Látni akartam, ahogy elveszti az eszét, ahogy a düh végül átszakítja törhetetlen nyugalma védvonalát, és elárasztja a közénk feszülő teret, keresztüldübörögve a zene bántóan mély basszusán. Tudatában annak, milyen bántóan kevés esélyem lenne sértetlenül kikerülni a haragja örvénylő tengeréből, magam sem értettem, miért vonzz mégis, hogy az utolsó, pattanásig feszülő idegszálát is szétcincáljam, valószínűleg csak saját lelki nyugalmam biztosítása érdekében akartam tudni, hogy én is képes vagyok hatást gyakorolni rá, amolyan szánalmas és értelmetlen győzelemként elkönyvelni, hogy, az egész fordítva is működik.
- Ugyan, nekem öröm segíteni, a világért sem hagynálak kéretlen tanácsok nélkül, mikor te oly’ kegyesen bombázol a sajátjaiddal.
Egyszerre lep meg és nyűgöz le az a természetesnek ható elegancia, ami láthatatlan selyemfonalként fonja körbe minden mozzanatát, és a fényében tündökölve olyan bántóan felsőbbrendűnek tűnik a szórakozóhelyet zsúfolásig töltő emberek lomha, esetlen mozdulatainak örvényében. Ajkai legapróbb rezdülése, ahogy leereszkedő mosolyba görbülnek, ujjainak játékos simítása a párával borított üvegpohár oldalán, mind csordulásig teltek az önhittség gőgös bájával, ami olyan mocskosul jól állt neki, hogy nehezemre esett emiatt bármiféle ellenszenvet táplálni irányába.
Egy darabig csak csendben figyelem, felé hajolva, némán hallgatom minden egyes gondosan megválogatott, elegáns köntösbe bújtatott sértését, vagy épp kárörömtől csendülő hangszínén elsuttogott terelő szavait, míg tekintetem ide-oda cikázik az arcán, megfigyelve minden apró részletét. A folyton változó érzelmei pillanatok töredéke alatt suhannak át csak az arcán, helyüket szinte azonnal felváltja az a mérhetetlenül nyugodt maszk, amivel árulkodó szemeit leszámítva tökéletesen elfed mindent, egyedül a ragyogó íriszek árnyalatának változásai árulkodnak olykor a hangulatáról. A feketébe forduló mélykéket szépen lassan felváltja az éjszakai égbolt színtiszta sötétkékje, ahogy az indulatai lecsillapodnak, a bosszankodás helyét az elégedettség és szórakozottság elegye veszi át.
- Milyen kényelmes. – jegyzem meg lemondó sóhajjal körítve szavaim – Milyen átkozottul kényelmes játék ez számodra; válaszolni anélkül, hogy valóban válaszolnál, a végsőkig csavarni a szavakat, a létező összes irányból megkerülni a mondandód lényegét, majd elégedetten hátradőlni. Lenyűgöző.
Dicsérő szavaim mögött ugyan megbújik némi gúny, mégis elismeréssel kell adóznom eme képessége előtt, még ha ezzel saját veszteségem is könyvelem el újfent. A világ összes ideje rendelkezésére áll, hogy végtelenségbe nyúló kusza mondatokat hagyjon maga után, és mindketten tudjuk, ezzel nem versenyezhetek.
- Nekem jól esett. – röpke, hanyag vállrándítással kísérem a szavaim, jelezve felé, nem bosszant fel azzal ismét, hogy nem haladunk semerre, ami persze a legkevésbé sem igaz, de ez csak egy újabb dolog, amiről igazán nem kell tudnia – Meg nyilvánvalóan nem üthetlek, pedig hidd el, az is jól esne, beérem hát egy kis dühöngéssel.
Haragom való igaz, nem sokat változtatott a körülöttünk folyó események sodrásán, ellenben a fejemet kiválóan kitisztította, és így, hogy újra, és végérvényesen megbizonyosodtam róla, felesleges bármiféle kérdést feltennem, már nem kerestem az együttműködés leghalványabb reménysugarát sem.
Következő kérdése olyan játékos hitetlenkedéssel robban a levegőbe, hogy a rá adott, újabb okosan fogalmazott válaszát figyelmen kívül hagyva is, meg kell kérdeznem magamtól, mégis, hogy gondoltam, hogy egyáltalán bárki vagy bármi esetében felelősséget tudna vállalni. Milyen gyermekes, milyen mérhetetlenül ostoba, indulatok vezérelte kérdés ez, amiről tudom, most már igazán jobb lenne annyiban hagyni. És mégis, egy erősebbnek bizonyuló belső kényszer szóra nyitja a számat, én pedig engedve neki, újabb felesleges csevegéssel rabolom a drága időt saját magamtól.
- Nem várok tőled semmit. - felelem végül hosszasra nyúló hallgatásom után, ügyelve arra, hogy a hangomban még véletlenül se bukkanjon fel semmiféle érzelem legapróbb nyoma se. – Felesleges lenne bármit is remélni tőled, nem igaz?
Felesleges, legalább annyira, mint engedni a bűvköre vonzásának, az elméje kegyetlen játékának, aminek a vörös mondén után most én voltam a következő áldozata, és a legkevésbé sem élveztem.

Mégis, minden tiltakozásom ellenére, újra és újra bekúszik a gondolataim közé, hiába figyelmeztetem magam az angyali arc mögött rejlő fenyegető veszélyre. Szükségtelen lenne beismernem a nyilvánvalót, valóban volt valami leírhatatlanul vonzó a közelségében, aminek nehezemre esett ellenállni, pedig minden porcikám sikoltva tiltakozott. A megvetés és a vonzalom valahogy teret engedett egymásnak, ha én képtelen is voltam megérteni, hogy lehet valami elítélendő ennyire kívánatos is egyben. Minden erőmmel próbálkoztam, hogy az előbbinek engedjek, és még véletlenül se hagyjam az utóbbit érvényesülni.
- Nagyon jól tudod, hogy nem erre utalt a kérdésem… nem is tudom, miért próbálkozom még egyáltalán. – hitetlen mosolyom hozzáigazodik bosszús szórakozottságtól csengő szavaimhoz, fejemet alig észrevehetően csóválom megadóan, mintha csak azt üzenném felé, én voltam a bolond, amiért még mindig azt gondoltam, a kérdéseimnek valóban van létjogosultsága.
Nem is firtatom tovább a helyzetet, csak haladok előre makacsul a lézengő tömeg sűrűjében, hogy megtaláljam a mondént, aki remélhetőleg valamilyen módon válasszal szolgál majd arra, miféle „izgalommal” állunk szemben, ha már az okozója erre nem mutatott hajlandóságot.
A tündér készségesen követi minden léptem, játékos könnyedséggel mozog az emberek sokaságának útvesztőjében, kábult pillantásokat és vágyakozó sóhajokat hagyva maga után. Megvető szemforgatással próbálom emészthetőbbé tenni számomra ezt a bántóan groteszk helyzetet, amit maga köré teremt puszta jelenlétével, nem is igazán neki, inkább a megvezetett tömegnek szól most minden ellenszenvem, nekik, akik ilyen könnyen hagyják megtéveszteni magukat, valahol mélyen belül pedig megnyugtat a gondolat, hogy nem csak rám van ilyen bódító hatással.
Tekintetünk többször találkozik, míg én csak jólesően nyugtatom rajta a pillantásom, az övé, mintha csak valamiféle reakciót keresne az arcomon, amiért az érintésével holmi idegeneket jutalmazza helyettem, de talán csak elégedetten nyugtázza minden alkalommal, hogy még mindig övé minden figyelmem. Nem tudom eldönteni, megütni akarom-e, vagy megérinteni, ahogy azt sem, melyik lenne veszélyesebb.
Végül az utóbbi kerekedik felül, szeretném hinni, hogy inkább zsigerből jövő reakció kíséretében, mint szabad akaratomból, de forró ujjaim villámgyorsan verik szoros bilincsbe a csuklóját, hogy még csak véletlenül se találjon egérutat magának. Egy pillanat töredékéig még azért is hálás vagyok, amiért mindenféle rosszalló megjegyzés és szabadulni vágyó mozdulat nélkül követi a sietős lépteim, de a rágondolni sincs sok időm, nemhogy kimondani, a pirosló pettyekkel borított padlón a vér egyenletesen sűrűsödik, egészen a mosdó végéig kígyózik végig a csempén, ahol tócsává sűrűsödve megáll az egyik fülke elől.
Szó nélkül engedek a szorításon, ahogy a hűvös bőre a nyirkos tenyeremnek feszül, hagyom, hogy kiszakadjon ujjaim fogságából, üresen maradt jobbom pedig jobb híján hagyom visszahullani az oldalam mellé. Ellenben a tündérrel, én először a rémült mondént veszem jobban szemügyre, aki, azon túl, hogy soha többet nem tud majd nyugodtan aludni, látszólag fizikai sérülést nem szenvedett. Kócos tincsei, amik nem olyan régen még vadul röpködtek a klub fülledt levegőjében, most csatakosan tapadnak a homlokára, hatalmas pupillái némán rettegve fixírozzák a fülke belsejét.
Tennem kell egy lépést, hogy a tündér válla felett elnézve felmérjem a helyzetünket, mélyről jövő döbbenet ül ki az arcomra, amikor meglátom a kíséretét holtan feküdni a koszos padlón. Kék szemeimet újra a vörös mondénra emelem, aki továbbra is olyan rémült, mint egy állat az autók reflektorfényének ragyogásában, elképzelhetetlennek tartom, hogy ezt Ő okozta volna, bármit is tett vele közös barátunk, aki nyilvánvalóan ugyanerre a felismerésre jutott, sokkal rövidebb idő alatt, mint ahogy én végigjártam volna ezt a gondolatot.
Egymásnak ütődő pengék összetéveszthetetlen csilingelése tölti meg a mosdót, élesen visszhangzik a mocskos fekete-fehér mintás csempék lapjai között, szilánkosra törve ezzel a ránk telepedő feszült csendet. Csak a szemem sarkából kapom el a mozdulatot, ahogy tesz egy lépést előre, elszánt arcán nyoma sincs már szórakozottságnak, ha megdöbbent is az elénk táruló látványtól, már azt is rég valami sokkal vészjóslóbbra, sokkal fenyegetőbbre cserélte, aminek láttán nem szívesen állna senki az útjába. Többek között én sem, de nekem nem igazán van választásom ilyen helyzetekben.
- Á-á-á! – karom sebes mozdulattal emelkedik a mellkasa elé, vízszintes barikádként elzárva ezzel a távozásának útvonalát. – Mégis mit gondolsz, mi a fenét csinálsz?
Tekintetem az arcáról a tőreire vándorolnak, más helyzetben bizonyára már tüzetesebben szemügyre vettem volna őket, kellő figyelemmel adózva a szépen munkált pengéknek, jelenleg viszont csak azt akartam elkerülni, hogy egyikük a hátamban végezze, amiért a gazdája útját álltam.
- Ugye nem gondoltad, hogy felfegyverkezve berontasz a mondén tömegbe tettest hajkurászni? Bolond vagy?
Tiltó szavaim és mindennemű ellenvetésem nyomatékosítása érdekében a kinyújtott jobb karom ujjai a mellkasára simulnak, ahogy elé lépek, acélkék szemeim újra az övéibe fúrva igyekszem relatíve szép szóval maradásra bírni. Az ujjaim sajognak a tőreim érintéséért, mégis jobbnak látom a helyükön hagyni őket, amíg az előttem álló tündér feszültsége alábbhagy, a legkevésbé arra volt most szükségem, hogy fenyegetésnek vegye a fegyvereim jelenlétét.
- Elég, ha egyvalaki kiszúrja a kis zöldséghámozóidat és bepánikol, hogy a Klávé mellett még a mondén igazságszolgáltatást is a nyakadba szakadjon, és hidd el, azok aztán tényleg sokkal idegesítőbbek, mint én, és egészen biztos, hogy kevésbé találnak tündérinek. Elhiszem, hogy van valami fura, igazságosztós-megbüntetős fétised, de ez most tényleg nagyon rossz ötlet, szóval tedd el a tőreidet, mielőtt még több kárt okozol… kérlek.
Én is érzem, hogy az utolsó, vonakodva kiejtett szó kevésbé fogja semmissé tenni az előtte elhangzottak súlyát, de még mindig szívesebben szabadítottam magamra egy feldúlt tündért, és vállaltam a következményeit, mint, hogy engedjem a mondének közé kivont fegyverrel a kezébe.

