Ahogy meghallom a szavait felcsendülni a hátam mögött, már tudom, milyen kevés lehetőségem maradt nyertesen kijönni ebből a helyzetből. Az agyam azonnal kapcsol, ahogy szorult helyzetben legtöbbször szokott, a pillanatok töredéke alatt végigfut az összes menekülési terven, ami szóba jöhet, végül a legkevésbé kellemetlen mellett dönt. Mivel az öltözetem elárul, azzal nem szállhatok vitába, hogy én sem itt dolgozom, ezt nem is lenne értelme bizonygatni, ezért úgy döntök, hogy csak egyszerűen hülyének nézem.
- Ó, hát nagyon sok minden nincs rendben velem, sokak szerint túl jóképű vagyok erre a világra, de hát ezzel is együtt lehet élni. - Az ujjaim szorosabban fonódnak az irón köré, majd egy gyors, alig észrevehető mozdulattal előhúzom a hátam mögül, és azzal a lendülettel vissza is gyűröm a kabátom zsebébe, mert így már csak kicsit hazugság, ami ezután elhagyja a számat. – Semmit, pusztán légüres tér van mögöttem.
Meg persze valami szörnyen ocsmány lény a pokol bugyraiból, de ezt már csak gondolatban merem hozzátenni. Tudom, hogy legalább nyomokban bűntudatot kellene éreznem, amiért épp készülök elhitetni vele, hogy elment az esze, és valahol mélyen a fejemben talán tényleg visítva jelzi egy hang, hogy milyen leírhatatlanul tahó dolog tőlem még jobban összezavarni valakit, aki látszólag már így is az őrület határán táncol, de sajnos nem sok lehetőség maradt nekem. Olyan helyzetbe kerültünk, ahol egyszerűen nem volt idő a kérdések végtelen áradatára, már pedig egy olyan beismerés után, miszerint „minden mese igaz, a vámpírok sunyik, a vérfarkasok szőrösek, egy démon meg mindjárt megrágja a bokádat” valahogy törvényszerűen tűnt a további faggatózás. Elmondhattam volna, hagyhattam volna, hogy engem nézzen hülyének, talán, ha kicsit rá is ijesztek, az még hatásosabb, de volt egy olyan sanda gyanúm, hogy az a ténylegesen itt dolgozó biztonsági személyzet idecsődülését okozta volna, és már az ő társasága is kezdett aggasztóan sok lenni, hát még egy rakás ember testi épségéért aggódni.
- Rosszul vagy? Talán jobb lenne, ha kimennél egy kicsit a levegőre. – javaslom a létező összes együttérzéssel és törődéssel megtöltve a hangom, amire csak képes vagyok, remélve, hogy ha ez nem is, de az ajtó felé invitáló mozdulataim majd elégnek bizonyulnak ahhoz, hogy távozzon én meg kedvemre szurkálhassak démonokat.
Mikor ellöki magát a faltól, felkészülök rá, hogy meg fog ütni, helyette viszont, mintha ez az egyetlen mozdulat elég lenne, hogy kiszívjon belőle minden energiát, a háta újra a mintás tapétának dől, a lány pedig egy pillanat alatt csúszik le a földre.
Kedvem támad kínomban felnevetni, amiért arra kérem, hogy menjen el, Ő meg képes és leül itt nekem, de ez még részemről is nagyon érzéketlen lépés lett volna, szóval hősiesen visszafogom magam, és igyekszem nem azon morfondírozni, hogy miért megint én. Egész eddig azt hittem, hogy a látók képessége a legbosszantóbb dolog, amivel a mondénok idegesíteni tudják az árnyvadászokat, most viszont rá kellett jönnöm, hogy a látók, akik nem tudják, hogy azok, messze sokkal bajosabbak. Azokról a látókról nem is beszélve, akik nem is tudják, hogy azok, ráadásul a szebbik nem minden hisztériás tulajdonságával küzdenek az ellen, hogy valaha is fel tudják ismerni és el tudják fogadni ezt a képességet, amit egyébként valószínűleg sem ők nem akarnak, sem mi, nephilimek nem akarjuk, hogy akarják. Ebbe a kategóriába hirtelen egyetlen embert tudtam sorolni, azt a lányt, aki előttem készült egyszerre pánik és dührohamot kapni, amivel mellesleg abszolúte semmit nem tudtam kezdeni, és ez engem is kezdett egy pánik és dühroham szélére sodorni.
- Ne vedd magadra, de tényleg nem nézel ki valami jól. – leguggolok mellé, ügyelve arra, hogy a hátam én is a fal felé fordítsam, nehogy még véletlenül is támadási felületet biztosítsak a körülöttünk lebzselő kis parazitának. – Mennyit ittál?
