A lemondó, panaszos sóhaja a nyitólépéssel egyidejűleg gördül le az ajkairól, menthetetlenül kaján vigyort varázsolva sajátomra. Karosszékbe dőlve várom, figyelem, ahogy a tábla bábuinak katonás sora megtörik, ugyanazzal a lépéssel, amivel évszázadok óta nyitunk minden szettet.


- Gyalog az E4-re.
- Nem tudom mire vélni a rosszallásod, drága barátom.
- Dehogynem tudod, Ashmedai, egyszerre bőven elég egy játszma, a sajátjaidat hagyd máskorra.
- Ashmedai? Majd négy évszázada nem hívtál már így, ezt nevezem!


A fehérrel van Ő, előttem – természetesen – a fekete figurák sorakoznak, hosszú ujjaim játékosan köröznek felettük, szórakozottan táncolva egyik-másik körvonalán, míg gondolataim között a rég nem hallott név visszhangozza vészjósló üzenetét. Solomon mérges.


- Majd négy évszázada nem érdemelted ki, hogy így nevezzelek.
- El is felejtettem, mikor is lett a te tiszted megítélni a tetteimet?
- Ki ez a lány, Asmo? Minek neked egy ennyire fiatal, ilyen jelentéktelenül gyenge boszorkánymester?
- Gyalog az E5-re.


Bosszúsan fújtat egyet, míg szemei fel-alá járkálnak a táblán, éppen csak a homlokát nem ráncolja a nagy gondolkodásban. Kimondatlanul is tudom, hogy eszes kis elméjében korántsem a trükkös lépések sorozata pereg szép egymásutánban, és engem még csak megtéveszteni sem tud, mennyire vágyik a válaszra. Na, de ennyi idő után, ennyi embertelenül hosszú, gyötrő év után ennek az istenátka boszorkánymesternek még mindig szívügye lenne egy másik, akit még csak nem is ismer? Micsoda szánalmas gyengeség, kérem.  


- Huszár az F3-ra.
- A legendák szerint a nagy Solomon király, Istenhez imádkozva hatalmas bölcsességet kért. Atyám meg, révén milyen könnyen megvezethető bolond, ha a földi férgeiről van szó, megörült, hogy kívánsága minden anyagias vonzattól mentes, így hát nagyobb bölcsességet adott neki, mint amit Izrael harmadik legismertebb uralkodója valaha is óhajtani mert volna. Mondd csak, Sol, hová lett az a fene nagy okosság, elkopott az évek alatt?
- Csupán nem látom, mit érhet számodra huszonpár év.
- Szórakozást, mi mást?
- Nem tudod elvenni az erejét, hisz jóformán nincs neki. Emléke is alig akad még, amivel kínozhatnád. Az akaratod alatt pedig úgyis megtörik, még csak kiélvezni sem lesz időd, sem a vágyát sem a gyötrelmét. Hol ebben számodra a szórakozás?!


Hangja élesebben csattan, mint illene, másnak valószínűleg a nyelve bánná a hangsúlyt, régre nyúló ismeretségünkre való tekintettel viszont, neki hajlandó voltam eltűrni. Noha nem szó nélkül, igaz.
Indulatai menthetetlenül ráfestik dühös lenyomatukat a lépéseire is, tőle meglepő módon támad, ahogy szóban, úgy a sakktáblán is, én pedig csendes elégedettségbe merülve élvezem minden kínját, amit magam provokáltam ki.


- Gyalog a D6-ra. Merész támadás ez egy ilyen szelíd királytól. Mit is mondott a fáma? A birodalom aranykora? Izrael legbékésebb időszaka? Pedig mennyivel szórakoztatóbb voltál annak idején, de legalábbis mindenképpen kevésbé lelkiismeretes.
- A szívem akkor is a helyén volt, ahogy az eszem is. Ne feledd, barátom, hajlamos vagy lekicsinyelni az erősségeimet.
- Mert hadat üzenni Sheba királynőjének, ha megtagadja a házassági követeléseidet, fenenagy morális értékrended szerint rendben volt, igaz?
- Nem házassági követelés volt, csak egy… látogatásra invitáló ajánlat.


Jóízű nevetés tör elő belőlem a szépítő magyarázkodása nyomán, az övé pedig szorosan az enyém után követi, a nosztalgia sajátosan keserű szájízét hagyva maga után. Solomon menthetetlenül vágyakozott a régi élete után, és amíg az emlékei az évezredek sokasága alatt gyötrelmes lassúsággal emésztették el, az én bosszúm az erejéből lakmározott, hogy végül semmije se maradjon. Elég lett volna egyetlen egyet rántanom béklyóba kötött tudatának fonalán, hogy marionett bábúként rogyjon a lábaim elé, megtört könyörgést rebegve felém, bocsánatot remélve egy olyan bűnért, amit én nem voltam hajlandó feledni.


