Szerettem volna, ha ez az egész már véget ért volna. Ha felébrednék a saját ágyamban rájőve arra, hogy ez az egész nem volt más, mint egy kegyetlen rémálom, ami minden egyes rétegét a lelkemnek darabokra akarta volna szaggatni. Az érintésébe még bele is dőlök, de koránt sem érzem egy test melegét, vagy bármi jelét annak, hogy ténylegesen itt lenne és mindez nem valami kegyetlen csalás lenne. Persze tudtam jól, hogy nincs itt mégis, valahogy sokkal jobb érzést hagyott volna a lelkemben, ha tényleg érezhettem volna, ha átölelhettem volna őket. A fenébe jelen pillanatban még annak is örülnék, ha legalább beszélhetnék velük. Tudom, hogy valószínűleg rajta vannak az ügyön, hogy kihozzanak innen, de biztos vagyok benne, hogy Asmodeusnak is megvannak a maga tervei engem illetően és esze ágában nincs könnyedén kiereszteni a karmaiból. Meg láthatóan a türelemjátékát folytatja, amihez nekem pedig már egyre kevesebb türelem lakozik a lelkemben. Ahogyan eltűnnek a szemeim elől úgy hunyom le azokat, mintha ezzel csak tényleg megoldhatnék minden engem nyomó terhet, mintha az álmomban nem kísértenének rémképek, veszedelmes démonok.
Amennyiben tényleg itt lenne nem csak a látványba, de a szavaiba is belefacsarodna a szíve. Szegény pára nem ezt érdemelte, mégis önként vállalta a kegyetlen sorsot. Ha birtokában lenne az erő kiszabadítaná a testvérét, ahogyan azt folyamatosan próbálgatja. Hiszen megállás nélkül minden gondolata a testvére kiszabadítása körül forog, hogy kihozhassa innen. Nem számít mennyire érzi magát tehetetlennek újra meg újra megpróbálkozik azzal, hogy talán most sikert arat majd. De végül mindig a kudarc lesz az, ami felüti a fejét kegyetlenül. - Nem számít, hogy mégis mi hozott el téged erre a pontra. A lényeg, hogy megtaláld azt, ami továbbvisz téged. A neheze még bőven hátravan és ezt te magad is tudod. Eljött az ideje, hogy küzdj. Ne engedd, hogy megtörjön, hogy tönkretegyen. Képes vagy rá Alec, csak tarts ki. - Óvatosan végigsimít a testvére arcán és, amilyen könnyedén jött az álomkép, olyan könnyen tűnik is el a levegőben az öccsükkel együtt, mintha itt sem lettek volna. Még csak az emlékük sem. Hiszen nem is voltak. Mindez egyszerű illúzió volt, hogy lelkének utolsó darabkáit, amelyek darabokra akarnak szakadni, még valami minimálisan összetartsa.
Harcolni akarok és küzdeni, de mintha minden egyes csepp erőm folyamatosan áramlana ki a testemből. Megannyi alkalommal próbáltam már megszökni és egyik sem ért jó véget, most pedig, mintha a halál küszöbén táncolnék úgy látom magam előtt a húgomat és az öcsémet, akiknek jelenléte egyfajta lelki békével áraszt el. Talán így könnyebb lesz a halált magamhoz fogadnom. Mégis arra kér, hogy küzdjek. Hogy ne adjam fel. Sokszor éreztem már úgy, hogy az élet összenyom, hogy olyan terhet helyez a vállaimra, amivel nem igazán tudok mit kezdeni, de ez most teljesen más volt. Tényleg megbénultam. Egy démon mindent megtett annak érdekében, hogy elveszítsem minden erőmet és a józan eszemet is. Nem tudom, hogy ebből, hogyan sétálhatnék ki élve. Vagy legalább kúszhatnék. Mert már arra sincs erőm. - Ha magamra gondolnék már rég halott lennék.. - Feladtam volna már az első akadálynál. Nem próbáltam volna meg innen kitörni, mert az egyetlen reményemet a családom jelenti és.. Magnus. Ó, Magnus hát mennyire szeretlek.. Bár kijavíthatnám a hibáimat, hogy helyrehozzak mindent kettőnk között, hogy minden akadályt eltöröljek. De erőm még a túléléshez is elég kevés.