A fejemben valahogy sokkal jobban hangzott ez az egész, kimondva viszont annyira direktnek hatott, hogy azonnal meg is bánom, ahogy kiszánkázik a számon. Nem sok időm van viszont ezen aggódni, mert a fülem halk, ütemesen kopogó hang üti meg, a Drevak valahol mozgolódni kezd körülöttünk, habár nem látok mozgást a szemem sarkából, és abban reménykedve, hogy a lány nem vette észre a neszt, még csak körbe sem nézhetek tüzetesebben.  

Kelly megesketett arra, hogy ma este jól fogom érezni magam. Nem akart szomorú szemeket látni, azt szerette volna, ha végre elengedem magam, de őszintén szólva én tudtam, hogy ez nem fog menni. A korábbi találkozásom Thomasszal sokkal élethűbb volt, mind eddig bármikor és éppen emiatt nem voltam képes arra, hogy józan ésszel gondolkodjak. Az antidepresszánsokat kiiktattam az életemből, mert féltem attól, hogy azok miatt hallucinálok, ám mióta nem szedtem őket, azóta éreztem csak igazán őrültnek magamat. Habár sosem voltam a diszkóba járós, lerészegedős fajta, most mégis valamiféle megváltást vártam én is az alkoholtól, de mielőtt még kérhettem volna magamnak bármit is, újra belekerültem abba a körforgásba, amiből hosszú hónapok óta képtelen voltam szabadulni.
Hagynom kellett volna elsétálni a srácot, aki majdnem fellökött. Nem kellett volna foglalkoznom azzal, hogy mire készül, egyszerűen engednem kellett volna, hogy azt tegye, amit csak akar. Mégsem tudtam a megérzéseimnek parancsolni, így hát minden félelemérzet nélkül utána eredtem. Kellyt túlságosan nem hatotta meg az eltávolodásom, hisz amikor visszanéztem, már éppen az egyik helyes pasit fűzte az egyik bársonyfüggöny előtt.
A fejembe éles fájdalom szállt, enyhén szédültem is, de képtelen voltam megállni. Kíváncsiságtól megbabonázva siettem a srác után, az sem érdekelt, ha az erőlködés felemészti minden erőmet és kimerülten összeesek. Tudni akartam, hogy mi folyik itt, látni akartam a saját szememmel. Mondhatják, hogy őrült vagyok, hogy Thomas állítólagos halála elvette a józan eszemet. De akárhányszor láttam eddig Tommyt, mindig ugyanígy éreztem magam, mint most. A fejfájás, a szédülés... mind-mind a velejárója volt annak, hogy újra láthattam Őt, de ennyi fájdalmat bármikor képes lettem volna elviselni érte. Hogy mi volt a közös Thomasban és ebben a srácban, azt nem tudhattam, de mindenáron ki akartam deríteni, ha már egyszer valóban ugyanazokat a fizikális tüneteket produkáltam a jelenlétükben.
Követtem őt szüntelenül, keresztül vágtatva a tömegen, egészen addig, míg egy szűkebb, sötétett folyosóra nem érkeztünk. Ott már nem tudtam csendben lopakodni utána, a fejembe ötlő kérdések százaiból csupán egyetlen egyet tettem fel neki.
Kíváncsian megemeltem a szemöldökeim, ahogy hirtelen megfordulva szembe került velem. - Igen, te - bólintottam, bár felesleges időhúzásnak éreztem a visszakérdezését. Rajtunk kívül más talán nem is volt itt. Puffogtam, ahogy mérgesen az égnek emeltem tekintetemet egy pillanatra, hogy aztán újra a srácra figyelhessek. - Mintha te itt dolgoznál... És különben se hessegess így el, nem vagyok macska! - azt akarta, hogy eltűnjek, nekem azonban eszem ágában sem volt magára hagyni. A fejfájásom erősödött, a szédülés se hagyott sokkal alább, így amint tettem felé pár lépést, meg kellett támasztanom magam a falban. Ha nem tettem volna, talán elájultam volna. Ez a fájdalom, amit éreztem, sohasem volt még ennyire intenzív, talán csak megközelítette a múltkori, temetős találkozásom Thomasszal.
- Mondhatjuk, hogy téged kerestelek. Valami nagyon nincs rendben veled és tudni akarom, hogy mi az! Különben is, mit rejtegetsz a hátad mögött? - nem tudtam honnan jött ez a fene nagy bátorság, hogy így kérdőre vonjak egy vadidegent, de visszaszívni már nem tudtam, a szavak maguktól hagyták el az ajkaimat. Idegesen nevettem fel, amint ellöktem magamat a faltól. - Rosszul vagyok tőled és ettől az egésztől! - nem lepődnék meg, ha nem tudná, miről beszéltem, hiszen talán én sem tudom. Mérges voltam mindenkire és mindenre. Legfőképpen Thomasra, amiért "meghalt" és amiért én mégis láttam Őt. És mérges voltam az előttem álló srácra is, aki miatt pontosan azokat a tüneteket produkáltam, mint amit Tommy jelenlétében szoktam. Nem értettem mi történik velem, miért voltam rosszul, de ez így már nem mehetett tovább, máskülönben tényleg egy diliházban fogok kikötni záros határidőn belül. - Mikor lesz már vége ennek? - éreztem, ahogy elhagy az erőm, a hátamat a falnak vetve lecsúsztam a padlóra. Nem lepődnék meg, ha a srác totál elmebetegnek nézne, de már ez sem érdekelt. Rosszul voltam, émelyegtem, az ájulás kerülgetett és úgy éreztem, mint akiből kiszívták az életerőt.
