--- szabad játéktér ---

-- szabad játéktér --

Lassan forduló gondolataim minduntalan visszatérnek ahhoz a ponthoz, hogy nem látom tisztán mit szeretnék a legjobban e percekben. Bántani, mert ilyen mérhetetlenül ostoba módon megtagadja a visszacsatolást, vagy megmerítkezni benne, a lényében. A visszatértében. Az, mi majdnem egész létem alatt ismerős volt, vagy nevezzük megszokottnak, hirtelen idegen módon súrlódik bennem. Valaha láttam, tudtam, hogy mi motiválja, mit tesz és miért teszi. Most nem értem. Pontosan azt sem tudnám megfogalmazni, hogy miért jött el hozzám. Miért most. Miért ide. Ok nélkül sosem teszi. Nem bízol bennem, nem felelsz. Dühít-e, hogy ez így van? Talán nem ez lenne rá a megfelelő kifejezés. A távolléte kovácsolt köztem és Asmodeus között különös szövetséget, megteremtettük Edomot. A távolléte kovácsolt köztem és Valentine között kapcsolatot és létezik Sebastian. A távollétében atomjaira estem, de a fiam visszahozott. Megannyi komponens, mely kitöltötte az ezer évet. S gyanítom ha nálam így van, nála is. Hisz létezik. Ép. Csak épp tőlem is eltávolodott. Talán véglegesen.
Vonásait mégis érdeklődéssel figyelem, pedig ha valami, hát a külseje mit sem változott. Mindig elbűvölt a tekintetével, melyet láttam másképp is felcsillanni, mint most. Másképp, nem ilyen hidegen. De figyel rám. Ebben biztos vagyok. Talán túlságosan is. Köhögök. A fizikai testem korlátai számomra is gátat vetnek. Megölhetne. És ennyire könnyedén. Képes rá. Miért nem teszi meg? Szükséged van rám, igaz? Valamihez, melyet egyelőre nem értek, nem tudok. Ő pedig? Kegyetlen némasággal kerüli meg látogatásának lényegét. Végsősoron mondhatnám, hogy itt van, mert nem kellett volna idejönnie, elintézhette volna, hogy én találjak rá úgy, és ahogyan ő akarja. Mégis eljött. Megint.
- Ahogy annak is, ha az angyalok mindent örök érvényűnek vesznek csak mert egyszer megtörtént. - próbálok venni egy mély levegőt, de a szív lüktet a kezei között, tőlem pedig energiát vesz el a működtetése. Ezért kortyolom gyorsabban a levegőt. Látni azonban még látok. A pecséttel pedig én is nyerek. Eszerint felháborítja a kérdés? Én viseltem a jeledet egyedül? Ajkam simító ujja csupán egy dolog. Egy érintés, mely gyengéd, mely jóleső és ami újfent emlékeztet a saját helyemre. Ez viszont dühít. - Sosem. Hát persze. - pislogok kétszer, lassan. Nem tudom védeni magam szavakkal, ha arra is figyelek, hogy elvérzek. De nem tudok elvérezni nemde? Nem hagyja, hogy meghaljak. Így és itt. Undorítóan fagyos-véres mosollyal pillantok rá. - A számot. - nem, még nem engedtem el az információnak ezt a hiányát. És amennyire ő tud követelni, úgy én is tudok. Amennyire ő hallani akarja valamilyen okból a fivére nevét, annyira akarom én is tudni, hogy mennyi idő telt el azóta, hogy visszatért.
A sötét viszont hívogat, beszippant. A végletekig hideg sötét, mely fenyegetően tornyosul mindenki felett de egészen a kritikus pontig, amíg már nem tudsz ellene mit tenni, csak átadni magad neki. Én is süllyedek bele, de karja olyan szilárdan lüktet bennem, ahogy az ereje is, hogy nem tud felettem összezáródni a sötét. Mindig elfelejtem, hogy kivel is állok szemben. De ezt te nem hagyod, ugye?
- Akkor miért - sóhajtok szaggatottan - számít, hogy a tiéd vagyok-e vagy sem? - újabb köhögés, újabb adag vér buggyan a számból - És annyira, mint amennyire te az enyém. - szűnik meg karjának meleg nyomása, egyszeriben a tartás is. Nem bírom el a súlyom. Fojtott nyögés hagyja el ajkaimat ahogy a karjába vesz. Lebegek egy különös álom és a valóság peremén. Kapaszkodnék belé, de nem mozdul a karom. A légmozgás simogat, megérint, de nem tudom megtapasztalni igazából. - Sammael.. - nagyjából ennyit sikerül a mondandómból elmondani. Nincs kérdés, nincs állítás. És félelem sincs. Hisz vele nem félek. Szemeim zárva maradnak, túl sok erőt kellene kifejtenem ahhoz, hogy kinyissam őket és fókuszálni tudjak. Hogy rájöjjek hova visz.
A meleget azonban érzem és, hogy karjai öleléséből valami puhára érkezem. Lassan pislogok fel, de nem tudom hol vagyunk. Őt viszont nagyon is látom. Végtelenül szánalmas, hogy nem tudom felemelni a fejem sem. Ahogy akarom. - Rendben. - kerülöm meg a maradás, távozás kérdéskörét. Mert most nem ez a lényeg. Mit számít mi lesz órák múlva? El kell jutni odáig, hogy érezzem a felállás képességét. Érezzek hozzá erőt. Ismét lecsukódnak a szemeim, tenyeréből meleg árad mégis hajamat simító ujjai visszahúznak a határról. Lassan nyitom ki őket és találkozásunk első pillanata óta először nézek rá őszintén átható tekintettel. Beleolvadok ebbe a csókba, ajkai puha súlyába, a férfi ízébe. És ez, meg az energia amit kapok tőle képes erőt pumpálni a tagjaimba. Erőt, hogy ugyan a végtelen kiszolgáltatott testtartásom megmaradjon és ne akarjak belőle elmozdulni, de képes legyek a felőle lévő véres ujjaimat hajába fúrni, a selymesen aranyló tincsek közé. Az egyetlen volt akit azért engedtem magam felé, mert tényleg akartam. Csókjának íze robban a számban és nem értem, miért teszi. Azt pláne, hogy miért ilyen erős hatású, holott azt gondoltam, ami volt, már elmúlt. Lezártam. - Még! - súgom ajkai közé és ahogy ő sem teszi, úgy én sem pontosítom, hogy miből. Energiából. Belőle. A csókjából. A férfiból.
Azért érintem mert meg akarom érinteni. Pedig jó kislány módjára mozdulatlanul kellene megvárnom míg befejezi az energiaátadást. Ő csókolt meg. Én pedig feleltem rá. Hiba volt? Meglehet. Mégis érzem, törékeny illúziót kergetek. Egy szellemképet ami akkor foszlik szét, amikor kedve tartja. De az emlékek, a vágy, a hiánya dolgozik. És nem akarok most beszélni. Firtatni. Felelni, mert az ajkak mindig mást mondanak. Ez a rendeltetésük. A hazugság. Az álca. Az álarc készítése. A háló szövése.
Pontról pontra dolgozik az ereje bennem, eltüntetve a sebet, a kárt amit csinált. Hisz a Halál nem csak elvenni tud. Hanem adni is. Energiája aranylóan, melegen tölti ki tagjaimat. - Itt fogsz hagyni. - mondom a magától értetődő gondolatot, de felemelve a fejem belehúzom őt a csókba. Valamiért, ezt érzem. Ezt gondolom. Ide hozott, de ő maga nem marad. Pedig tehetné. Ma éjjel tehetné. Akkor is, ha ez veszélyes. A maradása az, rám nézve. - Mondj nemet. - súgom ajkaira, törje meg, maradjon távol. A személyiségével képes vagyok küzdeni, de a közelségével nem. Mondj nemet, mert én nem tudok.

Horkanok egyet és ajkaim egyik szeglete is megremeg. Ennyire tartom magától értetődőnek. Ennyire nem bízom benne már. Azok az idők réges-régen letűntek és az évszázadok illékony homályába vesznek, mintha tán sosem léteztek volna.
Elidőznék vonásain és nem csupán az emlékek mementója okán, de átírja az eltervezettet és amiképpen új lépést indít a kettőnk között játszótó, képzeletbeli sakktáblán, úgy megteszem én is a magam lépését, a magam tettét. Okkal, kétségek nélkül, a maga egyszerűségében kiteljesedve. Az enyém. Mindig is az enyém volt, már akkor is, amikor még Ádám birtokolta, csupán idő kérdése volt, hogy erre Ő és a Teremtője is rájöjjön, amikor az elkerülhetetlen megtörtént. Így kellett lennie. Így is történt.
Lusta, örömtelen, fagyos és alig látható mosolyba nyúlnak az ajkaim. Van valami báj abban, ahogyan megpróbál kioktatni arról mihez van és mihez nincs jogom. Nekem. Pont nekem…
Mindig is értetlen érdeklődéssel figyeltem, ahogyan a halandók, az emberek szerettek ezzel a kérdéssel foglalkozni. Mire vannak jogaik, mihez van hatalmuk. A válasz erre pedig a napnál is világosabb; vágyakoznak rá, de valójában a semmi az, amelyet birtokolnak. A világ ennél egyszerűbb törvényeken nyugszik. Megtettem, mert megtehettem és ez az, ami számít.
Látom a dühöt szembogarainak mélyén parázslani, tenyeremben, ujjaim alatt érzem a szívét dobogni és annyi év után még most is érdeklődéssel tudom őt figyelni.
- Megvan annak a maga bája, hogy a halandók azt hiszik, ha valamit egyszer kimondtak, azt újra és újra ismételgetniük kell. – billentem oldalra az üstökömet, ahogy a belőle kiömlő vért figyelem végigcsorogni az alkaromon. Ha megnyugtatta akkor a beleegyezés, most is érvényes volt.
Tekintetem élesen villan a kérdésére, ami már önmagában is vérlázító a szememben. Különlegessége mindig is természetes része volt kapcsolatunknak, honnan veszi most, hogy bárki részesülhetett ugyanabban, amiben Ő?! Aztán… összeszűkülnek szemréseim, ahogy a figyelmem neki szentelem és mindannak, ami elhagyja az ajkait. Szabad kezem hüvelykujját az a szájához érintem, már-már kedveskedőn kenem el a kibuggyanó vért, szétmaszatolva az arcán.
- Ez sosem volt ennyire egyszerűen fekete vagy fehér, de ha így akarod aposztrofálni, akkor tedd. – Nem akarom, nem vágyom részletesen kifejteni neki a miérteket, ma nem ezért vagyunk itt.