Sértődöttség. Jól tapinthatóan kezd burjánzani bensőmben az a kitűnően ismert, igazságtételre hívogató érzete; angyallal s démonnal keveredő lelkemre fonja a józan észt elködösíteni óhajtó, fojtogató karmait, ám nem hajtok fejet előtte. Hiába pofoznám fel legszívesebben a mellettem ücsörgő szőkeséget, vélhetően meg sem érezné, persze nem fizikailag, hanem odabent a fejében, gondolatvilágának hullámzó tengerén. Másrészt kezd egyértelművé válni a tény, nem vagyok egyedül ama szórakozásommal, hogy a másik idegein táncoljak, a kérdés csupán az, melyikünk bírja még tovább visszafojtott levegővel?
- Igazán nem kellett volna, hogy fáraszd magad a jótéteményeddel - leereszkedő pillantással perzselem végig ábrázatát, amely néhány kósza momentumon belül igen csak közel merészkedik az enyémhez. Forró lehelete az arcomat cirógatja, egészen kellemes, mégis vajmi ércességgel hintett orgánuma pedig felülkerekedik a zene és a mondének zsivaján. Sértésektől terhes kijelentései légies könnyedséggel szállingóznak körülöttem a levegőben, okán annak, figyelmem nem kimondottan rajtuk fixálódik, hanem a finom duruzsolásán, amelynek jól esik egy kicsit átadni magamat. A többségünk - s ez alól én sem vagyok kivétel - szereti hallgatni az emberek vagy bármi faj történeteit, hiszen apró kis szegletei ezek az univerzum egészének, pirinyó morzsák, amelyeket felcsipegetve többek lehetünk, de legalábbis jól szórakozhatunk. Én azonban megelégszem olykor annyival is, ha csupán a hangokra hegyezhetem a füleimet, s elveszhetek az érthetetlen szólamok lágyan ringatózó felszínén.
Ezúttal is vajmi hasonlónak lennék kész alávetni lényemet, viszont kelletlen emlékeztetnem kell magamat arra, hogy cseppet sem óhajtott társaságban leledzek, hiába a vadász, érzékeimet rezonáltató hangja. Szavainak éle így tehát váratlan hirtelenséggel hasít az elmémbe, és ha eleinte gunyoros mosollyal is kívántam volna felelni a kérdésére, nem futja többre, mint egy kelletlen szájhúzás.
- Meglátszik - tekintetemet egy pillanat erejéig a pohárra vetem, ízlelgetve a lehetőségét annak, valamiféle tudással is felruházzam a szerencsétlenjét, ha már a szülei, a társai vagy a tanítói ezt nem tették meg. Meglehet, ők sem tudnak egyebet a fajtánkról, amennyiben a velünk való boldogulásra egy ilyen tudatlan párát küldtek. - Nem beszélhetek népem minden egyes tagjáról, amiképpen magamat sem emelhetem ki közülük e jellemvonást illetően - éppen, hogy csak felkunkorodó ajkakkal követem nyomon a reakcióját. Kár lenne könyvek megannyi leírását szavakban megformálni, mikor a legjobb tanító egyenesen a tapasztalás.
A tapasztalás, amely több száz év elteltével is változatlan megdöbbenést hagy maga után, miként legújabb ruhakölteményét ölti magára. Esetünkben a döbbenet talán erős kifejezés lenne, ám tény s való, nem számítottam volna rá, hogy ilyen módon elragadják majd emberi érzelmei az árnyvadászt. Persze, ha a démonvérűek lemészárolásáról van szó, szenvedélyük nem ismer határt, de általában ennél jobban meg szokták regulázni érzéseiket. Haragom helyét annál inkább átveszi az elégedettség érzete, minél vehemensebben ontja magából sértegetéseit, végtére is a káoszt nem lehet óhajtani vagy önkényesen eltaszítani, láthatatlan nyúlványaival fáradhatatlan érintgetik a környezetemet, és ez alól egyértelműen a kékszemű sem kivétel. Az egyedüli varázslat abban rejlik, ezúttal önmagamat tisztes távolságban tartsam bűvkörétől.
- Én amiatt aggódom, nehogy elpattanjon egy ér abban a csinos kobakodban, felesleges dühöngésed okán. Elvégre… változott bármi? - teszem fel a kérdést, visszanyervén nyugodalmamat, a válasz pedig nem is várat magára sokat. Valóban változott néhány dolog, például fejét veszejtetten már nehezebben tartja fent az ostoba vadász álcáját, ami lássuk be, tökéletesen megvezetett az utóbbi percekben. Igaz, ha egy körültekintő ismétlés után sem realizálta volna a mondénokat illető kijelentésemben megbúvó csavart, komolyan megfontoltam volna a további társalgást és az épségének biztosítását.
- Dehogy tudnék, hogyan kérdezhetsz ilyesmit? - hagyok néhány másodperc szünetet a reakcióm emésztésére, mielőtt folytatnám mondandómat. - Természetesen nem vállalhatok semmiféle mondén testi épségéért felelősséget, mikor oly sok ártalom legyeskedik köröttük - jelentem ki könnyelműen, legyintve egyet a kezemmel is. - Nem fárasztó? Úgy értem, őket védeni éppen olyan, mint szaladni a szembeszélnek, ami esetünkben inkább egy tornádó - tűnődök el egy kérészéltű momentum erejéig, ám hamarost visszakanyarodok beszédtémánk háborgó tengerére. Igazán rászolgált már arra, hogy körítés nélkül megválaszoljam legelső kérdését, mégsem vesz rá a lélek arra, elméink enyhülésének érdekében meglegyintsek előtte bármi konkrétumot. Ahhoz túlzottan sok sértés hagyta el kellemes ívekben formált ajkait, mifelénk pedig semmi nem adatik ingyen, hát még puszta szívjóságból. Ráadásul, amíg kíséretem tagjaitól nem kapok megerősítést, addig magam mellett kell tudnom bőszen háborgó voltát, hiszen inkább foglalkozzon velem s a jelen képzelt veszélyeivel, mint itt létünk valós okával.
- Mit vársz most? Arra már rájöhettél, hogy nem fogunk távozni a szépnek aligha titulálható szavaid nyomán, akkor hát mire fel mindez? Tán elcsábult volna emberi oldalad, s hiába a tüske, ami újra és újra megszúr, a vonzalom nagyobb annál, minthogy eltántorítson? - szórakozott félmolyosra húzom ajkaimat, miként olyasféle vizekre terelem imbolygó csónakunkat, amely a fejünk fölött röpködő sérelmek és a haragvás tekintetében nem nevezhető éppenséggel idevágónak.