Mi történik velem? És miért? Valamikor vége lesz majd ennek?

Lou meg én olyanok voltunk, mint egy paranormális Starsky és Hutch, kiváló csapatmunkával, maximális bizalommal, és egy tökéletesre fejlesztett rendszerrel az olyan viták elkerülése érdekében, mint, hogy ki legyen a főnök; kő-papír-ollóval döntöttük el. Most épp az én kövem maradt alul Louis tenyerével szemben, így az álcázó rúna utolsó íve is az én alkaromra simult, a fekete vonalak pillanatok alatt bekígyóztak a bőröm alá, hogy végül ne maradjon belőlem más, mint egy hétköznapi, farmernadrágos, feketébe öltözött huszonéves. Lou a kabátzsebébe csúsztatta az irónját, ahogy végzett, az ő karján a teljes láthatatlanságot biztosító jel tekergett, de még így ijesztően jobban hétköznapinak tűnt tőle a sunyi szemével és a féloldalas mosolyával.
A szórakozóhely zavaros dübörgése egészen az utcáig szűrődött ki, beette magát a mellette húzódó sikátor félhomályába is, ahol éppen egymással szemben álldogáltunk. - Te mész előre. – adja parancsba, én pedig széles vigyorra húzom a számat a parancsoló hangszíne hallatán. Mindig roppant jól szórakoztam azon, mennyire komolyan tudja venni, ha irányító pozícióba kerül, mintha csak a Konzul személyesen nevezte volna ki a feladatra, és az egész nem csak egy hülye háromkörös játékon múlt volna. – A szenzor szerint bent vannak ezek a dögök, még ha napok óta egyáltalán nem is történt semmi szokatlan, próbálj meg rájuk bukkanni, és tereld őket felém.
A Raves Club felé sétálva ugyan már legalább háromszor átvettük a tervét, de úgy tűnt, Lou szereti a számba rágni többször is a rám osztott feladatot, hátha akkor esetleg teljesítenem is sikerül. Senki nem hibáztatja érte, igen alacsony volt a sikermutatóm mostanában.
- Ha lehet, ne felejtsd el, hogy ma te kutatod fel, és én kaszabolom le, oké? Az a lényege az egésznek, hogy veled foglalkozzanak, és rám ne számítsanak, ez azért világos, ugye? Próbáld meg nem megzavarni a mondikat, és Dom, még véletlenül se halj meg, értetted? Rohadtul sok pénzzel lógsz.
Kevésen múlik, hogy ne nevessem el magam, de tudom, milyen parásnak hat az átlagos emberek körében egy félhomályos, koszos sikátorban magában nevető alak, és most kaptam utasítást arra, hogy ne keltsek pánikhelyzetet a mondének körében, szóval előzékenyen visszafojtom magamba a jókedvem.

Átlépve a szórakozóhely küszöbét, a fülledt levegő és az emberek nyüzsgése azonnal ránehezedett a vállaimra, és hiába voltam tisztában a rúnáim és fegyvereim álcájával, valahogy mégsem akaródzott levenni a kabátom, ami az övemen függő szeráfpengém markolatát takarta.
A tömeg és a zene különös elegye úgy pulzált körülöttem, hogy azt hittem menten migrént kapok tőle, és ezen a VIP szoba sem segített, ami a jelek szerint pont ugyanolyan zajos volt, és legalább annyi embernek volt bejárása, mint a közembereknek fenntartott részre. Nem kellett sokat várni az ajtóban szobrozó őr figyelmetlen pillanatára, jóformán csak olyanja volt, így legalább nem kellett megerőltetnem magam, hogy hangtalan lépteimmel besurranjak mellette, amíg ő a telefonja képernyőjét fixírozta.
A helységbe érve azért valamivel kellemesebb légkör fogadott, asztalok, körülöttük kényelmesnek tűnő fotelokkal, külön bárpulttal és egy jókorára hízott Drevak démonnal a falon. Ez utóbbiról gyanítottam, nem képzi szerves részét a berendezésnek.

Pillanatnyi meglepetésemet, amit a rovarszerű démon felbukkanása okozott, azonnal elnyomta a hullámokban elöntő elégedettség, amiért rekordidő alatt megtaláltam a kis bestiát, majd úrrá lett rajtam némi kételkedés, ahogy figyeltem sebes lépteit felfelé a falon, hogy csatlakozzon a társához, aki az emberek fölé magasodva várt türelmesen. Nem támadott, nem mozgolódott, csak úgy… volt. Márpedig démonok nem szoktak csak úgy lenni, az azért mindig elég gyanús.