Ujjaim szorosabban fonódnak a mellkasában dobogó köré. Ha nem volna fontos információ, nem kérdeztem volna. - A nevét! – suttogom, ahogy közelebb hajolok, egészen az ajkaira ejtve a követelést. Nem viccből vagy bájcsevejből kérdeztem rá, mégis melyik testvérem az, akivel bármiféle egyezségre jutott.
Látom az arcára kiülő agóniát, érzem milyen közel is táncol hozzám a lét és nem lét mezsgyéjén járva. Hallom a kérdését, amelyet egyelőre elengedek a fülem mellett, csupán a szorítást veszem könnyedebbre, amennyiben hajlandó volt elárulni a fivérem nevét.
Vérétől ragacsos keze összekeni az arcomat. A tekintetem Őt figyelve csillan fel, bár az megmondhatatlan, hogy pontosan minek is a hatására. Közelebb hajolok hozzá, egészen a füléhez, hogy jól hallhassa csupán suttogott szavaimat;
- Fogalmad sincs mit akarok és elveszítetted a lehetőséged arra, hogy eláruljam, Lilith. Az akaratod a tiéd, Te viszont az enyém. – kihúzom a mellkasából a tenyerem és, ha a halálát nem birtokolnám, akkor esélyesen ez lenne az a pont, amikor bevégzi földi és azon túli létét. Összecsukló(?) testét elkapom és karomba veszem, elemelve lábát a padlóról. Szárnyaim ismét szétbomlanak, teljes fesztávjukban és a következő pillanatban elrugaszkodom a szórakozóhely teraszának padlójától, az ég felé repülve vele.(…)
A saját lakásom erkélyére érkezünk, puha, könnyed landolással. Az üvegajtókat nem szükséges érintenem ahhoz, hogy feltáruljanak előttem. A karjaimban tartottat pedig pihe súlyként viszem be és teszem le a hálószobában lévő ágyra.
- Kapsz annyi energiát, hogy néhány órán belül talpra bírj állni. Aztán elsétálhatsz vagy maradhatsz, ahogy akarod. – nyomom meg az utolsó szót szándékosan. A szabad akaratát megélheti, érvényesítheti, ha olyannyira akarja. Vérétől csatakos tenyeremet a mellkasa fölé helyezem és habár nem lenne feltétlen alapvető kiegészítője és része a most következő a procedúrának, amire készülök, én akarom. Úgy, ahogyan Ő akarta nem egész fél órával ezelőtt. Végigsimítok másik kezemmel a szőke tincsein és ajkaihoz hajolva, magamnak bitorolom azokat. Megkapja az energiát, ami a felépüléséhez kell, azt pedig hagyom, hogy összezavarja mindaz, ami történik.

- Magától értetődő, nem? - nézek rá felvont szemöldökkel, majdnem csodálkozva. Nem is értem miért kérdőjelezi meg mindezt. Mióta démonná tett, mindig szervesen egymás körül voltunk. Mindig.  Miért ne vágytam volna a jelenlétét? Balga visszakérdezés amit nem értek. Őt sem értem. Vár tőlem valamit, hallani akar valamit, eldöntött előre valamit. Pedig nehezen tudnám, sőt talán nem is tudnám szavakba önteni mit érzek most, hogy tudom: életben van. Ha megkérdezném, hogy vajon ezt várta-e mikor felkeresett, vagy volt-e bármilyen gondolata ezzel kapcsolatosan, vajon én olyan választ hallanék ami leginkább ízesen csengene a fülemnek? Sammaelt ismerve ez kétséges. Gyorsan és jól forgatja a szavakat amennyiben szükségét érzi a válaszadásnak. És én képes lennék neki tényleg olyan választ adni, amit elégségesnek vélne? Szükséges? Különös, hogy nem válaszol nekem, ámbár nem meglepő.
Ragaszkodom ahhoz, hogy erőm teljében legyek újra. Ezért képes lennék mindent megtenni. Zavar a kiszolgáltatott helyzetem. Ez az egész, hogy meg kell tanulnom az emberi világ szabályaihoz alkalmazkodni mindezt úgy, hogy nem tudom hol van a fiam. Hogy nincs védelmem, pedig érkezett hathatós forrás, melyből segítség lehet. Még ha ez a törött váll minden fájdalmával is járt együtt.
Mindig képes voltam kibillenteni híres hidegségéből. Én tudom, hogy van egy forró, egy perzselő oldala és ez az oldala legalább olyan igéző, mint amilyen félelmetes. De mindenképp más. Élettelteli. Talán jobban hasonlítunk, mint elsőre gondolná bárki. Talán így felelünk egymásra. Energiái perzselően ölelnek körbe. A szárnyait látva az utolsó, kétségekből épített bástya is leomlik. Tényleg Ő az hát. Nem trükk és nem káprázat. Nem egy játék, bár ez a hely pontosan egy színpad, egy sakktábla. Valami, ahol nekünk szervesen nem lenne helyünk, mert minket nem ide szántak. Neki a Mennyben kellene lennie, nekem a Kertben kellett volna leszolgálni az időmet. És nem így történt. Egyszerre zavarodtam meg és láttam nagyon világosan. Cselekedtem hirtelen felindulásból. Ahogyan most is.
De a pecsét....
- Nem, nem volt jogod. - mert meg kellett volna kérdeznie, vagy szólnia, jeleznie. Ez itt nem egy tulajdonjog vita. Rólam van szó, mint entitásról, létezőről. És jogom van tudni, ha ilyenre készül. Végtére is már nem a Kertből kiűzetett halandó vagyok. Sok-sok ezer éve nem.  - Miféle tévképzetbe ringattam volna magam? - nézek rá dühtől parázsló tekintettel. De a fájdalom áthatol ezen a dühön. Nem a szilánkos, mindent betöltő. Ez hideg és mély. Ficánkolok, mozdulnék. El akarom tolni. Lenézek a mellkasomba fúródó karra, halk köhögés zárja el levegőm útját. Küzd a test. Küzd, hogy életben maradhasson.
- Akkor -  újból felköhögök - azt kérdezted, követlek-e. Hogy akarom-e. Most.. - nyelek egyet, de csak a vér fémesen sós ízét érzem a torkomban - nem kérdeztél semmit. Mikor bomlott fel az előző? - hangzik a kérdés, mert lehetett ezer éve, mikor eltűnt, de lehetett akkor, mikor én sérültem meg.  Nem tudom. - Ezt eljátszod hát mindenkivel? - a kérdés nagyon is magától értetődő. Mi sokakat teremtettünk. Nagyon sokakat. Mindet megjelölte volna? Az összes lényt, akik belőlünk származnak? - Korlátlan szabadságot adtál.- ízlelgetem a kifejezést - Mintha a  tulajdonod lennék, akit ha kedved tartja ketrecbe zársz vagy kiengedsz onnan. - sosem tekintettem magamra így. Ekként. Mindegy miket mond most. - Nem. - persze, hogy nem akarok valami nyakörvet. Nem vagyok kutya. Pláne nem az övé. Senkié. Az Úr hitte, hogy Ádámé leszek. De akkor miért teremtett egyenrangúnak vele? Sammael magához emelt a halandó létből, de most nem ez érkezik vissza. Fejemet a kőfalnak támasztom, szétcsúszó tekintettel figyelem az arcát. - Számít valamit a neve? A hajlandóság a lényeg. - és persze amikor megegyezés születik annak utólag a körülményeivel már nem foglalkozunk. - Hajlandó vagy nekem energiát adni? Így nem mehetek..haza. - gördül le az idegen kifejezés ajkaimról. Lévén mit nevezünk otthonnak? Én semmit, általában birtokviszonyban gondolkodom. Most sajátságos értelmezésben inkább helytálló "a hely ahol élek" kifejezése. Nem tökéletes, távolról sem és szeretném ha az idő az én kezem alá dolgozna, de nem így működik. Várni, várni mindig és mindig csak várni. Dühítő. Vért köhögök fel. A szív ami pumpálja kétségbeesetten dobban a néhai angyal ujjai között. Érzem, hogy nehezednek a végtagjaim, hogy gyengülök és a testem nem akar engedelmeskedni. Ha nem tartana, lecsúsznék. Megfeszülök a karján és ez a mély, hideg fájdalom felerősödik. Kikapcsol a tudatom a sötétben, de az a valami, ami vele köt össze, nem engedi, hogy beszippantson. Nem tudok meghalni, amíg Te nem akarod.
Kinyújtom vértől ragacsos kezemet, hogy tenyerem az arcára simulhasson. - Kifejezetten - préselem a hangokat - hiányzott a - köhögök - lényed. - mármint nem az, hogy nyitott mellkassal szegezzen a falhoz, de Sammael ilyen. Sosem tudni mit lép a következő pillanatban. Mindegy kiről van szó. Nyelek egyet. - Ezt akarod.. - sóhajtok újra - megértetni velem ezer év után? - köhögök fel - Ez a lecke? - mosolyodok el beteg módon - A szabad akarat az én sajátom. Te is tudod. És most eressz el. - igaz nem tudom mi lesz ha kihúzza a karját, de itt van. A második teremtőm, a forrásom. És amíg ilyen közel van hozzám a kapocs erős. Patthelyzet. Ha itt hagy, bajban leszek. Ha marad, a seb amit ejtett, magától fog helyrejönni. Az ő energiájából. - Ne bánj velem úgy, mintha a gyereked lennék. - sejlik fel az újabb mosoly, mert akkor elég perverz színezetű apukám volt ő nekem. Azonban ez a második patthelyzet. A szabadságban létezőt nem hajthatod hirtelen rabságba, mert nem fogja érteni mi az. Az önállótlan bábozást játssza a tündéreivel. - Bolond vagy. - ismétlem meg, ha már mondta.

- Vágytad? – nem úgy tűnt. Nem lelt rám ezer év alatt (sem), rá nem szabatott ugyanaz a büntetés, mint reám, főleg azért nem, mert megóvtam tőle. Ha keresett-, ha akart volna, megtalált-, a nyomomra bukkant volna. Az eredmények azonban teljesen másról árulkodnak, ahogyan az éppen percekkel ezelőtt elhangzott, saját ajkaival megformált vallomások is. Elfogadni a nem-létem éppen ugyanakkora árulás a szememben, mint hátat fordítani nekem, hiszen ezt tette, a szó legszorosabb értelmében és ez… ez megbocsáthatatlan. Azok után, amiken átmentünk és elkövettünk vagy létrehoztunk vagy amiképpen egymás iránt éreztünk, egykoron. Így viszont a szavai csupán üres frázisokká, önmentegetőző ürügyekké válnak, amelyekkel húsomba, elevenembe vág, hiába tudtam nagyon is pontosan mivel fogok szembe nézni, amikor felkeresem majd.
