Nem igazán tetszett az, hogy Luna ahelyett, hogy elfogadta volna a hálás szavaimat, inkább rögtön azzal jött, hogy csak akkor köszönjem meg, ha használhatóval is tudott szolgálni. Igaz, hogy ezt egy barátságos mosoly kíséretében tette, ami azt mutatta, hogy nem rossz szándék vezérelte, de én annyira nem szerettem, ha ily módon dobták vissza a labdát akkor, amikor tényleg kedves voltam, vagy legalábbis kedves próbáltam lenni. Ismeretleneknek nem volt szokásom csak úgy köszönetet mondani, és kérni sem szoktam, hanem csak parancsolni. A Klávé munkái elvégzése során ehhez nagyon hozzászoktam, főleg, hogy a jószívűséget előszeretettel használták ki az emberek. És itt nem kell különbséget tenni árnyvadász, alvilági és mondén között, hisz ilyen szempontból mind egyforma volt. Így hát én is megkeményedtem az idők során, de ez nem jelentette azt is, hogy képtelen voltam az emberibb oldalamat is megmutatni. Mert meg tudtam ezt tenni, de olyankor szerettem, ha csak elfogadják azt, és nem dobják vissza. Mindenesetre ezt nem mutattam Lunának, csupán egy apró biccentéssel reagáltam a szavaira.
- Nem tagadom – értettem egyet a boszorkánymester szavaival. – Ugyanakkor vannak esetek, amikor elég egyetlen egy másodpercnyi habozás ahhoz, hogy végzetes események vegyék kezdetüket, s mindennek az oka az, amiért te enyhülést mutattál a másik irányában – magyaráztam neki, habár komolyabban nem akartam vitába szállni vele, hisz nem lett volna túl sok értelme. – Árnyvadászként ez az első, amit megtanulunk: soha ne habozz. Mert a habozás életekbe kerülhet – tettem még hozzá, majd a következő pillanatban kiszúrtam Luna háta mögött egy férfit, aki nagyon gyanúsan le akart lépni.
Én egyből utána vettem az irányt, miközben arra szólítottam fel Lunát, hogy csináljon valamit. Azonban semmi sem történt. Luna nem vetett be varázslatot, hogy megállítsa azt a férfit abban, hogy elhagyja az épületet, én pedig bármennyire is szedtem a lábaimat, ő sokkal közelebb volt a kijárathoz, így mire én odaértem az ajtóhoz, ő már rég elszelelt.
Kissé lihegve álltam meg a kijárati ajtóban, a falnak támaszkodva addig, amíg nem sikerült visszanyernem a normális szívverésemet, miközben végig kifelé néztem arra felé, amerre a férfi haladhatott. Én tényleg, őszintén nem akartam rögtön rosszat feltételezni a boszorkánymesterről, de a segítség megtagadása akaratlanul is felvetette azt a kérdést, hogy miért?
Az első, ami eszembe jutott, hogy azért, mert a segítője volt a férfinak, a második pedig az volt, hogy annyira meglepődhetett, hogy hirtelen nem tudott reagálni semmit. Az első lehetőséget azonban viszonylag gyorsan kizártam, elvégre, ha a férfivel dolgozott volna egy csapatban, akkor miért maradt volna itt, egyértelmű gyanúsítottként? Ez ismét kételyeket vetett fel bennem, de nem mertem azért száz százalékosan azt mondani, hogy ez nem igaz. Elvégre, mi van, ha pont az volt a céljuk, hogy egyikőjük bejusson az Intézetbe? Nem tudtam volna megmondani, hogy ez nekik miért lett volna hasznos, de soha nem lehetett tudni.
- Luna?! – fordultam a boszorkánymester felé először némileg mérgesen, amiért egy újabb kudarcot tudhattam a hátam mögött, de igyekeztem ezt elnyomni magamban, és inkább úgy döntöttem, hogy egyelőre nem gyanúsítom meg őt nyíltan. Helyette inkább a megtévesztés módszerét választottam – elhitetni vele, hogy nem tartom potenciális gyanúsítottnak, miközben majd azért megfigyeltetem őt. – Miért nem tettél semmit? – kértem számon őt rögtön ellenkezést nem tűrő hangon, ahogy lassú, de határozott léptekkel megindultam felé.
