Tudod mi a legfurcsább abban, hogy apám elképzelhetetlen ideig tartó fogság után kiszabadult a pokolból? Hogy szinte semmi nem változott meg. Persze ott volt a sokk, hogy életemben először a hús és vér verziója áll előttem, nem a szellemi és a vele járó meglepetés, öröm, ámulat. De miután az első hulláma lecsengett az érzelmeknek, minden visszaállt a helyére. Elvégre attól, hogy mi személy szerint nem találkoztunk, a kapcsolatunk mindig is létezett. Olyan régóta beszéljük meg egymással a dolgokat, főként persze az én gondjaimat és terveimet, tekintve, hogy az övéi a kijutásra korlátozódtak, hogy szinte semmilyen fennakadást nem okozott számomra a megjelenése. Vagy az eltűnése, hogy végre tényleg megismerhesse a szép, új világot, amit korábban csak a meséimből ismert. Egy helyet, ahol már sokkal több lehetőség van, mint valaha korábban volt. Végtelen tudás, technikai fejlődés és ezer generáció után a föld másképp néz ki, mint a születésemkor volt. Most mindenkinek megvan az esélye tanulni, senki nem lepődik meg, ha az utcán járva nem csak sötét bőrű, sötét hajú embereket lát, hanem hószínű, szőke svédeket, rozsdaszínű indiánokat, vagy éppen kelet-Ázsia lakóit. És ezek minden kombinációját. Ha valamit meg akarsz tudni, nem kell könyvtárakban kutatnod hetekig, tudósokkal értekeznek, elég, ha felmész az internetre a mobilodon és máris számos lehetőséget kapsz az események megmagyarázására. És persze ott van a szabadosság, amelyet a hetvenes évek szexuális forradalma engedett útjára. Ma már nem csak a leggazdagabb réteg romlottsága és a szegények igénytelensége útján találkozhat valaki a testiséggel, az erkölcsi határokat nem tudja kínzással betartatni az egyház. Nem égetnek meg senkit, ha a saját neméhez vonzódik, igazából még csak furcsán sem néznek rájuk a városházán, ha megjelennek, hogy összeházasodjanak. Ilyen korábban soha nem volt. És tudom, mekkora váltás ez, amelyet meg kell emészteni, darabonként. Apám pedig nem az a fajta, aki ne vetné magát bele egyből az élvezetekbe...
A búvóhely, amelyet először hozott fel javaslatként, már más tészta. Lehet, hogy az erkölcsöket szépen elsajátította, de a mai politikából még van mit tanulnia. Ha valamit el akarsz rejteni, a legjobb, ha szem előtt hagyod, álcázva. Vagy mágiát használsz és te is messze elkerülöd, hogy az üldözőid se tudjanak a létezéséről. Én személy szerint az utóbbit és vérvonal mágiával keverve kedvelem. A vér, főleg a halhatatlan lényeké az egyik legerősebb összetevő, amit csak egy varázslathoz lehet csatolni, ha valaki elég jól alkotja meg, ráadásul soha nem tud meggyengülni, amíg egyetlen hordozója is van. Sok mindent rejtettem el már így, de egy átjáróháznál nem alkalmazható módszer. Akkor marad a nyílt épület, amely más név alatt működik. Mint egy szexklub. Az a hely, ahol senki nem várja el a kamerák létét, senkit nem érdekel, ha valamivel több testnedv tarkítja reggelre a padlót vér képében és még a legijesztőbb kínzóeszközökre is lesz jelentkező, aki szívesen kipróbálná őket. Exkluzív felső szinttel pedig a város elitjének diszkréció utáni vágya is kielégíthető. De ehhez megfelelő épület kell, amely jól védhető, nem feltűnő, ha a közelében mindenféle kocsik parkolnak és mégsem találja meg olyan, aki nem tudja, mire vállalkozik. New Yorkban ilyet találni? Problémás ügy. Internet, hirdetések, ingatlanügynökök. Mindent mozgósítanunk kellett, még végre ma megjelent egy várva várt hívás a telefonomon a jó hírrel. Az egyik nő megoldotta a dolgot. Persze ő úgy tudja, férfi szivar klubnak keres alkalmas területet. És mióta elejtettem neki két szót arról, hogy a partnerem nem a barátom, hanem az apám, aki érdeklődik a lelke iránt, még lelkesebb volt. Hazudtam ezzel? Nem hiszem. Félre értette? Ő baja. Nekem meg lehet, kevesebbet kellene a tündérekkel lógnom...