Megcsóválom lassan a fejemet, csupán csak egyszer billentve államat oldalirányban. Nem, ez nem fog megtörténni, ha rajtam múlik, akkor egyelőre és egy ideig egészen biztosan nem. ...és, hogy rajtam múlik-e? Meglátjuk…
Kihoz a sodromból, ahogyan ezer éve senki, ahogyan tudattalan éveim alatt egyetlen halandónak vagy más vérűnek sem sikerült, halott nyugalmat sugalló energiáim felizzanak és rajta, mellette töltöm ki fizikális manifesztálódásban, de koránt sem olyan mértékben, amiképpen érzem, végbe megy bennem. Olyan könnyű lenne, egyszerű és elérhető a nyakát törni, véget vetni legyengült életének és létének és megadni neki azt, mit Teremtője mért rá már a megteremtésekor, mégsem vagyok képes arra, hogy véghez vigyem, hiába a kísértés. Mielőtt azonban döntésre juthatnék afelett, hogy mihez is kezdjek véle, cselekszik kettőnk helyett is, minek ára nem engem fog sújtani később.
Nem hezitálok egyetlen pillanatra sem, hogy rámérjem önnön pecsétem erejét és mértékét, magának harcolta ki s, mint ilyen, úgy adom, erőszakolom rá a megkérdezése és beleegyezése nélkül, melyre nincs szükségem. Sosem volt.
Ahogy elhúzódik, úgy pattannak fel pilláim, íze még az ajkaimon nyugszik a maga forróságának utolsó, haldokló leheletében. Horkanok egyet, ahogy a jogaimat feszegeti, ha tudná, ha csak sejtené…
- Nem volt jogom megtenni, Lilith?! – vészjóslón csengenek halkan ejtett szavaim és már nem érdekel, hogy ekképpen vernek sátrat kettőnk között. Látom, hogy hátrálna, noha nincs hová és még ezt sem engedem, újra lökök rajta egyet, kezeimet pedig a feje mellett támasztom a hideg-rideg téglafalnak.
- Valóban ennyire naiv lettél volna mindig is vagy az évek tettek rád annyit, hogy tévképzetekbe ringattad magad, Kedvesem…? – belenyúlok a mellkasába, szó szerint a kezembe, ujjaim közé fogjam szívét, amely rég nem dobog már úgy, amiképpen megteremtetett, de ettől még összezúzható. A hús, az izmok szakadnak, tépődnek, vérének forrósága pedig elönti a ruháját, alabástrom testét és kezem is, ahogyan a csuklómra feszülő ingujj és zakó végét is.
- Tényleg azt hiszed, hogy először tettem meg veled? Mégis mit gondoltál, hogyan-miképpen változtattalak magamhoz hasonlóvá anélkül, hogy a pecsétemet birtokoltad volna? A mágia nem a semmiből lesz, sosem abból keletkezett, kellett a kapocs, a csatorna, az a kis adalék, amely összekötött minket, aminek a hatására hozzáfértél az erőhöz, amelyből táplálkoztál annyi éven át. – és még azután is, hogy magam nem voltam képes erőm teljes pompájában létezni Mihály tette után. A kapocs azonban akkor szűnt meg teljesen, amikor létezésének legvégét éreztem a közelmúltban.
- Minden jogom megvolt hozzá, Lilith. Ha nem vagyok, te már régen nem léteznél, ez az igazság. Az pedig, hogy korlátlan szabadságot adtam neked… Nevezz bolondnak. – billentem oldalra az üstökömet. A szemeimet összébb húzom a megjegyzését követően. Nála sokkal hatalmasabbakkal is szembenéztem és dacoltam már létem végtelen során, nem a bátorságom, hanem az akaratom határozza meg, mit osztok meg vele és mit nem. Az pedig, hogy mit hisz vagy sem… az Ő dolga, nem az enyém.
- Ha ez a vágyad, tudod, hogy feltehetem. Akarod? – míg az ő kérdése felteszem ironikus lett volna, addig az enyém koránt sem, sokkal inkább gyakorlati. Képes vagyok megteremteni és olyanná tenni, amelyet nem vehet vagy vetethet le, az azonban rajta múlik, hogy ténylegesen azt akarná-e.
- Melyik fivéremet udvaroltad körbe segítségért? – nem kerülte el a figyelmemet az elejtett információmorzsa, de túl nagy jelentőséget sem tulajdonítok neki. Mind tudták mit jelent számomra ez a nő és azt is sejthetik mivel jár az, ha a hátam mögött szövetkeznek vele.
Semmi jót...
Ujjaimat pedig még egyelőre nem veszem le a mellkasában dobogóról. A halála immáron az enyém minden szempontból, a fájdalom azonban megmaradt az övé.

Úgy érzem vezekeltetésre kényszerítene, ha tehetné. Vezekeljek egy hibáért, melyet szerinte elkövettem. Semmit sem tud erről az időről, sem rólam. Sem arról, hogy miért nem vagyok hajlandó kiejteni a nevét azóta, hogy meghalt eltűnt. Egyszer megtettem. Akkor. Az éber tudatra ébredés pillanatában. Az elmének idő kellett, hogy mély valódiságában képes legyen a maga mocsárra épült vár jellegű stabilitásában végiggondolni mi történt. Hol van Ő? Mert nem találtam meg. Nem volt nyoma, érzete. Sem testileg, sem létileg. Sehol. Semmiben. Miért vezekeljek? Mit tettem amiért ez a tekintet a következmény? Miért ezt érezteti? Hibáztam. Nem tettem. Nem szolgál magyarázattal, nem mond semmit. A választalanság legalább annyira nehéz és dühítő, mint ez a kettősség, hogy itt van, amelyre képes lennék színtiszta válaszreakcióval lépni, mégis folyamatosan mintha erősödne a nyomás, hogy vezekeljek. Kérjem a Halál angyalának bocsánatát, a férfiét. Miért?
- Tisztában vagyok vele. Nem mintha nem vágytam volna a jelenléted. - és nem mintha ez nem lett volna előtte mindig tökéletesen nyilvánvaló. Magától értetődő volt. Ismert. Akart. Akartam. Feleltem neki. Kezem övén nyugodott kormányzás közben. Mindig is ez volt a kulcs: együtt csináltuk. Megüti a fülem a nosztalgikus színezet. Egykoron. Távoli és poros szó, mely elfeledett, elsöpört dolgokra mutat, melyek létezésének tényével ugyan tisztában vagyunk, de már nincs arcuk, nincs hangjuk. Nincs erejük. Akkor mire reagál mégis a teste? Kétlem, hogy pusztán a nőiség miatt. Felel. Ajkaival nem, már-már sértően nem. Mégis a karjában tart holott szavait hallanám kristálytisztán enélkül is. Ahogy ő is az enyémeket.
- Ha újra én leszek Én. - ejtem későbbre a válaszadást. Mert hiú vagyok, mert ilyen vagyok. Talán mindig is ilyen voltam, ilyennek lettem teremtve. Vagy ez csupán a sok-sok év terméke, melyek formáltak, tettek valamilyenné mint groteszk és furcsa szülők a balga gyereket? Netán pont Ő tett ilyenné azzal, hogy valódi figyelmében fürdetett olyan sokáig? Új vonásaim is megjelentek, kétségtelenül. Rövid ideig tudtam csak, hogy milyen nélküle, létezésem hosszú-hosszú ideje alatt éreztem, milyen vele. S az elmúlt ezer év? Létének ismerete, emlékek de valódi jelenlétének metsző hiánya új maszkot kreált. Azét, ki mindenkit erő és hasznosság szempontjából mérlegel csupán. Azét, ki meghallotta egy árnyvadász szavát, hogy újra egyfajta teremtésben vegyen részt. Nélküle.
Erejének hirtelen ébredek tudatára. Hatalmasabb és erősebb nálam, most pedig tenni sem tudok. Törékeny vagyok és gyenge vele szemben. Nem csak vele szemben. Mennyire szánalmas.. Nem én kértem, nem én akartam, hogy ez így legyen. Szavai bántóak, verik bennem a visszhangot, abban a fekete és feneketlen dobozban amit egyesek léleknek neveznek és ahová őt is elzártam, eltemettem. Ahol élt és létezett. Ez a doboz nyílik ki, szomjasan akár a száraz, tápanyag nélküli föld: issza ezeket a szavakat, söpörve belőlük értelmezési részt. Hisz ő beszél, a Hang beszél. Azé, aki nem létező már és most újra jelen van. És aki fel tudja tölteni a doboz gyomrát. Ettől még, a nem racionális felem őrjöng és kapkodja a jelentéseket: Ő ezt és ezt tette, én semmit nem tettem. Ő dühös. És nem mondja meg. Nem mondja meg. Mert netán nem csak én lennék az, akinek a szemére lehet vetni valamit?
Jottányit nem enged, centit sem mozdul arrébb, de feloldoz a teljes béklyóból. Szabadok a kezeim, de nincs elég terem. Így nem átgondoltan de fűtve a cselekvési kényszertől ajkaimat az övéire szorítom. Feltörnek érzetek, emlékek. És valami megváltozik. Nem azért mert elmélyíti és íze bombaként robban bennem. Nem azért, mert immár irányítja. Hanem mert megkapom a pecsétet. Erős, éles és valóságos billogként ég belém. Védelmet keresek, védelmet kutatok egy ideje, amiért képes voltam Leviathant is megidézni mely találkozás váratlanul rendhagyó lett. De Sammaellel soha nem ilyen egyszerű. Soha nem ilyen egyoldalú. Mert ezzel megjelöl, távol tart mástól, mindtől. Ki-be léphet az elmémbe, a gondolataimba. Hogy merészelted? Élesen szisszen a fájdalom, mely serkenti vérem s az övét, mely lezárja a pecsétet. Véglegesíti.