- Ismerted azt a férfit? Mit tudsz róla mondani? – faggatóztam tovább, függetlenül attól, hogy az előbbi kérdéseimre mit válaszolt.
 

Habár beismerni nehezemre esett volna, ehhez túl nagy volt már a büszkeségem, de hálás voltam Lunának azért, amiért úgy döntött, hogy segít nekem. Habár biztos voltam abban, hogy nem miattam cselekedett így – mint ahogy erre később utalt is -, de ettől függetlenül örültem annak, hogy nem volt teljesen hiábavaló idejönnöm, és hogy talán majd ezeknek az adatoknak a segítségével egyről a kettőre léphetünk végre. Olyan régóta toporogtunk egy helyben a nyomozást illetően, hogy én már komolyan azon tanakodtam, vajon sikerül-e egyáltalán valamikor kézre keríteni az elkövetőt. A Klávé bizonyosan nem lett volna ettől túlságosan elragadtatva, és én sem jártam volna túl jól egy újabb kudarcot a hátam mögött tudva, de ennél is jobban aggasztott az, hogy valami vámpír sorra gyilkolta a társaimat. Lehet, hogy Kör tagok voltak egykor, és lehet, hogy személyesen nem ismertem az összes eddigi vagy leendő áldozatot, de mi árnyvadászok mind egy hatalmas család tagjai voltunk. Összetartoztunk mindannyian, épp ezért akkor is nyomozni kezdtem volna az elkövető után, ha éppenséggel nem ez lett volna a feladatom. Mert egyszerűen nem hagyhattam azt, hogy még több társam essen el ilyen értelmetlen módon.
- Tudom, hogy semmi okod segíteni nekünk, pontosan ezért, köszönöm, Luna, őszintén – válaszoltam neki megenyhült arckifejezéssel, mutatva a boszorkánymesternek is, hogy tényleg komolyan gondoltam minden szavamat, hogy ezúttal semmi hátsószándék, gúny vagy él nem bújt meg mögöttük. Nem szerettem leengedni a maszkomat, de azt akartam, hogy Luna is lássa, nem vagyok olyan szörnyű, mint amilyennek az első benyomással tűnhettem, és hogy az árnyvadászok sincsenek mind annyira elszállva maguktól, hogy ne lennének képesek arra, hogy beismerjék, ha tévedtek. Tagadhatatlan, hogy hajlamosak voltunk sokat gondolni magunkról, és akarva-akaratlanul is úgy viselkedni, mintha a világ csak a miénk lett volna, de kivételek mindig akadtak. Én pedig nem kívántam ellenséges kapcsolatot kialakítani a lánnyal. Nem volt rá semmi okom, és egyébként is, egy boszorkánymester szövetséges mindig jól jöhetett.
A következő szavait hallva én is halvány mosolyra húztam az ajkaimat. Tudtam persze, hogy mindez még nem jelentette azt, hogy Luna elfelejtette volna a fenyegetésemet, elvégre, mondhatni, én azzal rögtön kimutattam a fogam fehérjét, de most már annyival is megelégedtem, hogy valamelyest megenyhült az irányomban. A puszipajtása persze nem akartam lenni, de azt sem akartam, hogy ellenségként kezeljen engem, elvégre az nem voltam – legalábbis addig nem, amíg erre okot nem adott.
- Való igaz – értettem egyet a boszorkánymesterrel. – Vannak esetek azonban, amikor az emberibb oldal mutatását gyengeségként kezelik, és bizonyos helyzetekben ezt a fajta viselkedést nem engedhetjük meg magunknak – magyaráztam neki tovább a dolgot, de azt már nem tettem hozzá, hogy én pedig különösen hajlamos voltam ebbe belefeledkezni. Nem szerettem a régi sebeimre hivatkozni, elvégre biztosan minden természetfeletti személynek megvolt a saját szomorú története, de az is igaz volt, hogy engem a velem történtek formáltak ilyen bizalmatlanná és rideggé. Egyszer tanúsítottam együttérzést egy boszorkánymester iránt, és annak eredményeként majdnem megölettem az egész csapatomat. Persze azóta már megtanultam, hogy vannak személyek, akik érdemesek erre a viselkedésre, és vannak, akik nem – akkor én épp egy nem kategóriájút fogtam ki, de mindez még nem jelentette azt is, hogy mindenki más is rossz lett volna. Egy rossz tapasztalat miatt nem szabad mindenki mást is elítélni, de az én sebem túl mélyen érintett ahhoz, hogy könnyen elfeledkezhessek erről.