- Még éppen időben - sóhajtok fel, ahogyan kilépek a portálból a sarkon túli sikátorban és eligazgatom magamon a kabátomat. Változatosság kedvéért a hajam szőke hullámokban omlik le a vállamra, a ruhám egyszerű és minimálisan viselek csak ékszereket. Egy védelmező amulett, egy régi medál, szépen megmunkált fülbevalók, néhány gyűrű különböző korokból. Köztük az, amely apám védelmező mágiáját rejti. Ezt soha nem vettem le egy fürdőnél hosszabb időre. A sarkon kifordulva bizonyossá válik, hogy ő már megelőzött engem. Belefér. Az ingatlanos még nincs itt, de már most tudom, hogy igaza volt. Ez a hely remek lesz. Csak kicsit meg kell szórni mágiával... - Szép napot kívánok, Apám! - köszönöm apró bólintással, amikor mellé érek, majd végig siklik rajta a szemem. A régi korokban elvárható volt valamiféle meghajlás is a tisztelet jeleként, én viszont soha nem voltam jó a protokoll követésében, ha nem reméltem tőle nagy hasznot. Büszkeség. Tőle, a bukottól örököltem és teljesen eltöltött az idők során. - Azt hiszem, ez az ingatlanos autója. Akkor ideje, hogy ismét a kislányoddá váljak - nem az igazi, evilági nevemen kerestettem ezt a helyet, így a nő nem tudhatja, mekkora befolyásom és vagyonom van. Előtte csak egy elkényeztetett húsz éves lány áll, aki bele akar látni az apja ügyeibe és az állandó lelkesedésével megnehezíti a hibák elfedését. És annyira el van telve magával, hogy észre sem veszi, amikor a háta mögött flörtölnek. Ugyan kérlek... csak valamit jobb, ha nem látok. Még tud sérülni az én lelkem is!

Megannyi alkalommal járta már egyedül az utcákat a sötétben, vagy olyan helyen, ahol egyetlen jól nevelt nőnek sem kellene megfordulnia ő mégis egyenest előre tartott, hiszen a kíváncsisága mindennél nagyobbnak bizonyult. Hibásnak érezte magát azért, amit a barátnőjével tett és bármit megtenne azért, hogy helyrehozza a dolgokat, de ahhoz szüksége van információra, valahogy a közelébe kellene férkőznie, de még maga sem tudja, hogy miként kellene ezt megtennie.
Ostoba félrelépés az egész, ami egy apró sebet okoz, de már megtanulta, hogy egy olyan világban él, ahol vámpírok is előfordulnak ezért szinte automatikusan helyezi az apró vágásra a sebtapaszt remélvén, hogy ezzel elüldözi minden lehetőségét annak, hogy valakinek a vacsorája lehessen.
- Éjszaka mindenhol veszélyes, de igazából napközben sem mondhatnánk azt, hogy túlságosan bizalomgerjesztő lenne egy-egy elhagyatottabb utca. - Már halott történteteket arról is, hogy valakit fényes nappal támadtak meg, vagy raboltak el. Az éjszaka lehet, hogy könnyebbé teszi a kegyetlenséget, a sötétség kiterjedését az ember lelkéből az utcákra, de ugyanakkor az igazi gonoszságot a napfény sem állítja meg szüntelenül ott van és nem rejtőzik árnyak mögé.
- Örülök, hogy megismerhetem Kol. - Kedves mosoly kúszik az arcára, habár mindegyik porcikája figyelmeztetni kíván, hogy valami nem stimmel a férfival, hiszen olyan megbabonázva nézett rá, mintha tényleg éhes lett volna és Ő lenne a legfinomabb falat a világon. De ez a nézés egyik pillanatról vált a múlt kegyetlen árnyává, de ettől még koránt sem nyugodott meg hevesen tomboló szíve.
