom csak úgy kerek perec elmondani. Mégis mi a fenéért tenném? Mármint akkor azzal felfedném itt mindenki előtt a gyenge oldalam. Arra pedig nincs szükségem, hogy azzal jöjjön nekem a nővéremen kívül bárki is, hogy egy fantasztikus ajándék van a kezeim között, amit megtagadok. Hát köszönöm szépen nem kérek belőle. Szíves örömest odaadnám másnak, aki vágyik rá, de ez nem szerepel az opcióim között. Sajnálatos módon. - Kellett volna? Soha nem láttam a srácot. Az pedig, hogy paranoiásan mindenkit el akarsz kapni.. Hiszen még velem is fenyegetéssel indítottál.. Nem csodálkozom azon, hogy valaki inkább úgy döntött, hogy elhúz innen, mielőtt még lecsukatod mert ugyanazt a levegőt meri szívni, amit te magad is. - Tudom, hogy most problémák tömkelegét vonzom magamhoz, de ha bármit is akar tőlem csak egyetlen egy emberre van szükségem. Az pedig Magnus. Ő tisztázni tud. Ha most tényleg azért kerülnék bajba, mert nem segítettem neki.. Bár az igazság az, hogy szerintem szüntelenül tetézem a bajt a hozzáállásommal. De senkinek nem vagyok a személyi informátora, vagy éppen kis boszorkánymestere, hogy csettintésre varázsoljak neki.
Kezdőlap
Azt hiszem, ha élhetnék is a helyzettel, hogy megváltoztassam a múltat valószínűleg pontosan ugyanígy tennék mindent. Semmin sem változtatnék, hiszen azzal csak veszélybe sodornám őt. Lehet, hogy önző dolog volt tőlem nem elmondani az igazságot és inkább mást vágni a fejéhez, amivel pontosan tudtam, hogy célt találhatok, hiszen ismerem már őt annyira, hogy tudjam mit rejt minden egyes rezdülése, hogy a szavai mögött mi minden képes megbújni még akkor is, ha már hosszú percek óta megállás nélkül beszél is. Ismertem a mögöttes jelentéseket és pontosan ezért voltam képes arra, hogy a legnagyobb fájdalmat okozzam a számára. 
Irtóra dühös voltam, bár nem annyira, mint amikor annak idején eltörtem az orrát. Az egy borzasztóan rossz korszak kezdete volt, amelyen csak öcsipók tudott segíteni. Talán akkor tapasztaltam meg igazán milyen a valódi szomorúság, az érzés, hogy elveszítettél valakit, aki igazán fontos volt számodra, és valamilyen szinten a lényem egyrésze is azon a napon Cole távozásával meghalt. Nem telt el úgy nap, hogy ne éreztem volna a hiányát. Mások nem láttak bele a fejembe, és borzasztóan sok dologgal eltereltem a figyelmemet, de amikor éjszaka lecsillapodott körülöttem minden, akkor öntött el az a sok elfojtott érzelem, amikről napközben sikeresen elfeledkeztem.
− Nem is fogok – horkantottam fel, bár a nagyi mindig rám szólt, amikor ilyet csináltam, hogy nem túlzottan hölgyhöz illő reakció, de akkor is dühös voltam és morcos és elegem volt mindenből és mindenkiből. A fejemre akartam húzni egy takarót, aztán több tucat táblacsokoládé társaságában megnézni egy filmet, ami valami kutyákról szólt volna, és biztosan könnyesre sírtam volna a szemeimet, de legalább nem kellett volna foglalkoznom ezzel a szituációval.