Amikor megállapította azt, hogy most Alec az Intézet vezetője, én egyetértően bólintottam egyet, és már épp nyitottam volna a számat, hogy hozzáfűzzek ehhez még valamit, amikor hirtelen mozgásra lettem figyelmes Luna háta mögött. Nem volt feltűnő, az illető csendes léptekkel, alig észrevehetően araszolt az egyik kijárat felé, és amint ezt észrevettem, egyből feléledt a gyanúm. Nem tudtam volna megmagyarázni, hogy miért, de az, aki így próbál meg kisettenkedni valahonnan, az határozottan rosszban sántikál. Elvégre, ha nem lett volna semmi titka, ha ártatlan lett volna, akkor miért nem sétált csak úgy ki innen? Az valószínűleg fel sem tűnt volna, de ez így furcsa volt, és egyből az jutott eszembe, hogy az a személy lehet, tud valamit arról a vámpírról, akit kerestem. Nem akartam persze Luna embereit zaklatni és gyanúsítgatni, de eddig a megérzéseimben sem csalódtam.
- Hé, te ott! – kiáltottam oda a fickónak, ellépve Luna elől, hogy parancsoló tekintetemet rászegezhessem. Ahogy azonban a férfi meghallotta a hangomat, egyből futásnak eredt. Káromkodtam magamban egy sort, mivel az illető közelebb volt a kijárathoz, mint az első pillantásra feltűnt, így egyszerűen képtelenség lett volna, hogy én időben odaérjek. Ellenben Luna az erejével megakadályozhatta azt, hogy kijusson. – Luna! Állítsd meg! – mondtam neki, majd a következő pillanatban már ott sem voltam, ugyanis villámsebességgel indultam meg a férfi után. Nem veszthettem el a nyomát!
 

A kellemetlen megjegyzésére, vagy is inkább kérdésére nem válaszoltam semmit, mert nem láttam értelmét annak, hogy a beszélgetésünk ama fonalát tovább vigyük. Luna lehet, hogy élvezetét lelte abban, hogy mások felett diadalmaskodhatott szavakkal, de ez is csak a kisebbségi komplexusát mutatta. Én nem szorultam rá arra, hogy megmutassam, hatalmasabb vagyok a másiknál, épp ezért nem is kívántam részt venni a gyerekes játékában. Érettebb voltam én már annál, és egyébként is, ha a fenyegetéseimet be kívántam váltani, akkor azt meg is fogom tenni, nem volt szükség arra, hogy ezt szóban is bizonygassam. Felsőbb rendű mosollyal az arcomon küldtem felé egy megsemmisítő pillantást, de máshogy nem reagáltam le a szavait.
Amikor azt ecsetelte, hogy miképp is szokott lenni a személyzet tagjainak a kiválasztása, csak figyelmesen hallgattam őt, holott szívem szerint már rég félbe szakítottam volna őt, elvégre én nem ezt akartam tudni. Nem érdekelt különösebben, hogy mikor ki szabta meg, ki álljon a pult mögött, vagy épp a bejáratnál, elvégre engem csak a neveik és elérhetőségük érdekelt. Nem hinném, hogy sokat kértem volna a boszorkánymestertől, és ebből a körítésből arra következtettem, hogy valójában nem tud semmilyen információval szolgálni a számomra. Ezt közölte velem szerencsére rögtön azután, hogy befejezte az előbbi kis monológját.
