Összeszorul a gyomrom a szegény srác arcára kiülő érzelmektől. Parabataiként nagyon is átérzem a fájdalmát. Majd belehaltam, amikor hátra kellett hagynunk Alecet odalent; állandóan attól rettegtem, mikor tűnik el a rúna az oldalamról, mikor érzem meg a semmihez sem fogható, szívettépő fájdalmat. Lehet, hogy nem áll hozzám túl közel az empátia, a beleérzőkészségem az elmúlt évek alatt is épp csak néhány számjeggyel nőtt, de ezt a fajta fájdalmat nagyon is be tudtam azonosítani Josie arcán és utáltam, hogy nem tehettem semmit. Mi értelme így az egésznek, ha a végén ugyanolyan tehetetlen vagyok, mint eddig? Rosszallón csóválom a fejem, ahogy a történetét meséli. Egyedül küldetésre indulni pont olyan ostobaságra vall, ami általában rám szokott jellemző lenni - csakhogy a nagy egóm ellenére tényleg tudok magamra vigyázni, nem úgy, mint más árnyvadászok, akiknek nem folyik az ereiben az angyali áldás. A fejrázásom átmegy homlokráncolásba és kétkedő ingatásba, ahogy a nevet említi. - Ez elég sok mindenkire ráillik. - kotyogom közbe, mert hát sápadt bőrért és karikákért nem kell a Dumort hotelig menni, elég csak tükörbe néznem reggelente. Főleg, ha az éjszaka Clary mellett telt... Viszonylag érzéketlenül, közömbösen próbálom hallgatni, nem akarom megnehezíteni a dolgát azzal, hogy a bennem dúló érzelmeket hagyom felfestődni az arcomra. Elég nehéz az élete anélkül is, hogy a sajnálkozásommal kelljen foglalkoznia. - Hé... Nem vagy halott. Csak ez számít. - Mármint technikailag igen. Azon töprengek, mennyivel lett volna szerencsésebb az a szófordulat, hogy "életben vagy". Valószínűleg semmivel, épp ezért nem is próbálom kijavítani magam, talán sejti, mire akarok kilyukadni, és kiérzi a szavaimból, hogy biztatásnak szánom őket. - Nyugi, ez nem vámpír-dolog. - Sunyi mosolyom ismét előtűnik. Nem megölni valakit néha még egy árnyvadásznak is nehéz, főleg, ha olyan vékonyak az idegszálai, mint nekem, és olyan súlyos alakok ugrálnak rajta, mint mondjuk a féltestvérem vagy az ex-tesóm. Vagy Simon Lewis. Figyelem, hogyan ül le a fal mentén, és némi habozás után követem. Hagyok kettőnk közt egy kis helyet, de nagyjából ugyanazt a pózt veszem fel, mint amiben ő ül. - Hülyeség volt. Megértelek, de attól még hülyeség. - Ha jelenti, nagy bonyodalmat kavar vele. Ha titokban tartja, még többet. Egyik megoldás sem kifizetődő, igazából, csak az egyik talán kevésbé rosszabb a másiknál. Az idő fogja eldönteni majd, hogy lett volna okosabb cselekedni... Nem szólok többet, hagyom, hogy a csend közénk ereszkedjen. Töprengve bámulom az eget és a szemközti fal gödreit és redőit. Látszólag a kijelentése sem ráz fel merengésemből, pedig nagyon is összerántja a gondolataimat és arra készteti az ösztöneimet, hogy kihegyeződjenek. Hosszan hallgatok, nem tudom, mi mással felelhetnék. - Segítek neked. - bököm ki végül, mert semmi más nem jut eszembe, ami őszintébb lehetne. Én sem tudom, ő ölte-e meg a mondént. Azt sem tudom, melyik verzióban szeretnék hinni. Jelenleg csupán abban vagyok biztos, hogy segítenem kell neki; sőt, segíteni akarok. - Kiderítjük, mi történt. - Oldalra sandítok rá, lassan fordítom csak felé a fejem. Nem értem, hogy nem beszélgettünk régebben soha többet. Rendes srácnak tűnik. - Addig próbáld meghúzni magad. Segíthetek a vérellátmánnyal, ha a cimboráid forrása nem megbízható. - Fejemmel az épület felé bökök, látható ellenszenvem fejezve ki a titkos, raktári traccsparti iránt, aztán magamat is meglepve, egy gyenge pillanatomban fogom magam és barátian meglököm a vállát.
Karjaim szorosabban ölelik át felsőtestem, hallva Remy töretlen elszántságáról. A saját érdekében azt kívánom, bár megváltozna és feladná, mielőtt még jobban összetöröm a szívét, de ismerem, tudom, sosem nyugodna, míg rám nem talál. - Nem akarom, hogy miattam eméssze magát - hangom halványan megremeg -, de ezen semmivel sem tudok változtatni. - Hagyhatom, hogy békében gyászoljon, s szép lassan elfogadja halálom, vagy felzaklathatom a vámpírrá válásommal, a tudattal, hogy a parabatai-a alvilágivá vált, de nem menthetem meg a fájdalomtól. Rég nem éreztem magam ennyire tehetetlennek. Testem megfeszül, ahogy felém közelít, ökölbe szorítom kezem, lélegzetem elfojtom; nem húzódom el, hogy ezzel kimutassam gyengeségem, melyet egy élő, lélegző lény közelsége okoz. Noha gyanút keltőn nem érzem magam különösen éhesnek, nem kockáztatok, hogy illatával megkísértsem magam, s esetleg mégis megforduljon a fejemben, mennyire jó volna belé mártani fogaim; bár abban is biztos vagyok, hogy nem kell féltenem, nem hagyná magát, de a meghiúsult szándék is rossz fényt vetne rám, főleg egy gyilkossági ügyben tanúskodva. - Egyedül indultam el az Intézetből – kezdek bele mondandómba, miután összeszedtem gondolataim -, Remynek mással volt dolga, szóval egyedül indultam el kutatni - az ember általában akkor lel rá dolgokra, ha nem keresi, de nem tudom, miért hittem naivan azt, hogy a céltalanul bolyongással megoldhatom a rejtélyes eltűnések ügyét –, majd rátaláltam két Rahab démonra... Ezután kezd ködös lenni az emlékezetem, beütöttem a fejem, de nem rémlik, hogy közülük szúrt volna valamelyik mellkason… - szemöldököm ráncolva próbálom sokadjára felidézni, mi történhetett, mindhiába – De bármi vagy bárki is volt, padlóra küldött, még a telefonom se tudtam elérni, hogy szólhassak valakinek, azt hittem, ott fogok a vérembe fulladni. Matthias talált rám, nem tudom, ismered e, vékony, sápadt bőr, karikás szemek… - oldalra döntöm fejem, társaságomra pillantva figyelem, mond e neki valamit a név –, és valamiért úgy gondolta, megment azzal, ha nem hagy ott meghalni. Kíváncsi vagyok, mikor jön rá, hogy tévedett – eleresztek egy lemondó sóhajt. Biztos vannak olyanok, akik eldobnák halandó létüket a cserébe kapott örök életért és hatalomért, de egy árnyvadásznál szinte beidegződés minden efféle gondolat elfojtása. Nehéz ajándékként tekinteni rá, ha közben végig kell nézned ahogy szeretteid egytől egyig meghalnak körülötted. - Azóta pedig próbálok nem megölni mindenkit, aki a közelembe kerül, több-kevesebb sikerrel – kínos mosolyt villantok rá, mielőtt ismét levenném róla a tekintetem, mintha a sikátor aszfaltja lenne a legérdekesebb dolog, amit a hetekben láttam, s hogy közelebb kerüljek hozzá, hátammal a falat súrolva huppanok le a földre, felhúzott térdeimen pihentetve karjaim. - Én kértem meg a klánt, hogy ne jelentsék a dolgot, pedig tudtam, hogy bajba kerülhetnek miattam. Nem lettem volna képes találkozni bárkivel, miután kudarcot vallottam árnyvadászként. – Nincs mit szépíteni a dolgon, bukásom értelmetlen és hiábavaló volt, s így, hogy vámpírrá váltam, a Klávé valószínűleg nem is a sérülésem körülményeivel fog foglalkozni, hanem azzal, ki felelős az átváltozásomért. Elnémulok, hallgatom Őt, a légzését, szívverését, a metropolisz zaját; rég nem beszéltem ennyit, talán Remynek súgtam semmiségeket az ágyában heverve, figyelve az éji árnyak táncát szobája falán. Bár visszamehetnék az időben! Lenyelem keserűségem, ahogy felpillantok társaságomra, elhessegetek minden józan gondolatot, melyek megálljt parancsolnának nyelvemnek, megakadályoznák vallomásom: - Nem vagyok benne biztos, hogy nem én öltem meg a tagot.
Küldetésem alappillérei megrázkódnak, az eddig vizsgált eseménysorozat, minden egyes nyom, minden feltételezés, bizonyíték és ötlet új megvilágításba kerül. Újra kell gondolnom az egész helyzetet így, hogy egy nem várt tényező is belecsöppent a dolgok közepébe: Josiah. Ki hitte volna, hogy a parallelen futó, rejtélyes gyilkosság és a rejtélyes eltűnés szála végül összekapcsolódik? Nos, én nem, úgyhogy kicsit át kell terveznem és gondolnom az életem. Nem mintha megmásíthatnám a valóságot. Ami történt, az megtörtént; csak azért, mert hinni akarok egykori társunk ártatlanságában, még nem moshatom tisztára, ha bűnt követett el. Néhány plusz kört viszont megéri lefutni azért, hogy felfedjük, mi is történt valójában. - Ha csak ez tart vissza... - kezdeném, kajánul futó mosolyom sugallja, hogy a vége valami otromba viccbe hajlana, poénosnak hitt megjegyzésbe arról, hogy az emberek miatt hiába aggódik, a jelenlévők közül csak én vagyok az... De aztán megpillantom a komor ábrázatokat Josie mögött és még időben lenyelem a poén végét. Mikor lettek a vámpírok ilyen savanyúak? Vagy csak az én tompaságomat nem sikerült kellően kihegyezni? - Ízlések és pofonok - adok igazat, hiszen jómagam is inkább az egyszerűség híve vagyok. Az Intézet a gótikus tornyaival meg a díszítettségével néha már túl giccses az ízlésemnek. Persze semmi értelme panaszkodnom, egy férfi szava nem sokat ér a női elnyomással szemben - márpedig Clary és Izzy mellett teljes diktatóriában élünk. Még azért odabiccentek a vámpíroknak, ahogy követem Josie-t kifelé a raktárból. Meg sem fordul a fejemben, hogy tőrbe csalna, így teljes nyugalommal ballagok mögötte, zsebre dugott kézzel. Néhány lépésre megállok tőle, felmérem a sikátor adottságait és végül a szemközti falhoz húzódom, megilletem egy kis támasszal, nekidőlök. - Próbálja összerakni, mi történt. - Arany íriszem a fiún tartom, figyelem a párbeszédünk közben, igyekszem olvasni a rezdüléseiből, a testtartásából. Bár terelné a témát, mégis csak úgy érzem illendőnek, hogy kielégítőbb választ nyújtsak, ha már felhozta. - Az érzéseiről nem sokat tudok, de ő győzött meg, hogy nyomozzunk utánad. Nem hajlandó feladni. - Amit, hogy jobban érezze magát, úgy állítok be, mintha nagy dolog lenne, holott teljesen érthető. Ha az én parabatai rúnám tűnne el, addig nem nyugodnék, míg ki nem derítettem, mi történt Aleckel. Ha lelkifurdalásról nincs is szó, de kissé kelletlenül könyvelem el, hogy a parabataija törekvései ellenére én találtam rá végül és hozzám jut el elsőként minden információ. Mintha ezzel elvettem volna egy olyan jogot, ami egyedül őket kettejüket illeti - főként, hogy nem tudom, mihez kezdjek vele. Egyelőre érdemes titokként kezelni. - Meséld el, hogy történt! Ki változtatott át? Mit csináltál azóta? - ellököm magam a faltól és közelebb húzódom hozzá, mellette támaszkodom le ismét, hogy a téma komolyságához méltóan egy fokkal halkabbra válthassunk, és én se mulasszak el egyetlen információt sem. - Minden apróság jól jöhet, amire emlékszel. - Közben már most azon kezd főni a fejem, mekkora balhé lesz ebből, ha kiderül. Egy árnyvadászból lett vámpír... Így is olyan kényes a béke a fajok közt, ez a hír biztosan felkavarja majd a már eddig is fodrozódó állóvizet.