- Igazán nem szükséges, hazatalálok magamtól is, de nagyon kedves, hogy így felajánlotta. - Nem szeretne túlságosan sok időt a férfi társaságában tölteni, hiszen habár nem úgy tűnik, hogy ártani akar neki, mégis veszélyesnek tűnik. Ugyanakkor ő legalább egy ismert fenyegetést nyújt ebben a sötét éjszakában. - Bár.. Tudja mit.. Hazakísérhet.. Tényleg nem lenne a legjobb, ha egyedül bóklásznék tovább. Ki tudja.. Legközelebb talán nagyobbat esek.. - Bár nem szeretne orra esni, vagy bármiét eltörni is, amilyen ügyetlen tud lenni bármi bekövetkezhet. Jelenleg azonban kitart az ismert veszély helyett és nem cseréli el az ismeretlenre.

Kimondhatatlan, megfoghatatlan bűntudatot érzett a lelkében, amiért csakis önmagát okolhatta, hiszen ő volt az, aki meghozta a döntést és a kellő löketet adta ahhoz, hogy a barátnőjéből vámpír váljon. Mégis késő éjszakán járni az utcákat nem éppen a legtanácsosabb dolog, hiszen bármikor előugorhat valaki kegyetlen veszélyként fenyegetve, hogy levadássza, felfalja vagy bármi ilyesmi. Az egész élete a feje tetejére fordult, mióta beépült. El kellett válni a a férfitől, akit tiszta szívből szeretet, majd pedig kezdetét vette ez az őrült utazás, ami most is az élete része. Olyan dolgokat látott, amelyeket nem feledhetett el.
Annyira a gondolatai tengerében evezett, hogy észre sem vette, hogy merre tart és egyenesen elvágódott. Miután a táskájában sikeresen megtalálta a sebtapaszt azonnal rá is nyomta a sebesült területre, majd pedig fel is szökkent, leporolta magát, de nem tudta elengedni az érzést, hogy valaki figyeli. Valakinek a pillantása rajta pihen meg. Egyszerűen nem tudta elengedni és, mintha motyorgást is hallott volna, de nem volt benne biztos. Körbenézve egy sötét hajú alakon pihent meg a tekintete, aki egyszerre volt vonzó és rendkívül rémisztő. Mintha csak azt sugallta volna, hogy gyere közelebb, hadd lássalak.. De ugyanakkor egyfajta ingert küldött az irányába, hogy ne tegye ezt meg. - Jól vagyok, csak ügyetlen voltam.. Nem történt semmi komoly.. Esetleg segíthetek valamiben? - Úgy tűnik, mintha szenvedne, de még ezt sem tudja pontosan megítélni végül azonban mégis tesz egy lépést az irányába. Pedig minden ösztöne azt diktálja, hogy meneküljön. De mégis mi értelme? Ha tényleg egy szörnyeteg lenne még azelőtt elkaphatná, hogy megpróbálna menekülni. - Jól van? - Kicsit aggódva keresi a tekintetét, de vonásait nem olyan könnyű kivenni az éjszaka sötétjében.

Az egész testét átjárt a rémisztő félelem. Valami, ami képes lett volna teljes egészében elfogyasztani, bekebelezni, mintha mi sem számított volna. Retteget az őrülettől. Úgy érezte, hogy egyenesen belezuhan és elveszíti az irányítást a saját élete felett. De megtalálta az egyensúlyt. Habár már nem dolgozik a rendőrségnek, az újságírásban lelte meg az örömét. Hiszen ezzel olyan dolgokhoz is hozzáférhet, amelyek elérhetetlennek lennének. Nem tudott már nyomozóként dolgozni. Nem működött volna. Olyan dolgokat látott, amelyek a terepen instabillá tette volna. Talán nem is akkora őrült, ha tudja a határait.. Legalábbis őszintén szeretné ezt hinni.
Az éjszaka sötétjében járja az utcákat. Indított egy blogot, amelyben beszámol a természetfeletti lényekről. A többség nem veszi komolyan, de vannak, akik egyetértenek vele. Persze ő is megannyi őrült ötletet látott az interneten, mikor támaszra lett volna szüksége. De most le akarja rántani a leplet a világról, amely egyesek számára láthatatlan. Ehhez pedig szüskége van a vámpírra. Többször látta már, hogy csak éjszaka bukkan fel és akkor is, sosem távozik egyedül. Mintha csettintésre a lábai előtt hevernének a nők, de ezen koránt sem csodálkozik. Jóképű fiatalember és ez valószínűleg egy örökkévalóságig így marad. De szüksége van arra, hogy megmutassa a világnak, léteznek vámpírok. S, ha ők léteznek ki tudja még mi bújik meg a felszín alatt.