Meglehet, annyira nem is lőttem mellé a szót elterelni kívánó találgatásommal, ugyanis kósza érintésem nyomán mintha virágok bontanák ki szirmaikat előttem. Pupillája leheletnyire kitágul, lénye veszejt merevségéből, és egy tünékeny momentumra tán el is lazul. Kíváncsi lennék, vajon az ő simítása is hasonlóképpen csitítaná el kedélyeimet, vagy mindezen hatás pusztán a tündérek kiváltsága?
- Örömmel, ha már ilyen szépen kérted. Bármi, ami az asztalnál ücsörgést és a felesleges szócséplést mellőzi - felelek könnyedén, sejtve, nem éppen effajta válaszra számított. Mindig a konkrétumokat keresi, emiatt nem is ítélkezhetek, hiszen a rövidéltűek összetéveszthetetlen jellemvonása ez az állandó rohamvás. Nekik nincsen idejük a szavakkal kedvük szerint játszadozni, azonnali, egyenes válaszokra van szükségük, máskülönben elszalad mellettük az élet, de legalábbis megannyi történés. Szúrós tekintete ettől függetlenül nem hinném, hogy újabb ferdítésemnek lenne köszönhető, vajmi alantas megvetés bujdosik kéklő íriszeinek felszínén, ami egyáltalán nem válik a tetszésemre.
Annyira persze nem aggaszt, hogy különösképpen törődjek is vele, követve hát lépteit, ráérős nyugalommal indulok meg mögötte, figyelve a mellettünk elhaladó népek sokaságát. Sejtelmes, csábító mosolyt öltve magamra tapintom meg egy-egy mondénnő dús, érintésemért kiáltozó hajzuhatagát, máskor hűvös ujjbegyeimmel keltek kellemes borzongást abban, aki éppen a szememnek megtetszik, többnyire mégsem nekik adózom a figyelmemmel, hanem az előttem haladó nephilimnek, kinek pillantásai újra és újra visszatalálnak hozzám. Hihetném, pusztán ellenőrzi meglétemet, de minden alkalommal nyúló mustrálása más okokat enged sejtetni. Egészen vad vizekre lenne képes elkalauzolni fantáziám a felismerés nyomán, ha nem szólna közbe a bosszantó mondén sikolya.
Csuklómra ujjak szorulnak, váratlan érintésüket pedig nyomban a sietségemre tett nem éppen udvarias és finom noszogatás követi, amelynek kénytelen vagyok behódolni. De csak mert így kívánom, ugyanis minél közelebb kerülök a vadászhoz, annál egyszerűbben rejthetem ruhájának valamely zsebébe az aprócska ónixkövet, amit a legelső sértő megjegyzése óta tartogatok neki. Úgy szól a fáma, hogy a kő örvénylően fekete voltát a benne raboskodó démonnak köszönheti, ki éjszaka félelmet s rémálmokat hoz bármely emberi lény gondolatvilágára. Nos, hogy valóban démoni energiának tulajdonítható az ásvány külleme, nem lehet tudni, az viszont bizonyos, ettől a példánytól valóban nem lesz nyugalmas éjszakája a szőkeségnek.
Rendkívüli elégedettség sziporkázhatna bensőmben és ábrázatomon egyaránt, csakhogy a mosdóhoz, és a - bűbájomra fittyet hányva - riadalomtól reszkető mondénhez érve olyasmi tárul a szemeim elé, ami kiöl belőlem minden gyermeteg szórakozást. Még a padlón virító vércseppek láttán nem is annyira, de ahogy elrántom kezemet a vadász szorításából, és elé lépve belesek az egyik fülkébe, amelyet oly hevesen szuggerál a vöröske, elmegy a kedvem a képzeletem üdvrivalgástól hangos vidékein lejtett örömtánctól. Korábban az asztalomnál megfordult lovagom fekszik odabent, és halottabb nem is lehetne. A testén mutatkozó, még friss vérét folyató sérülései nem egy amatőr keze munkáját hirdetik, de még csak nem is egy árnyvadászét.
- Úgy vélem eddig tartott a hatásköröd, vadász. Legyen gondod a féltőn óvott mondénodra - küldöm el színtelen hangon, miközben előhúzom éjfekete kabátom alá rejtett, hajlított tőreimet. Az íjjal jobban megértjük egymást, ám a tündér nyelvet büszkén hirdető cirádákkal díszített testvérpár ellen sincsen kifogásom, ha egy áruló vérét kell ontanom.

Zavarnia kellett volna az egyenlőtlen erőviszonyoknak, vagy legalább óvatosságra inteni, de még az ismeretlen ellenfél okozta nyilvánvaló hátrányom is kevésnek bizonyult ahhoz, hogy igazán komolyan tudjam venni a helyzetünk súlyosságát. Persze, nem ringattam magam tévhitekbe a felől, hogy ki kerülne ki nyertesen egy esetleges összetűzésből, viszont bíztam benne, hogy ellenfelem egyértelmű rejtőzködési kísérletének sikere érdekében nem fog nyilvános jelenetet rendezni, csak azért, hogy letörölje az önelégült mosolyomat.
- Félreértesz. – mentegetve ingatom meg szőke tincseim a szavai hallatán. – Nem utasítgatlak téged, így egymagam megijeszteni meg aztán végképp nem állt szándékomban, én csak javaslatot tettem arra, hogy hagyjátok el a várost, mert úgy látom, egyedül nem tudsz meghozni egy ilyen józan és felelős döntést.
Magam sem tudom, miért akarom minden áron bosszantani, mintha csak a halálvágy édes ígérete mozgatná az ajkaimat, holott szándékomban áll sértetlenül kikeveredni ebből az ügyből. Szembe megy minden józan gondolattal a tény, hogy piszkálódásom egyetlen, igen ingatag és több irányból támadható alapja csupán annyi, hogy Ő nem teljesít egy kérést, amit fordított esetben valószínűleg én sem lennék hajlandó meglépni. Mégis, jól esik ilyen gyermeteg módon büntetni, amiért nem hagyja el az első szép szóra a várost, hogy én békésen megkereshessem az apámat, és bezárathassam végre egy elmeháborodottaknak kialakított helyre, ahová nyilvánvalóan tartozik, ha egy pillanatig is jó ötletnek tartotta, hogy a tündérek közelébe merészkedjen.
- Nem sokkal. – közelebb hajolok hozzá, pohár nélkül, üresen maradt ujjaimat jobb híján, az asztal lapján pihentetve dőlök olyan közel hozzá, amennyire a körülmények engedik. – Mondd, a te fajtád mindig ilyen fennhéjazóan idegesítő, vagy csak a te jó szokásod ilyen felsőbbrendűen nagyképűnek lenni?
Olyan átkozottul fiatalnak látszik, pedig bizonyára már sokszorosát tapossa az én szánalmas halandó éveimnek, halvány bőrét mégsem csúfítják hibák, se sebek, a ráncok sem hagytak mély barázdákat a homlokán, vagy a szája sarkában. Acélszín szemeim időnként elidőznek arca különféle részein, az álla finom vonalán, a sötét tincseinek kusza tengerén, végül mégis folyton folyvást visszakalandoznak az ő kékségeibe, amik tökéletes illúziója bűvkörében egyedül árulkodnak arról, mögöttük valami sokkal fenyegetőbb bújik meg, mint egy pofátlanul jóképű huszonéves fiú.
Szeretném tudni, vajon szándékosan bújik-e az ártatlan fiatalság megtévesztő álcája mögé, az ellenfelének megtévesztése érdekében vagy csak hiúsága vezérli, mégis hallgatásra kényszerítem magam, választ amúgy sem nagyon remélhetek tőle, ezt az este folyamán többször is bizonyította.
- Ahh! – morranok fel játékos mosoly kíséretében, mielőtt még szabadjára bocsátanám a saját dühöm és sértettségem elemi erővel tomboló szóáradatát – Mégis miféle kiskirálynak gondolod magad, hogy engedélyt kelljen kérnem a társaságod öröméért? Úgy viselkedsz, mint egy elkényeztetett gyerek, nem felelsz egyetlen kérdésre sem, kibújsz a válaszadás alól, helyette sértetten üldögélsz itt velem szembe, és olyan magasan hordod az orrod, hogy félek, mindjárt a homlokod közepére vándorol.
Minden idegszálam a végsőkig feszül, nehezemre esik megállni, hogy ne csapjak rá az asztal tetejére, de a nem is olyan rég, a kíséretével demonstrált hatalmi fölényének súlya mellett jobbnak látom nem tettlegességig fajulva levezetni az indulataimat.
- Elsőre is tökéletesen megértettem, hogy nem az ártatlan mondénok miatt vagytok itt. Engem sokkal jobban aggaszt az a mondén, aki nyilvánvalóan nem ártatlan, az ő testi épségéért is tudnál felelősséget vállalni, vagy a hazugságra képtelen ajkaid ezt már nem tudnák megígérni? Hát tényleg nem érted? Engem nem érdekel, miért jöttetek, itt nem a ti sajátos gondolkodásotok szülte törvények uralkodnak, így neked, legyél akárki, semmi jogod eldönteni, hogy melyik mondén ártatlan, és melyik nem. Megbüntetni pedig főleg nem áll jogodban.
Elgondolkodtat, vajon valóban arra számított-e, ha ügyesen forgatott szavai majd megnyugtatnak a felől, hogy ártatlanoknak nem esik bántódása, én elégedetten a távozás mellett döntök, de bármeddig is forgatom ezt a kérdést feldúltan hömpölygő gondolataim között, annál kevésbé találok megoldást arra, mégis mit várt ettől a beszélgetéstől. Bizonyította ugyan, hogy alábecsülni nem érdemes, de hosszú perceken át hallgatott lenéző hangsúlyából ítélve már nem voltam biztos benne, nem esett-e Ő ebbe a tőlem várt hibába.