Izmaim megfeszülnek, készen arra, hogy megóvjam a még földön heverő árnyvadászt egy újabb támadástól; nem célom kirobbantani egy harcot, sem pedig védtelen hagyni Jace-t, így csupán fenyegetően vicsorgok a vámpírra, aki láthatóan büszkén figyeli magánakciójának eredményét. Megnyugtató hallani szavait, melyek azt sugallják, nem esett komolyabb baja, s immár szentelhetek némi figyelmet rá is, nem csupán a velünk szemben álló társaságra. Fáj látni reakcióit arcán, halott szívem összeszorul, ráeszmélve, eltűnésem nem csupán Remy-re lehet hatással. Nem próbálom felsegíteni, s ezzel a megmaradt méltóságától is megfosztani, ráadásul magam se tudom, mennyire lehet bizalomgerjesztő számára, ha egy újszülött vámpír hajol fölé. Bár ő biztosan tapasztaltabb ezen a téren, Simon Lewis révén volt már dolga a fajtámmal. - Bár tudnám… - Bánatos, bocsánatkérő mosoly kúszik arcomra; túl naiv voltam, mikor azt reméltem, Ő majd hisz az ártatlanságomban, és képes lesz erről engem is meggyőzni. Kérésére bizonytalanul pillantok a klánra. Akár csapda is lehetne, ha nem lenne arcára írva, nem arra számított, hogy egy halottnak hitt árnyvadászra lel, valamint, ha társai is ólálkodnának, a támadás során valószínűleg a segítségére siettek volna. Mentorom alig láthatón biccent; valószínűleg könnyebb szívvel áldoz fel engem, mint az egész klánt, ellenszegülve a Törvénynek, de megértem, a jóváhagyása nélkül is Vele tartanék. - Persze, ha ez az óhajod, számomra sem egyszerű ennyi ember előtt… – fogadom el ajánlatát, s próbálom megértő szavakkal megnyugtatni, de félúton megakad gondolatmenetem. - …komolyan? – kérdezek vissza utolsó állítására zavartan. - Ennél rosszabb már nem igazán lehetne – sóhajtok, majd oldalra döntve fejem hozzáfűzöm: - Bár nekem mindig is bejött az indusztriális stílus… Fejem lehajtva, de tekintetem a többieken pásztázva indulok el a kijárat felé, az árnyvadász lépteinek hangjával meggyőződve, hogy követ. Úgy tűnik, a vámpírok az évek során tettek arról, hogy ne háborgassa felségterületüket egy arra járó lélek sem. A falakat nem borítják graffitik az egész felületükön, csupán egy-két időigényesebb alkotás díszíti őket, melyek valószínűleg klántagok keze által lettek felfestve, s a keskeny sikátorban, ahová a raktár ajtaján kilépve érkezünk, nem kell bokáig gázolni a szemétben. Csupán a patkányok, kiknek szaga töményen érezhető a levegőben, nem zavartatják magukat az alvilági szomszédokkal, de lelkem mélyén megértem társaimat - kinek lenne kedve évszázadokig küzdeni a rágcsálók túlszaporulatával? A hideg téglának döntöm hátam, karba tett kézzel szegezem tekintetem az aszfaltra, próbálva némi önbizalmat szerezni, hogy átvészeljem a következő perceket. - Hogy van Remy? – kérdezek rá ösztönösen a legfontosabb dologra, ami csak eszembe juthat, majd észbe kapva az eredeti témára terelem szavaim: - Miről szeretnél tudni először? Ködösek az emlékeim, de amiben tudok, segítek… Nincs már mit veszítened.
Tarkón csókol a hűvös aszfalt, lelop az égről néhány csillagot, mik aranyló tükreim előtt lejtenek táncot. Egy kis koccanásnál azért több kell, hogy kiontsák a harci kedvem; más az, ami hosszú pillanatokig a padlóhoz szegez. Bár felkavarhatnám az események sorrendjét és ráfoghatnám a látott alakot az ütés okozta hallucinációkra! A valóság kesernyés íze lassan bekúszik azonban nyelvem hegyére, ádámcsutkám megugrik, ahogy lenyelem a csalódottságomat. Mindig fájdalmas elveszíteni valakit az árnyvilág javára. És ennek a fájdalomnak én leszek a hírhozója. - Elfelejtettem, hogy nem igazán vagytok jóban a fényhatásokkal. - mormogom a plafonnak, miközben lassan a helyére csúsztatom oldalamon a szeráfomat, és most, csak most sikerül rávennem magam, hogy a hátamról ülésbe tornázzam magam. Letámaszkodom magam mögött, onnan pillantok fel az előttem álló, ismerős vonásokra. Arcomat eltorzítja megannyi érzelem: keserűség, tehetetlenség, harag, szánalom, és a kimondatlan kérdések. Hogyan? Mikor? Miért? Tudnak róla a vámpírok, kit tettek magukévá? Bosszút kellene állnom, vagy kezet fognom velük? Elárultak vagy támogattak? És én? Eláruljalak vagy támogassalak? Végül nem szólok semmit, csak lassan talpra kecmergek, leporolom a nadrágomat. Whitewood arckifejezésére gondolok, arra, mennyire szerencsétlenül festett, ahogy előadta nekünk az esetet. Clary támogató volt, én csak álltam ott és nem igazán tudtam, mit mondjak. Most, a vörös fonál túlsó végén állva, még mindig fogalmam sincs, mit kéne mondanom. - Vallomás vagy kérdés? - Miért tőlem vár ítéletet? Minden bizonyíték, amit biztosnak hittem, semmivé foszlik, ujjaim a levegőt markolják. Hiszen egy volt közülünk, képtelen lett volna rá... Vajon számít ez bármit is annak, akivé lett? A rengeteg kérdésbe kezd belefájdulni a fejem. Kerülöm Josiah tekintetét, szinte már úgy, mintha én lennék a bűnös, az, akinek rejtegetnivalója van. - Nem tudom. Még zajlik a nyomozás. Csak azért jöttem, hogy feltegyek pár kérdést. - Tekintetem a többi vámpírra siklik, mielőtt megpihenne az újszülött arcán. Mély levegőt veszek, teszem a dolgom. - Tudnánk esetleg kettesben beszélni? Általában nincs bajom a csoportos bulikkal, de ekkora tömeg előtt elfog a lámpaláz. - A gúny az egyetlen hatásos fegyverem, amihez jelenleg nyúlhatok. A szeráfomtól teljesen megundorodtam. Megteszek bármilyen hülyeséget, amit a Klávé kér, ezt vállaltam, amikor elfogadtam az Intézetet. De azt ne kérje tőlem senki, hogy egy ex társunkra kezet emeljek... Ezt a munkát valaki másnak kell elvégeznie. - Nyugi, nem teszek semmit, ami rosszabb lehetne ennél. - mutatok körbe magunk körül. - De komolyan, igazán ráférne legalább egy festés...