Sietős léptekkel gázolok bele a tömegbe, tekintetemmel folyamatosan Louist keresve, aki bár vagy hétszer elismételte, hogy a közelemben marad, most, hogy a tervünk újratervezést igényelne, természetesen még az én szemeimnek is láthatatlan lett. Jobb vállam beleakad valakibe, ahogy a kézfejem vadul kutat a kabátzsebembe rejtett irón után, minden egyes porcikám kétségbeesetten vágyik rá, hogy eltűnhessek végre a mondén szemek elől.
A tömeg egyszer csak véget ér, Louis pedig a legvégén állva, az enyémhez hasonló értetlen arckifejezéssel kémleli a plafon új lakóit, fejével alig észrevehetően a személyzeti folyosó felé bök, ami valószínűleg a csorda további tagjait rejti, én pedig szó nélkül tűnök el az üveg nélküli fekete faajtó mögött.
Szemeim gyorsan alkalmazkodnak a félhomályhoz, a hátam mögül érkező hang viszont, ami csilingelve érdeklődik az ittlétem oka felől, azért okoz némi meglepetést.
- Én? – pördülök meg a tengelyem körül, szembe fordulva a lánnyal, akit az imént majdnem fellöktem. – Te mit keresel itt? Ez a személyzeti folyosó, sicc innen!
Az irónom tartó jobb kezem alig észrevehetően a hátam mögé rejtem, valahogy nem akaródzik a zsebembe gyűrni, így, hogy egy Drevak mászkál valahol körülöttünk, és a mondén jelenléte miatt még csak a szeráfomat sem kaphatom elő.  

Kelly-vel tulajdonképpen nem voltunk éppen nagy barátságban. De ő nem nézett flúgosnak, mikor mindenki más, ráadásul az ebédnél is mellém ült, ha pedig hiányoztam, kérés nélkül megírta, hogy mi volt a házi. Amolyan szövetség féle alakult ki kettőnk között, ami segített valahogy túlélni a hétköznapokat, ezért pedig végtelenül hálás voltam neki. Azt ugyan nem tudom, miként sikerült rábeszélnie arra, hogy az otthonomon kívül töltsem a péntek estémet. Legszívesebben a temetőbe mentem volna, de... megígértem Neki, hogy megvárom, míg Ő keres.
Régen volt már, hogy buliba készülődjek és most eléggé sokáig tartott minden. Ügyetlenkedtem a hajam begöndörítésével, a kevés smink felvitelével, de legalább a ruhaválasztást hamar megoldottam és egyszerűen kikaptam az első kezembe kerülő ruhadarabot a szekrényből. A hajamat összefogtam és készen álltam az indulásra. Vagyis... azt mutattam, hogy készen állok, de a gondolataim másfelé jártak, a szívem pedig minden egyes dobbanásával ellenkezett az ellen, hogy elhagyjam a házat. És talán le is mondtam volna a "csajos estét", ha anya nem lökdös be a taxiba. Ugyan nem szerette, ha sötétben mászkáltam, de azt hiszem aggódott értem, ezért akarta annyira, hogy szórakozással, emberek között töltsek végre egy estét. De fél óránál tovább akkor sem maradok...
A taxi az egyik legpuccosabb manhattani klub előtt parkolt le, egészen addig azt hittem, hogy tévedésből tette ezt, míg meg nem láttam Kelly izgatottan csillogó szemeit. Akkor mégis jó helyen vagyunk. Kifizettem a fuvart és már ki is szálltam, de arra nem számítottam, hogy mindenféle sorban állás nélkül beengednek minket. A burlesque engem személy szerint mindig is vonzott, így ez a hely kellőképpen elvarázsolt. Sőt, sokkal jobban tetszett, mint hittem, s már abban sem voltam biztos, hogy fél óra elteltével lelépek innen. Az egész helynek volt egy olyan hangulata, ami valahogy maradásra késztetett. Amint megpillantottam egy félreeső asztalt, meg is indultam felé, hogy elfoglaljam magunknak, de Kelly tovább ráncigált. Megsúgta a nevét az egyik őrnek és mire észbe kaptam, addigra már a VIP részlegen sétálgattunk. Ahol talán nagyobb tömeg nyomorgott, mint odalent, egyetlen hátrány volt, hogy innen nem lehetett látni a színpadot. Vagy a függönyök mögött páholyok rejtőznének?
- Oh, bocsánat - szólaltam meg halkan, ahogy egy figyelmetlen pillanatomban nekimentem egy magas, fekete hajú, fiatal, tetovált srácnak. Ő azonban válasz helyett csak szúrós pillantásokkal felelt, jóformán ügyet se vetve rám, helyette inkább minél előbb próbálta feltűnésmentesen átvonszolni magát a tömegen.