Dühített, milyen hatást képes gyakorolni rám egy egyszerű érintésével, milyen gyorsan képes megingatni, összezavarni és megrészegíteni, minden komolyabb erőfeszítés nélkül.
Arra lettem tanítva, hogy se fegyverek érintése, se a szavak éle, vagy a fájdalom ereje ne legyen képes befolyással lenni rám, Ő mégis egy óvatos simogató mozdulatával alapjaiban ingatta meg minden védelmemet. Egyszerre akarom ellökni a kezét, és utána kapni, mikor végül magától húzza el, a vékony csuklója köré fonva ujjaimat maradásra kényszeríteni a hűvös bőre érintését.
Végül az elégedettség kényelmesen elterül az arcvonásain, ahogy diadalittasan hátradől a székében, tudva, hogy ő győzött, én pedig csúfos vereséget szenvedtem vele szemben. Jobb híján saját bosszankodásomat használva kiszakadok a bűvköréből, angyali ujjai simításának emlékét háttérbe szorítja a haragom, amit démoni jelleme táplál. Számítok rá, hogy tiltakozni fog, vagy legalább fanyalogni egy kicsit, amit eddig nem mulasztott el megtenni, akárhányszor nem volt kedvére való a helyzet, ám most csendes eleganciával megadja magát, így nincs szükség a szinte fenyegetően ható érveimre, amiket amellett sorakoztattam volna, miért is kell velem tartania.
- Nagyra értékelném, ha beavatnál engem is, mégis mi ez az bizonyos „izgalom”. – szúrós tekintettel figyelem, ahogy valami új, eddig ismeretlen érzelem jelenik meg a szemeiben, amit egyelőre nem tudok bekategorizálni. Izgatottság vegyül szórakozottsággal, mint akit látszólag valóban foglalkoztat saját kegyetlen játékának végkimenetele, amitől minden szimpátiámat elvesztem irányába, pedig igazán nem volt sok.
Nem firtatom a hirtelen jött engedelmességét, ahogy az illedelmes és felettébb elővigyázatos gesztust sem, amivel maga elé enged, csak csendesen, szó nélkül hagyva megindulok az embertömeg irányába, szemeimmel hol a vörös tincsek zuhatagát, hol a mögöttem haladó tündér lépteit figyelve. Az irányába táplált bizalmam hiánya révén nem tartom igazán jó ötletnek a hátam mögé engedni, de jelen helyzetben az idő túlságosan sürgető volt ahhoz, hogy újabb parázs vitát nyissunk. Helyette, mintegy a bizalmatlanságom kifejezésére szolgáló apró jelzésként újra és újra rápillantok a szemem sarkából, lopva elkapom egy-egy mozdulatát, és minden erőmmel küzdök, nehogy a közelsége újra hatása alá kerítsen. Nehezemre esik nem rajta nyugtatni a szemeim, végigmérni az éjfekete szövet alá bújtatott magas, vékony alakját, ami legnagyobb meglepetésemre sokkal izmosabbnak bizonyult, mint elsőre gondoltam volna, vagy csak lopva követni óvatos lépteit, amik pontosan olyan pokolian kimértek és elegánsak, mint Ő maga.
Reménytelenül merülök el a látványában, szinte majdnem el is mulasztom a látóterembe beúszó vörös hajtincsek vadul kavargó áradatát, és a hozzá tartozó mondént, aki sietős léptekkel menekül az emberek nyüzsgő áradatában, csak akkor szúrom ki újra, mikor tompa sikolya a mosdók irányába vezeti a tekintetem.
A jobb karom önkéntelen reakciótól vezérelve lendül hátra, még mielőtt ráeszmélnék, mit művelek, ujjaim tiltakozást nem tűrve fogságba ejtik a tündér csuklóját. Gyors és határozott mozdulattal fonódnak a hűvös bőre köré, de mielőtt még feleszmélhetne kezem béklyójának rabságából, már húzom is magam után a zsúfolásig telt szórakozóhely hömpölygő embertömegén keresztül, egyenesen a rémült mondén irányába.

Lassan kénytelenné válok belátni, kezd ámulatba ejteni ez a kiapadhatatlannak tetsző önbizalma, amellyel felfegyverkezetten meggyőződése, képes lehet hatalmaskodni fölöttem, és megmondani, mit tegyek. Hercegnek sem kellene ahhoz lennem, hogy mindezen szemérmetlenséget ne legyek képes szó nélkül hagyni, hiszen ha egy népnek, hát a tündérekének nem tanácsos korlátokat szabni s parancsokat osztogatni. Minket, akiket a természet vadsága csókolt teremtésünk hajdanán, képtelenség béklyóba fogni és ezáltal óvón vigyázott szabadságunktól megfosztani, éppen ezért olyan elképesztő, hogy ez a butuska árnyvadász mégis ilyen könnyelműen beleringatta magát a felsőbbrendűség érzetének illúziójába. Persze ez nem gond. Minél nagyobb magabiztossággal ölelkezik, annál nagyobb annak a veszélye, hogy óhatatlan hibákat ejt, s ezeknek még számottevőeknek sem kell lenniük. Elég némi figyelmetlenség egykét fontosabb részlet felett, és már ki is csúszott a lába alól a talaj, én pedig ott leszek, hogy könnyed mosollyal nézhessem végig a bukását.
- Eltűnődtem valamin. Illetőleg több dolgon - kezdek bele ráérősen, mialatt a poharát táncoltatom az asztal csúszós felszínén, amelyen a szórakozóhely színkavalkádja másodpercenkénti váltakozásban tükröződik fáradhatatlanul. Kezdi zavarni a szemeimet. - Egyrészt azon, hogy milyen alapon utasítgatsz engem és a kíséretemet. Nem függünk a törvényeitektől, hiába tűnik összeegyeztethetetlennek ezzel a vadász-centrikus világképetekkel. Másrészt, ha valóban a távozásunkat kívánjátok, miért egyedül jöttél? S ne is próbálj átverni, amennyiben volnának itt társaid, már tudnék róluk. Netán azt remélték, hogy az egész intézetet kitevő önbizalmaddal majd ijedelemre bírhatsz minket? - billentem oldalra a fejemet lágyan, alig, hogy csak kimozdul oldalvást, miként acélkék íriszeit fürkészem. Valami egyáltalán nem kerek itt, s hiába kényelmetlen bevallani, egyelőre nem látom át teljesen az összefüggéseket. Leszámítva, amennyiben ténylegesen a halálvágy taszította a karjaimba, mert abban az esetben minden logikátlan és meggondolatlan lépése értelmét nyeri.
- Hm… - könnyed vállrándítással előlegezem meg az óhaját, meg a hajlandóságomat illető kérdéskört. Egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a fajtánkat érintő tudománya egészen soványka, máskülönben eszébe sem jutna megkérdőjelezni burkolt formába csomagolt kegyességemet a meghallgatására. Természetesen mindennek ára van, s ha önhittségéből képtelen levetkezni néhány réteget… Nos, az már egyáltalán nem az én gondom. - Igaz, ha óhajod kimerül ama rettentően unalmas utasításban a távozásunkra, hát valóban nem áll szándékomban bármit fontolóra venni. Inkább te mondd meg, hány tündérrel volt már dolgod kérészekével vetekedő életed során? Egészen kíváncsivá tettél - érdeklődésem csupán addig a mozzanatig tart ki, amíg meg nem kapirgálja jellemem azon szegleteit, amelyeket az életüket szeretők körültekintéssel szoktak elkerülni. Fennkölt játékosságom ideiglenes halálát leli, amint arcvonásaim egy jégből vájt szoboréval vetélkedve dermednek mozdulatlanná, s miként ujjaim is felhagynak a pohár piszkálásával.
- Ó, de még mennyire, hogy van. Az más kérdés, te miképpen gondolod, viszont az ostoba elbizakodottság nem ruház fel semmiféle tudással - hogy mire értem pontosan, annak kibogozását ráhagyom a nephilimre, noha van egy olyan halovány sejtelmem, egyáltalán meg sem fogja hallani okításomat. - Kiérdemelni? Meghívod magadat az asztalomhoz, sértegetsz, és annak ellenére sem tűnsz a szemem elől, hogy kiemeltem már, nem az ártalmatlan mondénjaitok miatt jöttünk. Vagy odáig sem terjednek ismereteid, hogy tisztában légy nyelvünk szűkös korlátaival? - ismét megbillentem fejemet, kutatva jellegzetes arcvonásainak árulkodó jeleit, a kéklő lélektükrökben rejtező igazságot. - A szavaiddal élve, veszélyes játékot űzöl, hiszen nincsen annál kiszámíthatatlanabb, mint ismeretlen terepen mímelni a mindentudót - hogy milyen okból kifolyólag koptatom ajkaimat egy kétségtelenül veszett ügyre, magam sem tudnám megmondani, de bizonyosan több köze van hozzá igazságérzetemnek és önhittségemnek, mint a kiapadhatatlan vágynak a tanítására s figyelmeztetésére a tündéreket illető veszedelmekre. A fondorlatainkra amúgy sem szokásunk felhívni a külvilág figyelmét, bár megvan a bája annak is, ha olykor nyílt kártyákkal játszunk. A halandók holmi érthetetlen dacból kifolyólag előszeretettel igyekszenek újra és újra bebizonyítani, hogy rajtuk nem fog semmiféle ártalom, hogy őket képtelenség ámulatba ejteni, pedig a legtöbb az első adandó alkalommal elhasal az egész lényüket érintő próbatételeinken. Szórakoztató tehát nézni, amint arcukon végigfut a felismerés és a kétségbeesés gyönyörű keveréke, nem titkolt reményem, hogy nemsokára ennek a zabolázatlan példánynak is láthatom megcsillanni ábrázatán.