Egy illúzió mindig a legnagyobb vágyakat hozz el számunkra, ugyanakkor valami keserédes ridegséget és vonz magával, hiszen tudja jól, hogy mindez nem a valóság. Mégis, mint egy kétségbeesett elme szüleménye jelen van és támogatást nyújt. Habár koránt sem nyújthat többet, hiszen nem valós, és koránt sincs a testvére mellett, ahol valójában szeretne. Mindketten sóvárognak egymás után, hogy ott lehessenek támogathassák egymást, hiszen leírhatatlanul fontosak egymásnak. A testvéri kötelékük öccsük elvesztésével csak még erősebb lett, hiszen a veszteség ismerete sokkal ragaszkodóbbá tette mindkettejüket. - Erősnek kell lenned Alec. Ez az egyetlen módja, hogy élve kijuss ebből a helyzetből és újból hazatérj. Ne gyötörd magad olyan kérdésekkel, amelyekre a választ itt nem kaphatod meg. Önmagadra gondolj most az egyszer. Légy önző! - Nem volt jobb tanács, mit adhatott volna a testvére számára, ha itt is lenne. A fiú elméjének szüleményeként pedig csak azzal szolgálhatott, ami a túléléshez volt szükséges. Átölelte volna és szeretgette volna, de a testvére sosem volt rajongója a fizikai érzelmeknek bár tény, hogy valószínűleg most mégis megtenné, ha lenne egy kicsivel több ereje. De olyan gyenge, hogy szinte az élet is mindjárt kialszik benne.
Próbáltam összeszedni a gondolataimat, a belső lelki erőmet, de valahogy képtelen voltam rá. Egyszerűen csak el akartam engedni magam ebben az illúzióban bármit is jelentsen. Itt volt Max, akinek az arcán habár halovány, de őszinte mosoly ült, itt volt Izzy is.. Valahogy sokkal nyugodtabbnak éreztem magam, mintha ezzel egy kis erő költözhetett volna a lelkembe. Ugyanakkor rettegtem is, hiszen ez nem sok jót jelent. Talán meghalt Izzy? Hiszen miért nincs itt Jace? Meg akkor miért van itt Max, aki már nem él? Egek, jelenlegi helyzetemben még a törpe vörösnek is örülnék. Ez pedig már csak igazán az elkeseredettségemet jelzi, ha mást nem. - Hogy lehettek itt? Mármint nem vagytok itt, de akkor mi történt? Meghaltál? - Úgy teszem fel a kérdéseket, mintha tényleg itt lenne, mintha segíthetne rajtam, pedig ez az egész pusztán csak valószínűleg a képzeletem szüleménye. Ez pedig nem adhat más választ, mint amit az én lelkem a saját békéjéhez hallani akar. - Nem élném túl, ha téged is el kellene veszítenem.. - Megrázom a fejemet és egy pillanatra behunyom a szemeimet. Habár Jace is a testvérem pedig nem köt össze minket a vér, Izzy lenne az utolsó vértestvérem. Sosem tettem különbséget kettejük között, de azzal úgy érzem, hogy nem csak tőlem vágnának el valamit, hanem anyámtól is, a családunktól. Hiszen kettőnk közül Izzy az egyetlen, aki tovább viheti a Lightwood hagyományokat, ha a nevet nem is. Bár biztos vagyok benne, hogy kiharcolná magának, ha azzal a kockával társul össze. - Azt hittem az fog jobban az őrületbe kergetni, amit majd Asmodeus tesz velem, de leginkább az őrjít meg, hogy nem tudom rendben visszaértetek-e. S nem csak egy hülye csel volt az egész. - Hiszen az, ami itt a pokolban történt koránt sem volt piskóta. A lány feladta a gyerekének az életét, hogy megmentse azt a férget. Haár kívánságukat teljesítette Asmodeus egy kis cselt még így is sikeresen csempészett bele. Talán a mi esetünkben az én hátramaradásom volt a csel. De az is lehet, hogy ez volt az, amit könnyedén leszűrhettünk és a java még hátravan.
