Asmodeus vagyok. A Pokol kilenc hercegének egyike. Valaha szeráf voltam, az angyalok egyike. Egy számtalan egyénből álló társaság tagja.
A kék égen felhők sokasága úszott lassan, nyugodtan.  A szél feltámadt, de az érintése lágy volt, nem erőszakos, nem durva. A nap sugarai gyengéd és barátságos fénnyel töltötték ki a teret. Vakító volt, mégis megnyugtató.
Mindenhol béke honolt, minden tökéletesnek tűnt. Isten és az angyalai büszkén és elégedetten dőltek hátra, művüket csodálva. Nekem is így kellett volna tennem, azonban én nem éreztem megelégedést a Paradicsomra letekintve. Hatalmas űr tátongott szívemben, ami csak még jobban megsajdult, ahogy nap, mint nap az Éden gyönyöreit pásztáztam. A lédúsnak tűnő gyümölcsök hívogattak, le akartam szakítani őket a fáról, hogy megkóstolhassam. Azt akartam, hogy államon végigfolyjon a levük, miközben számat édes zamatuk telíti be. A legjobban azonban nem ez fájt.
Ahogy végigpillantottam Éván, telt keblein, kerek és feszes fenekén, formás lábain, megállás nélkül egy kérdés visszhangzott a fejemben: Mindez miért nem lehet az enyém? Miért nem mehetek le közéjük, miért nem tehetem magamévá azt az asszonyt, miért kell azt végignéznem, ahogy Ádám nap, mint nap megteszi ezt? Hisz ő még csak azt sem tudta, mit csinál. Az ösztönei vezérelték, egy ostoba, primitív lény volt, aki képtelen volt felfogni, micsoda gyönyöröknek lehet részese.
Isten pedig őket tartotta tökéletes művének, nekünk pedig megtiltotta, hogy érintkezzünk velük. Képtelen voltam megérteni, hogy miért, de nem szegtem meg a parancsát. Csak kínok és kétségek között őrlődve figyeltem őket szabad perceimben, miközben éreztem, ahogy a bűn gyökeret ver bennem, egyre jobban, egyre mélyebben. Nem állítottam meg. Nem akartam.
- Már megint az Édenkertet nézed? – Egy másik szeráf angyal hangja szakította meg gondolatmenetemet. Érzékeltem, ahogy leszáll, s helyet foglal mellettem a felhőn, de nem tekintettem rá. Csak továbbra is sóvárogva bámultam le a Paradicsomra.
- Te nem vágyakozol minderre? – kérdeztem tőle ahelyett, hogy a nyilvánvalóra válaszoltam volna. A társam azonban nem felelt semmit, ugyanakkor magamon éreztem rosszalló pillantását. Hát persze, hogy ő nem. Ő hűséges volt Istenhez, vakon követte minden parancsát. Ő is ostoba volt. Csak én jöttem rá arra, hogy Urunk meg akar fosztani minket minden jótól?
Igen, teljesen biztos voltam abban, hogy ez így volt, az okára viszont nem tudtam rájönni. Ez pedig csak még jobban felszította bennem a tüzet, ami minden perccel egyre hevesebben lángolt lelkemben.
- Ne kezdd te is azt, amit Lucifer – sóhajtott fel a másik szeráf. A rosszallás eltűnt hangjából, s helyét az aggodalom vette át. Engem azonban nem hatott meg ezzel. Nem szorultam rá a pátyolgatására, se arra, hogy féltsen engem. Az érdeklődésem azonban teljes mértékben felkeltette. Olyannyira bele voltam merülve a tiltott iránti áhítozásba, hogy nem foglalkoztam annyit az angyalok dolgaival, így rejtély volt számomra, Lucifer mit követett el.
- Miért, mit tett a Fényhozó? – fordultam angyaltársam felé, megpróbálva elrejteni, mennyire felkeltette a kíváncsiságomat azzal, amit mondott. Hangom és arcvonásaim azonban hiába tükröztek nemtörődömséget, több válasz már nem érkezett kérdésemre, de nekem nem is volt szükségem több magyarázatra tőle.