- Mindjárt jövök! - azzal a lendülettel magam mögött hagytam Kelly-t és a fiú nyomába eredtem, de mire a tömeg eloszlott, addigra ő is eltűnt. Pördültem egyet a saját tengelyem körül, a fiú után kutatva, de felesleges volt a próbálkozásom. Tettem még pár lépést, majd egy szűkebb folyosóra érve észrevettem, ahogy előhúz valamit a zsebéből. - Mire készülsz? - a kérdés gondolkodás nélkül szaladt ki a számon. Jobb ötlet lett volna eltűnni innen, szólni mindenkinek, hogy fussanak az életükért, mert ez a srác most próbál meg valamiféle merényletet elkövetni. De nem ezt tettem. Hülye mód ő felé intéztem a kérdésem. Mintha nem érdekelne, hogy élek-e vagy halok. De végül is... tényleg nem érdekelt.

Az emberi kapcsolatok egyik förtelmes jellemzője mindig is az volt, hogy hajlandóak voltak megjátszani magukat a másik előtt, csak is azért, hogy elrejtsék, valójában mennyire is gyűlölik az illetőt. Sőt, ez nemcsak az emberekre volt jellemző, hanem ránk, démonokra is. Az intrikák itt is ugyanúgy megvannak, mint egy rendes emberi társadalomban, aminek elengedhetetlen követelménye az, hogy a célpont ne is sejtse, a másik mire készül. Én azonban soha nem tartoztam ezek a démonok közé. Nem volt szokásom jópofizni vagy nyalizni azoknak, akiket nem kedveltem, mert én épp hogy azt élveztem, ha tudják, utálom őket. Ez ugyanis félelmet ébresztett bennük, a félelmük pedig hatalmat adott az én kezembe.
Persze ez még nem jelentette azt, hogy rögtön el is pusztítottam az ellenségeimet, mert igaz, hogy ez volt az én szokásom, de amíg senki nem köpött bele a levesembe, addig én elvoltam anélkül is, hogy a vérüket vettem volna. A béke fenntartásához muszáj is volt így tennem, hiszen volt épp elég ellenségeskedés és gyűlölködés közöttünk, nem volt szükség még plusznak a generálására is, de ez még nem jelentette rögtön azt is, hogy jópofiznom kellene. És én nem is voltam hajlandó erre.
Lilith azonban azon kivételes démonok közé tartozott, akiket kifejezetten kedveltem. Már ki tudja, mióta uralkodtunk együtt Edom felett, és ez összecsiszolt minket is. Ha a számomra ideális nőt akartam volna megnevezni, akkor Lilithet mondhattam volna, elvégre megvolt benne minden, amit én értékeltem, a legszebb azonban nálunk mégis csak az volt, hogy tudtam, mire számítsak vele kapcsolatban. Ha szexeltünk, akkor tudtam, hogy nem fog többet belegondolni, mint ami valójában volt, vele tökéletesen megvoltunk érzelmek nélkül, és én nem féltem attól, hogy ez bármikor is változni fog. Ezen kívül kedveltem a brutalitását és a fantáziadús kínzási módszereit. Nem volt finnyás, kicsit sem riadt vissza attól, ha nyakig véresnek kell lennie, csak úgy, mint én. Így ha arról volt szó, hogy valakit együtt kellett elkapnunk, akkor ő szívesen csatlakozott hozzám, és ez fordítva is igaz volt. Mellette mindig jól szórakoztam én magam is, talán épp ezért vártam már a ma estének is a kimenetelét, főleg, hogy nem egy szokványos démont hoztam a kínpadra, hanem azt, aki megszegte drága uralkodónőm parancsát, innentől fogva pedig nem is számíthatott túl gyengéd fogadtatásra és büntetésre.
- Ó, a régi szép idők! – szólaltam meg egyetértően, miközben szemeim előtt lepergett, hogy régen a múltban milyen jól szórakoztam a Földön az emberek között. Például a sötét középkorban, amikor az egyház irányított mindent. Vicces volt azt nézni, ahogy felfedve démoni valómat, az emberek rögtön elkezdtek Istenhez imádkozni, mintha ő meghallgatta volna őket! Mindig is mulattatott ez a fajta viselkedés, hát még a félelmük milyen tápláló volt! A legjobb azonban még is csak az volt, amikor hívtak egy papot, hogy ő elűzzőn engem, de hát ugye mit sem ért mindaz, amit tett ellenem, én pedig jószívűségből a családot megajándékoztam a pap fejével, elvégre, annyira ragaszkodtak a jelenlétéhez, gondoltam, akkor megtarthatják örökre. Ma már ez a vallásosság eltűnt, és igaz, hogy egyeseknél még fel-felbukkant, meg hát, enélkül is tudtam én, hogyan kell szórakozni, de azért az volt az igazi. – Van, ami sosem változik, már csak azt remélem, nem okozok csalódást az ajándékommal, különlegesnek ugyanis nem kifejezetten mondanám – tettem még hozzá egy biccentés kíséretében.