Erre azonban egyelőre még várnom kell, ami egyáltalán nem meglepő, hiszen alig kezdtünk még játékba, mi ketten. Ajkaimon finomkodó mosollyal konstatálom édesgető ujjbegyeim alatt megdermedő valóját, és az egyszerű tétlenségét, amelyet kéretlen mozdulatom követ. Eposzi háborúját vívhatja odabent az ellenállásnak, de a maga köré vont falon, a képzelet világában pattogó hangeffektusokkal kísért repedések már kitűnően megmutatkoznak előttem. Acélosan villanó íriszeiben az enyhülés alig érzékelhető, ám igen is valós jeleit vélem felfedezni, amelyek éppen olyan hamar lelik halálukat, mint amilyen váratlansággal megmutatkoztak.
Én így is elégedettségtől duzzadva dőlök hátra székemben, noha be kell látnom, kezem még szívesen kalandozott volna arcának izgalmas felszínén, hogy megismerhesse magának az összes kis titkot, amelyek jelenleg még leplezetten bujdosnak a keményszívű és felfuvalkodott katona álcája mögött.
- Itt volt már az ideje - hetyke vállvonással kísérem magabiztosnak ható, és a haragvás újabb hullámával elegyedett kijelentését, amit pillanatokon belül tettei is követnek. Nem tekintek fel rá, miként vehemensen elrugaszkodik az ülőhelyéről, pusztán akkor méltatom kékjeim érintésével, mikor távozás helyett úgy dönt, inkább jóformán a nyakamba liheg. Enyhén oldalra igazítva székemet, fordulok felé testemmel, nyakamat pedig egy hattyú kecsességével döntve hátra, pillantok fel ellenvetést nem tűrő ábrázatára. Kihívással telve mélázok el a tekintetet vonzó lélektükrein, a vékony vonalú ajkain és a szőkés tincseken, amelyek a nyári napsütés hintette búzamezőket juttatják az eszembe. Máskülönben felháborodhatnék szavain, viszont nem hazudhatok magamnak sem, ténylegesen kezd szórakoztatni ez a mérhetetlen arroganciája.
Így tehát kényszerítenie sem kell arra, hogy követve példáját, felkeljek a helyemről, de ellenben az ő mozdulataival, az enyéimet nem övezi a kapkodás és az indulatok vehemenciája. Ráérős eleganciával emelkedek fel, ott, pontosan előtte, olyan közelségben, amit általában nem szoktak jól viselni az emberek. Néhány kínzó momentumig meredek csupán a szemeibe, aztán kifordulván oldalra, kitárom a tőle távolabb eső karomat.
- Kezdtem aggódni, hogy lemaradunk valami izgalmasról. Csak utánad, árnyvadász - egyéb esetben nem engednék magam elé senkit, de olyan balga én sem volnék, hogy egy felpaprikázott vadásznak hátat fordítsak, másrészt nem az én reszortom felkutatni a hangyabolyra emlékeztető kavalkádban azt az egy szem, vörös hajú mondént. Nem mintha túlzottan nehéz dolga lenne a Névtelennek, alig, hogy ajkaimról legördülnek a szavak, a zsivajban megtompult sikoly hallik fel a mosdók irányából.

Egy kezem öt ujja elég lenne ahhoz, hogy megszámolhassam, hányszor kényszerültem életem során a tündérek társaságára, ezen okból kifolyólag nem is igazán ismertem ki őket, de abban egész biztos voltam, hogy bosszantani a fajtájukat igazán nem kifizetődő döntés, mégis nehéz volt fékezni a nyelvem.
Olyan méltóságteljesen dől hátra, mintha csak trónon ülne a kényelmetlenre faragott fa székek helyett, arcán sorra váltakozó, különböző érzelmek sokasága pedig leginkább egy állandóan akadékoskodó kisgyerek képét festi lelki szemeim elé, mintsem egy hatalma teljében lévő, veszélyes ellenfélét. Az agyam hátsó felében, a gondolataim sokasága mögé száműzve megszólal egy vészjósló kis hang, bolond vagyok, ha alábecsülöm, de a származása okozta előnyei és nyilvánvalóvá tett létszámbeli fölénye ellenére is nehezemre esik elhinni, hogy valami, ami ennyire angyali küllemmel rendelkezik, ártani tud. Pedig tud, és úgy tűnik, még csak a szeme sem rebben közben.
- Én igazán nem akarlak a társaságom terhével untatni, bármikor szabadon távozhatsz New Yorkból. Térj szépen vissza az udvarodba az embereiddel együtt, és ígérem, soha többé nem találkozunk.
Hangom megtelik valamiféle szörnyen színpadias, megjátszott fölényeskedéssel, ahogy kiejtem a szavaim, mintha csak számomra lenne megtiszteltetés, hogy lehetőséget adhatok neki elhagyni a várost. Acélkék szemeim követik a poharam útját, ahogy az ujjai bűvkörétől foglyul ejtve az ő térfelére táncol, de szó nélkül tűröm, ahogy elbitorolja tőlem. Minek is venném vissza, eszem ágában sem lenne bízni abban, nem került-e bele valami, amíg nem én birtokoltam.
- Óhajtok? – ismétlem leheletnyi meglepettséggel fűszerezve kérdő hangsúlyomat – Mondd, tényleg azt gondolod, elhiszem, hogy szándékodban állna egyáltalán fontolóra venni az óhajom?
Szándékosan hangsúlyozom az utolsó szót, hogy még csak véletlenül se kerülje el a figyelmét, mennyire irrelevánsan hangzanak a szavai. Miután a feltett kérdésemre sem érkezett válasz, ami az ő mércéjével mérve ugyan úgy tűnik, nem hasonlóan modortalan, mint a bemutatkozásom hiánya, mégis jogtalannak érzem a modoromat ért zokszót, mikor az övét sem vélem különbnek.
- A kéretlen tanácsaidra igazán nincs szükségem. – vetem oda, szemem sarkából figyelve, ahogy ujjai megtorpannak a páracseppes üvegpohár körül, de még ez a nonverbális figyelmeztetés sem elég, hogy hallgatásra bírjam a hatalmas számat. – Amennyiben viszont tiszteletet akarsz, érdemeld ki. Erre sem rang, sem származás nem jogosít fel.

A haragom csak egy egész rövid időre halványul el, csak addig a pillanatnyi kis mozdulat erejéig, amíg hűvös ujjai a forró bőrömet érintik, játékosan végigsimítva arcéleim vonalán. Az összes izom a testemben pattanásig feszül, jobb kezem ujjai ökölbe szorulnak, mégsem tudom megemelni a karom, hogy ellökjem a kézfejét az arcom közeléből, helyette figyelem, ahogy önként húzza vissza, hogy aztán ismét hátradőlve engedje az asztalra hullani.
Az érintése, akár csak a hangja, bántóan üres érzést hagy maga után, kell egy másodperc, mire ismét megtalálom a hangom, amivel együtt az imént csillapodásra bírt dühöm is újból felüti a fejét.
- Ó, nem. – ingatom a fejem óvatosan – Nincs itt semmi dilemma. Én megyek, megkeresem a mondént.
Felemelkedem az asztaltól, a szék éles nyikorgással szánkázik végig a padlóm, ahogy hátralököm magam után. Teszek egy rövid lépést felé, a lehető legkisebbre szűkítve a közénk feszülő távolságot, hogy fölé magasodva lenézzek abba a diadalittas mosolytól ragyogó arcára.
- De te is velem jössz.