Egy olyan lavinát indított el, amit hallgatásával nem tudott megállítani.
- Igaz, amit a többiek mondanak rólad? – szólítottam meg egy alkalommal a Fényhozót. Hangom némileg számon kérő volt, bár ez nem volt szándékos. Izgatott voltam, amiért valószínűleg találtam még valakit, aki hozzám hasonlóan nem értett egyet Istennel. Az indokaink ugyan lehettek mások, de a célunk megegyezett, nekem pedig csak ez számított.
- Attól függ, mit mondanak. – Így hangzott a válasz Lucifer nemtörődöm hangján. De engem nem tudott becsapni ezzel az álarcával. Az arca egy szegletében, a szája sarkában láttam azt a számító mosolyt, ami megerősítette gyanúmat.
- Tényleg nyilvánosan ellenszegültél Istennek? – Habár a választ már tudtam, de azért feltettem ezt a kérdést. Tiszta lappal akartam játszani, de legfőképp tudni akartam, hogy megbízhatok-e benne. Addig nem akartam követni, amíg ezekben nem voltam biztos.
Lucifer ajkai gonoszkás, mindent tudó mosolyra húzódtak, de nem válaszolt semmit. Határozott, rezzenéstelen pillantással álltam a tekintetét. Nem ijesztett meg, és nem törtem meg. Kristálytisztán tudtam, hogy mik a szándékaim, és az övéivel is tisztában akartam lenni.
Aztán lehullott róla az érzelemmentes maszk, s felfedte előttem valódi arcát. Abban a másodpercben megértettem mindent. Mintha fény gyúlt volna előttem, kiutat kínálva abból a kínokkal és fájdalommal átszőtt sötétségből, amire kárhoztattam magam Isten oldalán. Tudtam, ha ebbe belekezdek, már nem visszakozhatok, nem másíthatom meg a döntésem. De őszintén szólva, nem is akartam.
Azonnal fél térdre ereszkedtem előtte, s tekintetemet leszegve tartottam.
- Hűségem mától fogva csakis a tiéd, Fényhozó. Parancsolj velem, s én teljesítem akaratodat ettől a perctől kezdve az örök időkön át.
Aztán jött a háború, és úgy buktunk alá az égből, mint a csillagok. Én is követtem a Fényhozót, a Hajnalcsillagot, mert az egyik fő tanácsadója voltam. Amikor ő alábukott, én is alábuktam. Magával vitt a Pokolba, és a kilenc uralkodó egyikévé tett ott.
Némi elégedettséget éreztem, ahogy az ágyban feküdve Aingeal mezítelen teste még jobban bőrömhöz simult, de ez az érzés is úgy múlt el, mint a felülmúlhatatlan vágy, hogy a magamévá tegyem őt, s helyette egyre inkább egy kérdés foglalkoztatott csak. Mi vonzott ebben a nőben annyira, hogy képtelen voltam ellenállni neki?
Eleinte azt hittem, köze van a szeretethez, hogy valamilyen szinten megkedveltem őt, de amint ez jutott eszembe, rögtön el is kergettem ezt a gondolatot. Képtelen voltam ilyen mély érzelmeket táplálni bárki iránt is, pláne egy nő iránt. Nekem csak a fájdalmaikra volt szükségem, amiből táplálkoztam, vagy az ágyban nyújtott tevékenységeikre. De hogy ilyen mértékben kötődjek bárkihez is... Ez már akkor hülyeség volt, amikor megfogalmazódott bennem, s bizonyította az is, hogy miután megkaptam, amit akartam, már nem foglalkoztatott Aingeal hogyléte.
Persze, nem tagadom, szép asszony volt, és a teljesítménye se volt olyan rossz, de simán kaphattam volna nála százszorta jobb nőket is, akik éltek-haltak volna azért, hogy akár egy ujjal is hozzáérjenek a férfiasságomhoz. De talán pont emiatt érdeklődtem annyira Aingeal iránt. Ő ugyanis nem hódolt be, nem sikerült elcsábítanom, rávéve őt arra, hogy megcsalja férjét. Ó, pedig az milyen jó érzés lett volna!