A további szavaira csak bólintottam egy aprót, viszont amikor ő is elismerte a képességemet a kincsek megtalálásában, öntelt mosoly jelent meg az arcomon. Alapjáraton nem szerettem a hízelgést, de ha a képességeimről volt szó, nos, akkor azért nekem is jól esett, ha az amúgy is eget verdeső egómat simogatták. Elvégre, mégis csak férfiból voltam, és igaz ugyan, hogy tisztában voltam a saját tökéletességemmel anélkül is, hogy más is mondta volna, de a bókoknak az értéke mindig attól függött, hogy ki mondta azt. Ha egy ember mondta volna ezt, nem esett volna jól az egómnak, mint például most Lilithtől, elvégre ő mégis csak többet látott már holmi embernél, volt tapasztalata.
- Való igaz, ám ha a sejtéseim igazak, ez az este minden szempontból tökéletes lesz – pillantottam Lilithre mindentudóan, miközben a számsarkában egy sejtelmes mosoly bujkált, utalva az ajándékomra. Úgy éreztem, hogy az lesz csak igazán az est megkoronázása, és már szinte kisfiúsan vártam, hogy végre rátérjünk a fő fogásra.
- Ó, de még mennyire, hogy izgatottá tesz! Egy tárgy ajándékozása ugyan szép gesztus lehet, de nincs benne semmi izgalmas, ellenben amivel én készültem neked… - magyaráztam neki szélesen mosolyogva, miközben átadtam a kulcsot, és azt figyeltem, ahogy tekintetével megkeresi a bőröndöt, aminek a nyitja volt. Biztos voltam benne, hogy egyből rájött, mit, pontosabban kit tartalmazott a csomagom, ezt pedig alátámasztotta a következő megszólalása is.
- Csak utánad, hölgyem – mutattam előre kezemmel, mielőtt azonban megindultam volna utána, felhajtottam a poharam tartalmát, és leraktam azt egy asztalra. Lilith az egyik szolgájával addigra már jó pár lépéssel előttem jártak, de én gyorsan behoztam a lemaradásomat, így szorosan a nyomában léptem be a márvány szobába, amit minden bizonnyal az olyan alkalmakért hozott létre, mint amilyen a mostani is volt.
Kellően eldugott volt, így egy elkószált vendég biztosan nem találhatott rá, így neki se kellett attól félnie, hogy bárki rájön, a tulajdonos valójában egy démon, aki itt szokta kiélni a szadista vágyait, miközben a többi vendég kint szórakozott. Engem persze nem zavart volna az sem, ha bárki ránk nyit, legalább jött volna az utánpótlás, de most Lilith területén voltam, úgyhogy az ő szabályai szerint játszottam.
Lilith háta mögött álltam végig, miközben ő a kulcsot beillesztette a zárba, s amint a bőrönd kipattant, a benne lapuló démon egyből menekülni is kívánt volna, csak hát, én épp elálltam az útját, és ördögi vigyorral néztem rá, amivel tökéletesen a tudtára adtam, hogy semmi jóra nem számíthat már. A szökésre pedig még annyira sem.
- A sors akarta, hogy ma este ő legyen a játékszerünk, ugyanis épp feléd tartottam, amikor teljesen véletlenül szembe jött velem - meséltem Lilithnek, de közben egyetlen pillanatra sem engedtem el a tekintetemmel a démont. – Látnod kellett volna az elfehéredő arcát, amint rájött, kivel is áll szemben… Ó, és persze egyből menekülni akart, nem túl sok sikerrel, nem igaz? – kérdeztem ezt már a démontól, majd odalépve hozzá átkaroltam, és így tettem vele egy-két lépést előre, hogy ne Lilith háta mögött álljunk, hanem előtte. Amikor a megfelelő helyre értünk, térdre kényszerítettem a démont, én pedig önelégült mosollyal néztem a démonnőre. – Ha már elhoztál ebbe a kis játékszobába, én azt mondanám, próbáljunk ki innen valamit. De remélem, nem haragszol meg, ha a kezdés lehetőségét átadnám neked, elvégre, mégis csak a te ajándékodról van szó. Illetve, abban is biztos vagyok, hogy a sztár vendégünk is alig várja már a házigazda üdvözlését, nem de? – magyaráztam, majd leguggolva a démon mellé, felvont szemöldökkel néztem rá, miközben szemeim még mindig ördögien csillogtak, habár az arckifejezésem inkább volt nyájasnak mondható, mint gonosznak. De épp ez volt az, ami olyan félelmetessé tette a kisugárzásomat, és a démon is érezhette, mert a tekintete félelemmel volt teli, miközben hol rám, hol pedig Lilithre nézett, mint aki azon gondolkozott, honnan is várja az első támadást.