Néha az élet kegyetlen. Sokszor okoz fájdalmat, kínozza meg a testet és lelket. Ilyenkor pedig az elme, mint egyfajta megmentő a saját mentőövét dobja felénk, de azzal csak egy pillanatra kíméli meg a szenvedő alanyt. Akár csak a mézes madzag, olyan kegyetlen. Hiszen valamit valósnak hinni, hogy aztán kicsússzon az ember ujjai közül majdnem olyan kegyetlen, mint megfosztani valakit az utolsó csepp reményétől. A semmiből alakot öltő reményfoszlány egy aprócska teremtéssel kapcsolódik össze. Olyan apró és törékeny, mégis hihetetlen erő lakozik benne. Egykoron legalábbis így volt. Gondtalan és élettel teli gyermek volt, ameddig egy sötét lélek ki nem ontotta az életét, mintha mit sem számított volna. Nem volt más, mint egy ártatlan gyermek. De az emlékét senki nem tudta kitörölni a fiú elméjéből, ahogyan erőteljesen kapaszkodott a húgába is, aki mosollyal az arcán közeledett hozzá, habár tényleges alakot nem ölthetett. Mindez a fiú képzelete volt, az a bizonyos mentőöv, amit az élet dobott elé, mint az éhezőnek az utolsó morzsaszemet. - Shhh.. - Óvatosan lépked hozzá közelebb, majd letérdel mellette aprócska mutatóujját a fiú száraz ajkaira helyezi. - Nyugodj meg.. Össze kell szedned magad. Minden erődre szükséged van ahhoz, hogy túléld.. Hogy leküzdj minden egyes akadályt, amit majd eléd fog helyezni. Ez csak a kezdet. - Biztató szavak, amelyekre most mindennél jobban szüksége van. Hogy mellette álljanak azok, akik a legfontosabbak a számára. Mégis talán a legfontosabb személyek még koránt sincsenek jelen. Hiszen ott van Magnus, vagy Jace. De talán maga sem tudja, hogy mit mondanának neki, vagy talán pontosan tudja és retteg tőlük. Tudja jól, hogy igazuk lenne, hogy sokkal keményebben követelnék a kitartását. Mi is ugyanúgy az elméjének szüleményei vagyunk mégis egyfajta könnyebb, békésebb kivetülés.