Ehelyett arra kötelezett, hogy utána rohangáljak, és kitaláljak valamit a megszerzése érdekében. Borzalmas nőszemély! Nem mondom, talán megérte a sok fáradtságot, amit az okozott, hogy most itt lehessek mellette, de megköszöntem volna, ha a saját arcomban tehetem azt, és nem ennek az ocsmány férfinak a képében, aki a férjének nevezte magát. Egyszerűen elképzelni nem tudtam, mit evett benne annyira ahhoz, hogy engem, ismétlem, engem visszautasítson.
Perverz vigyor terült szét arcomon, ahogy elszórakoztam azzal a gondolattal, mi lenne, ha rájönne, egyik este a sok közül, amit ezzel a fickóval töltött, valójában én feküdtem mellette. Kétségkívül mérhetetlen büszkeséget éreznék, elvégre ezzel hatalmas fájdalmat okoznék neki. Megcsalta az egyetlen, mindennél jobban szeretett férfit a világon, szegény, mi lesz most vele... Megbocsájt neki még valaha?
Gúnyosan felhorkantottam, majd megcsóválva a fejemet inkább elűztem a képzelgéseimet. Még pár percig hallgattam, ahogy Aingeal egyenletesen veszi a levegőt, valamit még talán motyogott is. Szeretlek? Valami ilyesmi volt, de nem figyeltem rá eléggé ahhoz, hogy rendesen kivegyem, amit mondott.
Óvatosan eltoltam magamtól a nőt, nehogy felébredjen, miközben kimásztam az ágyból, és elkezdtem magamra kapni a szétdobált ruhákat. Nem igazán siettem sehova, kiélveztem még azt a pár pillanatot, amit Aingeallel egy társaságban tölthettem –még ha ő közben aludt is. Mikor útra készen álltam, vetettem egy utolsó pillantást rá, majd elmentem innen.

Azóta az éjszaka óta egyszer sem kerestem fel. Hazudnék, ha azt mondanám, nem jutott eszembe többször egy kósza gondolat formájában, de már nem keltette fel az érdeklődésem annyira, mint akkor. Elvégre megkaptam, amit akartam tőle, így vagy úgy, más meg nem foglalkoztatott.
Csak később tudtam meg, hogy azon az este teherbe esett az én kölykömmel, és amikor ez tudatosult benne, felakasztotta magát. Képtelen volt elviselni a gondolatát, hogy nem elég, hogy megcsalta a férjét velem, még világra is hozta a korcsomat... Szomorúnak kellett volna lennem? Vagy örülnöm kellett volna, amiért a gyerekeim tábora még eggyel nőtt? Ugyan! Én csak perverz örömöt éreztem abban a pillanatban, amiért végül csak sikerült fájdalmat okoznom neki. Szegény, kicsi Aingeal...
A lelkem leges legmélyén azonban sértett a tudat, hogy Aingeal annyira irtózott tőlem, hogy még az életének is véget vetett... Ennyire borzalmas alaknak tartott? – Ez volt eddigi pályafutásom alatt az első és eddig egyetlen alkalom, hogy ez a kérdés megfogalmazódott bennem. Ugyanakkor tisztában voltam azzal, hogy ha akartam volna se tudtam volna változtatni az életstílusomon, azon, aki voltam.
Amennyiben érdekel benneteket, valóban jobb a Pokolban uralkodni, mint a Mennyben szolgálni. Részemről mindkettőt próbáltam.
Egy pislákoló lámpafény. Egy teliholdas éjszaka. Egy elhaló sóhaj. Egy égre szegezett tekintet.
Éreztem, ahogy elhagyja az erő a lány testét szép lassan, mint ahogy az élet utolsó szikrája is kialudt benne. Szemei már nem csillogtak többé, már nem tükröztek fájdalmat, rémületet, hanem üressé és üvegessé váltak. Én pedig végig ott voltam vele.