- Eddig is megoldottam. Egyedül. Ahogy te is. - hangom hidegen csendül, mert azzal, hogy képtelen kimondani egy számot, hogy az engedélyem nélkül képes volt rám tenni a pecsétet csak... - Nem volt jogod megjelölni a beleegyezésem nélkül. - húzódom tőle távolabb, mit számít már ha felfekszem a falra - Kiutat? Épp most adtad meg, amit a fivéredtől és a warlock lánytól kértem. - a másik nyomorúságomról még nem tudok semmit, de idő kérdése - Számszerűsíteni  pedig egyszerűen nem mersz. - felnézek rá, a folytatásra nem reagálok, lévén nincs semmilyen folytatás míg az alapkérdésre nem születik válasz - Szóval a saját fennhatóságod alá helyeztél. Vajon régen miért nem jutott ez az eszedbe? - biccentem oldalra a fejem kíváncsian méregetve. Bár talán tisztában vagyok a válasszal: Régen velem volt, a társam volt, nem volt rá szüksége. Most? Egy látogató. - Magas árat szabtál. - mert joggal mondhatja, hogy kimondás nélkül nyújtott segítséget, adott védelmet én meg miért vagyok így megrendülve. De a függetlenségem. - Valaha tisztelted a függetlenségem és megértetted. Esetleg nyakörvet is hoztál? - nem titkoltan vagyok felháborodva, de ehhez mindig ragaszkodtam, mondhatni azóta, hogy legyártottak valakinek. Valamire. Semmivel sem jobb, mint amilyen a Teremtőnk és mint amilyen Ádám volt. Védelem, igen és nincs szabadság.
Majd meglátjuk...

Hangulat
Grimaszba torzulóan moccan a szám sarka, de csupán csak egyetlen röpke pillanat erejéig. Nem volt – nem lett volna – egyedül ezzel a ténnyel és amíg Ő szépen megfeledkezve rólam „elfogadta”, hogy ez történt, addig nekem át kellett élnem. Hogy képes vagyok-e megbocsájtani neki eme apró, de korántsem csekélytelen részletet?! Nem. Nem vagyok.
Sziszegésként idelökött válaszát nem reagálom le, figyelmen kívül hagyom, amiképpen nem egy korábbi reakcióm is annak tűnt és fog még tűnni eljövendő társalgásunk alatt. Érzékelem a belőle áradó dühöt és bár nagy a kísértés, hogy annak százszorosával sújtsak le rá, mégis visszafogom magamat. Egyelőre.
Véleményem szerint kifogások mögé bújik, azokkal mentegetve önnön magát előttem és saját maga előtt is. Akármennyire is nem érzett, nem reagált létezésem pislákoló fényeire, hinnie kellett volna. Volt annyira szoros kettőnk között a kötelék, a megszakíthatatlan, visszacsinálhatatlan kapocs, amelynek hátat fordított. Tévedtem az erejét, a kettőnként hivatottan, s ha ezzel korábban tisztában vagyok, a dolgok egészen másként alakultak volna. Árulása mégis elevenembe, húsomba vájóbb, mint azt valaha is képzelem volna.
...mégsem vagyok képes eltaszítani magamtól. Nem akképpen, ahogyan – szerintem – megérdemelné. Karjaim között tartani újra olyan, mint egy sosem vágyott, de annál jobban akart ajándék.  Még egyszer, utószor. *”Ez az utolsó nászunk nékünk:
Egymás husába beletépünk”
A tetteink valóban nem hazugságok, nem olyanok, mint a csalfa szavak és ennyi eltelt idő távlatából is azt gondolom, hogy a kimondott csekély árnyékát sem éri bármi elhangzottnak.
Meglátása nem hibás, de a megerősítést sem kapja meg a részemről. Csupán szűkebbé váló szemréseim közül eresztem rá figyelmemet, szavat nélkül hagyva Őt, nem először eme viszont találkozás alkalmával.
- Pontosan tudod, hogy egykoron mit is jelentettél a számomra. – nem vagyok ember, hogy a szánalmas és nevetséges érzéseik mögé rejtőztem volna valaha is, de az egyetlen személy, akiben mindennél jobban megbíztam a Világ létezése óta, az éppen most áll velem szemben. Többen jelentett, mint Atyám Szeretete, fontosabb volt, mint az Ő Fénye, most mégis nagyvonalúan feledkezik meg ezekről, az évek jótékonynak ható er(d)eje felett. Nem sikerült neki.
Érintése még sincs rám hatástalanul, nem úgy, ahogyan szeretném, és izmaim önálló játékra kelnek tenyerének simítása alatt.
- Érdekel. – szárazon, de határozottan, ellentmondást nem tűrően zendülnek a szavaim. Ha bármit is tud mondani, akkor most tegye meg, itt van rá a lehetősége, tisztán, alku- és sumákolás mentesen.
A következtetések, amelyeket a szememre hány, mind jogosak. Egytől egyig, de hiába várom-vágyom, hogy mögé lásson a saját sértettségének, így ismételten szó nélkül hagyom, ami a száján kiesik. Valóban elpuhultnak tartom és ezen semmiféle hiszti nem fog változtatni.
Ráöntöm, ami bennem kavarog, nem csak szavakban megélve és -elégelve a bántást, hanem fizikaiba is átvíve reakcióim mozdulatba öntését. Akarom, hogy legalább halvány árnyalatnyit érezze mekkora fájdalommal is jártak tettei – vagy azok hiányai –, amelyeknek az elszámolásával sosem kellett foglalkoznia. Kezeit a feje fölé taszajtom a kérdőre (sem) vonás alkalmával, ahogy karjai hideg téglának csapódával találkoznak.
Dühének ereje közelében sincs az enyémnek. Látom és érzékelem is, amelynek viszonzása az lesz, hogy ráöntöm én is a sajátomat; gyenge emberi mivoltában söpörve el nem csupán egykori arkangyali, de démonlovas megfogalmazásomban is, amikor energiáim és erőm elsöprő és legyengítő kereszttüzének izzásába állítom.
Feje mellett ékelődött szárnyaimat keményen fúrom a rideg téglákba, nem érdekelve, nem számolva azzal, hogy számára ez mit is jelent majd. Nem érdekel, hogy teste mit vagy mennyit is bír ki, kegyetlen nyersességgel taszajtom ismét a hideg felületnek, ez alkalommal a combjai közét is feltárva valamivel.
Nyögése megannyi emléket önt rám, de mégis ellenállok a hívogató és kísértő jellegű vágyak netovábbjának. Már nem ott tartunk, hogy ennyi elegendő árként szolgáljon bárminek is.
Keményen feszítem ívbe és irányba az állkapcsát, nem törődve azzal, hogy miként is akarná Ő forgatni bármely részét, amelyek önálló birtoklásáról már akkor lemondott, amikor kiűzetett a Paradicsomból. Embernek, Atyám játékszerének teremtetett, de nem volt vált rá igazán méltónak sosem, amelynek meglett a maga követelőző és kegyetlen ára, de talán sosem mérte fel igazán, hogy a szabadság íze mibe is került valójában. Talán én sem.
Ráöntöm keserűségem dacát, válogatatlanul, de hamar szembesülök azzal, hogy semmit sem ért meg belőle, így a felsorolás abba marad, ahogy a felette uralkodó erődemonstrációnak is. Szárnyaimat elrejtem előle – előle, aki elől sosem kellett –, majd el is eresztem, noha hátrébb nem lépek pofátlanná szabott közelségemből. Kettőnk közé préselt kezét ugyan érzem, de nem reagálok rájuk úgy rá, ahogyan azokat – véleményem szerint – elvárná. Nem tágítok egyetlen milliméternyit sem a kifejtett erő ellenére sem. Maradok, ahogy vagyok és rezzenéstelen vonásokkal hallgatom a mondandóját.
Egyik sem az én szavam, mégsem lépek közbe. Végighallgatom mondandójának áradatát és midőn befejezi azt, úgy szólalnék meg, ha hagyná. Azonban ehelyett valami egészen mást tesz; csókjának engedek, azonban nem szerelmes, ostoba félként, hanem teljes valójában és tudatában időtlen jelenségemként.
A Halál Csókját vívja ki, mely ugyanúgy pecsétem, ahogyan bármely más testvéremé, más-más formákba öltve azt. Az enyém azonban ebben a formában manifesztálódik, mágiám pedig aligha számít kevesebbnek. Ajkait a magaménak bitorlom és miközben birtokháborúba kezdek ízének tulajdonlásáért, úgy helyezem rá a megmásíthatatlant és visszacsinálhatatlant; megint megakadályozva, hogy bármely más velem egyívású rátehesse a tenyerét, mi több, védelmet adok neki, minden létező és eme földre jutottal szemben, legyen az angyali, alvilági vagy emberi, dimenziókon átívelve is. Elmúlásának idejét ÉN határozom meg, elveszem tőle a lehetőségét annak, hogy akármikor is rendelkezzen szó szerinti halála felett, amelyet nem adok meg neki. Nem most. Nem pedig máskor. Tenyerembe helyezem a dátumot, amelyet előtte sem fedek fel és míg pecsétként csókolom vissza, megsebzem ajkait, vérét véve; és sebet ejtek sajátjaimon is, hogy kéretlenül adjam át neki a magamét. Így már tudni fogom merre jár, mit tervez, mit érez. ...és gátat vetek más démon energiájának. Ha akar valamit, azt tőlem akarja.
- Nem, Lilith. Nem kapod meg sem a folytatást, sem a követelt számokat, de még a kiutat sem a nyomorúságodból. – suttogom ajkaira ejtve a szavakat, ahogy eleresztem.


*Ady Endre: Héja nász az avaron

Dühít a kettősség, de mást mesél a teste és a tekintete, mint az ajkai. Kifejezetten hiszek abban, hogy tisztában van vele mennyire irritálóan hat amikor elengedi fülei mellett a mondandómat. Legyen az bármi. Mert egyrészt engem senki nem szokott figyelmen kívül hagyni, másrészt pedig, hogy tehet ilyet ennyi idő után, mikor én minden sóhaját, mimikaváltozását figyelem? Minden szavait ízlelgetem mint a cukorkát? Hogy tud ilyen hidegen szólni? Ragaszkodom a figyelméhez, követelem magamnak. Jogom van hozzá! Ezt a jogot pedig Ő adta meg, amikor belépett a Kertbe és megszólított. Ő és nem más. Ő döntött így. Ne merjen tőle megfosztani!
- Nem tudom hol voltál, nem tudom mi történt veled! - sziszegem felé, higgadtságom maradékába kapaszkodva, mert noha a bőröm alatt lappangó, fortyogó dühöt érezheti, magát az elégtételt nem adom meg, hogy hangom is felemeljem - Nem bújok semmi mögé. Fogalmad sincs arról az időszakról és csak hiszed, hogy lemondtam a létezésedről. Hogy elengedtelek.
Mert a jelek szerint ez munkálkodik benne. Az én lemondásomnak ténye, pedig hogyan lehetne szavakba önteni az újraépülést, annak tényét, hogy a kapocs amely akkor köttetett közöttünk, mikor átformált, egyszerűen eltűnt? Nem volt már vibrálás, nem volt semmi, ami hajszálnyi bizonyítékot adott volna arra nézve, hogy valahol még jelen van? Hány démon ordította fájdalmát azért, mert nem talált választ, vagy mert nem jó hírekkel szolgált számomra? És azt hiszi, hogy lemondtam róla. Nem. Egy idő után azonban el kellett fogadnom. Ezer év édes, ezer hosszú év. Hogy mered lebecsülni a fájdalmam?