Idejét sem tudom már, mikor szoktam le a körmöm rágásáról. Mintha egy másik élet emlékfoszlányai villannának be: aprócska ujjak végén üldögélő szabálytalan formájú gyöngyöcskék; a gyermekin csilingelő hang jó szándékú dorgálása; tenyerének puha melegsége, mely óvó ölelésével gátolja, hogy ismét lefelé görbülő ajkaihoz emelje hideg kezeit. Most ugyanannak az elhagyatott kölyöknek érzem magam; körmeim ismét tövig rágva, immár kérges, örök sebhelyekkel barázdált kezeim fagyosnak hatnak, s még a tizennyolcadik életévemet taposva is gyermekként kezelnek klánom idősebb, tapasztaltabb tagjai. Magatehetetlen újszülöttnek, aki nem fogja fel a füle hallatára ejtett baljós szavaikat, melyek gazdái hamarosan ítéletet fognak hozni sorsáról. - Nem kellene Lilyt beavatnunk? - Jobb, ha még nem hall a dologról – Meg se kell fordulnom, hogy tudjam, felém pillant, szinte érzem perzselő tekintetét hátamon. Lehunyom szemeim, elfojtva indulataim, hagyom, hogy vészterhes társalgásuk áthömpölyögjön fejem felett; annyiszor próbáltam már megtudni tőlük, mi is történt pontosan azon az éjszakán, melyre elmémben mélyvörös lepel hull: csupán a vér íze számban, fájdalmas hörgés, majd erős karok szorítása képesek áthatolni rajt’- azonban minden kérdésem megválaszolatlan maradt. Nem vagyok már a Törvény keze, hogy kioktassam őket, mi lenne a kötelességük ebben az esetben az árnyvadászok felé -különben is, már magam is beleuntam, annyiszor lettem emlékeztetve általuk erre a tényre-, és hívjam fel a figyelmüket, amit épp tesznek, már önbíráskodásnak számít, ellenkezés nélkül egyeztem bele a házi őrizetbe, majd abba, hogy elrángassanak ebbe a raktárba, mely minden bizonnyal a klánom által birtokolt helyek közé tartozik, hisz egyetlen élő és lélegző lény nyomait se vélem felfedezni, mialatt tekintetem dacosan kerül minden szempárt. - Tudnia kell róla… - …és fog is, amint végre kinyögi valamelyik, hogy… - „Valamelyik?” - Megzavartam a bulit? – Egy ismerős hang szakítja meg a diskurzust és gondolatmenetem, mely pavlovi reflexet kiváltva önt el rémülettel: a new yorki Intézet egyik vezetője, Jace Herondale tisztelte meg jelenlétével az exkluzív gyűlést, hiába várva a megérdemelt, lelkes ovációt. Tulajdonképp keresve sem találhatott volna tökéletesebb alkalmat arra, hogy látogatásával káoszt teremtsen körünkben, ezzel könnyebben szóra bírva a gyengébb idegzetű egyéneket, már ha ez volt a célja, -egyáltalán mit is keres itt?-, mindenesetre osztozom társaim zaklatott reakcióján, még ha annak okán nem is. Noha tartozom családomnak, volt társaimnak magyarázattal, mi történt velem, tudtukra adnom, hogy ezentúl alvilágiként kell tengetnem napjaim, képtelen voltam arra, hogy ebben az instabil állapotban eléjük járuljak, s egy balszerencsés pillanatban megtámadjam őket. Ócska kifogás, de hiszem, hogy jobb ez így, mielőtt még tényleg megsebesítenék valakit, vagy, ami szüleimet ismerve valószínűbb, rövidke vérszívó pályafutásom egy szeráfpengére felnyársalva érne véget. Ügyelve, hogy ne fedjem fel magam, tekintetemmel az árnyvadászt követem, ki akaratlanul is egy magányos ragadozóra emlékeztet, mely egy csorda nagyvad közé tévedt, hogy levadászhasson egy fiatal egyedet. Hajdanán lüktetett bennem a vágy, hogy én is ekkora tekintéllyel sétáljak a veszélybe, mint Ő, most viszont kénytelen vagyok a másik oldalról megtapasztalni a nephilimek könyörtelen hatalmát. Egész eddig bele sem gondoltam, mekkora kockázatot vállaltak, mikor megmentettek, befogadtak maguk közé, és nem tettek eleget a Törvényben leírt kötelezettségeiknek, időt hagyva arra, hogy elfogadjam a helyzetet, amelyért tulajdonképp csak magamat hibáztathatom. Csupán haladékot kaptál. Elég egy vakmerő elszólás, hogy a feszült közeg nyílt fenyegetéssé váljon. Az elővillanó fegyver látványára a klán tagjai egyenként realizálva a veszélyt igyekeznek felkészülni a harcra; még én is azon kapom magam, hogy feszülten követem az "ellenség" minden mozdulatát, csupán nem várt reakciója döbbentett rá, hogy kikerültem a tömeg takarásából, Ő pedig engem figyel. Felismert. Ahogy fellökik, agyam szinte kikapcsol, teret hagyva régi ösztöneimnek; a hajdani árnyvadász egy vámpír sebességével veti magát bajbajutott társa és az alvilágiak közé, időt nyerve a leterített Jace-nek, hogy összeszedje magát és gondolatait. Szükségtelen keresnem a szavakat, azon töprengeni, hogyan is adhatnám tudtára, mit keresek egy csapat vámpír között; keserű pillantásom rá vetve hagyom, hogy kilogikázza a történteket, lássa, mivé váltam, ki lehet az az „amatőr”, aki megtámadta azt a szerencsétlent. - Én öltem meg? – teszem fel a kérdést halkan, próbálva leplezni bizonytalanságom s az igazságtól való rettegésem; hiú ábránd azt gondolnom, hozzá intézett szavaim csupán ő értheti meg, a tömegből hallom az „idióta” jelzőt. De most csak az Ő válasza érdekel.