Percek, s majdan órák. Talán napok is. Esetleg hetek? Már magam sem tudom, hogy mennyi ideje rostokolok a pokol bugyrai között. Az árat megfizetni azért cserébe, hogy megóvhassam a barátaim életét könnyűnek tűnt most mégis szembesülve a következményekkel úgy érzem, hogy kezdem elveszíteni a maradék hitemet is. Azt hittem, hogy már semmi nem vár rám, hogy talán itt az ideje annak, hogy ténylegesen a saját poklomat élvezzem. Mindenki úgy tűnt, hogy megtalálja a helyét. A húgom végre lebontotta a láncokat, amelyeket a szívére, lelkére helyezett. Rajtam kívül mindenki tudta, hogy mit akar. Még Elowen - Sebastian egykori csatlósa - is pontosan tudta, hogy a választás során kinek az élete ért többet a számára. Kit akar megmenteni, ki az aki nélkül nem tud élni. Én pedig olyan bizonytalannak éreztem az életemet, mintha a pokolban ragadás sokkal több örömmel töltött volna el, mint szembenézni a problémáimmal. De mindig is ilyen voltam. Ha az érzéseimről volt szó, az életemről, akkor akárhányszor tehettem megfutamodtam, mert úgy éreztem, hogy ez volt az egyetlen módja annak, hogy megóvjam magam a csalódástól, a veszteségtől. Egész életemet egy hatalmas titok hordozásával éltem le. Egészen addig a pillanatig, míg meg nem jelent Ma.. Ma.. Miért nem emlékszem a nevére? Miért? A por kegyetlenül beleitta magát már a tüdőmbe, a hátamat valami sziklának támasztva bámulok magam elé, miközben a testemből minden energia eltávozna és nem maradna hátra más, mint a halál túlzottan is ismerős csókja. Megannyi alkalommal táncoltam már a halállal, egy hajszálon táncolva magával az ördöggel, a pokollal és annak minden bugyrával, de most, hogy valóságossá vált, mintha nem csak az életenergiámat veszíteném el, de a lelkem is darabokra hullana, emlékeket rántva magával a sötétségbe. Aztán felcsendül egy hang.. Egy lágy hang, amit úgy ismerek már, mint a saját tenyeremet. A fejemet lassan ordítva fordítva pillantom meg az egyetlen húgomat, ahogyan az öcsémmel az oldalán lépked felém. - Izzy.. Max.. Ez.. Mit akar jelenteni? - Apró pánik fogja el az egész bensőmet, hiszen míg Max halott Isabelle életben van. Ugye életben van? Életben kell lennie!
Szegény Asmodeus, hányszor esett bele abba a ténybe, amikor is váratlanul látogattam meg őt. Ez persze nem lenne annyira nagy dolog, ha nem Asmodeusról lenne szó. Mindenki tudja, hogy odáig van a nőkért, én pedig valamiért mindig kifogtam az olyan pillanatokat amikor éppen olyan állapotban nyitottam rá. Vagy rájuk, de természetesen nem álltam be harmadiknak vagy negyediknek. Viccet félretéve, valóban váratlan jelenség vagyok a Pokolban, ugyanis nem tudom és nem is akarom megszokni azt, hogy a saját világomban számon tartsam azt, hogy hová is óhajtok menni. Azonban a kellemetlen jelenségek egyáltalán nem hoztak bennünket zavarba, elvégre mindenki élvezi a maga is életét amit egyértelműen nekem köszönhetnek. Talán ezért sem tűröm, ha egy árulónak megérzem a büdös szagát. Nekik olyan a szaguk, mint a szétégett húsé. Mindent megállapítok már csak a szag alapján is. Azonban a rothadó hús szagát sohasem éreztem Asmodeuson. Mondhatom, hogy ő a barátom már annyi évezrede. És szükségem van rá, ahogy mindig is. Nem azért, hogy támogasson, hanem egyszerűen arra, hogy valakivel megoszhtassam a gondolatmeneteimet. - Az nem túl egyedi. - Állapítom meg egyszerűen, halk hangvétellel. Közben az asztalon lévő sakktáblára emelem a tekintetem, ahonnét