Szavai dühítőek, fájók, engem ölelő karjának melege viszont megnyugtató, ismerős, szeretett. Ez az, mi benne tart, ami nem enged és nem ereszt. Amiből nem is akarok szabadulni, mert lopom magamnak ezt a meleget, az emlékezés kettősségét. Hisz érintett már számtalanszor és amennyire cirógatott már végig törődőn, óvón, annyiszor csiholt érintésével vágyat, kívánást. Mindig akartam, mindig vágytam. Mindig az enyém volt. Simogató ujjának lágy puhasága ajkamon fut és rettentően erős a kényszer, hogy csókot leheljek rá egy aprót, leheletnyit. Kényszernél is erősebb már talán: egy vágy, vágy az érzetért. Vágy az elvesztettért. Az elorzottért. Remélem, Mihály élve rohad el valahol. És még az is enyhe lenne. Azzal sem érezné át azt, amit én. - A tetteket. - siklik tekintetem ajkaira - Azok nem hazudnak.
A szavak pedig igen, ezt mindketten tudjuk. Hisz hiába mondanám most is, hogy erőm teljében vagyok és minden rendben, hazugság lenne. Hiába mondanám, hogy nincs rám hatással a jelenléte, minden porcikám remegve sikoltja ittlétét. Hiába hazudnék, átlátna rajtam. Ismer. Jobban mint bárki, jobban mint valaha bárki is fog. A gondolataimat viszont nem látja. Azok az enyémek, nem férhet hozzájuk sem ő, sem más ezen a világon. - Ismerve meglehetősen sajátos értelmezésedet bizonyos dolgokat illetően, véletlennek nem nevezném. Akaratnak inkább. - oh, pimasz kijelentés de az igazság tövéről fakad. Akartam, hogy jöjjön, ezt nem tagadom le, sosem tettem, de ő maga is jönni akart. Akkor is, amikor ember voltam, akkor is amikor magához emelt és utána is. - De hívhatjuk az én vágyam teljesítésének is. Amelyik elnevezés inkább kedvedre van. - ismét pimasz, nem számít. Így van, mindegy minek hívja. Hívtam, nem hívtam de jelen volt. Egészen egy évezreddel ezelőttig. Miért pont most hát? Mert már nem mertem gondolni rá, mert már Jonathan járt az elmémben. És mi lehetett a fejemben a mezsgyén? Ő?
Izmai mozdulnak érintésem alatt. Érzem játékukat. Reagál rám. Mindegy mit mond az imádnivaló szája, mikor teste sokkal másabb ösztönök által vezérelve felel nekem. Szavak nélkül. Hiábavaló szavak nélkül. Felvonom a szemöldököm. - Valóban érdekel? - cseng a kérdés, mert ha kérdése csupán semmis, úgy soha nem is fog rá választ hallani, tőlem biztosan nem. Ha azonban valódi, talán elérheti, hogy megmutassam, hogy láttassam. De nem így, nem ilyen gyengén! Ujjaim megfeszülnek az ingen. Vigyázzunk azokkal a tőrökkel, könnyedén megsebezhetik a dobó kezét is, nem csak a fogadóét. - Úgy gondolod? - kényszerítem rá magam, hogy felkarján nyugvó kézfejemre nézzek, most hiheti, hogy igazat szólt. Hiheti, hogy elevenembe talált. - Milyen könnyen vonsz le következtetéseket. - hisz ha azt mondta volna, hogy gyenge vagyok, fogcsikorgatva de kénytelen lennék elismerni, hogy így van. Láthatja, érezheti. Elpuhultam volna? Megtanultam aggódni egy gyerekért, akihez nem mehettem közel, míg a nevelése tartott. És ezért a gyerekért majdnem eldobtam a létem. Tud egyáltalán róla? Nem, nem hiszem. Vallomás helyett pedig tovább pengetem a húrokat, hogy feszes játékukból csaljam elő a hangokat.
Gyorsan fordul a helyzet, fizikai fölényben magasan előttem jár. Törékeny vagyok mellette, egy valamikor kifaragott üvegpohár az erős ujjak alatt. Feldühít, mert ebbe hempergőzik, míg a feltételezésem igazzá nem teszi: ki tudhatja, mikor jött vissza. Mit csinált. Keserű, fojtó dühbe burkolom az információmorzsát: valljuk be angyalom, leszartad, hogy mi van velem. Karom a fal hidegének koppan, hogy kövesse a másik, így nincs már mozgásom. Közelsége van, testének forrósága, szemeiből parázsló dühe. Nem bújok el, nem és nem. Tekintetünk találkozik és ezt lássa: a dühöt, melyet generált és csak ezt. A szárnyak is hirtelen tűnnek fel. Megrezzen a tekintetem, mert fülemnek éles ez a zaj. Viszont mit sem látnak mások belőlünk. Lábaim közé ékeli magát, egy újabb lökés mely húz egy újabb nyögést. A kiszolgáltatottságom ténye önmagában dühítő, feltálal saját magának, az erejének. Mozdítanám a fejem, de nem megy, szikrázó tekintetem az övébe fúrom. - Ha valamiről nincs tudomásod, akkor az nem is létezik számodra, igaz? - ó nem, nem fogom elmondani, hogy keresték, kerestettem. Hogy honnan tudom mi történt. Hogy kik szenvedték el az őrlő fájdalmat, a metsző hiányt. - Sorold még. - lobban fel a dühöm valódisága, szavai élei megsebeznek, fájnak. Hisz így hallva én lettem a szörnyeteg, ő meg a szent. Az egyedüli szenvedő. - Sorold csak. - dagonyázom ebben a dühben, mert ezt hagyja nekem kapaszkodónak. Vagy ez, vagy beszélnem kell. Viszont nem magyarázkodom, mert talán mégsem ismert. Talán nem úgy, ahogyan azt én gondoltam. Mellkasom (mocskos kis reflex, emberi) szaporán emelkedik és süllyed. Dühös? Undorító és arrogáns mosolyra húzom ajkaimat. - A számot Sammael. - mert ezt még mindig nem hallottam, még mindig nem mondja ki. És ennyi idő alatt elfelejtette volna, hogy ha én egyszer valamire kíváncsi vagyok, attól a Mennyek összes angyala sem tud eltántorítani? Elmém is ezt húzza, ez táplálja a dühöt és nyomja el a megbántottságot. A szent és a szörny.
Elenged, jelesül préselem kettőnk közé szabaddá tett kezeimet. Tolom, tolom, eltolom, mert ha nem..baj lesz. Súlyos és komoly. - Minek jöttél ide ha ezt gondolod rólam? - cseng nagyon komolyan a kérdés - Pontosan tudtad, hogy nem pusztultam el. Vagy ezért, hogy a fejemre olvasd micsoda ribanc vagyok, akiért te mindent megtettél, mindent feláldoztál és fikarcnyit sem hatotta meg léted vagy épp nem léted? - felemelkedem, fel ameddig tudok és hagyja, tarkójára simuló tenyérrel húzom arcát olyan közel, hogy nyelje a sóhajomat. Nyelje szavaimat. - Azt hiszed mindent tudsz, igaz? - súrolja felsőajkam az alsóajkát - Azt hiszed, érted az elmúlt ezer évemet, hogy megfejtetted a kreált agyszüleményeddel. - ismétlem meg a mozdulatot, de már nincs kérdés - Hidd. És most, hogy láttad mi maradt belőlem, jóízűn röhögve el is sétálhatsz. - mert úgysem találnálak meg..de ezt már nem mondom hangosan, helyette ajkam az övére szorítom, egyetlen futónak tűnő másodpercre, mely tart millióig az elmémben és ugyanilyen hirtelen engedem el, mintha nem égetne ez a csók, mintha nem tódulna milliárdnyi emlék vele, mintha meg sem történt volna. Félrenézek karja felett. Ki a városra. Nyelek egyet. Hibáztam az imént. A dühömbe kell kapaszkodnom.

Kifogásként hatnak a szavai. A felsorolás, amely enyhítője lenne a meg nem történteknek, magyarázata, elfogadhatóba gyűrője és mégis, minden egyes kiejtett, minden egyes levegővétel a következőhöz csak jobban szítja belső, lobogó haragom, amelynek apró, csillanó szikrája sem hullik rá. Még.
Éles pillantással hallgatom mondatokká gyűlő szófüzéreit és noha nincs, amit elszalasztanék belőlük, továbbra is megválogatom mi az, amire reagálok, amelybe bekapcsolódok és megosztom vele saját gondolataimat. A többit azonban megtartom magamnak, amelyet a figyelmen kívül hagyás illékony illúziójába csomagolok a számára. Tudom, hogy bosszantja, mindig is bosszantotta és noha annyi évszázad eltelt közben, érzem, hogy ez mit sem változott. Most sem.
- E mögé bújsz? Pajzsként emeled magad elé, feloldozást várva, az eltelt éveket? Számomra tán nem ugyanannyi volt, Kedvesem? – rezdületlenek maradnak vonásaim, ahogyan a hangom is ugyanazon a távolságtartó, vészjósló nyugalommal átitatottan zendül kettőnk között, ahogyan eddig is, hiába tartom a karjaimban, húzom egyre közelebb és többet is vágyok belőle. Illata alattomosan kúszik az orromba, mászik jelenésem bőre alá, olyan emlékeket ébresztve, melyeket nem elmémmel őrzök belőle. Érintések, simítások, túlfűtött sóhajok, selymességén szétoszlatott forró lélegzetek. Ujjaimmal szinte észrevétlen gyűröm testébe, húsába a ruha puha anyagán át ébredő nosztalgiám láthatatlan árnyait.
Tarkójáról nyakára simított ujjam feljebb vándorol, alsó ajkán húzom végig már-már törődő gyengédséggel hüvelykujjamat.
- A vallomásokból már mindketten kiöregedtünk és a tetteket mindig is előrébb valónak tekintettem. – nincs ez másként most sem.
Kedvtelve nézek rajta végig újra, még tenyeremben tartva ismét törékennyé vált alakját. Milyen régen is volt az, amikor utoljára így voltunk mi ketten…
- Úgy hiszed, a véletlennek köszönhetően jelentem meg bármikor is? – hívás volt minden kérdése, amelyre nem kapott választ. Hívás volt minden gondolata, mely önnön magától származott és más volt, mint ember párjáé a kezdetek kezdetén. Számtalan példát hozhatnék elé még és ugyanúgy hívásnak tekintem a nem-lét megkísértését, amely éles jelzőhangja lett hollétének és létezésének számomra.