- Hogy is szólt az üzenet?
- „Ha eljössz, minden királynál nagyobb tiszteletben részesülsz, ha nem, királyokat, légiókat és lovagokat küldök ellened.”
- Ó igen, persze. „Királyaim a mező vadjai, lovagjaim az ég madarai, légióim pedig a démonok, szellemek, éjszakai lények.” El is feledtem már, milyen pofátlanul nagyszájú voltál az ismeretségünk kezdetén.
- Futó a C4-re.


Solomont már saját idejében is máguskirályént emlegették, habár akkoriban a vakbuzgó birkák körében egészen más teherrel bírt ez a kifejezés. Szóbeszédek jártak szájról-szájra, hogyan idézett és kényszerített rabszolgasorba hetvenkét démont, hogy felépítsék a legelső jeruzsálemi templomot, majd tartotta maga mellett őket, hogy felvirágoztassa a birodalmát.
A maga idejében Sol valóban rettenthetetlenül magabiztos és igazán arrogáns alak volt, felvágott nyelve büszkén hangoztatta a legyőzhetetlensége illúzióját, ám a démonok köztudottan nem viselik jól, ha uralkodnak felettük.


- Huszár a C6-ra.
- Engedd meg, hogy emlékeztesselek, amit te létezésed legnagyobb hibájának tartasz, az egyben az én életem legnagyobb baklövése is, és én, kettőnk közül még mindig szenvedem a terhét. Ellentétben veled.
- Lemoshatatlan pecsétet nyomott a nevem mellé, hogy egy boszorkánymester évtizedekre pórázra kötött, mint valami szánalmas kutyát, majd miután megunta a halandók játékait, egyszerűen száműzött. Tudod, hogy a biblia úgy tartja, rézhordóba zárva süllyesztettél minket egy tó fenekére, amiből aztán az ostoba babilóniaiak eresztettek szabadon, pusztán véletlenül? Edom ura vagyok, mégis szégyenteljes stigmaként hordozom a tényt, hogy te, Solomon, megalkottad a Lemegetont, az enyémmel együtt fellistáztad hetvenegy másik társam nevét, pecsétjét, képességét és gyengeségeit, hogy később bármi söpredék odakényszerítsen minket, ahová csak óhajt. Ne hidd hát, hogy én nem érzem még mindig az esetünk súlyát a vállaimon.


Fáradt tekintetébe némi büszke csillogást csempész a felettem aratott győzelem emléke, és ez az óvatos káröröm vitathatatlanul visszaidézte azt a nagyhatalmú, rettenthetetlen és túlontúl okos boszorkánymester látszatát, aki egykoron bosszantóan könnyen kijátszotta minden lépésemet. Kis híján második bukásom okozója lett, és az életét, az emlékeit, minden örömét elvehettem ugyan megtorlásként, de ezt a diadalt soha.


- Önként döntöttél úgy, hogy a közelemben maradsz, a bizalmamba férkőzöl és a többiekkel ellentétben felajánlod a segítséged, mielőtt rád kényszerítem. Ne engem hibáztass, amiért átláttam rajtad és a terveiden, nem jól tervezted meg a lépéseidet, és úgy látom, nem tanulsz a hibáidból. Huszár a C3-ra.
- Tudtad, hogy visszatérek. Elküldhetsz ugyan, de visszajövök és keresni foglak. Több évszázadod volt rá, mégsem tudtál elbújni előlem, és most itt vagyok. Olyan könnyűszerrel zúzhatnálak porrá, ahogy a gyűrűddel tettem, amivel a hatalmadban tartottál. Jók voltak a lépéseim, én nyertem!


Arcán halovány mosoly látszik, megannyi érzelem játszik mögöttük, eldönteni sem tudom, melyik gerjeszt nagyobb haragra. Képes rossz lépésekről szónokolni, mikor tálcán kínálja elém a védtelen fehér futóját. Túl egyszerű ugyan, nem lehet véletlen, mégsem látom a szándékot mögötte. Több, mint kétezer év, több, mint ötszázezer társaságomba kényszerített nap, és Ő előttem ül, és én mégsem látok belé.


- Nade csatát, vagy háborút?
- Futó a G4-re.
- Ezzel azt hiszem, el is döntötted.


Elégedetlenül morranok, ám nem hagyom, hogy kihozzon a sodromból. Neki már nem, többé már nem. Ez már az én játékom volt, most már én gyötörtem Őt, és ezen mit sem változtatott egyetlen múltbéli botlásom délibábja. Ő pedig, ellenére az olykor még előbúvó, égetni való jellemének, nem volt már több, mint jól idomított sejthalom, halovány derengése csak egykori nagyságának. Évtizedek óta nem lángolt már fel benne a szabadulásvágy abszurd ábrándja, hozzám szelídült, és én gyökeret vertem a sorsában.