Mélyen magamba szívtam a friss esti levegőt, ahogy újból megérkeztem a Földre, egészen pontosan Manhattanbe. Testemen egy elegáns fekete öltöny feszült, arcomon ördögi kifejezés játszott, s kezemben egy jókora bőröndöt tartottam. Alapjáraton nem volt szokásom ilyen felszerelésben a Földön bóklászni, de ma estére hivatalos voltam drága Lilith egyik rendezvényére, és nem akartam csalódást okozni, elvégre, mégis csak vele együtt uralkodtam Edom felett, milyen fényt vetett volna rám, ha egy egyszerű öltözékben, nyakig véresen jelennék meg? Igaz, hogy a Raves klub mai témája a szentek és bűnösök voltak, így egyáltalán nem zavart volna senkit a vérfoltos öltözékem – legalábbis addig, amíg nem tudták, embertől származik. Én mégis tartani akartam a diszkréciót, ha értesüléseim pontosak voltak, ott senki sem sejtette, hogy Lilith kicsoda is valójában, én pedig nem kívántam addig elrontani a kis játékát, amíg az az érdekeimet nem szolgálta.
Így indultam meg hát lassú léptekkel az úti célom felé teljesen ráérősen. A levélben, amit a démonnőtől kaptam, nem szerepelt ugyan az időpont, amikorra a megjelenésemet várta, épp ebből tudtam, hogy mielőbb szerette volna, ha ott vagyok vele – én pedig pontosan ezen okból kifolyólag nem siettem el semmit. Nem voltam a pincsikutyája, aki azonnal ugrott, amikor hívták, a neki szánt ajándékot is csupán merő kedvességből hoztam magammal. Nem volt szokásom mások után eltakarítani a mocskot, de ezúttal eltekintettem ettől, mivel pont szembe jött velem a célszemély. Ezt az apró szívességet nem esett nehezemre megtenni érte, főleg, hogy kicsit sem volt nehéz dolgom.
Még mindig szórakoztatott az a jelenet, amikor a démon megpillantott engem. Egyből elfehéredett, ahogy felismert, s már fordult is volna sarkon, hogy elszeleljen, de hát nem véletlenül voltam én Edom egyik uralkodója, és nem ő – esélye sem volt a menekülésre. A vele való szórakozást viszont későbbre tartogattam, nem akartam, hogy az öltönyömön ráncok keletkezzenek még azelőtt, hogy egyáltalán betettem volna a lábamat a klubba, meg hát, kettesben sokszor szórakoztatóbb volt mások kínzása. Főleg, ha a partner történesen Lilith volt.
Annak ellenére, hogy nem siettem el semmit, rövid időn belül megérkeztem a Raves klubba. Nem jártam még itt egyszer sem, habár megfordult a fejemben nagyon is sokszor, hogy csak úgy benézek, és szórakozok egy kicsit a vendégekkel. Tudtam, hogy Lilith is szívesen látott volna, azonban ez mégis csak az ő területe volt, én meg nem akartam, hogy úgy gondolja, kihasználom a vendégszeretetét azzal, hogy megteszem ezt az új törzshelyemnek, és a kelleténél többet lopom az időt itt. Mert habár jó kapcsolatot ápoltunk mi ketten (ez szükséges is volt ahhoz, hogy sikeresen uralkodjunk egy dimenzió felett), de én kizárólag Luciferhez voltam hűséges, s ha ez azt kívánta, hogy áruljam el például Lilithet, én habozás nélkül megtettem volna. Nem azért, mert bajom lett volna bárkivel is, erről szó sincs, egyszerűen csak nem foglalkoztam velük a kelleténél jobban. Nem voltak ők nekem senkik, ám amíg a Fényhozó nem kért tőlem ilyet, addig nekem sem volt érdekem mindenkit magamra haragítani.
Körbetekintettem a hatalmas helyiségben, s amint kiszúrtam a VIP feliratot, egyből megindultam felé – Lilith máshol nem is lehetett. Még meg sem érkeztem a bársonyfüggönyökkel elzárt területhez, amikor már kiszúrtam a démon őröket. Pillantásukat ők is rajtam tartották, ahogy észrevették a közeledtemet, s amint megvolt a felismerés, már félre is néztek, s hagyták, hogy beléphessek a helyiségbe. Én pedig úgy tettem, mintha nem is láttam volna őket, szerintem hálásak is voltak ezért – tudták, hogy kivel álltak szemben, mint ahogy azt is sejtettem, hogy tudták, nem egy kilónyi ruhát hoztam abban a bőröndben, hanem annál valami sokkal súlyosabbat.
Lépteim nesztelenek voltak, de igazából meg sem próbáltam elrejteni a megjelenésemet, úgy is tudtam, hogy Lilith észrevenne – elég időt töltöttünk mi már együtt ehhez. Igaz, én nem mentem rögtön oda hozzá, hanem ahhoz az asztalhoz léptem, ami vélhetően nekem volt fent tartva, vagy ha nem, az sem számított, mert most már az enyém volt, majd leraktam a bőröndömet, s csak ezután indultam meg Lilith felé.
Természetesen a nő a szememre vetette, hogy késtem, bár ezt sokkal burkoltabban fejezte ki. Én csak egy széles mosolyt küldtem felé, ahogy megálltam mellette. Persze, egyáltalán nem vettem szívemre a megfedést, nem mintha tudott volna tenni bármit az ellen, hogy ne úgy cselekedjek, ahogy a kedvem tartotta.