Mindenkinek megvolt jelenleg a maga baja: a Klávénak, az Intézetnek, az árnyvadászoknak - még nekem is. Régen ez elegendő volt ahhoz, hogy ne igazán foglalkozzak a kisebb porszemekkel, járulékos veszteségként hagytam volna elveszni őket. Az egyetlen különbség ma az, hogy Intézetvezetőként ezt nem tehettem meg (megtehetném, de akkor a.) nem bírnék el a saját lelkiismeretemmel, b.) Clary letépné a fejem). Úgyhogy amikor az egyik árnyvadászunkról sejteni lehetett, hogy meghalt (legalábbis a parabataijáról eltűnt a rúna), a Klávé pedig vállat vont az ügyben, én meg az az áldott jó szívem a kezünkbe vettük a dolgot. Amúgy sem hagyhattam, hogy Whitewood a saját szakállára nyomozgasson. A végén még valami hülyeségbe keverte volna magát. Végignéztem a seregnyi, nagyjából másfél tucat vámpíron magam előtt. Mindannyian engem bámultak. Hülyeségbe, mi? Ha-ha. - Megzavartam a bulit? - Lezserül a raktárépület bejáratának félfájára támaszkodtam, összefonva magam előtt a karjaimat. Legalábbis én elég lezsernek éreztem magam, ám nem túl sok hódoló pillantást kaptam, gyanakvót és gyűlölködőt annál inkább. A lelkemre is vehettem volna, tekintve, hogy Lily klánjával egészen sikerült lefixálnunk a békét - hála többek között Alec és Maia törekvéseinek -, pont ezért nem fért a fejembe, mit is csinálok egész pontosan itt. Miért nyomozok egy egyértelműen vámpírok által elkövetett haláleset után? Hogy történhetett ilyesmi Lily felügyelete alatt? - Remélem, nem valami legénybúcsú. Nem úgy készültem, hogy vetkőzzek. - Nem mintha nem álltam volna készen bármikor bemutatni adoniszi vonalaimat, azonban egyértelműen az egyre növekvő feszültséget próbáltam csak oldani a vicceimmel. Nos, nem valami sok sikerrel, a barátságtalan grimaszokból ítélve. Úgy tűnt, a vámpírok még mindig érzékenyek a területükre, főleg, ha egy vadász csak úgy engedély nélkül beinvitálja magát. Érthető, de hé, mégis csak Herondale volnék! a legfrissebb állás szerint - Tudjátok - löktem el magam a félfától és tettem egy óvatos lépést a raktárépület belseje felé. -, még el is hittem volna, hogy a városban talált áldozatnak semmi köze a klánhoz, csupán valami frissen átváltozott amatőr műve, de egyetlen ponton elbuktatok. C-c-c, igazi, tankönyvi szarvashiba. - Önelégült mosollyal tartottam a magam monológját, egyre beljebb és beljebb lépkedve, közben szemügyre vettem a vámpírokat. Akadtak köztük ismerős arcok. Ahogy egyszer csak megálltam, érezhetően és láthatóan mindannyian megfeszültek. Egyikünk sem tudta, pontosan mire számíthat a másiktól. - Ah, dehogy mondom el! - A mosolyom pimasz vigyorrá terebélyesedett a képemen. - Ha lelövöm a poént, legközelebb már odafigyeltek rá. - Az egyikük megelégelhette a szómenésemet, mert fenyegető mozdulatot tett előre. A társa ugyan időben megállította, én mégis reflexből a szeráfomhoz kaptam. A hangulat lőporossá vált, az az apró kis lángoló gyufaszál ott csüngött a fejünk felett a levegőben. Az elővillanó szemfogak láttán elkezdtem a legmegfelelőbb és legkönnyebben kivitelezhető stratégián agyalni. - Nem akarok bajt. Csak mondjátok meg, ki tette és mégis mi a fene történt. Ha újszülött van köztetek, arról kötelességetek beszámolni a Klávénak. - Mivel a mondénok átváltoztatását tiltja a törvényünk, ezért meg kell indokolniuk minden esetet. Márpedig a haláleset határozottan egy amatőr műve volt, ami egyet jelentett azzal, hogy a vámpírok megszegték a törvényt. Elengedtem a kard markolatát, jelezve, hogy nem óhajtok harcba bonyolódni. - Nem tudunk semmiféle halálesetről, nephilim. - morrant rám az egyikük, egy köpcös, kopasz fickó. - Biztonságosabb lenne visszatérned az Intézetbe. Az éjszaka nem az angyalvérűeknek kedvez. Halk szusszanásnyi nevetés tört fel belőlem. - Ez már majdnem úgy hangzik, mint egy fenyegetés. - Azzal előrántottam a pengémet, mire az egész társaság felbolydult. Az a bizonyos gyufaszál elkezdett a talaj felé zuhanni. - Szerencsére van valamim, amivel lophatok egy kis fényt a sötétségbe. - megpörgettem a kardot magam előtt, majd a balomba zárva felkészültem rá, hogy kiverjem belőlük a választ. Ám ahogy a tömeg mocorogni kezdett, a fejek és vállak takarásában ismerős arc rajzolódott ki előttem. A meglepettségtől egyből elszállt a harci kedvem, értetlenkedve leeresztettem a fegyverem, ezt pedig az egyik vámpír kihasználta és szemmel követhetetlen gyorsasággal nekem jött, fellökött úgy, hogy métereket repültem és csúsztam hátra a földön.
Nem volt más, amire jobban vágyott volna, mint a saját szabadsága ezért pedig bármire képes lett volna. Ha kell, akkor lehozza az égről a csillagokat, vagy talán megpróbál valamit, amiről szent meggyőződése, hogy sosem volt az ő stílusa, a rövid haj.. Bármit megtett volna a szabadulása érdekében ezek közé még talán az is hozzátartozott, hogy megpróbálta valamilyen úton-módon okítani a démont, hogy mégis miként kellene viselkednie. Ostobaság a részéről azt gondolni, hogy több évtizedes, százados talán ezredes viselkedési formát eltörölhet pusztán a szavaival. Az változik, aki meg akar változni, de ha ebben koránt sem leli az örömét, akkor az egész mit sem ér. A szavai, amelyet a démon felé idéz, mintha süket fülekre lelne. Olyan az egész, mintha itt sem lenne, ha nem figyelne rá. De ez mégsem akadályozza meg abban, hogy befejezze, amit elkezdett, hogy megpróbáljon valamit elérni vele szemben. Mégis, mikor úgy tűnik, hogy a démon újra ráfigyel egy meglepő fordulat éri. Nem számított arra, hogy ilyen könnyedén lemond majd arról, hogy őt fogva tartsa, de mégis ki lenne Ő, hogy megkérdőjelezze bármely tettét? Inkább csak elfogadja a felé nyújtott kezet és szó nélkül figyeli a démont, akinek kérdésére szeretne válaszolni, de még azelőtt foszlik semmissé, hogy ezt megtehetné. Körbepillant és nem lát mást, mint azt az ismerős sikátort, ahol mindez elkezdődött. A világ a maga medrében folyik tovább és nem tudja, hogy vajon újra látja-e majd a démont, vagy milyen terveket szövöget a háttérben, vagy esetleg a pokol bugyraiban kíván maradni, de mindenesetre ha újra találkozna vele, akkor felkészül majd. Minden egyes játékára, minden egyes cselére készen áll majd. Még egyszer nem járhat túl olyan könnyedén az eszén egy démon nem számít, hogy mennyire hatalmas. De talán az is lehet, hogy legközelebb már csak akkor lép majd a föld felszínére, amikor neki már csak az emlékét suttogják az élők, de valahogy van azaz érzése, hogy a Föld még koránt sem intett hosszú időre búcsút Leviathan-nak.
isabelle & leviathan
// én is köszi!
