Szeretem a munkámat, a cégnél és a szervezetnél egyaránt, szeretem a felelősséget, amivel jár, néha mégis jó elérkezni a nap végéhez, amikor kicsit félretehetek mindent, amikor kikapcsolhatok, még ha nem is száz százalékosan. De ez most csak kettőnkről szól, a közös jövőnkről, és jó végre egy kis időt kettesben tölteni Verával. Még így is, hogy ez a program kevésbé szól az élvezetről, mint szintén üzletről és szervezkedésről. Persze ez nem jelenti azt, hogy ne tudnánk még kellemesebbé tenni. Szerencsére most még egy ingatlanügynökkel sem kell számolnunk, aki az épület vázszerkezetéről, meg a többiről magyaráz nekünk kéretlenül. Megvannak erre is a szakértő embereim, akik foglalkozhatnak helyettem azzal, hogy miből készültek a falak, és hogyan legyenek átalakítva a szobák.
- Nos, mit mondhatnék? Jól ismerlek már... - vonom meg a vállam szerénységet mímelve, majd önelégült mosoly jelenik meg a képemen. - Plusz önző vagyok, és nem vágytam ma már másra, mint elkölteni veled egy kellemes vacsorát a kedvenc helyünkön, aztán meg... a többit még megbeszéljük... - teszem hozzá pimaszul, majd egy puszit nyomok a halántékára. Közben már meg is érkezünk a lifthez. Magam elé engedem Verát, majd hamar belépek mellé, és megnyomom a megfelelő gombot. Bizony, az épület tetejére megyünk. Az egész tetőtér a miénk lehet, a kilátás fantasztikus, hely van bőven, és még erkély is akad.
- Szerintem minden pénzt megér, de mindjárt láthatod magad is – vonogatom a szemöldökeimet, és végre meg is érkezünk. A kulcs már a kezemben, nyitom is az ajtót, és közben igyekszem megválaszolni a kérdését is. - Nem, ezt most Donna ajánlotta. És szerzett nekünk egy kiváló belsőépítészt is, aki átalakíthatná a helyet, hogy minden igényünknek megfeleljen. Bár szerintem nem lesz szükség sok változtatásra. - Az ajtó kitárul, én pedig oldalra lépek, hogy előre engedjem Verát, majd követem őt a tágas, ám de egyelőre szinte teljesen üres lakásba. A bejáraton túl egy kisebb előszobán át a hatalmas nappaliba léphetünk, melynek egyik fala csak és kizárólag üvegből van, míg a másik oldalán egy kandalló díszeleg. Ami engem illet, már sétálok is az ablakok felé, hogy kinézzek. Nem tériszonyosoknak való látkép, annyi biztos, de én el tudom képzelni magamat itt esténként, ahogy egy pohár whiskyvel a kezemben a város fényeit nézem. Persze csak amíg a jövendőbelim magára nem vonja a figyelmemet.
Visszafordulok a menyasszonyomhoz, tekintetemből a „Na, mit szólsz?” kérdés sugárzik. Végül közelebb sétálok, átölelem a derekát, magamhoz húzom őt.
- Nem is kérdeztem még: milyen napod volt? Hallottál a reggeli incidensről a Praetor Házban? - érdeklődöm, mert annak a hajcihőnek volt némi visszhangja, de nem tudhatom, eljutott-e hozzá is. Talán volt fontosabb dolga is mára, mint a Praetor Lupus ügyes-bajos dolgaival foglalkozni.

A mai napon nem tartózkodtam túl sokat a cégnél, csak pár dolgot intéztem el, leginkább elérni akartam apám egykori tulajdonostársát az étteremből, ám megtudtam, hogy jelenleg egy otthonban él, ahol a hozzá hasonlóakat, az Alzheimerben szenvedőket ápolják. Megakartam tudni tőle pár dolgot, de így nehéz lenne, bármit is megkérdeznem tőle. Lehet, épp emlékezne, de nem tudnék odamenni, valahogy az ilyen intézetektől borsózik a hátam.
Az autómban zenét hallgatok, és leginkább az időt nézem, hogy időben ott legyek a megbeszélt helyen, ne az legyen, hogy a nőkre mindig várni kell, mert ezt már megkaptam több alkalommal is, épp ezért tartom fontosnak, hogy gyorsan odaérjek bárhová. Kiborító tud lenni, amikor ilyesmivel fogad valaki, pedig nem vagyok piperkőc. Nincs rajtam három kiló vakolat, és a hajam se áll tökéletesen mindig. Nem baj ez, úgy hiszem.
- Zöld van, az istenit! - dudáltam az előttem lévő autósra, egy szőke nőre, aki hirtelen megállt, pedig nem volt piros a lámpa.
Gyűlölöm, ha valaki figyelmetlen, és ez a nő is közéjük tartozik. Ismeretlen, a vezetési stílusát inkább nem szeretném jellemezni. Tuti ott lapul az anyósülésen egy csomó szempillaspirál, és nem tudta eldönteni, melyik a klasszabb. Szerintem az lenne az igazi, ha figyelne. Egy kis időn belül lenyugodtam már, és már csak remélni mertem, hogy több ilyen nem fordul elő a mai napon. Az efféléktől kíméljen meg a következő pár utca, és végre találkozhassak Ray-jel.