leveszem a fekete festékkel vont bábut, aminek a fején egy kereszt díszelgett. Az volt ott a király. - Szeretjük a művészetet, nem igaz? - Én legalábbis kimondottan odáig vagyok a festményekért vagy a hasonló dolgokért. De ha már itt tartunk, a hangszer szülte zene is remek. - Én kimondottan preferálom, ha a gyilkolást művészetté formálhatom. Ilyen például a holtakból készített totemoszlop, vagy ilyesmi. Sokkal élvezetesebb. - És kegyetlenebb. - Az emberek és mások csak attól rémülnek meg leginkább, ha valami nem hétköznapi. De ezt mi tökéletesen tudjuk. - Biccentek, miközben letöröm a keresztet a báburól. Rühellem a keresztet. Amikor is ezt megcsináltam, visszatettem a bábut a helyére, pontosan a királynője és a futója közé. - Ami azt illeti, valóban van probléma. Mostanában a bukottak nem igazán nyugodtak ami csak annyit jelent, hogy szeretnének más vezetőt. Persze nem mást, hanem magukat. - Javítom ki egy pillanatra teljesen nyugodt hangnemben, majdan felállok a kanapéról, hogy a kandalló elé léphessek amelyben már ott égett a forrósodó tűz a fakupacokon. - Múltkor Belial-t megszálltam. Ő egyébként nagyon hasonlít rád. - Pillantok oda Asmodeusra. Belial is fűződik hozzám, bár ő nem az a fajta, aki a semmiért képes ellenszegülni. Pontosan jól tudják, hogy a Pokol nem egyszerű. - Az ő segítségével kihoztam Azazelt a sziklából, ahová száműzték. Kissé morcos. Vajon kitalálod, hogy miért? - Pöccintek rá egy pillanatra, aztán hátrarakom karjaimat, elmerengve a tűz sapkáinak a játékán. Az a helyzet, hogy ami rám veszélyes, az Asmodeust is érinti. És minden olyan démont és bukottat, akik engem támogatnak.
Sokszor, amikor a Földre mentem némi szórakozásra vágyva, feltettem az áldozataimnak azt a kérdést, hogy mit gondolnak a Pokol hercegekről. Az egyszerű mondének persze nem tudták, hogy miről beszélek, s egyszer elkövettem azt a hibát, hogy leálltam megmagyarázni nekik, hogy hogyan is van ez – pechemre azonban kipurcantak, mielőtt a mese végére értem volna, így áttértem inkább arra, hogy az árnyvilág lényeitől tudakoljam meg a választ kérdésemre. Persze nem az érdekelt, hogy melyikünk volt a legnépszerűbb, vagy hogy kitől féltek a legjobban, egyszerűen csak érdekesnek tartottam, hogy mennyire nem tudtak semmit arról, ami lent zajlott nálunk. Ők úgy hitték, hogy nekünk, Pokol hercegeknek nincsen semmi dolgunk az égvilágon, csupán annyi, hogy másokat kínozzunk és mások szenvedésein élvezkedjünk. Nem tagadom, ez is benne volt a pakliban, de nem fedte le a valóságot. Két kezemen se tudnám megszámolni, hányszor kellett már lázadásokat a csírájában elfojtani azóta, hogy én is ott voltam a pokolban. Azt gondolhatná az ember, hogy mi démonok békésen éldegélünk a babérjainkon, miközben mindenki örül annak, hogy Lucifer a vezető, de ez nem volt igaz. Rengetegen voltak azok, akik nem értettek egyet a Fényhozóval, vagy éppen nem tartották már méltónak arra, hogy ő vezesse őket, s ezért úgy döntöttek, hogy átveszik a hatalmat. Ezek azonban mind ostoba fajankók voltak, akik nem látták fától az erdőt, és annyira el voltak szállva maguktól, hogy képtelenek voltak elfogadni, ők egy nagy senkik a pokolban. Az ilyen esetek még azelőtt megtorlásra kerültek, hogy ők bármit is tudtak volna cselekedni, s mi hiába próbáltuk minél véresebben és kegyetlenebbül végrehajtani a büntetést, hogy másnak már ne jusson eszébe lázadozni, mindig akadtak újabb és újabb