Vendég
ranggal rendelkezem
Vendég
all the stories are true
Tárgy: Re: Elhagyatott raktárépület Kedd Aug. 27 2019, 21:15
Figyelem őt, hallgatom a szavakat, s egyetlen felvetésére sem vágok közbe. Csak állok ott mellette, mint akit tényleg érdekel a mondandója, s ahogy a szavak egymás után gurulnak le az ajkairól, valahová máshová kerülök. Becsukom a szememet, orromban éteri illatok gomolyognak, fülemben hallom a tökéletes dallamot, mely mindig ismerős, mégis mindig más, s ahogyan a szemem kinyílik, vakító fehérség ölel körül, marasztaló melegség csal kellemes libabőrt karjaim apró pihéire. Ismertem ezt a helyet, láttam már egykoron, s most, hogy újra itt vagyok, most hogy újra láthatom, emlékek sorozata kerít hatalmába. Emlékek, melyekről azt hittem, már sosem fogom újraélni őket, emlékek, melyek egy másik kor régen elveszett történeteit juttatják eszembe, emlékek, melyek mosolyt és könnyeket csalnak arcom vonásaira. Ő nem láthatja, amit én látok, ő nem érezheti, ami éppen körülvesz, nem tapasztalhatja a gyönyört, amit az egykori valóm olyan tisztán és korlátok nélkül tudhatott a magáénak. Sóhajtok ismét, hosszan és bőven szívom be a levegőt, majd lassan, nagyon lassan fújom ki az egészet. Hallom őt beszélni, hangja távolról jut el hozzám, a szavakat azonban alig tudom kivenni, csak foszlányokat és részleges hangalakokat vagyok képes felismerni, s ahogyan egyre mélyebben ásom bele magam az emlékek ingoványába, úgy halkul el a hangja, úgy veszik el jelene az érdektelenség fekete tengerébe. - Igazad volt, mindenben igazad volt. - talán azt hiheti, hogy neki szántam a szavakat, pedig az üzenet nem hozzá szólt, nem ő volt a vallomás címzettje. Azt viszont nem tudtam, nem tudhattam, hogy vajon eljut hozzá, hogy észleli, meghallgatja a fohászom, s ahogyan ismét csak sóhajtanom kellett, úgy rántott vissza a jelenbe Isabelle mondandója, legalábbis annak a vége. - Aranyos vagy, de mindketten tudjuk, csak azért mondod azt, amit hallani akarok, hogy minél előbb szabadulj tőlem. Nem váratlak akkor tovább, legyen meg az akaratod... Gyere! - nyújtom ki a kezemet, segítenék neki, hogy könnyebben kiszálljon az ágyból, de ha elutasítja a gesztust, nekem úgy is jó. Ha már áll, két lépést hátrálok tőle, apró mosoly jelenik meg ajkaimon, majd felemelem bal kezemet, csettintésre készen várva a megfelelő pillanatot. - Ugye tudod, hogy bármikor kitörölhettem volna az emlékeidet? - döntöm meg a fejemet balra, majd meg nem várva a válaszát küldöm vissza abba a sikátorba, ahol a démont ölte meg. A világ újra úgy működött, ahogyan megszokta, eltűnt a szürkeség és az idő is a saját medrében hömpölygött.
// Köszi a játékot!
Harcos árnyvadász
ranggal rendelkezem
Isabelle Lightwood
all the stories are true
Tárgy: Re: Elhagyatott raktárépület Szer. Aug. 21 2019, 16:05
another day
- Hogy mégis mit csináltál? - Persze tudhatta volna, hogy ez az egész egyike a démon kis trükkjeinek és talán, ha képes lenne teljes száz százalékot nyújtani mostanában, akkor nem esik bele ebbe a csapdába. Most azonban mindenképpen ki kellett találnia, hogy mégis miként juthat ki innen a lehető leghamarabb. Mert esze ágában nincs sokáig itt időzni a démonnal egy térben. - Nagyon szépen köszönöm a részletes válaszodat és akkor most visszavinnél ahová tartozom, vagy abban nincs semmi szórakoztató számodra és bebizonyítod nekem, hogy velejéig romlott és önző vagy? - A takarót tényleg igyekszik úgy igazítani, hogy a lehető legtöbbet takarjon saját magából, hiszen nem akarja megadni az elégtételt, hogy a fantáziáját kiélhesse rajta. Bár talán, ha akarná a takaró és egy pillanat alatt válna köddé és kereshetne mást, ami mögé bújni kíván. - Sajnálom, de nekem tökéletes volt a kapcsolatom az apámmal és mindig támogatott engem mindenben. - Bár talán a receptkönyvekkel, amit neki ajándékozott csak bocsánatot akart kérni a kimondatlan dolgokért. De sosem erőszakolt rá semmit sem. A testvérükkel és a vonzódásával kapcsolatosan nehezebben birkóztak meg, de egy család módjára összetartottak, ahogy azt kellett. Annak ellenére, hogy a szüleik már nincsenek hivatalosan együtt, de még mindig törődnek egymással. - Nem az én szerepem volt ítélkezni feletted, de az, hogy így alakult úgy tűnik azt jelenti, hogy megérdemelted. - Ki lenne Ő, hogy szembeszálljon Isten döntéseivel? A Teremtővel? Tisztában volt az angyalok bukásával, a pokol hercegeivel, de egyikre sem tudna úgy tekinteni, mint az egykori angyalokra, hiszen az angyali természet, mintha soha nem létezett volna úgy vált köddé belőlük. Nem tudta, hogy a démon miként volt képes őt behálózni az első találkozásukkor. De az, hogy képes volt elrejteni a valós önmagát csak még inkább azt bizonyítja, hogy mekkora hatalommal is rendelkezik. Lehet, hogy nem kellett volna összerúgnia a port vele, de annak sosincs jó vége, ha egy nagyobb démon, egy bukott angyal, a pokol egyik hercege jár s kel a Földön. - Tudod a tény, hogy egy démon vagy, amire kiképeztek, hogy ki kell irtanom a világból bevallom igen csak kiábrándító. - Nem tudja milyen is lehet az igazi alakja, de egy biztos, hogy nem egy gyönyörűség. A démonok többsége nem más, mint különböző anyagból készült paca, világító szemekkel, általában éles szemfogakkal, agyarakkal. Az pedig, hogy ennyire jóképű külsőt választott magának az emberi világban azt sugallja, hogy igen csak van mit rejtegetnie. Könnyedén állja a tekintetét és, amikor ismerős tapintást érez a saját bőrén kicsit fellélegzik, de a biztonság kedvéért, hogy meggyőződhessen óvatosan felemeli a takarót és mikor látja a saját ruháját enged a takaró szorításán. - Gondolom hozzá vagy szokva ahhoz, hogy a nők rögtön feldobják magukat az ágyra a lábaikat pedig száznyolcvan fokban széttárják és azt csinálhatsz velük, amit csak akarsz. De hadd adjak neked egy tanácsot. Senki nem a játékszered. Ha akarsz valakitől valamit, legyél őszinte és ne használd az erődet arra, hogy olyan helyzetekbe kényszerítsd őket, amibe nem akarnak. Például jó kezdet az is, hogy ne rabold el őket, ne akarj sértődötten embert ölni, ne kényszerítsd őket olyan ruhába, ami a saját fantáziádat elégíti ki és ettől TE jobban érzed magad. - Sosem gondolta, hogy egyszer majd pont egy démonnak fog tanácsokat adni, de talán a leghamarabb akkor tud innen kiszabadulni, ha valamennyire elhiteti a démonnal, hogy talán van még esély arra, hogy képes lesz normális emberi lényként viselkedni.