Érintése alatt megfeszülnek az izmaim. Régen nem tette már. Túlságosan régen és amennyire vágyom tenyerének nyomát magamon, pont annyira tépném darabjaira, hogy aztán újra összetehessem, mint akkor régen, mikor kezeim alatt formálódott tökéletességbe, eldobva törékeny létet valami nagyobbért, nagyszerűbbért, csodálatosabbért.
- Az sok-sok letűnt korral ezelőtt volt már, Lilith. Most ki vagy? Kivé lettél az évek alatt? – árnyéka annak csupán, kit átlöktem Edomba, mégis ugyanaz a test, azok a szemek, azok az ívelt ajkak, tenyerem alá feszülő bőr, bódító illat és évszázadok súlyos terhe, mely rárakódott talán észrevétlenül, talán látványosan a számára is.
- Elpuhultál. – rezzen meg ajkaim szeglete és noha erő nélkül is képes volt felkelteni érdeklődésem az emberiség létezésének hajnalán, ez a jelző sosem volt rá igaz. Mostanáig nem. Hát ezt tették volna vele az évek vagy a társaságom hiánya…?
Eleresztem és megvonok tőle mindent, ami, aki vagyok, elzárva ezer évnyi közös emléket. Kedvtelve figyelem, ahogy a maga módján nem enged, ahogy utolsó ízét veszi érintésemnek. Lusta, rideg mosoly árnyéka nyúlik képemre. Van, amit nem adnának át a szavak, így kár azokat fecsérelni rájuk. Hogy milyen volt nekem elátkozott kettősünk kárhozott szentségtelensége, túlságosan mélyre nyúló ahhoz, hogy unott, fásult, csökevényes kifejezések gyenge lenyomataiba erőltessem. Válasz nélkül hagyom.
Egyetlen pillanat alatt képes megfosztani kemény hidegségem nyugalmától, játékosnak is beillő érintése teszi fel a pontot arra a bizonyosra, amikor hirtelen mozdulattal cselekszem és szinte felkenem a falra, kiszorítva kettősünk közül az ott felejtett levegő utolsó molekuláinak maradékát is. Parázs izzik kifogástalan öltönyömbe bújtatott bőröm alatt. Halkan legördülő, ajkairól alábukó nyögése a gerincem mentén zongorázik végig és aljánál ül meg, bizsergetőn kapargatva vágyamat.
Érzem a lobbanó dühét, szinte megfürdet benne és ahogy a szavak egyre inkább peregnek le nyelvéről, úgy táplálja saját kavargó haragom szűnni nem akaró poklát. Csípőmet érő mozdulatának meglesz az ára; elkapom azt a kezét is és noha kárt nem teszek benne, keményem csapom oda a feje felett a falhoz. A másik keze valamivel finomabban, de ugyanerre a sorsra jut és balommal szorítom mindkettőt ugyanahhoz a ponthoz. Jobbommal a nyakára, állara fogok, magam felé fordítva az arcát, kierőszakolva tekintetét, amelyekbe fúrom a magam kékjét. Utolsó szavai viszont tovább rántanak a megkezdett örvényen, a halandók számára láthatatlan szárnyaim újra előbukkannak és a felső ívükön található, karmokba nyúló végződésük a feje mellett két oldalról csapódnak és fúródnak a téglafalba, apró kőmorzsalékot szorítva ki helyükről.
- Az enyém viszont nem volt elég ahhoz, hogy akár egyetlen dolgot is tegyél a felkutatásomért... – combomat a lábai közé ékelem és bár a háta már így is a falnak feszül, egész testemmel lökök rajta egyet, még szorosabbá téve béklyóját. - Évekkel takarózol és azzal, hogy átlöktelek egy másik dimenzióba, nem éreztél, elfogadtad, hogy többé nem vagyok… Hát voltam, Kedvesem. Nem szűntem meg létezni. Én kiűzettem a Mennyekből érted, hatalmat, erőt, időtlenséget adtam neked, megmentettem az életed. Te mit tettél értem, Lilith?! – szorítok rá az állkapcsára, egészen közel hajolva hozzá, hogy forró leheletem a bőrén olvadjon szét teljesen. - Dühös vagy, mert nem kerestelek fel azonnal, ahogy visszatértem? Szerinted én mi vagyok, amiért neked ezer év alatt egyszer sem jutott eszedbe, hogy egyáltalán megkeress?! – erősnek teremtettem, hatalmasnak, amikor démonná lett. Nem kötöttem meg, a szövetségesem volt, a társam… és az első, aki lemondott rólam.
Elsöprő erejű dühöm még ott cikázik fagyos kékjeim mélyén, amikor eleresztem a kezeit. Eltüntetem a szárnyaimat, de a tenyerem még a nyakán marad egy másodpercig, mielőtt a falba ütött lyuk alá helyezném azt. Hátrébb azonban még nem lépek tőle. Arról gondoskodtam, hogy ő is vakfoltja legyen a minket körülvevők tekintete számára, hozzám hasonlóan, így nincs ki szem- vagy fültanúja legyen kettősünknek.

Sajátos jellemvonásainak egyike, hogy nem reagál nekem, ha úgy tartja kedve. Ezzel legtöbbször bevonzza a haragom, mert olyan nincs, hogy engem figyelmen kívül hagy. Vagyis jelenleg pont nem teszi, de ugyanakkor tudom, hogy az angyali titulust nem tartja magáénak. Nagyon régóta nem. Fellázadt, ráadásképp hibázott hiszen kapcsolatba lépett velem. Felelt nekem. Válaszolt. Megérintett. Szeretkeztünk. És mennyivel izgalmasabb, erősebb és hatalmasabb volt, mint Ádám. Vezetett, de szabadságot adott. Semmit sem mondott abból, melyet az első férfi annyit emlegetett: te vagy a nő, neked ez a dolgod. Ádám itt hibázott, nem értett. Nem értette meg, hogy más szellem vagyok, mint ő, más akarattal és más vágyakkal. Sosem lehettem volna az az odaadó birka. Nem véletlen, hogy az Úr a második nőt már a kedvencének a bordájából készítette el. Mert ő nem gondolkodott. Ő nem volt más. Talán meginoghattam volna, talán érezhettem volna a büntetést és annak mértékét, hogy az Úr többé már nem figyelt rám, nem szólt hozzám, fényét elfordította tőlem és rám az örök sötétnek és magánynak kellett volna várnia. Hibázott.
Miért nem pusztított el amikor még megtehette volna?
Előttem magasodik a "büntetésem". Nem, soha nem fogom sajnálni, hogy kiűzettem miatta. Egyetlen szava érdekesebb volt, mint előtte bármi. Lénye jobban izgatott, mint bármi. És megkaptam. Az enyém lett, de sosem hagyta, hogy átvegyem az irányítást felette. Szabad. Más. Lenyűgöző és izgató. Sammael-Sammael...angyalom.
- Ezer év, válaszok nélkül, nyom nélkül, a tudás nélkül. - egyetlen pillanatra hunyom le a szemeimet, mert honnan tudhatná, hogy mit éreztem, hogy min mentem át? Belökött egy átjáróba és nem volt ki visszahúzzon. Igaz szerencsésebb érkezés volt, mint korábban, de gyengültem. Kedvesem.. - Mit gondolsz mennyi időt töltöttem el odaát miután átlöktél a kapun? - ez csupán tényszerű kérdés, gondolkodik-e számokban. Nem kívánom ezzel menteni magam, sem bármi mással. Eddig sem tettem, soha. - Nem éreztelek már. - És ez az igazság. Ő teremtett, van egy kapocs közöttünk. A vibrálás, ami megjelenik ha a közelemben van. A részem. A része vagyok.
És ez, hogy itt van. Hogy húz, egyre közelebb és közelebb, mindezt felerősíti, újra előhozza. Mintha ezidáig végtelenben lettem volna egyedül, magányos, ámde égni képtelen gyertyaként. Most azonban, szikra érintette a kanócot. Megérint és azt hittem, elfelejtettem ennek érzetét, de mégsem így van. - Vallomást vágysz hallani? - kérdezek vissza, hangom enyhe játékosság fűszerezi meg. Ismer, nagyon nagyon régóta. Felvillanó tekintete jelzés. Vágyja talán. Én is vágynám, de nem azért van itt, mert hiányom hirtelen felőrölte. Akkor sem, ha keze olyan magától értetődően csúszik a derekamra mintha egyetlen nap sem telt volna el legutóbbi találkozásunk óta. És legalább olyan ismerősen, örömmel vértez fel karjának melege, mint tette ezer évvel ezelőtt. - Mmm, drágám biztosan mindig hívtalak amikor megjelentél? - és szabadabban érintem meg, noha kívülről inkább látszik annak, hogy kapaszkodom belé, hogy ne dőljek neki teljesen. És szavai, vágyottak ugyan, mégsem érzem mögülük valóságukat. Abban a színezetben, amiben én áhítom őket. Olyan könnyedén simul tenyerem tarkójára, hogy ujjaim szinte önálló életre kelve simogatják puha tincseit. Angyali tincseit.
- Vagyok, aki vagyok. A felajánlott kezed pedig elfogadtam, mi több, lelkesen fogtam meg, hogy követhesselek. - nem, már nem tudok megváltozni. Egyszerű helyre teremtettek, egyszerű világba, válaszok és kérdésfeltevések nélkül. Ő angyalként lett megalkotva, másnak mint én. Bölcsebb, tapasztaltabb volt nálam jóval, már akkor is mikor eljött hozzám. Mi késztette lépésre? Mi késztette arra, hogy hibázzon Atyánk szabályainak ellenére? Megtörtént drágám, ezen már nem tudunk változtatni. Ami vonzott, vonz most is. Még mindig. Mindkettőnket.
- Mondjuk úgy, hogy a kiszámítható észjárás sokaknál inkább pozitívum bizonyos esetekben. - célzok ezzel arra, hogy ha mindenki képes hinni abban, hogy elég volt egy csapat kölyök a pusztulásomhoz, akkor megérdemlik, hogy így legyen. Addig is biztonságosabb terepen járok és csupán remélem, hogy odaát Asmodeus nem engedi el a gyeplőt. Hogy nem kezd hinni ilyen ostobaságban. Elenged, megfoszt és távolság kerül közénk. Dühítő a higgadt makacssága, pont most. Most! Illata bennem kel életre, ízét lopom ujjaimról. Mindig is finom volt. Nekem. A számtalan lotyó, akiket kegyeiben részesített fel sem fogta, hogy mit kap. Mit érezhetne, ha elég kifinomult lenne hozzá.