A megadott címhez érkezem, le is parkolok az első szabad helyre, amit meglátok. Kiszálltam az autóból, körülpásztáztam a helyszínt, de mégsem láttam még ott Ray-t. Eltelik pici idő, nem néztem az órára. Kivettem a táskámat is, és a kabátomat magamra kaptam, ekkor pedig ismerős arcot vettem észre. Arcon csókol, és a késése miatt kér elnézést.
- Itt vagy, és ez a lényeg, szerintem... Ó, tudtad, hogy mire vágyom! - mosolyogtam reá, és nem hervadt le az arcomról egyáltalán, és boldogan vettem, hogy együtt vacsizunk. - Remélem, ez a lakás megéri - szemtelenül vágtam rá, de elnevettem magamat. Ezután átkarol, és már megyünk is befelé. A portás tud erről, így könnyen megy az utunk tovább. - Ezt a lakás ugyanaz a hölgy ajánlotta, aki az előzőeket? Vagy...? - igazából nem akartam folytatni, szeretném, ha elmondaná ő, miközben a lakás felé igyekszünk.

Zűrös egy nap áll mögöttem. És még nincs is vége. Már kora hajnalban át kellett mennem Bronxba, hogy rendet tegyek a Praetor Házban, miután az egyik fiatal farkasunk összebalhézott egy vámpírral, és indulatoktól fűtve átalakult az udvar kellős közepén, szép kis kalamajkát okozva. Szükség volt egy alfára, méghozzá azonnal, hogy orvosolja a helyzetet, tehát nem volt más választásom, mint munka előtt még kiruccanást tenni arrafelé. Az ilyen zöldfülűeket, akik képtelenek uralkodni magukon, az új erejükön, nem tudja megfékezni más, csak egy domináns vezető. Szerencsére ez nekem nagyon is megy, mondhatom ezt minden túlzás nélkül. Még arra is szántam némi időt, hogy később elbeszélgessek egy kicsit az újonccal. És tulajdonképpen azóta is folyamatos csúszásban vagyok, amit őszintén, nagyon utálok. De néha ezzel jár az, hogy egyszerre akarom vezetni a szervezetet és a cégemet is, miközben nemrég házasságra adtam a fejem. Mármint az esküvő még nem történt meg, de meg fog, elköteleztem magam, és száz százalékig komolyan gondolom. Vera és én tökéletes párosítás vagyunk, kiegészítjük egymást, mindketten tudjuk, mit akarunk... egymástól, az élettől. Igaz, még csak néhány hónapja vagyunk együtt, ugyanakkor már vagy húsz éve ismerjük egymást. Kétlem, hogy túl sok meglepetést tudnánk még okozni egymásnak. Végignéztük egymás elbaltázott házasságait, és tudjuk, hogy ezúttal máshogy akarjuk csinálni. Azt hiszem, a legfontosabb, hogy valóban közös nevezőn vagyunk. Én pedig készen állok rá, hogy végre megállapodjak. Ennek első jele volt a gyűrű, amit az ujjára húztam, és íme a következő: a közös lakás kiválasztása. Mivel hamarosan egybekelünk, azt hiszem, itt az ideje, hogy összebútorozzunk. Megnéztünk már egy-két lehetséges ingatlant, de eddig nem találtuk meg a tökéleteset. Eddig. Ezen van a hangsúly, mert azt hiszem, ezúttal megvan az igazi. Persze előbb még Verának is rá kell bólintania. Ám tekintve, hogy viszonylag késő van már ahhoz, hogy egy ingatlanügynök tartson nekünk körbevezetést, a kapcsolataimnak hála elintéztem, hogy elkapjuk a kulcsot, és kettecskén is tehessünk egy látogatást jövőbeni, manhattani otthonunkba. Azt hiszem, elég biztos vagyok magamban ahhoz, hogy ezt így máris ki merjem jelenteni.
A gond csak az, hogy az egész napos összevisszaság eredményeként nem tudtam időben érkezni az adott helyre, negyedórás késéssel futok csak be. Még a kocsiból küldtem egy üzenetet a menyasszonyomnak, két üzleti telefonhívás között, hogy kések, várjon meg, de így is kellemetlenül érzem magam, amiért megvárakoztattam. Az autóból kiszállva máris hozzálépek, és arcon csókolom üdvözlésképpen.
- Ne haragudj, hosszú nap volt, de most már a tiéd vagyok mára. Van úgy nagyjából egy óránk itt mindent megnézni. Hétre foglaltam asztalt kettőnknek a Craftba – tudatom vele máris, hogy az egyik kedvenc éttermünkben terveztem folytatni vele ezt az estét. Közben már át is karolom a derekát, hogy megindulhassunk befelé. A portásnak egy magabiztos bólintással köszönök, amire hasonló választ kapok - már tudott az érkezésünkről.