isabelle & leviathan
Vendég
ranggal rendelkezem
Vendég
all the stories are true
Tárgy: Re: Elhagyatott raktárépület Szer. Aug. 21 2019, 12:39
- Elraboltalak. - a betűk olyan könnyen gurultak le az ajkaimról, mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna, hogy azt tehetek vele, amit csak akarok. Valamilyen szinten ez persze igaz volt, hiszen nagyon kevesek képesek ellenállni a hatalmamnak, lehetett az bármilyen lény a sötétség világából vagy harcos az angyalok kötelékéből. Megvontam a vállamat a második kérdésére, majd amilyen könnyedséggel ejtettem ki a szót az imént, úgy folytattam. - Sehol és mindenhol. Egy olyan világban, ahol mindent szabad és semmi sem tiltott. Ott, ahol bármi és bárki lehetsz, amit a szíved diktál és mindent megtehetsz, amit kigondolsz. Elnevetem magam, ahogyan a takaró után nyúl, de nem korlátozom, nem teszek ellene semmit. - Látom, ezeket a tanokat nem tanítják nektem a vadászképzőben. - arcomon még mindig mosoly ül, bár most már visszafogottabban adok hangot könnyed hangulatomnak. - Szóval te még sosem ellenkeztél apáddal, sosem volt eltérő véleményed az övétől, sosem akartál más utat választani, mint amit ő akart neked? Mélyet sóhajtok, s ahogyan ő nem vette le rólam a szemeit, úgy én sem tudtam mást tenni, mint őt fürkészni. Újabb sóhajtás, s ha lehet, még kényelmesebben ülök az ágy szélén, majd jobb lábamat magam alá húzom és térdemre illesztem pihenni vágyó könyökömet. - Ha úgy gondolod, hogy ezért a Pokol a megfelelő büntetés a számomra, akkor ítélkezz, kárhoztass el, gyűlölj és haragudj rám. Fejemet a térdemen könyöklő karomra teszem, államat támasztom alá az ujjakkal, s miközben még mindig őt figyelem, még mindig a takaróba burkolt alakját nézem, beharapom alsó ajkamat, s úgy nevetem el magam egy pillanatra, hiszen magam sem tudom, hogy mit akarok tőle. Akkor, amikor először találkoztunk, pontosan tudtam, tisztában voltam vele, hogy akarom őt és azt is tudtam, hogy ő is akar engem. Pontosan tudtuk, hogy mit jelenthet a másik nekünk, pontosan tudtuk, hogy milyen szenvedély és tűz ég a másikban, de egy apró mozzanat, egy kicsiny kis felismerés mindent elrontott. S most talán azt akarom tőle, hogy felejtsen el mindent, hogy ugyanúgy nézzen rám, mint mielőtt megtudta az igazságot, hogy ugyanúgy érezzen, még mielőtt minden elromlott. Mert én ugyanazt érzem, ugyanazt a vágyat, vonzódást, akaratot, ugyanúgy meg akarom szerezni, magaménak akarom tudni. - Lehet, hogy már én sem tudom. - vallok neki őszintén, majd felállok, kezeimet nadrágom zsebébe csúsztatom és lassú léptekkel megkerülöm az ágyat. - Talán csak szórakozni, szeretni, vágyakozni, kívánni... Vagy csak újra látni azt a szenvedélyt a szemeidben, amit azelőtt láttam, hogy megtudtad ki vagyok. Megállok mellette, elveszek az arcvonásaiban, meghatódom gyönyörű szemeitől, őrjítő vágy kerít hatalmába, ahogyan a takaró alól kilátszik lábának egy apró része, kéjben fogant sóhajjal fogadom magamba csábító valóját. - Talán mindez csak meddő akarat, ami soha nem fog megvalósulni, igaz? - ahogyan felteszem a kérdésemet neki, úgy érezhet testén valami ismerős simítást, úgy érezheti, hogy a hideg és rideg lakk ölelése már nem szorítja alakját, úgy érezheti, hogy a ruha, mely utazásunk előtt rajta volt, ismét rajta feszül. - Hiszen nincs semmi, ami megváltoztatná a véleményed, nincs szó vagy tett, ami kiérdemelné a bizalmad. Sajnálom!