esetek. Előfordult azonban olyan is, hogy nehezebb dolgunk akadt egy-egy lázadás leverésénél, amikor olyan démonok kezdtek el szövetkezni egymással, akikről nem is sejtettük, hogy ellenünk lehetnek. Az ilyenek tovább titokban tudták tartani a szándékaikat, de előbb vagy utóbb valaki előtt lebuktak, s olyankor egyenes út vezetett a vágóhídra. Az egyik legemlékezetesebb eset az volt, amikor, a jó ég tudja már mikor, eljött hozzám is az egyik lázadás vezetője, és azt kérdezte, nem akarok-e csatlakozni hozzájuk, mert ha megteszem, lehetnék akár én is az egész pokol irányítója. Hogy az mekkora egy balfék volt! Én ugyanis mindig is Lucifer oldalán álltam, még anno a Mennyországban is, s hűségem azóta is töretlen volt hozzá, ezen pedig nem terveztem változtatni, pláne nem akkor, ha az egyik ilyen kisstílű démon jön el hozzám egy ilyen ajánlattal. De gondolom, nem kell részleteznem, hogy mit tettem vele ezt követően… Aztán egy jó ideig csend volt. Alig futottam össze egy-egy lázadóval, s már-már azt hittem, hogy végre sikerült megmutatnunk a démonoknak, hogy ez a rendszer, ami kialakult, így is fog maradni, mert nincs senki, aki legyőzhetne minket. Bevallom, naivan így vélekedtem, de az utóbbi napokban baljós érzéseim támadtak ezzel kapcsolatban. Amolyan vihar előtti csendnek éreztem ezt a kis békés időszakot, s teljesen biztos voltam abban, hogy hamarosan robban a bomba. A kellemes, roppant érdekfeszítő tevékenységemből az rántott ki, ahogy megéreztem a Fényhozó jelenlétét. Egy pillanatra elgondolkoztam azon, hogy mégis mit keresett itt, de persze ellenemre nem volt a dolog. Lucifertől egyébként is megszoktam már, hogy pontosan így a semmiből szokott megjelenni, akár a legváratlanabb időpontban. Például egyszer pont az egyik igen csinos démonnővel hancúroztam, s már majdnem el is értem a csúcsra, amikor hirtelen felnéztem, és Lucifer köszönt vissza. Azóta valahogy már nem is lepődök meg semmin vele és az időzítésével kapcsolatban. Ezúttal szerencsére semmi ilyet nem zavart meg, s mivel biztos voltam abban, hogy nem az egyik utcakővel akart bújócskázni, meg is indultam, hogy felkeressem őt. Nem kellett messzire mennem, mivel itt volt már az én rezidenciámban, és kényelmesen üldögélt az egyik kanapén, miközben szokásához híven hangosan beszélt – nyilván nekem címezve a szavait. - Természetesen könnyebbé tenném egy fejjel a testét – válaszoltam egy önelégült vigyorral az arcomon, miközben megálltam Lucifer mellett, aki látszólag nem számított még egy hamar a megjelenésemre, ugyanis teljesen nyugodtan üldögélt a kanapémon. – De ha van egy kis időm, ennél sokkalta kreatívabb büntetést találok ki – tettem még hozzá, majd én is helyet foglaltam mellette, karomat a háttámlára rakva fel. – Mi járatban erre, Fényhozó? Ennyire hiányoztam, hogy muszáj volt egy meglepetés talit beiktatnod a menetrendbe? – kérdeztem tőle felvont szemöldökkel, szélesen vigyorogva. Hülyültem csak, természetesen, és úgy tettem, mintha minden rendben lenne, mintha élnénk a gondtalan életünket, de én is éreztem, hogy valami nagy van készülőben. És, őszintén szólva, nagyon nem tetszett az – olyan volt, mint egy hatalmas sötét felhő, mely csakis azért jön, hogy minket magába szippantson. – Történt valami – jegyeztem meg immáron komoly hangnemben, nem is igazán kérdésnek szánva azt. Tudtam, hogy volt valami oka annak, hogy Lucifer idejött hozzám, már csak azt kellett kiderítenem, hogy mi.