- Jobban szeretem, mikor kártyázunk.
- Hát persze, a kártyázás démoni mulatság. Kihívja a sorsot, fellázad a természet ellen, sokkal jobban is illik hozzád, mint a sakk. Igazán nem lepett meg, mikor megtudtam, hogy a vágy és a féltékenység mellett a luxus és a szerencsejátékok démonának is tartanak. Valahogy mindig örömöd lelted az ilyesmiben.
- Örömöt bármiben találni, Sol. Csak azért, mert a te életedtől megfosztottam, nem azt jelenti, hogy nincs többé.
- Ebben kétség kívül igazad lehet. Huszár az E5-re.


A fehér huszár kegyetlenül kiüti mezejéből a éjszínfekete gyalogomat, nem nagy veszteség ugyan, sőt, igazán kis áldozat, mikor a sor végén magasló király így védtelenül marad, egyenes utat biztosítva saját futómnak, hogy megszerezze magának.


- Futó a D1-re.
- És látod, végül egy olyasvalaki tanítja háborúzni a pokol seregeinek egykori parancsnokát, aki soha nem vívott egy csatát sem. Megint elfelejtetted, hogy nem csak te ismertél ki engem, ez fordítva is így van. És meg kell mondjam, Asmo, még mindig túl büszke vagy ahhoz, hogy belásd, a vezéráldozat egy jó taktika.
- Feláldozni a vezért nem taktika, hanem ostobaság, Solomon. A vezér irányít, nélküle széthullik a serege.


Solomon uralkodása alatt egyetlen egyszer sem vonult hadba – hisz nem volt rá szüksége. Démonok serege sorakozott mögötte, akik megtettek mindent egyetlen parancsoló szavára, így vakbuzgó birkáiból álló hadseregét szükségtelen volt csatába vezetnie. Így hát Solomon egészen máshogy értelmezte a háborút, mint az, aki maga is megjárta, ám kivétel nélkül előbújt belőle a hadvezérek minden erénye, akárhányszor játszmába kezdtünk. Meg kellett hagyni, már-már irritálóan jól ki tudta használni a lépéselőnyét.


- Futó az F7-re. És ezzel sakk. A huszárom védi a futómat, a királynőd így nem tudja levenni. Nem léphetsz a D7-re sem, hisz a huszárom könnyű szerrel leüti. Előre kell lépned, ahol viszont a másik huszárom ad majd mattot. Két lépésből enyém lett a győzelem, csak mert feláldoztam a vezért.
- Drága királyom, bár gyakorlatban is ennyire egyszerű lenne, mint ahogy azt az éles elméd gondolja.


Könnyedén emelkedem fel az asztaltól, Ő engedelmesen mintázza minden mozdulatom, felé lendülő kezem gesztusára gondolkodás nélkül nyújtja a sajátját, hogy lezárjuk a játszmánkat. Nem kommentálja a győzelmét, és messze többet tapasztalt már annál, hogy megpróbálja az orrom alá dörgölni, csendben pakolja össze táblája bábjait, óvatos szavai is éppen csak utolérnek, mielőtt magára hagynám.


- Igazán, Ashmedai, melletted vagyok már több száz emberöltő óta. Nőket szálltál meg, hogy gyilkosságra kényszerítsd őket, asszonyokat csábítottál az ágyadba, hogy hűtlenek legyenek. Szerelmeseket, családokat szakítottál szét, vágyat ébresztettél a halandókba, csak hogy aztán megtagadhasd tőlük a kielégülést. Nevetve figyelted, ahogy az embereket lassan elemészti a sóvárgás, míg én megtanultam, mennyi arca van a vágynak. Mondd, mi annyira érdekes abban a lányban? Miért raboltad el? Miért rejtegeted?
- Csak nem hagysz nyugtot nekem, igaz?
- Amíg én sem találok nyugtot, valóban nem.
- Már-már azt gondolnám, hogy ennyire szíveden viseled a fajtád sorsát, de van, amit nem tudsz már elrejteni előlem, Sol. Nem a boszorkánymesterért aggódsz, pusztán a saját sorsod mintáját látod az övében. Magadat sajnálod, nem Őt, és ebben semmi nemes nincs. De a nyertes szettre való tekintettel elárulok neked valami igazán nyilvánvalót, amit az önző szempárod nem enged láttatni. Nem mindig az az áldozat, akit fogva tartanak, pengeéles eszedben fel sem merült, hogy talán másnak kívánok ezzel ártani? Ahh, de nem, ne is fáradj több kérdéssel, látom, hogy mindjárt rám zúdítod őket, és bizonyára van már valahol egy ágy ami rám vár, vagy egy nő, aki az én társaságom örömére vágyik, nem érek rá erre. Jövőhéten akkor is kártyázni fogunk, még ha abban nem is vagy ellenfél. Addig is, viszlát, barátom!