Szemöldökeimnek leheletnyi emelkedésével kísérem végig tekintetemmel, amint a nemtörődömség álcáját magára öltötten, s vállát rándítva foglal helyet az asztalomnál. Minket, tündéreket gyakran naiv népségnek tartanak - amire bőségesen rászolgált a Tavaszudvar mézédes bája -, olyan kis bugyuta teremtményeknek, akik a mondének meséiben fordulnak meg előszeretettel. Az igazságra kényszerített nyelvünk tudatában sokan abba az illúzióba ringatják magukat, mi képtelenek vagyunk realizálni a hazugság olykor vastag lepelbe bugyolált mozzanatait, pedig éppen az segít hozzá a legkisebb ferdítés észrevételéhez is, hogy mi évszázadok, ezredek óta csűrjük-csavarjuk gondolataikat a legmegfelelőbb módokon, igazságtartalmukat mindeközben hellyel-közzel megtartandó. Valószínűleg fejét venném annak, aki hazugnak nevezne, de lássuk be, nálunk jobban senki sem képes ferdíteni a valóságon.
Mindennek fényében nem tud becsapni féloldalas, markáns arcéleihez máskülönben tökéletesen passzoló mosolya, vagy éppen vállainak laza fel-le vonogatása. Magával talán elhitetheti, hogy a Klávé törvényeivel s fegyvereivel felruházottan bármi esélye van velem szemben, azonban rajtam kitartóan függő íriszeiből könnyű levonni a következtetést; egyáltalán nem tudja, mire számítson tőlem és ettől a rögtönzött összejöveteltől. Lehengerlő ennek tekintetében, mégis milyen szabadon ontja magából a pofátlanságot.
- Azt mondtam volna, hogy le vagyok nyűgözve? Biztosan megcsalta valami az érzékeimet, ugyanis az unalom egyre helytállóbb kifejezés arra vonatkozólag, amit jelenleg tapasztalok veled kapcsolatban - közlöm, s noha poharamat a megkérdezésem és beleegyezésem egyéb megnyilvánulásai nélkül elbitorolja a mondén nőszemély, ez a bosszantó tény nem gátol meg abban, hogy újabb áldozatot keressek unaloműzés gyanánt. A szőke vadász imént vehemensen az asztalra csapott példánya tökéletesen megfelel, egy kérészéltű momentumig sem töprengek azon, van-e jogom arra, hogy elhúzzam előle, s a magam térfelére egyengessem a félig ürült poharat. Elvégre a mondénvilágban sem leszek kevesebb, mint az Ellenkirály egyetlen, méltó utódja.
- Igen, ez itt a probléma, hogy nem mondtad. Fogalmam sincs, miféle halálvágy késztetett téged arra, hogy szórakozásképpen éppen engem fárassz az ostobaságaiddal, de ha bármit óhajtasz, ajánlom, előbb mutass némi magaviseletet - tanácsolom neki továbbra is színtelen hangon, mert bár kezd fárasztani ez az egy helyben zakatoló társalgás, ahhoz, hogy haragra gerjesszen, sokkalta több kellene. S amúgy is, jelenleg kitűnően lefoglal az előttem nyugvó pohár birizgálása. Ide-oda tologatom az áttetsző üveg falára kicsapódott, hűvös víztől nedves és sikamlós tárgyat a fényes asztallapon, majd, mikor ráunok az általa keltett tompa hangra, inkább ujjbegyeimmel cirógatom végig az ivó alkalmatosság széles peremét. Ha nem bűzlene idáig a benne vadul zötykölődő alkohol, bizonyosan még attól sem rettennék el, hogy szemérmetlenül belekortyoljak az italába. Pusztán azért, hogy láthassak némi undort, netán felháborodást azon a könnyelműen magabiztos ábrázatán, amely kitűnően tanúsítja az árnyvadászok többségének, életösztön alig csókolta jellemét. Máskülönben nem késlekedik erről újfent biztosítani a szavaival, amelyek ezúttal kétségtelenül megindítják bennem az eddig békésen szunnyadó, vészjósló sötétség áradatát. Fivéreimtől hallottam ugyan már cifrábbakat is, ám egy alávaló vadász inzultusait nem áll türelmemben elviselni. Bizton veszem, a szembogaramat körülölelő kékség is mélyebb árnyalatokat ölt, önkéntelen hirdetve feltörekvőben leledző dühömet.
- Tanácsolom, jól válogasd meg a szavaidat, árnyvadász - ujjaim megdermednek a pohár körül, amint tekintetemet a másikéba fúrom, egyértelmű jelét adva annak, a játszadozásunk veszélyesen megközelítette az ártalmatlan csipkelődés és a nyílt agresszió leheletvékony mezsgyéjét. - Nem azért érkeztünk, hogy az ártalmatlan mondénjaitokat bántsuk, de higgy nekem, ha okot adsz rá, nem fog visszatartani semmiféle lelkiismeret - rideg szavaim akár a jeges pára, úgy ölelnek körbe minket, s még azután is a levegőben elegyednek, hogy taktikát váltva egyéb módokhoz nyúlok annak érdekében, fogást találjak az ostobáján. Hiszen jól tudom, fenyegetéseim aligha fognak célt érni nála - ellenére igazmondásomnak -, azt azonban mégsem hagyhattam, arcátlanul sértegessen.

Miként lassacskán megnyugszom, visszatérek eredeti feladatomhoz, avagy a vadász figyelmének lekötéséhez. A korábban megtréfált mondén felemlegetése hatásos kártyának bizonyul a türelme és magabiztossága megingatásához, pillanatok alatt félreejtem dühömet, hogy helyet szoríthassak önelégültségemnek. Még egy kicsiny mosolyra is futja, amint bosszúságtól szikrázó szemeit vizslatom kellemetlen közelségből.
- Ha egy leheletnyivel világosabb kékek lennének a szemeid… - kezdek bele a mondanivalómba - ismét semmibe véve a közénk robbanó kérdését -, mialatt szemérmetlenül végigsimítom arcélét a szórakozóhelyen tomboló hőség ellenére is hűvös ujjbegyeimmel. - Még el is tudnál vegyülni közöttünk. Éles a nyelved, de legalább kimondod, amit gondolsz. Ez kedvemre van. Leszámítva igaztalan sértegetéseidet, persze - halkan, néhány perce lobbant dühömnek nyomát sem mutatva búgom szavaimat az arcának, mielőtt elhajolnék tőle, és újfent visszadőlnék a székem kényelmesnek bár nem titulálható, de egészen megszokott ölelésébe.
- Semmi végzeteset. Csupán segítettem neki felengedni és megélni a benne kavargó dühöt, amellyel hosszú perceken keresztül fárasztott üres szavak formájában. Rajta áll, mit kezd vele - vallom meg az igazat, elvégre mi mást tehetnék? Köt az angyali vérem. - Nos? Nem szaladsz megmenteni a napot? Vagy azzal kockáztatnád, hogy eltűnünk a szemed elől? Komoly dilemma - egészen kisimult vonásokkal, szemöldökeim halovány emelkedésével csóválom meg fejemet, miként a pohárra vetem pillantásomat. Jó ideje elhúztam már róla a kezemet, s egyelőre nem érzek kényszert, hogy visszavezessem hozzá ujjaimat.

Úgy forgatja körbe a fejét, mintha csak arról akarna meggyőződni, a szavaimat valóban hozzá intézem-e, vagy csak ostoba módon asztalt tévesztettem az imént, ám arcvonásai egyáltalán nem árulkodnak meglepettségről, a közöny unalommal vegyülve takarja el az egyébként meglehetősen finom arcvonásait, szinte biztos vagyok benne, hogy az erőviszonyok felmérésén fáradozik.
Féloldalas, szórakozott mosoly csúszik az arcomra, ahogy figyelmét újra nekem szenteli, és habár szavaiban nyoma sincs a gúnynak, a szarkazmusa szinte égeti a bőrömet, talán pont emiatt mulattat annyira.
- Látod, csupa meglepetés a mi fajtánk. – alig észrevehető vállrándítással kísérem a szavaim, amiről tudom, valóságtartalmában pont annyira kételkedik, mint én magam. A szemeim egy pillanatra sem venném le róla, kitartóan fürkészem az arcát, és mélyen szörnyen bosszant, hogy ilyen pofátlanul jól hordja azt a semmitmondó arckifejezését, mintha csak maszkot viselne.
- Hát tedd fel, ha akarod, én aztán nem akadályozlak meg benne. – mondjuk, válaszolni sem igazán állna szándékomban rá, de ezt neki igazán nem kell tudnia. Bár, nyilvánvalóan tisztában van vele, elvégre nem véletlenül kerülte el ő is a válaszadást, kényes ügy ez a miénk, szavakba öntve csak még zűrzavarosabbá, még kényelmetlenebbé válik. Nem is igazán remélek semmit a kérdésemtől, habár eljátszom a gondolattal, milyen kényelmes lenne minden problémámra azonnal megoldást is találni egyben, milyen időtakarékos, milyen szemtelenül egyszerű, és csak egy válaszra lenne szükség, egyetlen őszinte feleletre, amiben ráadásul tündér fajtája még kifejezetten szoros korlátok közé is van szorítva.