❖ Megjegyzés: Hello, boss :lol: ❖ Zene: Ide ❖ Szószám: 769
Egy rövid sétát tettem az udvaromban. Felelevenült minden emlékem, mint például az, hogy milyen érzés volt először a Pokolban ébrednem. Legutoljára szerepelt a pillanat egy álmomban, melyben tökéletesen éreztem mindent abból mint akkor régen. Mintha újra átéltem volna azt, hogy miként csonkítanak meg. Megfosztottak szárnyaimtól. Az egyetlen olyan dologtól, mely egy angyalnak akkor fontos volt. A séta közben azonban nem csak egy vágyam után sóvárogtam, hanem kénytelen voltam gondolkozni azon is, hogy mi van akkor, ha most ellenem lázadnak fel a többi bukottak? Megesett már, hogy a Pokolban háborúk dúltak a trón végett, ámde az nem bukottak között történt. Távol tartottam akkor magamtól minden olyan bukottat, akikről éreztem, hogy veszélyt jelenthetnek rám. Ilyen volt például Sammael és Azazel. Az utóbbi nemrég szabadult ki az én segítségemmel több évezred után a sziklák karmai közül, míg Sammaelt elnyelte már régen a múlt. Nem tartózkodott a Pokolban, ami annyit takar, hogy valahol máshol szövögette a bosszút ellenem. Ámde az a kis pók hamarosan úgy is előbukkan, és szükségem van társakra ő ellene. A bukottak nagy része még mindig engem támogat, hisz hiába buktunk el Istennel szemben, nos, számukra én lettem az Isten, és én pedig bármit képes lennék megadni nekik, amit csak kérnek. A barátaim voltak odafent, s mindez nem változott csak azért, mert néhány emelettel lejjebb kerültünk. Asmodeus pedig pont olyan, akivel olykor tökéletesen eltudtunk beszélgetni a felhőkön ücsörögve. Mindig is láttam akkor rajt azt, hogy mennyire vágyik egy olyan életre, ahol nem kell szabályok szerint élni. Nemcsak, hogy ő benne láttam, hanem az összes jelenlegi bukottban akik akkor angyalként voltak fent az égen velem együtt. Sajnáltam őket. Miért kellett volna Istennek megfelelnünk, aki megteremtett minket csak azért, hogy őt szolgáljuk? Ugyan a Pokolbéli lények is engem szolgálnak, ám köztem és Isten között annyi a különbség, hogy én szeretem a társaimat és a teremtményeimet. - Ó, Asmo... - Csattogtattam a nyelvemet miközben a fejemet is ráztam mellé. - Mily kegyetlen a múlt, hogy még csak azért is visszajön kísérteni. - Helyet foglaltam az üres kanapén, várva azt az egykori angyalt, aki már akkor is a barátom volt. - Te mit tennél, ha egy bukott az életedre törne? Csak úgy kíváncsiságból... - Hátradőltem a kanapé hátának kényelmesen, s a fejemet is hátrahajtottam nyugodtan. Nem látom most őt itt, de biztos vagyok benne, hogy tud a jelenlétemről. Ugyan engedély nélkül jöttem be, de szerintem a saját világomban nem kell engedélyt kérnem, hogy hova menjek. Ha pedig Asmodeus birodalmába tértem be, általában mindig barátként térek be hozzá.
Kezdőlap
Tárgy: Re: Asmodeus rezidenciája 
Amennyiben tényleg itt lenne nem csak a látványba, de a szavaiba is belefacsarodna a szíve. Szegény pára nem ezt érdemelte, mégis önként vállalta a kegyetlen sorsot. Ha birtokában lenne az erő kiszabadítaná a testvérét, ahogyan azt folyamatosan próbálgatja. Hiszen megállás nélkül minden gondolata a testvére kiszabadítása körül forog, hogy kihozhassa innen. Nem számít mennyire érzi magát tehetetlennek újra meg újra megpróbálkozik azzal, hogy talán most sikert arat majd. De végül mindig a kudarc lesz az, ami felüti a fejét kegyetlenül. 