A nyakában egy kereszttel - habár ő maga nem hívő - a kezében egy vizes palackkal, amely nem egyszerű vizet tartalmaz. Szentelt víz. Megannyi dolgot lehet olvasni, hogy mi igazá a vámpírok gyengesége. A leghatásossabb talán mag a napfény lenne, de akkor nem igazán bukkanak fel az utcán és nem olyan könnyen előállítható és hordozható bármi, ami a közelébe érne a napfénynek.
Gondolataiba temetkezve oda sem figyel maga elé, hogy mi történik, amikor sikerül egy kisebb kidüllenkedésben megbotlania, majd egyenesen orra esni. Felszisszen fájdalmában és a zsebében már kotorászni is kezd egy sebtapasz után, hogy a térdére nyomhassa, amelyből előserkent a vér.

A bódító, gyümölcsös illatú dohányfüst kellemesen s puhán ölelt körbe, mint egy édesanya biztonságot nyújtó karja. A mámoros és szinte már túlontúl is édes eperillat alattomosan kúszott az orromba, és másodpercek alatt töltötte el az elmémet,  kiűzve belőle minden lényegesebb gondolatot. Habár éppen Solomon volt az oka annak, hogy az utóbbi időben lényegesebben több cigarettával és droggal éltem, a pillanat hevében még arra az anyaszomorítóra sem bírtam rágondolni. Azok a sötét íriszek és a napbarnított bőr, amik amellett, hogy az őrületbe kergetnek, a legmélyebb félelembe is taszítanak? Ugyan... Ostoba lettem volna ezekkel törődni, mikor eldöntöttem - rögtön az omniózus találka után -, hogy amíg a csalhatatlan ösztöneim nem jelzik őt a közelben, kiélvezem az életem. Legalábbis azt, ami maradt belőle. Ugyanúgy állandó látogatója voltam a kedvenc szórakozóhelyeimnek, emellett nem szenvedtem hiányt kedves - vagy éppen annyira nem kedves -, baráti meghívásokban sem. De őszintén, kinek lett volna kedve elutazni Skandináviába? Egy régi ismerősöm ugyanis meginvitált rideg, északi otthonába, ám nekem sem vele, sem a Télapóval nem volt kedvem találkozni. Amúgy is, találtam magamnak érdekesebb elfoglaltságot, aminek szívesebben is jártam utána. Szinte furdalta az oldalamat a kíváncsiság, hogy milyen lehet az a kis lányka, aki az utóbbi időben olyannyira felborította titkos kis világunk alapban sem nyugodalmas életét. Clarissa Fray...
Egy sóhaj kíséretében nyitottam ki a szemeimet. Őszintén szólva, nem fűztem hozzá nagy reményeket, s abban is jobban hittem, hogy Solomon aranyos kiscicává változik, mint abban, hogy Clary Fray úgy igazán felkelti az érdeklődésemet. Hiába hangzott elképesztően jól a neve, és hiába tudtam valamicskét a hátteréről, a megérzéseim sosem csaltak. Na jó, egy esetet kivéve, de ott még igazán naiv s fiatal fruska voltam, így úgy gondoltam, hogy ezt igazán nem számíthatjuk bele. Újabb füstpamacsot eregettem ki vörösre rúzsozott ajkaim közül, s még egy egészen apró pillanatig hagytam, hogy az imádott gyümölcs illata körbelengjen, beleépítse magát a bőrömbe és hajamba. Akaratlanul is elmosolyodtam... Aztán az egésznek hirtelen vége lett, a füst és az illat elillant, én pedig arcomra fagyott mosollyal álltam ott, hátamat nekitámasztva a plakátokkal telis-tele ragasztott betonfalnak. A városi szürkeség és az unott emberek elkeserítettek, szembesítettek a világ kegyetlenségével... És monotonitásával. Szinte fizikai fájdalmat okozott a látványuk. Egy lemondó sóhajjal - miszerint a mondénok már végképp menthetetlenek -, hajítottam a földre a csikket, majd egy elegáns mozdulat keretében tapostam el a piszkos földön. A testemben a jól ismert bizsergés erősödött, figyelmeztetve arra, hogy kis áldozatom hamarosan felbukkan az embertömegben - remélhetőleg egyedül. Egyrészt semmi kedvem nem volt összetűzésbe keveredni a klikkjével, másrészt viszont... Sajnos ez igen könnyedén megtörténhetett. A megérzéseim a megfigyelésen alapultak, és csak és kizárólag az adott személy szokásait és lépéseit foglalták magukba; az, hogy az emberke ismerősei vele lesznek-e az adott pillanatban... Nos, az igazából mindig is meglepetés volt számomra. Habár könnyen megtehettem volna, hogy a többieket is tanulmányozom, az azonban túl sok fáradtsággal járt volna. Na, meg persze kockázatokkal.