A pincérnő röpke jelenléte teljesen hidegen hagyott, nem sokkal utána, a másik érkezőt is csak egy pillantásra méltatom, hasonlóan tesz ő is így velem, tekintetét végigfuttatja rajtam, majd engedelmes szemeit ismét az előttem ülő tündérébe fúrja, ahogy jómagam is.  
Van valami irigylésre méltó abban az összhangban, ami kettőjük közé feszül, és a szavak felesleges zajongása nélkül is tökéletesen működik. Olyan képesség ez, ami nekem soha nem volt a birtokomban, és látva, milyen problémamentesen tud működni, valahol mélyen belül elkezdett zavarni.
- Nem mondtam. – közlöm a nyilvánvalót rezzenéstelen arccal. A legkevésbé sem szeretném megosztani vele ezt az információt, és ami azt illeti, az övé sem igazán érdekel.
Van valami az arckifejezésében, ami megmosolyogtat, mégis tenyérbe mászóan idegesítő, valami, amiben egyszerre vegyül a felsőbbrendűség érzete az undorral, unalommal és a közönnyel. Szinte várom, hogy elfogyjon a türelme, hogy felcsattanjon, hogy dühöngjön, helyette viszont csak egy kevés türelmetlenséget vegyít a kellemesen búgó hangjába, alig tudom megállni, hogy ne húzzam el csalódottan a számat.
- Azt a kóstolót valószínűleg amúgy is fogsorod bánná. – játszadozom tovább a türelmével. – Ki tudja, talán az elméd önkényes védekező mechanizmusa ez az undor, senki sem szeret veszíteni.
Az én elmém ezen funkciója viszont nyilvánvalóan nem volt elemében, máskülönben egy, a gyávaságára tett megjegyzés, még ha burkolt formában is, egészen bizonyosan nem hagyta volna el az ajkaimat, úgy, hogy határozott hátránnyal indultam az erőviszonyok tekintetében. Felelőtlenül nagyképűen viselkedtem, még ha pokolian jól is esett minden egyes kiejtett szó.

Az ő mosolya megjelenik a szavait kísérve, ami az enyémet azonnal távozásra ösztönzi. A jókedv legapróbb szikrája is eltűnik az ábrázatomról, helyét átveszi valami sokkal szigorúbb, valami sokkal vészjóslóbb kifejezés.
- Mit tettél vele? – hangom dühösen robban a zene robajába. Egészen eddig eszembe sem jutott, hogy a sietve távozó vörös hajzuhatag, és hozzá tartozó mondén talán nem önszántából indult meg olyan hevesen előre, pedig, hatalmas ballépés volt részemről, hogy nem számoltam azzal, a szabad akarat talán a legkevésbé esélyes lehetőség volt egy tündér társaságában. Az iménti önbizalmam felváltotta a harag, amit a könnyelműségem okozta hibám és az a tény táplált, hogy hagytam elterelni a figyelmem, akárcsak egy közönséges ember.
Bántóan közelről nézek a kárörömtől csillogó szemeibe, és bár rendkívül zavaró a közelsége, mégis inkább az bosszant, hogy az első adandó alkalommal megszegtem az egyetlen ígéretet, amit tettem az ártatlan mondénok testi épségét illetően.  

Alig, hogy újdonsült játékszerem szívélyes ráhatásom révén - s legnagyobb örömömre - eligyekszik riogatni a mondén népséget, ismét társaságom akad. Íriszeimet máskülönben a lehető legnagyobb közönnyel és érdektelenséggel függeszteném az idegenre, már amennyiben méltatnám figyelmem ezen csekély szegmentumára, de miként centikre tőlem magasztosan kavarog a levegőben az angyali energia, hát kénytelenné válok komolyabban végigpásztázni a fiút. Igen, fiút. Egy hozzám hasonlóhoz mérten, ki az idő szövevényes, trükkös folyamában evickél kénye-kedve szerint, inkább tűnik egy ma született báránykának, semmint férfinek, amiképpen a világukban címeznék. Egészen lényegtelen, ellenben a ténnyel, milyen hamar a nyakamra küldte a Klávé a vérebeit. Vagy csupán ebét?
A szőke udvariatlan és közönséges megnyilatkozását egyelőre figyelmen kívül hagyva vezetem tovább pillantásomat a környező asztalokra, s a köröttünk hol magabiztosabban, hol kótyagosabban igyekvő emberekre, viszont tekintetem egyetlen árnyvadászon sem akad meg. Felettébb érdekes, és egyben elgondolkodtató felfedezés. Vajon odakint várnak ránk a drága barátai, vagy valóban egy szem vadászt küldött volna tárgyalni velem az a nevetséges szövetkezet? Egy kicsit azért bántó, a hiúságomat cseppet sem pátyolgató helyzet, a küldetésünk szempontjából azonban mindenképpen előnyös.
- Ilyen nagy hangsúlyt fektetnek nálatok az éleslátásra? Le vagyok nyűgözve - jegyzem meg a kedvesség látszatát csepegtetve a környező zajszintet meg sem közelítő hangomba, valódi elismerést mímelve, pedig ennél ostobább meglátással sem traktáltak még az utóbbi évszázadban. Ettől függetlenül ténylegesen lenyűgöző, mennyire meg vannak rekedve ezek a nephilimek emberi korlátaik béklyói között… - Ezt a kérdést én is feltehetném neked, ifjú árnyvadász - poharamért nyúlnék, kiélendő megszokott késztetéseimet az unalom egyelőre haloványan derengő voltának elűzésére, ám ujjaim az üres térbe kapnak, miként az utolsó momentumban elemeli előlem a cifra formákba öntött üveget egy alulöltözött, dús keblekkel megáldott nőszemély. Pusztán azért, hogy aztán a tálcájára pakolva, és egy bizonyára hívogatónak remélt kacsintást követően elvigye tőlem. Apró, elégedetlen sóhajt engedek előkúszni résnyire nyílott ajkaim mögül, miközben elfordítom lélektükreimet kéretlen társaságomról és erről az egész, szánalomra méltó cirkuszról. Reményében annak, fellelem egy kicsiny, fekete szegletét a helyiségnek, ahová nem ér semmilyen fény, s ami az otthon megnyugtató érzetével ruházna fel. Természetesen ilyen nem akad, viszont az egyik lovagom árnyakkal ölelkezett alakja feldereng előttem. Némán biccentek felé, mire végignéz rajtam s asztaltársaságomon, aztán el is tűnik a halandók kavalkádjában, újdonsült feladatára koncentrálva. Hosszú évek páratlan összehangolódása villant meg közöttünk, de nem tulajdonítok a történteknek nagyobb jelentőséget, mintha egy közönséges légy zümmögött volna el az orrom előtt.
- Mit is mondtál, mi a neved? - fordítom vissza figyelmemet a vadászra - egyúttal kiemelve udvariatlanságát -, már amennyiben bírta türelemmel rövidesnek aligha billogozható elmélázásomat. Meglehet, iménti kérdését könnyedén elhárítottam, ám ez nem jelenti azt, hogy nem puhatoltam ki a mögötte rejtező információkat. Kezdve azzal, hogy a szokásos „A Klávé nevében erre és amarra szólítalak fel” elmaradt, tehát vagy fel sem tűnt nekik a sajnálatos eset a mondénnal, vagy annyira nem érdekli őket, hogy meg sem kísérelnek az Ellenudvarra mit sem ható törvényeikkel dobálózni. Mindkét lehetőség kedvezőnek bizonyul a küldetésünkre nézve.
- Tudod, a mondének olyan érzést keltenek bennem, mint amikor valami túlontúl édes, émelyítő gyümölcsöt eszem. Rám tör a hányinger, de van bennük valami csábító az első harapásig. Viszont ti, árnyvadászok? A hozzátok hasonló termést megkóstolni sincs kedvem, mert már a szaga is rossz - magyarázom némi türelmetlenséggel, elhintve benne az érzetet, jelenléte nem kívánt és teljességgel felesleges. Ami valóban így van, csakhogy jól tudom, miképpen forog ezeknek az önhitt kis katonáknak az elméje. Képtelenek elviselni, ha egy alvilági parancsolgat nekik, arról meg végképpen szó sem lehet, engedelmeskedjenek, főként, amikor ilyen visszatetsző módon van tálalva a kívánalom. És én pontosan így akarom, magamhoz igyekszem láncolni, legalábbis addig, míg kíséretem egyik tagja biztosítja a helyet, a másik pedig tovább kutakodik a tündérünk után. - Ha untató köröket óhajtasz futni a megfélemlítő hatalmad kinyilatkoztatása érdekében, tanácsolom, keress egy olyan tündért, aki balga módon fejet hajtott az Egyezményeteknek. Amennyiben nem, úgy a megbűvölt mondénra is figyelmet fordítanék a helyedben, tele volt az elméje iszonyattal - suttogom felé, aljas kis mosolyt bújtatva ajkaimon, mialatt egészen közel hajolok hozzá.

Valahol legbelül megijesztett, mennyire ösztönösen használtam ki a felettem állók gyengeségeit saját céljaim elérése érdekében, azt viszont talán még ennél is jobban, mennyire nem tudott ez már meghatni. Szerettem volna hinni, hogy csak a körülöttem tomboló események nyomnak negatív bélyeget a jellemem ezen újdonsült darabkájára, de okosabb voltam annál, hogy a végeláthatatlan hazugságok tengerében még magamat is áltassam eggyel. Helyette inkább apámon bosszankodtam megállás nélkül, gondolataim rendületlenül az események körül tekergőztek, valamiféle jó, vagy mondjuk inkább úgy, a legkisebb rossz megoldásra várva, amitől persze már nem sokat reméltem, de még mindig a legbiztosabb pont volt az örvénylő káoszban.