- Való igaz, késtem egy keveset – ismertem el aprót biccentve oldalra. – De tegyük hozzá azt is, hogy ez nem történt volna meg, ha nem hangsúlyozod ki az ajándék utáni vágyadat – tettem még hozzá szúrósan pillantva rá, mintegy azt sugallva, hogy ha nem kellett volna plusz terhet a nyakamba vennem, korábban ideértem volna. Hazudtam egyébként, ha ez bárkit is érdekel, mert valószínűleg akkor se jöttem volna időben, ha üres kézzel kellett volna.
Elégedett vigyor telepedett az arcomra, amikor közölte, ma megbecsült vendége vagyok, hisz más nem is lehettem volna. Mégis csak én voltam Asmodeus, a kéj és bujálkodás démona, a tökéletességemről nem is beszélve. Ha nem lettem volna megbecsült vendége, annak nem lett volna jó vége még a számára sem. Bár, ez inkább a pillanatnyi kedélyállapotomtól függött – ha valaki már korábban kihúzta a gyufát nálam, akkor könnyen megeshetett, hogy Lilithtől sem tűrtem volna a szemtelenkedést, na de ha épp jó kedvem volt, akkor igazából nem zavart volna, bármit is mond.
- Tudod, hogy a kincseket könnyedén meglelem bárhol – válaszoltam neki egy kacsintás kíséretében, majd amikor széles karmozdulattal körbemutatott a teremben, én is vettem a fáradtságot, hogy körbenézzek. Igazából, már abban a pillanatban felmértem minden szükségeset, ahogy beléptem, de mint Lilith megbecsült vendége, udvariasan ismét körbetekintettem, majd elismerően biccentettem egyet.
- Valóban szép helyet építettél fel magadnak, bár sért a tudat, hogy a mostanit leszámítva még egyszer sem hívtál meg ide – válaszoltam tettetett sértettséggel a hangomban, legalábbis ami a mondat második felét illette. Valójában, kicsit sem haragudtam Lilithre, amiért így tett, de nem állt szándékomban ezt feltétlenül az orrára is kötni. Egyébként is sejtettem, hogy tudja, csak szórakozok – ha mindig ilyen apróságokon akadtam volna fent, már rég nem lettünk volna ilyen jóban.
Amint megindult a bárpult felé, úgy követtem én is, s rögtön elfogadtam a felkínált alkoholt, függetlenül attól, hogy mi volt. Nem voltam válogatós ilyen tekintetben, bár tagadhatatlanul a töményt szerettem – a többit élből elutasítottam, de ezt Lilith is tudta, így nem is feltételeztem, hogy olyat kínál fel, amiről tudja, nem fogom elfogyasztani.
A következő kérdését hallva felnevettem. Még meg sem érkeztem két perce, de ő már egyből az ajándéka után érdeklődött, ami igazából kicsit sem volt meglepő, sőt, szinte már vártam, hogy mikor fogja megkérdezni ezt – a tippem az lett volna, hogy ezt szegezi nekem egyből, amivel ezúttal mellé nyúltam ugyan kissé, de ugye, ami késik, az nem múlik.
- Hoztam, természetesen, de szépnek azért nem mondanám – válaszoltam szem forgatva, ezzel fejezve ki nemtetszésemet. – Most mondanám, hogy keresd meg magadtól, tudod, hogy sosincs ellenemre, ha egy hozzád hasonló bájos hölgy motoz meg, de bevallom, izgatott vagyok kicsit én is, szóval ezt a kis játékot megspórolom most, ha nem bánod – magyaráztam neki szélesen vigyorogva, miközben szabad kezemmel benyúltam a zsebembe, és egy kulcsot vettem elő. – Tessék, ez a titok nyitja – nyújtottam felé a tárgyat kacsintva egyet, s amint elvette tőlem azt, leengedtem a kezemet a testem mellé, ha nem, akkor én nyomtam bele a tenyerébe, bár, nem hittem volna, hogy így cselekszik. Szemeinek az izgatott csillogása és a hangjában megjelenő telhetetlenség jelezte, hogy mennyire akarja már az ajándékomat. Csak reméltem, hogy a kedvét fogja lelni benne. – A többire magadtól kell rájönnöd, de előre figyelmeztetlek, hogy nem vállalok felelősséget azért, amit találni fogsz, vagy ami esetleg történni fog veled. Elég harapós a kicsike, de ha nem bírnál vele, nos, én itt vagyok, és megmentelek – tettem még hozzá önelégülten vigyorogva, természetesen továbbra is ugratva őt.
Mindketten tudtuk, hogy nem becsültem le a képességeit, de nem az a típus voltam, aki meggondolatlanul osztogatta a bókjait, legalábbis azokat, amiket ténylegesen komolyan is gondoltam. Lilith nem egyszer bizonyított már nekem, meg hát, nem véletlenül fogadtam el uralkodótársként.