A szerencse azonban mellém szegődött; a vörös hajzuhatag azonnal magára vonta a figyelmemet, még úgy is, hogy egy nagydarab férfi félig eltakarta előlem a kilátást. Clarissa egyedül volt, és jól láthatóan a gondolataiba mélyedve sodródott a tömeggel, nem is igazán figyelve arra, pontosan merre is megy. Elnyomtam egy halk kuncogást, majd mélyebbre húztam a fejemben a halvány színű kapucnimat, s kiléptem az egyik boltot hirdető, hatalmas tábla mellől. Az őszi szél azonnal kócos rengeteggé változtatta kikandikáló, barna hajamat - a neveletlen tincseket ugyanabban az időben söpörtem félre, mint ahogy megmarkoltam a lány karját, s behúztam egy mélyebb kiszögellésbe. Természetesen nem voltam durva vele. Olyannyira.
- Clarissa Fray, ha nem tévedek, igaz? - villantottam rá egy teljes fogsoros mosolyt, kivillantva minden egyes, hegyes fogacskámat. Való igaz, kissé rá akartam ijeszteni, ám semmiképpen sem ártó szándékkal akartam vele megismerkedni. Egyszerűen csak kíváncsi voltam a kis hírességre.

Fejemben csengnek a szavai: „ha pedig még a lakás is tetszeni fog”, és küldök Vera felé egy mindent tudó, sejtelmes pillantást. Azt hiszem, túlságosan is magabiztos vagyok, de ez nem újdonság. És ami azt illeti, ezúttal sem fogtam mellé. Nem tudom, hogy az én lelkesedésem ragad át ilyen gyorsan a menyasszonyomra, vagy ő maga is ugyanennyire meg van elégedve, de úgy tűnik, nagy az egyetértés, megtaláltuk az igazit. Ez a jó Verában, és a kapcsolatunkban: hasonlóak vagyunk, hasonlóan gondolkodunk, ugyanazt akarjuk, így nincs szükség vitákra, általában nem kell egymást győzködnünk a terveinkről, egyszerűen csak működik a dolog. Együtt vagyunk a munkában, együtt dolgozunk a Praetor Lupusnál is, mindig van közös téma, és megvan az összhang is hozzá.
- A cégnél minden rendben volt? - kérdezek rá inkább csak mellékesen, hiszen valószínűleg ha bármi érdemleges történt volna, azt megemlíti. De úgy tűnik, nem is történt annál semmi izgalmasabb, mint hogy a közelgő esküvőnkről faggatták.
- Igen, azt hiszem, ez várható volt. Az emberek szeretnek kíváncsiskodni, és beleütni az orrukat más dolgába – morgolódom a fejemet ingatva, de a szemeim mosolyognak, ami elárulja, hogy igazából annyira nem is zavar az ilyesmi. Jelen esetben legalábbis semmiképpen, mert csak az érdekel, hogy itt vagyunk, kettesben, a jövendőbeli lakásunkban, és miénk az este.
- Talán érdemes lenne mielőbb kitűzni a dátumot, hogy minél előbb hozzá foghassunk leszervezni a többit is, és tudj mit válaszolni a sok faggatózásra. - A mondatom részben kijelentésnek, részben pedig kérdésnek hangzik, tőle várom, hogy eldöntse, akar-e már ennyire előrehaladni, és időpontot foglalni, meg termet keresni, és a többi ilyen, amivel a nők annyira szeretnek foglalkozni.
És már terelődik is a szó a Praetor Házban történt incidens felé. Hát nem minden nap történik ott ilyen váratlanul teljes átváltozás, az biztos. Legalábbis nem így, megfelelő körülmények felállítása nélkül.