- Nem gondoltam semmit. - lehelem halkan, különös hangon - Sosem fejtegettem magamban, hogy teremtőmként benned mi és hogyan csapódik le abból, ami velem történik. - rosszallás netán, mert sosem mondta, mikor megannyi kérdésem volt? Mert teremtő és teremtettje között mindig különleges a kapcsolat. Mindig. Elvágott engem a Teremtőtől, s lettem az övé és mégsem következett be teljesen. Az a valami, ami kettőnkben mindig is különbözött, máig megvan. Mindig is meglesz. Másként érkeztünk. És sosem voltunk ennyit távol egymástól. Mindig éreztem őt. Azonban a következtetéseim valószínűleg helyesek. Reakciója hirtelen és heves, halk nyögéssel fogadom a kőfal hidegét, a hozzá toló zabolázott erőt. Megmaradt szabad kezem derekára simul, mintha képes lennék bármikor eltolni magamtól, hogy visszaköltözhessen a távolság.
- Mert eszerint régebben történt mint azt gondoltam. - lobban fel a düh bennem, vagy valami ahhoz hasonlatos. Megbántottság? Balgaság elkeresztelni és nem is számít a neve. - A majdnem pusztulásom kellett ahhoz, hogy elém állj.. - indul kérdésnek, de végül megmarad kijelentésnek - Vagy arra voltál kíváncsi, hogy kerültem vissza ilyen gyorsan? - provokálom a kérdéssel, mert fizikailag felém kerekedett és nem tudok köddé válni a kezei között. Mégis bilincsbe ver az érzés, hogy ennyire közel van. Ilyen hihetetlenül. Valóságosan. És dolgozik az, hogy magamévá teszem a tudatot, hogy helyes a meggyőződésem. Nem tudnám, hogy él ha nem történik az, ami. - Mikor? - nem engedem el a kérdést és megkísérlem a szabadulást, a levegőt, a teret visszanyerni. Egyetlen megmaradt tenyerem csípőjére simítom és megtolom. Nem, sokat nem jelent, de míg élek próbálkozom. - Nem mered tán kimondani számszerűsítve? - húzom aljas mosolyra ajkaimat, hisz ha a szám magasabb lesz annál, mint amennyi az általam kreált intervallumba belefér, elveszíti az összes "mit számít" jellegű kérdéshez való jogát. Onnantól már ez az enyém lesz.

Helytelenítés. Nem, nem ez a megfelelő kifejezés, azonban nem kötöm rögtön az orrára. Látszólag eleresztem a megjegyzését a fülem mellett és kategorikusan, megrögzötten ragaszkodva a magam által felállított keretek közé szorítom a válaszaimat, a beszélgetés menetének görgetését. Csupán egy grimasznak is beillő, éppen csak sejthető mosoly görbéjének árnyéka vetül a felé eső ajakszegletem sarkába. Ha van valaki, aki tudja, mennyire nem vagyok már angyal, akkor az éppenséggel Ő.
- Ahogy már említettem, kedvesem: lemondtál rólam. – az emlegetett elfogadása számomra ugyanezt jelenti. Semmi többet, semmi mást. Feladta a lehetőségét annak, hogy még létezem, hogy túléltem Mihály tettét. Nem keresett, nem kutatott utánam, nem feltételezte, hogy létezem, egészen a mai napig. Ez pedig csalódással tölt el, akkor is és annak ellenére is, hogy pontosan tisztában voltam azzal, mit is várhatok ettől az estétől, ettől a találkozástól. Csökönyösen és nyakasan állok bele a magam igazába, nem véletlenül, nem ok nélkül.
Elnyíló ajkaira eresztem pillantásom kereszttüzét szemeiről, nem soká, nem hosszan elidőzve, csupán a pillanat gyengeségében elmerülve, mielőtt ismét jegesen keményednének meg az őt vizslató íriszeim.
- Mondhattál volna... – ismétlem meg a szavait, de ezúttal kisajátítva azokat a magaménak, mindenféle szégyenérzet nélkül, a harag legkisebb, de annál perzselőbb, annál fojtogatóbb átitatódásával orgánumom mélyében. Jeges kékjeimben a gyűlölet parazsa éppen olyan élénken csillan, mint a vágyódásé. Képtelen arra, hogy ne legyen hatással rám és noha higgadt maradok, amíg a kezeim között, energiáim fogságában tartom őt, mégis megmozgat bennem olyasmit, amelyet már egy évezreddel ezelőtt kénytelen voltam hamu alá temetni, ha tudattalanul, de akkor is.
- ...hívás nélkül. – korrigálom a szavaimat és noha megvannak a magam indokai jöttömre, azok nem vágnak szögegyenest ellent annak, amely helyesbítés elhagyja a számat. A kapcsolat, az üzlet mindig két oldalú, most is. Ha nem kóstol az elmúlás ígéretének kiszámíthatatlan időtlenségébe, akkor sosem tudtam volna meg hol van vagy, hogy létezik-e még egyáltalán…
Ujjainak játéka, üstököm szőke szálaiba futkosása, lényének egésze, ajkairól lepergő szavai, amelyek ismételten maguknak követelik tekintetem az időtlenség végtelenségének kusza pillanatában, olyan érzések katalizátorai, amelyeket már rég eltemettem magamban hitem szerint. Most azonban mégis szikrázni kezdenek, nem kívánva, nem akarva.
- Még ennyi idő után sem voltál képes levetni emberséged teljes voltát, noha a mindenséget kínáltam azért, hogy feladd azt. – keményednek meg a vonásaim végképp, de hangom kedélyes és mégis rideg marad végig. Felmerül benne, hogy csupán hiányának gondolata is elég lehetett volna, de feltételezi, hogy mégsem arról van szó. Egyszerre dühít és nyűgöz le az észjárása, a következtetése, pontosan ugyanolyan parazsat lobbantva lángra bennem, mint megismerkedésünk hajnalán. Mert másképpen látja a dolgokat…
Eleresztem, váratlanul, hirtelen. Megfosztom mindattól, ami vagyok, elzárva előle energiáim érzéseim utolsó foszlányait is. Nevetésére alig láthatóan húzódnak feljebb szemöldökeim a homlokomon. Végignézem, ahogy a kezét elhúzza maga előtt, amiképpen játékosan ízleli meg nyelvével saját ujjainak egyikét.
- Miért feltételezed? – az, hogy mások mit gondolnak, mit feltételeznek, messze áll tőlem. Már a gondolat is sértő, nemhogy a kijelentés…
- Én teremtettelek. Mégis mit gondoltál?! – az, hogy atyám hozta létre, egy dolog. Nekem köszönhetően teljesedett ki, lett azzá, amiként bevonult a világ történelmébe és ami létezésének alapjait határozta meg, mióta kiűzetett a Paradicsomból. Léte, ereje, képességei mind visszatalálnak, visszavezetnek hozzám, amelyeknek a hiánya pontosan olyan élességgel jelenik meg előttem, mint ruhájának legapróbb részlete, amely a tekintetem elé terül most.
Hasfalamon kedvtelve járó ujjai nem csupán egy hirtelen mozdulattal kapom el, de a másikkal ugyanilyen gyorsan nyúlok a dereka után és fordítom a másik oldalam felé, hogy háta a hideg és nedves téglafalnak passzírozódjon. Már nem marad közöttünk annyi hely, hogy végigzongorázhasson rajtam a szabadon maradt kezével, kiszorítok minden lehetőséget az egymásnak feszülő testeinkkel.
- Mit számít azok után kedvesem, hogy elfogadtad a nem létemet?! – szándákosan nyomom meg a tőle kölcsönvett szavakat, indulat nélkül, de jeges távolságtartást mégis becsempészve a szavaimba annak ellenére, hogy fizikailag már semmi fagyosság vagy indulatmentesség nincs közöttünk, mert nem eresztem. 

Valahol, egészen mélyen eltemetve csírázott egy gondolat mindig is ami azt skandálta halkan, hogy Sammael életben van. A logika mondatta talán, hogy a Halált nem lehet elpusztítani vagy talán az érzéseim, a néhol betegesbe hajló ragaszkodásom iránta. De a századok teltek, a kis hang pedig egyre halkabb lett. Soha nem mondtam ki a nevét többé hangosan. Az emlékek pedig csakis rám tartoznak. Egy idő után azonban szükségszerűen távolodik tőlem mindaz, ami volt. A hangjának rezgése, érintésének érzése, szemeinek kékje. Az enyémek, mégsem tapasztalok már belőlük semmit. A Sors, vagy nevezzük bárminek, mindig is hazug kurva volt, nem véletlen szakították a görögök is háromfelé, női alakban.
Azonban, amire a tudatom nem kíván minden részletességében emlékezni, az elme másik része csak legyint és már húzza is kifelé a kalapból mindazt ami tonnás kövek alá rejtőzött. Az energia érzete. Egy arcél. Testének sziluettje. A vibrálás, mely mindig visszhangzott bennem ha messzebb volt tőlem mint másfél méter. A kontra érvek azonban eleinte győznek. Ő nem lehet. Ő már nincs. És mégis. Nem a megbizonyosodás illúziójáért követem az alakot, hanem a vibrálásért. Ő bennem van. Mindig is bennem volt, de az évezred és az ostoba fivére elvette tőlem. És az, amit már-már magától értetődőnek, eredendőnek vettem, eltűnt. És felejteni kezdtem az érzést. Mostanáig. Ha az emlékek tények, az emlékezés az alagút, melynek végén megtalálod azt, amit fátyol fedett. Hisz tudtad, milyen a hangja nem? Pontosan emlékszel arra, hogy milyen ha megérint, ugye? Nem felejtetted el, csak köd rejtette. De itt van. Itt áll a valóságban. Az én valóságomban, a miénkben érinthetően. Nem csak egy ostoba kivetülés, nem egy rejtélyes álomkép (már ha szoktam volna álmodni, rejtjelesen mindenféle szőke, kérlelhetetlen tekintetű pasasról), hanem Ő az. A Halál arkangyala. Az én angyalom, a megkísértőm.