Mellette guggoltam, kezemet vér borította, mint ahogy a lány összes porcikáját, s közben az emlékeit figyeltem. Benne voltam a fejében, végig követtem életének az alakulását egészen a halála pillanatáig. Éreztem mindent, amit ő is, a fájdalmat, reményvesztettséget, s végül a megnyugvást, amikor rájött, hogy a szenvedéseinek vége szakad hamarosan. Nem tetszett, hogy elfogadta a sorsát, ám amikor elhatároztam, hogy valamivel tönkreteszem ezt a pillanatát is, már késő volt. Elment, nem hagyva bennem semmi mást, csak a dühöt és elégedetlenséget.
Olyan mámorító volt, ahogy az érzéseit én is éreztem, ám túl kevés volt, túl rövid. Egy emberöltőnyi élet a félfogamra sem volt elég, s hiába próbáltam magam álltatni azzal, hogy ha még több embert ölök meg, jobban fogom érezni magam, ez valójában nem volt igaz. Nem vágytam semmi másra, csak Magnus halhatatlanságára, és erről semmi sem tudta elvonni a figyelmemet. Azzal is tisztában voltam azonban, hogy annak a megszerzését nem siethetem el. Egy fabatkát sem ért volna, ha nem önszántából adja oda nekem, ehhez viszont kellett a megfelelő motiváció is. Egy terv kialakulóban volt már a fejemben, kerestem a gyengepontjait, s egyet igaz, hogy már nem találtam is, talán a legfontosabbat, de ez nem volt elég, koránt sem. Azt akartam, hogy ennél sokkal jobban szenvedjen.
Felegyenesedtem, majd nem törődve azzal, hogy én is csupa vér voltam, csak zsebre dugtam a kezemet, és így indultam meg az éjszakában. Kifejezett célom nem volt, csak a gondolataimba mélyedve mentem, amerre a lábam vitt. Ismét eszembe jutott Magnus, meg a játék, amit mi ketten űztünk, erre gondolva pedig akaratlanul is ördögi vigyorra húzódtak ajkaim. Tagadhatatlanul vártam már, hogy végre megízlelhessem őt is.
Talán pont ezért történt az, hogy mielőtt észbe kaphattam volna, már Magnus háza előtti sarkon jártam. Az ismerős környékhez érve egyből megtorpantam, majd ahogy léptek zaja csendült fel, egyből behúzódtam a sötétségbe, nehogy bárki is észrevegyen. Nem feltételeztem azt, hogy egy árnyvadász, vagy netán alvilági járt volna erre, de jobb volt félni, mint megijedni, s végül jól is tettem, hogy elrejtőztem – ugyanis a két illető, a két nő egyenesen abba az épülettömbbe lépett be, ahol Magnus is lakott. Először csak összevont szemöldökkel figyeltem az eseményeket, s fürkésztem Magnus ablakát. Az volt a megérzésem, hogy hozzá sietettek azok ketten, s amikor fény gyúlt a szobában, be is igazolódott a gyanúm.
Lehet, hogy nem kellett volna közelebb settenkednem, de hajtott a kíváncsiság, s minél többet tudni akartam a fiamról – minden információ értékes és szükséges volt a tervem tökéletes kivitelezéséhez. Így megtudtam, hogy a két nő, a két boszorkánymester Magnus tanítványai voltak.
Abban a pillanatban, hogy tudatosult bennem, mit is jelent ez pontosan, ördögi mosolyra húzódtak ajkaim, miközben a tervem egy újabb része kezdett körvonalazódni a fejemben.
Asmodeus vagyok. Valaha szeráf voltam, az angyalok egyike. Ma pedig a bujálkodás, a kéj és megcsalás démona. Egy bukott angyal. Azt kérdezitek, megbántam-e, hogy Lucifer mellé álltam annak idején? A válaszom nem, egy percig se. Ha mindent újból kellene kezdenem, én akkor is ugyanezeket a döntéseket hoznám meg. Nem azért, mert jók voltak, hanem azért, mert az enyémek voltak, nem másé. És egyébként sem mondanék le a nők kínálta gyönyörökről csakis azért, hogy Istent körbeugráljam, vagy hogy szánalmas teremtményeit pátyolgassam.