- Az a legújabb kölyök, Adam. - A srác még csak alig húsz éves. Persze már nem egészen gyerek, de hozzánk képest mégis az, farkasként meg végképp nagyon újnak számít. A múlt hónapban fertőzték meg, de sajnos csak a múlt héten sikerült őt megtalálnunk, és az idő alatt már sikerült épp eléggé elvadulnia ahhoz, hogy most nehezen bízzon másokban. Egyedül átvészelni az első átváltozást, odakinn az utcán, az sosem egyszerű, és nyomot hagy egy farkasban. - Összekapott egy vámpírral, elvesztette az önkontrollt. Szükség volt egy alfára, aki segít visszatalálni önmagához. A régebbieknek viszont lassan kereshetnénk egy falkát, ahol befogadják őket, nem gondolod? - Kérdezek aztán rá. Van egy-két idősebb farkasunk, akik már pár hónapja velünk vannak, és végre képesek uralkodni magukon, nekik esélyük lehet végre továbblépni, elhagyni a menedékházat.
- Na, mi a véleményed? - fordulok aztán Verával a tágas, és egyelőre túlságosan üres nappali felé, szemben a nagyszerű kilátásra nyíló ablakokkal. - Látod már magad előtt? - Még nem igazán mondott semmit, kíváncsi vagyok, mi jár a fejében. A tekintete azt mondja, igen, de hát sosem lehet tudni.

- A veled töltött perceket... tudod, hogy imádom - huncutul mosolyogtam, mert vele egy szimpla beszélgetés, egy-egy vacsora, és minden más is tökéletes. Nagyon vártam már azt, hogy elteljen a napom nagyobb része, ami eléggé ingadozó volt számomra, de mégis mindent el akartam felejteni, hiszen nem szerettem volna elrontani a találkozónkat. Ray-t ismerem már, de úgy tűnik, ő sincs lemaradva. Tudja, hogy mit szeretek, ma pedig jól fog esni egy kiadós beszélgetés is, és azt hiszem néha már, hogy gondolatolvasó is tud lenni. - Ha pedig még a lakás is tetszeni fog, akkor az bearanyozza az esténk hátralévő részét, amit tényleg meg kell ünnepelnünk - mosolyomat rávillantom újra.
Maga elé enged, ez jellemző egy úriemberre. Liftezünk, és látom, hogy a legfelső emeletre tartunk, ez máris kíváncsivá tesz engem. Látni szeretném, látni, hogy hová visz minket. Donna ajánlotta, nos, azt hiszem, ezzel már félig megnyert engem Ray, hiszen, Donnának nagyon jó ízlése van minden téren. Hiszem, hogy ez a lakás pedig engem is elcsábít.
Hamarosan felérünk, kiszállunk a liftből, a kulcs már a kezében van, és már izgulok, mintha csak az egyik vizsgámra készülnék. Kinyitja az ajtót, és ismét előre enged engem. A lakás hatalmas, magával ragadó, lassan kezdek el körülnézni bent. A nappali óriási, gyönyörűséges kilátással rendelkezik a városra. Egyszerűen fantasztikus. 'Ez a lakás győzött!' pillantást vetettem a vőlegényemre. Már-már elképzeltem ide a bútorokat, a virágokat, egy kisebb bárpultot, és csak ámulok-bámulok magam elé. Nagyon tetszetős. Közelebb lépett, átölelt, magához húzott erősen, ami nagyon jól esett. Talán végre ő is nyugodtabb lesz, mivel végre erre a lakásra igent mondtam már.
- Gyorsan elintéztem néhány dolgot a cégnél, utána pedig nagy volt a jövés-menés, és végül csak ideértem. Meg már megkérdezték, hogy mikor megyek menyasszonyi ruhát vásárolni, hol lesz az esküvő, és a többi hasonló kérdést hallgattam bent, szóval csak a szokásos. A tiédről pedig hallottam, hogy nem volt túl könnyű - bújtam hozzá, de nem sokkal utána már elhúzódom, és figyelni kezdem őt. - Be akartam menni, de épp egy ügyön dolgoztam. Annyit hallottam csak, hogy az egyik újonc nem bírt magával... Konkrétabban mi történt? Ki volt az? - kérdeztem meg tőle, nekidőltem közben a falnak, és most úgy sem fogja megúszni a válaszadást.