- Tán helyteleníted a megnevezést? - igaz, a birtokosjelzős szerkezet nem került kimondásra, de ezer év után nem használhatom ilyen megszólításban. Nem kellene. Nem mintha általában érdekelne a kimondott szavak helyes mivoltja. Ő az enyém. Volt? És ezen ezer, ötezer vagy tízezer év sem fog változtatni. Ő sem tud változtatni. Szavait hallva ajkamba harapok, nevem jégkockaként gördül végig a gerincemen. Ó, hányszor hallottam tőle mindenféle fűszerrel, dühvel, élvezettel...Megrándul az arcom, szemeim a fényeket figyelik, a műanyag ostoba fényeket amik világosságot nyújtanak ilyenkor, hogy a halandók ne féljék annyira a sötétet. - Elfogadtam egy tényt. Elfogadtam a válasznélküliséget. Elfogadtam, hogy nem vagy. - másítok egy kicsit az élen, mert a lemondás ebben a formában nem tükröz valóságot. Az elfogadás igen. Tehetetlen voltam és idő kellett, mire újra át tudtam lépni másik dimenzióba. Megmentett, de utáltam azért, mert megtette. Nem volt joga egyedül hagyni engem. Energiája körülöttem kavarog, minden súlyával hozzám nyomakszik és nem tudok ellene tenni. Képtelen vagyok. Nincs meg az erőm, de bevallom az akaratom sem. Még nem. Ilyen hosszú idő után...
Szemeibe nézek, hidegük az, ami soha nem riasztott, soha nem ijesztett meg vagy keltett bennem visszás érzéseket. Érintése emlékek ezreit hívja elő. Hányszor vágytam, hányszor éreztem, hányszor kívántam még..Ajkaim elnyílnak, hirtelen lesz túl közel, de mégsem eléggé közel. És húz, közelebb, bele az illatába, át az auráján. És még mindig nem vagy elég közel...
- Mondhattam volna ezer más dolgot. - sóhajtok felé, tekintetem ajkaira vándorol, a tökéletesen metszett ajkakra, hogy újra szemeit csodálhassam végül - De az nem én lennék és te sosem jelensz meg ok nélkül. - Ezer mást, sok-sok ezer mást, tengernyi kérdést, bizonygatások semmis szavait, ám soha nem voltam a nagy vallomások embere. A haragom hirtelen képes fellobbanni, de az, amit igazán őrzök, ami mélyről jövően az enyém éonok óta, azt nem öntöm szavakba. Tenyerem felkarjára siklik és zavarni kezd az ostoba ruhadarab, az ing semmissége, hiába érzem tenyerem alatt az izmai mozgását. Melege körülölel, karjai között még mindig törékenynek hatok. Kívülről tán másnak tűnünk. Egymás tekintetében elvesző férfinak és nőnek, akik élvezik a másik figyelmét. Ismerős és mégis új. Számolni sem tudom hányszor tartott így a karjai között. És miként akkor, mindig, most is bele tudnék ebbe veszni, hisz az, amit életre hív erős. Jelenléte egyszerre felszabadító, mégis különösen hat. Szabad kezem tarkójára csúsztatom, a selymes pihe hajszálak közé. Ismerem, jól ismerem. Halvány mosoly ígéretére görbülnek ajkaim.
- És ezek a szavak egyszersmind lehetnének olyanok, melyek arra engednének következtetni, hogy hiányoztam de attól tartok nem így van. - ingatom a fejem, hisz miért most? És nem kerüli el a figyelmemet az öltözéke. Mai, mostani. Nem most lépett először a Földre, mégis most érezte úgy, hogy ez a hely, ez a perc a tökéletes arra, hogy felfedje magát előttem? Miért? A reális, a valóságos gondolataim működnek, még ha ilyen közel nehezen is. Ezer év nekem is ezer év és ami szikrázott, valóságosan és gyönyörködtetően, arra nehéz nem odafigyelni.
Elenged, tüdőm megtelik levegővel, energiáinak súlya megszűnik. Visszatért a távolság. Amit viszont már olyan nagyon jól ismerek. Ha csak hónapokkal hamarabb dönt úgy, hogy ideér még erőm teljében lát. Most majdnem nosztalgikusan nézek vele farkasszemet. Nem az Úr imádott Kertjében, de majdnem egy halandó szerencsétlenségével állok előtte. Mindig is kitűnően értett az időpontokhoz. Majdnem..
Félrenézek. Szólítottam? Tettem? Nem hívtam a Halált, de közel volt talán annak vékony határvonala, hogy többé nem leszek. Szétestem, hisz hibát követtem el. Alábecsültem azokat az ostoba kölyköket. És ez többé nem fordul elő. A fiam él, én itt vagyok, a többi egyelőre lényegtelen részlete a sakktáblának, bár Sammaelre egyáltalán nem számítottam, legmerészebb gondolataimban sem játszottam el személyével. Jóideje nem teszem már, hisz aki nincs, azt nem kívánhatjuk vissza. Halk nevetéssel fordulok újra kifelé, tenyerem a korlát hidegét markolja - Ha érezted a határvonalát életemnek-nem létemnek, talán mások magukévá teszik a tudatot is. - szabad kezemet, mely tarkóját cirógatta alig sóhajnyi idővel ezelőtt elhúzom az arcom előtt. Én még érzem az illatát rajta, bár ez talán az éles érzékeknek is köszönhető. Végignyalom az egyik ujjam, mintha ízét kívánnám lopni. - Mmmm... - pillantok rá, nos igen, mind a rabjai vagyunk valaminek. - Akkor bizonyára azt is érzed angyalom - sóhajtom oda a jelölést - hogy nem vagyok éppen önmagam. A visszajövetelnek ára volt. - aljasul leplezetlen tekintettel mérem végig - Esetemben. Szolgálhatnál némi miért kezdetű kérdésre válaszokkal. - lépek hozzá közelebb, de nem érintem meg, csak fürkészem az arcát és fürdöm az illatában - Különben feltételezni kezdek, hogy például ez.. - zongorázom végig hasfalát az ujjaimmal, de kifejezetten az ingre célzok - nem sebtében most vásárolt darab, tehát akárhonnan is érkeztél, visszatérted nem most volt. És nem is egy héttel ezelőtt, vagy kettővel. - És ebből gondolhatja, hogy érzek némi haragot, netán sértődést amiért nem elsők között szerepeltem azon a listán, ami elméjében létezett. De haragudni, één? Uugyan, az egy viszonylag enyhe kifejezés. Felemelkedem és ajkaira súgom az utolsó kérdést, a lényegit: - Mikor tértél vissza Sammael?

A nevem szinte már cirógatónak hallik, ahogy ajkairól lehull a régen nem hallott. Tőle nem. Mégis, a hangjára pontosan úgy emlékszem, mintha csupán órák teltek volna el évszázadok helyett azóta, hogy utoljára hallottam volna. Egy évezred… Furcsán ropogna a nyelvem alatt, ha kiejteném a halandó ésszel alig felfoghatót, számunkra azonban, ha meg is érezzük, nem olyanképpen, ahogyan azt bárki más érthetné, nekünk ez egészen más.
Lassan fordulok felé, ugyanazzal a magabiztos és hideg tekintettel, amivel mindig is figyeltem őt. Egész lényének látványát iszom magamba, rezzenéstelen vonásaim mögött egészen addig, míg a megszólításomat kérdés követi mohón. Megremeg a szám sarka, egészen lágyan, pusztán egyetlen szívdobbanásnyi időre, majd újra rendeződnek szoborszerűen kemény vonásaim. A tekintetem leveszem róla és a lábunk elé terülő város fénypontokból összetevődő látványorgiájára vezetem.
Az érintése nem kerüli el a figyelmem, mégsem reagálom le, egyelőre nem. Hitetlenkedése noha nem lep meg, mégis sértőn bántja a hallójárataim. Jegeskék szempárom előbb a korlátra terelem, amelyen alkarjaimmal támaszkodom, majd vissza a vibráló fények és a nyüzsgő, mit sem sejtő halandóboly felé.
- Angyal... – ízlelgetem a megnevezést, mintha kelletlen játékszer lenne csupán és nem az, amilyen jelentéssel bír és amelynek lényemhez már évezredek óta nincs köze.
- Tudom, hogy lemondtál rólam, Lilith. – nem emelem meg a hangomat, ugyanolyan balsejtelemmel átitatottan, ridegen és metszőn cseng, ahogyan évszázadokkal ezelőtt is. A fogalmazást nem cifrázom túl, az egyszerű szavak mégis súlyosan és keményen koppannak a terasz burkolatának színes felületén a közöttünk feszülő távot kéretlenül kitöltve. Hagyom, hogy körüllengjenek energiáim, amelyeket tökéletes összhangot kovácsolnak orgánumom hangulatával. Ahogyan azt is hagyom, hogy Őt is körülfonják. Kéretlenül. Fojtogatóan. Kegyetlenül.
Fagyosnak is beillő íriszeim most találják meg az övéit, testtel is felé fordulok immáron és lágy, kívülről akár törődőnek is beillő érintéssel simítok végig arcélén, egészen a szőke tincsek buja kuszaságába szalajtva hosszú ujjaimat, minimálisra csökkentve ezáltal a kettőnk közé ékelődött távolságot. Tarkójára csúsztatom a tenyerem és határozott mozdulattal húzom, vonom közelebb magamhoz.
- Ezer év telt el és neked azaz első kérdésed hozzám, hogy „minek köszönheted a társaságom?”. Lilith… – lemondóan csóválom meg röviden az üstököm, közben egyáltalán nem engedve a tartásomból, abból, ahogyan a kezeim közé fogom, eddig szabad jobbomat is rávezetve, a derekára fonva érintésem. Tarkójáról a nyakára húzom nyurga ujjaimat, belenyomva hófehérnek is leírható bőrébe indulatom elfedett nyomát. Hüvelykemmel lustán simítok végig a bársonyos felületen és noha a nosztalgia egyáltalán nem célom, mégis emlékeim hadát keltik életre a rég nem űzött mégis olyan jól ismert mozdulatok. Ő, a lénye, a tenyereim alá simult teste…
- A válaszom egyszerű: magadnak. Ha nem te lennél, ha nem rólad lenne szó, nem lennék most itt. – ezen a helyen, ebben a percben. Az apró részletek azonban eltörpülnek a találkozás súlya mellett. Nem, ez nem csupán egy egyszerű beköszönés, válaszadás arra, hogy mégis minek köszönheti a társaságom. Ha tudná… ha csak sejtené…
Eleresztem. Hirtelen, előre nem számíthatóan. Tekintetem még most is rászegezem, kissé előre bukó fejjel, kezeim pedig egészen leeresztem. Energiáimat is elzárom előle, Tőle, nem kívánom, hogy továbbra is érezze és körüllengje őt.
- Te szólítottál. Még, ha halottnak is hittél. – billentem oldalra enyhén a fejemet. Nem ezen az estén, nem ebben a percben vagy órában, de éreztem, amikor megkísértette a Vég.