Bólintottam egy aprót arra, amikor mondta, hogy most nincsenek nála a szükséges iratok. Nem is feltételeztem, hogy rögtön választ kapjak a kérdéseimre, mint ahogy alapjáraton azt sem, hogy a nyomozásnak ezen ága sikeres lesz. Pont ellenkezőleg. Egészen biztos voltam abban, hogy zsákutcába fogok jutni, de minden kis nyom morzsát muszáj volt tüzetesebben átvizsgálnom, elvégre soha nem lehetett tudni, mikor és hol bukkanok fontos információra. Bár, azon meglepődtem kissé, hogy ez a boszorkánymester ennyire nem volt segítőkész. Értettem én, hogy nem szívlelte az árnyvadászokat, és hogy nem volt kötelessége segíteni nekem, mint ahogy azt is, hogy nem nyerte el a tetszését, amikor nagyjából az első szavam az volt, hogy lecsukatom, ha bármit is elhallgat előlem. Hiába nem hazudtam ezzel, ő is tudhatta volna, hogy ez a büntetés, de tagadhatatlanul nem volt a legnyerőbb kezdés. Most már egyébként sem számított.
- Természetesen ez nem gond. Nagy segítség volna, ha el tudnád küldetni az Intézetbe a papírokat, amint megtaláltad őket – feleltem, és igyekeztem egy leheletnyivel barátságosabb hangnemet megütni, bár gyanítottam, hogy a rólam kialakult kép a fejében már egyébként sem fog megváltozni. Felesleges is volt törnöm magam ezért, nem is tudom, miért fordult meg ez egyáltalán a fejemben. Egy boszorkánymester ide vagy oda, ennél sokkal többen voltak, akik már utáltak engem. Ő már csak hab volt a tortán.
Mégis, a szívem legmélyén vágytam arra, hogy végre én is tartozzak valahova. Amíg én vezettem az Intézetet, akkor sem bízott meg bennem senki, épp ezért biztos voltam abban, hogy mindenki örült, amiért elmentem. Viszont amikor ránéztem Alecre, és arra, hogy őt mennyire megbecsülik, ha nem is vezetőként, de családtagként, megsajdult a szívem. Nekem ilyenben soha nem volt részem. Lehet, hogy azért, amiért ilyen keményen és érzéketlenül bántam mindenkivel, de az az eset után nehezemre esett másképp viselkedni. A gyengeségnek mindig megvolt az ára, és én keményen megfizettem érte.
- Figyelj, tudom, hogy nem volt a legjobb ötlet rögtön fenyegetőzéssel kezdeni, úgyhogy megértem, ha nem bízol bennem. De szeretném, ha tudnád, hogy ez egy nagyon fontos nyomozás. Egy vámpír gyilkolja sorra az árnyvadászokat, és hiába nem vagyunk fontosak a számodra, de életek múlhatnak a te válaszodon. Bármilyen segítség jól jön, nem számít, mennyire tartod te lényegtelennek azt. Ha hallottál bármit, pletykát, vagy akármit, nyugodtan elárulhatod. De ha személy szerint velem van bajod, akkor fordulhatsz Alec Lightwoodhoz is. Együtt dolgozunk ezen az ügyön – magyaráztam Lunának, majd a mondandóm végéhez közeledve elengedtem egy lemondó sóhajt is. Gyanítottam, hogy semennyire sem fogja a lányt meghatni az, amit mondtam, vagy amire kilyukadni próbáltam, csak szerettem volna, ha tudja, mennyire fontos ügy is ez. Nem akartam, hogy miattam lógjon meg az elkövető, amiért nekem nem akart mondani senki semmit. Bedobtam hát Alec nevét, hátha őt jobban szeretik az alvilágiak.

 

A boszorkánymester kicsit sem változtatott a stílusán, bár, ezen már meg sem kellett volna lepődjek. Igaz, nem tartottam az alvilágiakat barbár népnek, akiknek elképzelésük sincs, mi az a jó modor, de azért mégis elvártam egy bizonyos fokú tiszteletet tőlük. Lehetséges, hogy kicsit sem volt jó pont rögtön a fenyegetéssel kezdeni, nem is igazán volt szokásom ennyire az elején így viselkedni, de úgy ítéltem, hogy az ő esetében ez lesz a legcélravezetőbb. Valószínűleg tévedtem, de ez nem hatott meg a kelleténél jobban, sőt, teljesen figyelmen kívül is hagytam.