A pultban forgolódó mondén lányt látszólag semmi más nem érdekelte az italok kitöltésén túl, amiből egyből arra követeztettem, semmi szokatlant nem vett észre. Ellenben én nem véletlenül szobroztam háttal támasztva a tömör, mahagóni pultot, gyakorlott szemeim automatikusan keresték az alvilágiak jelenlétét, habár a mondének itt összegyűlt, bizarrul különös egyvelegében úgy tűnt, remekül képesek elvegyülni. Talán fel sem figyelek a jelenlétükre, ha nem olyan elővigyázatlanul kutatták volna fürkésző tekintetükkel a klub előtt sorakozó, bejutni vágyó mondének hadát, még el is hittem volna, ők is csak egyek közülük, így viszont fokozott érdeklődésük a vendégek iránt elárulta őket. A szórakozóhelyen belül viszont már határozottan nehezebb volt újra rájuk bukkanni, nekem pedig, pár perc fogócska után már igazán kezdett elmenni a türelmem.

Szemem megállapodott egy férfin, egyszerű, fekete kabátot viselt, és kitartóan pásztázta az asztalok körül üldögélő vendégek sokaságát, amíg végül meg nem találta a lányt, akit keresett, hogy békés mosolya kíséretében megindulhasson felé a zsúfolásig telt hely parkettjén keresztül.
Elégedetlen sóhaj kíséretében tereltem másfelé a figyelmem, miután nyugtáztam, ő sem egyike azoknak, akiket keresek. Alulöltözött hölgyek koszorúja furakszik mellettem a pulthoz, egy burlesque bárhoz hűen öltözetük jóformán csak fűzőkből és tollakból áll. Egyikük mindenképpen meg akar hívni egy italra, a poharam a magasba emelve, némán, illedelmesen visszautasítom, ami szavakkal valahogy úgy hangozna, hogy nincs az az alvilági kínzás, amivel rá lehetne venni arra, hogy egy ennyire röhejes társasághoz csatlakozzam. Ennyire egyszerűen egy közönséges ember sem lehet részeg.

Ellököm magam a pulttól, lassú léptekkel haladva merülök el a tömegben, egybeolvadva a szórakozni vágyó emberek kavargó sokaságával, a szemem sarkából szemlélem az arcokat, hátha valami ismerősre bukkanok, habár már magam sem tudom, kit is keresek pontosan.
Kellemes hang vegyül a zene éles ricsajába, ahogy az asztalok között keringve kutatok rendületlenül, egyre csak erősödve szövik be magukat a szavak a húrok pendülései, a dobok dübörgései közé, egyre csak megtelnek vele a gondolataim. Vörös hajtincsek úsznak be a látóterembe, majd már el is lepi őket a tömeg, olyan sietősen tűnik el szem elől, ahogyan felpattant az imént az asztaltól. Attól az asztaltól, amihez én éppen leülni készültem.  

Tökéletesen elvegyül, egyedül a hangja árulta el. Az a fajta édesen búgó hang volt ez, amire mindenki felfigyel, akaratlanul kígyózik be az ember bőre alá, felborzolja minden idegszálát, majd elcsendesülve még sokáig bántó ürességet hagy maga után. Le kellett hunynom a szemeim egy pillanatra, hogy szabadulni tudjak az érzéstől, csak utána csatlakoztam hozzá.
- Veszélyes játékot űzöl. – közlöm hűvösen, ezzel az egyszerű kijelentéssel helyettesítve a köszönést, és igazából mindennemű udvarias formaságot. – Mit akartok itt?
Az asztalra helyezett poharam tompa koppanása messze nem elég, hogy elvegyék vádló szavaim élét, más helyzetben talán kétszer is meggondolnám az utóbb elhangzott kérdésem feltegyem-e egyáltalán, viszont az idő sürgetése és a vállaimra nehezedő kimerültség felelőtlen lépésekre ösztönöz. Úgy látszik, ez valamiféle családi vonás, ki tudja, a felelőtlenség akár második vezetéknév is lehetne.

Ujjaim kimért eleganciával simulnak az előttem nyugvó, letisztult vonalaknak örvendő asztallapra, mérhetetlen nyugalmam s türelmem varázslatos látszatát keltve. Meglehet, nyelvünket angyalok bűve kötötte gúzsba a megkérdőjelezhetetlen igazság formájában, ám arcvonásaink és végtagjaink játékáról nem szólott a fáma, könnyedén hitethetem el tehát bárkivel, békességem nem ismer határt. Pedig éppen ellenkezőleg, a mellettem ücsörgő mondén hím apaszthatatlan szóáradata a hangosan dübörgő zenével elegyedve már percekkel korábban is próbára tette idegeim strapabírását, viszont tudom, még egy, a délelőttihez hasonló kitörést nem engedhetek meg magamnak.
Éppen, hogy csak megérkeztünk a mondénvilágba utánajárni az egyik szökevényünk, és az őt segítő tündérünk szövevényes történetének. Annak, hogyan is szabadulhatott ki egy átlagos ember Tündérfölde legzordabb és félni valóbb vidékéről, s hogy mindehhez melyik áruló vérünk segítette hozzá. Részben sikerült felkutatnunk a nyomaikat, amelyek igaz, nem hozzájuk, hanem egy újabb idegőrlő, ismeretlen halandóhoz vezettek. Vajmi barátféléhez, akinél menedéket kerestek, és aki ezt a kérelmet fagyott szívvel elutasította. Akár lenyűgözve is érezhettem volna magamat, de miután képes volt összekeverni engem s kíséretem további két tagját holmi mocskos emberi rendfenntartókkal, türelmemet veszejtettem. Amivel abban az esetben semmilyen probléma nem lenne, ha a Klávé veszett kutyáit óhajtanám a nyakamba, ám kivételesen ennek a szöges ellentéte a célom. Még képesek lennének előttünk felkutatni azt a fürge egérkét, és biztonságot kínálni jogos büntetésünk ellenében, mely természetesen a halálával lenne - lesz - egyenlő. Ilyesmit nem engedhetek meg.
A kéretlen figyelem elkerülése érdekében tehát nem rendezhetem át a mellettem szinte levegővétel nélkül locsogó mondén kusza elmetekervényeit, noha nincs is szebb látvány annál, mint mikor bűvös szavaim okán egyszerűen túlterhelődik a tudatuk, és egészen megbolondulnak. Megpróbáltatásaim fizetségéül ezt a példányt is örömmel figyelném, miként veri az arcát addig a falba, amíg a finom csontok ripityára nem törnek rajta, helyette azonban kedélyes mosolyt öltve ábrázatomra, felé fordulok.
- Engedd meg, hogy még szórakoztatóbbá varázsoljam az éjszakádat - búgom csábító hangon, szemeimben igazi élvezetekre hívogató fénnyel, mialatt éjfekete ruházatom belső zsebéből előszedek egy kisebb szütyőt. Annak tartalmát aztán szemérmetlenül a korábban kikért italába öntöm, a balga pedig olyan tekintettel figyeli minden mozdulatomat, mintha éltének legnagyobb főnyereményét zsebelte volna be az imént, általam. - El sem tudod képzelni, miket művel ez a trükkös kis keverék, de cseppet se aggódj, nincsen ártó hatása rád nézve - körültekintően megválogatott szavakkal hintem el benne a megbízhatóság utolsó morzsáit, hiszen láthatóan nem kell neki sok noszogatás a végső megadáshoz. - Idd csak meg, az íze is kellemes - megsimítom vöröslő fürtjeit, mint büszke gazda az ostoba ölebének bundáját, s több sem kell neki, felhörpinti az italt. Alsó ajkamat beharapva szemlélem, miként ködösül el mindeddig érdeklődőn csillámló tekintete, milyen módon olvad le bugyuta vonásairól a fülig érő mosolya. Néhány másodperc még elkél a hatásnak, de egyhamar felkel az asztalomtól, és megy, hogy bevégezze a dolgát. Amiként ígértem, rá semmilyen károsító hatással nincs a gyöngécske porkeverék, másokra viszont lehetséges, hogy kissé veszélyes lesz a legmélyebb dühét tápláló elegy.
Elégedetten dőlök a székem ölelésébe, bár sietősen visszaomlik rám az untatottság érzete. Jó ideje már, hogy kíséretem két tagját elküldtem körbekémlelni a szórakozóhelynek csúfolt zajládában, ugyanis azt rebesgetik, errefelé láttak nemrég egy, az ellenudvart gyarapító tündért. Túl sokan nem szoktunk megfordulni a mondénvilágban, legalábbis olyanok nem, akikről megállapítható volna a származása. Eme álcára máskülönben én is körültekintően - igaz száj húzva - ügyeltem megérkezésemkor; a rangomat és a Királyság címerét magán hordozó, mindennemű ruhadarabomtól megszabadultam, és amazokat emberi öltözékekre cseréltem. Még arra is volt gondom, hogy a velem utazó két lovag se tűnjön többnek egyszerű harcosoknál, így, aki nem ismeri az arcunkat, a kilétünkről sem szerezhet egyszerűen tudomást. Mondanom sem kell, egy helyen, ahol kizárólag az emberek szórakoznak, igazán kicsiny az esély a véletlen lebukásra.