Harcos árnyvadász
ranggal rendelkezem
Isabelle Lightwood
all the stories are true
Tárgy: Re: Elhagyatott raktárépület Pént. Aug. 16 2019, 11:06
another day
Nem volt képes gondolkodni. Csak arra tudott összpontosítani, hogy meg kell akadályoznia a katasztrófát, amely egy ártatlan embernek az életébe is kerülhet. Úgy érezte, hogy megvannak kötve a kezei. Ezért is volt képes arra, hogy még jobb híján a démon karjaiba vesse magát. Lehunyta a szemét, szinte várva azt, hogy majd átmennek rajta autók, vagy legalább valamilyen fájdalmat érez, vagy elragadja a sötét üresség, de olyan érzés ölelte körbe, minthogyha zuhant volna. Mégsem merte kinyitni egy percig sem a szemét még annak ellenére sem, hogy a démonnak a karjai szorosan fonódtak köré. Egyáltalán nem volt ínyére a helyzet, de amikor minden lecsillapodni látszott körülötte kinyitotta a szemeit és koránt sem arra számított, ami körbeölelte. Teljesen zavarodott volt nem tudta hirtelen, hogy hol is tartózkodott, de mintha forgott volna vele a világ. Egy dolog biztos volt, hogy nem az úttesten voltak és csak remélte, hogy a katasztrófát legalább elkerülték. - Mi.. Mi történt? Hol a fenében vagyok? - Szólalt meg, amikor végre már egyedül tartózkodott - egy ágyban? -, hiszen egészen eddig a férfin helyezkedett el, annak szinte a karjaiban. Ami koránt sem volt ínyére, de jelen pillanatban ez volt a legkisebb gondja. - Szóval azt akarod mondani nekem, hogy egykoron egy angyali lény voltál, most pedig a pokol egyik lakója és nem kellene ítélkeznem feletted? - A végtagjai még továbbra is zsibbadtak és nem igazán tudott megmozdulni, úgyhogy elterülve fekszik az ágyon, mint egy zsák krumpli és arra vár, hogy visszatérjen a testébe az élet. Megjegyzésére, mintha villámcsapásra kelne életre a testének minden egyes porcikája és csak ekkor veszi észre, hogy mégis mennyire megváltozott a saját öltözéke. Hirtelen a lehető legtávolabb pontjára kúszik az ágynak a férfitól, miközben a takarót próbálja magára húzni, hogy elrejtse magát a férfi tekintetétől. Sosem volt szégyenlős most mégis kiszolgáltatva érzi magát a démonnal szemben. - Inkább csak egy választ kérnék, hogy mégis mit akarsz tőlem? - A takarót magához ölelve, ügyelve arra, hogy a lehető legtöbbet takarja magából szegezi tekintetét a férfira, egy pillanatra sem szakítva el tőle.
isabelle & leviathan
Vendég
ranggal rendelkezem
Vendég
all the stories are true
Tárgy: Re: Elhagyatott raktárépület Hétf. Aug. 05 2019, 10:36
Már csak a szemkötő hiányzott rólam, mint azokban a réges-régi, fekete-fehér filmekben, ahol a főszereplő egy cigarettával a szájában várja, hogy elcsapja a gőzmozdony. Álltam ott, vártam az elkerülhetetlent, mely számomra inkább csak kellemetlenség lett volna, mint igazi veszély, de a kocsi vezetője számára akár halálos is lehetett volna, ha Ő nem avatkozik közbe. Szalad felém, mintha nem lenne holnap és nem érdekelné, hogy mi történik vele, csak az lehetett a gondolatai között, hogy nem veszélyeztethetem a mondént, aki az autót terelgette felém. Arcomra még szélesebb mosoly ült ki, egyfajta gonosz grimasz, mellyel a győzelmemet hirdettem, a felsőbbrendűségemnek adtam tanúbizonyságot. Elért, még mielőtt elindíthattam volna a történések fájdalmas kimenetelét, de az is lehet, hogy kivártam addig, amíg meg nem láttam a mentőakció elindultát. S ahogyan összeütközünk, ahogyan a lendülete magával ragadt, becsuktam a szememet, fellélegeztem és átkaroltam őt, magamhoz húzva utaztunk téren és időn keresztül. Számomra könnyed esemény volt, hiszen már annyiszor megtettem az efféle utat, annyiszor voltam hasonló helyzetben, hogy megszámlálni sem tudtam volna, de neki ez lehetett az első alkalom, hogy egy ilyen démoni átjáron közlekedik a valóság és az elképzelt birodalmak között. - Milyen nemes lélek! - csattan ki belőlem a mondat, ahogyan földet értem, ahogyan megéreztem a gerincem alatt a hatalmas ágy puha ölelését. Még mindig magamhoz közel tartottam őt, még mindig szorítottam vékony testét. Orromban éreztem a kén perzselő illatát, éreztem az utazás okozta felfordulást a gyomromban, éreztem a gyötrő zsibbadást izmaimban a dimenziók közti áthaladás miatt. - Csak semmi hirtelen mozdulat, még a végén takarítani kellene utánad... Pillantok rá, egyenesen a szemeibe, majd óvatosan oldalra görgetem, hogy leszálljon rólam és én felkelhessek az ágyból. Felállok, körbenézek az ablaktalan helyiségben, melynek egyetlen fényforrása az ágyat világította meg. Ahogy elléptem a fekhelytől, úgy követett egy apró csóva, úgy világította meg a terem egy másik szegletét, ahol egy szék és egy szekrény várt rám. Zakómat levettem, egy fogast vettem ki a duplaajtó mögül és felakasztottam a ruhadarabot, majd ingem gombjait kezdtem oldani, hogy az is követhesse a kabátot. - Angyal vagyok ... illetve voltam, de szárnyam már régóta nincs, szóval nehézkesen oldanám meg a földre szállást. - nevettem el magam, majd miután lerúgtam a cipőimet, újra az ágy felé vettem az irányt. - Te is tudod, hogy nem pusztításra születtem, csak az út során váltam azzá, ami vagyok. De nem rovom fel neked, így képeztek ki, neked az a természetes, hogy gyűlölj... Végigmérek rajta, talán még mindig a selyem ágyneműn feküdt, talán még mindig kellett neki idő, hogy magára találjon, de nem sürgettem, hiszen a látvány így is kárpótolt mindenért. - Jól áll a lakk kedvesem... - képtelen voltam nem átigazítni kicsit a ruhatárát, hogy még otthonosabban érezhesse magát nálam. Újra leültem az ágyra, annak a végére és úgy vetettem hátamat a baldachin oszlopának, hogy éppen szembe legyek vele. - Kérsz valamit? Vizet, bort ... vámpírvért? Esetleg valami erősebbet?
Kezdőlap
Karjaim szorosabban ölelik át felsőtestem, hallva Remy töretlen elszántságáról. A saját érdekében azt kívánom, bár megváltozna és feladná, mielőtt még jobban összetöröm a szívét, de ismerem, tudom, sosem nyugodna, míg rám nem talál.
Nem volt más, amire jobban vágyott volna, mint a saját szabadsága ezért pedig bármire képes lett volna. Ha kell, akkor lehozza az égről a csillagokat, vagy talán megpróbál valamit, amiről szent meggyőződése, hogy sosem volt az ő stílusa, a rövid haj.. Bármit megtett volna a szabadulása érdekében ezek közé még talán az is hozzátartozott, hogy megpróbálta valamilyen úton-módon okítani a démont, hogy mégis miként kellene viselkednie. Ostobaság a részéről azt gondolni, hogy több évtizedes, százados talán ezredes viselkedési formát eltörölhet pusztán a szavaival. Az változik, aki meg akar változni, de ha ebben koránt sem leli az örömét, akkor az egész mit sem ér.