- Igazán meglepődnél, ha tudnád, pontosan mire is számítok ennek a beszélgetésnek az eredményességét illetően – válaszoltam Lunának rezzenéstelen arccal, majd kissé oldalra döntöttem a fejemet, és így vártam a válaszára. Mert, teljesen biztos voltam a nemleges választ illetően. Nem is feltételeztem, hogy egy hozzá hasonló, több körben mozgó rendezvényszervező minden apróságról tudjon egy olyan eseményről, amin valószínűleg részt sem vesz. Nem is ez volt az elsődleges célom, amiért idejöttem, de egyértelmű volt, hogy ez lesz az első kérdésem, amit felteszek neki, biztos, ami biztos alapon. És, ami a fenyegetőzést illeti, csupán egy kis ösztönzésnek szántam, hogy tudja, nem érdemes hazudnia, vagy elhallgatni az igazságot.
Az alvilágiak többsége ugyanis előszeretettel tettette a hülyét előttünk, mintha nem tudnának semmiről, pedig mi is és ő is tudtuk, hogy ez nem igaz. Valahogy mégis újra és újra eljátszották ezt velünk, mintha mi lettünk volna az ostobák, és nem ők. Ezt a menetet volt szokásom megspórolni azáltal, hogy egyből rámutatok az egyik legfontosabb tényezőre – nem számít, ha hallgat, mert azzal is ugyanúgy bűnrészessé lehet válni.
Persze a boszorkánymesterek más tészták voltak. Az összes alvilági között majdhogynem őket tartottam a legintelligensebbeknek, s egyben a legveszélyesebbnek is. Az ő esetükben sokszor nehéz volt leszűrni, mikor mondanak igazat, és mikor nem. Persze, ott voltak még a tündérek is, akikről mindez ugyanúgy elmondható volt, ám az ő esetükben mindenki tudta, hogy csak féligazságokat szokásuk mondani. Mindezzel persze nem arra akarok utalni, hogy a vámpírok és vérfarkasok idióták lennének, mert kétségtelenül voltak kivételek mindenhol, éppen csak azt, hogy a személyes tapasztalatok alapján a boszorkánymesterekkel kell vigyázni. Sokkal többet tudhatnak, mint amit elárulnak.
Amikor bizony megkaptam azt a választ, mint amire számítottam is, csak egyetértően bólintottam egy aprót. Nem hittem volna, hogy hazudott, azt biztosan kiszúrtam volna. Nem voltam már olyan naiv, hogy minden szavukat elhiggyem elsőre, s nem is fordultam bizalommal az alvilágiak felé, de az ő esetében nem fordult meg a fejemben az, hogy át akarna ejteni. Vagy, ha mégis volt ilyen szándéka, és nem az igazat mondta, azt előbb vagy utóbb úgyis meg tudtam volna, és csak ő jár majd rosszul. Egyelőre azonban inkább nem erőltettem tovább ezt a témát, mert csak felesleges egy helyben toporgás lett volna, s egyikünk sem haladt volna a dolgával. Én a kölcsönös együttműködést preferáltam, és Luna rögtön az első megnyilvánulásával rámutatott arra, hogy mit szeretne – ha rátérnék a lényegre, és minél kevesebb ideig zaklatnám őt.
- Feltételezem, a kidobókat, biztonsági őröket és az egyéb személyzetet is te alkalmazod, vagy tévednék? – kérdeztem felvont szemöldökkel, majd vártam pár másodpercet arra, hogy mit reagál majd erre – helyesel vagy sem. – Az ő nevüket és elérhetőségüket szeretném elkérni – tettem még hozzá olyan hangnemben, hogy Luna is tudja, nem kívánok magyarázkodni, habár számítottam arra, hogy nem lesz annyira készséges, hogy egyetlen szó nélkül kiadja nekem az alkalmazottai nevét.
Azonban nem rá tartozott, hogy mit akartam velük tenni, és mit sem. Persze az életüket nem veszélyeztettem, csupán kikérdezni akartam őket, hogy a mostanra már halott árnyvadásznőt mikor és kivel látták utoljára, már ha látták. Elég kicsi volt az esélye annak, hogy találok bármit is, de mostanra ez már nem tudott elkeseríteni. Biztos voltam abban, hogy csak idők kérdése, és leleplezi magát a tettes – a legjobbakkal is előfordul, hogy hibát követnek el, főleg akkor, ha elbízzák magukat. Sovány vigasz volt, én is tudtam, de lassan kimerítettem a forrásaimat, s akkor tényleg nem marad semmi, amin elindulhatnék.