Természetesen mérhetetlenül értékeltem a szövetségünket a sötét árnyvadászokkal, amely jelen állapot szerint kicsit gyümölcsözőbbnek is tűnt, de talán mindez annak volt köszönhető, hogy javarészt a vezetőjüket én magam nevelgettem és pátyolgattam így legalább annyira fortélyos volt, mint jó magam. Csak remélni tudtam, hogy nem jön el a nap, amikor még benne is csalódnom kell. Persze ebben az esetben is a legkevesebb, amit tehetek, hogy szintúgy készülök egy tervvel, amivel megvédhetem magamat és a népemet is a teljes megaláztatástól. Bele sem merek gondolni, hogy mégis mire lett volna képes a nephilim társadalom, ha a csúnya veszteség mellett maradok, amelyet Sebastian a nyakamba akasztott. Habár talán nekem kellene személyes vendettát indítanom vele szemben, de elérte, hogy olyan hosszú legyen a sor, hogy hátradőlve élvezhetem, ahogy mások teszik teljesen tönkre és végül törlik ki a nevét a történelemből. Szinte mindig egy kis senkit küldtek elém, aki bevállalta a feladatot annak érdekében, hogy egy kicsit villoghasson, vagy valamennyire előrébb juthasson. Bár bevallom számomra egyikük sem volt szórakoztató azért mégis valamilyen szinten meglepett, hogy pont Dorian lépett be az udvaromba, mint küldött. Talán Ő volt az utolsó személy, akitől arra számítottam, hogy újra megjelenik itt, de ettől függetlenül valahogy élőbbnek is éreztem magam a jelenlététől. Végre valaki, aki nem halálosan unalmas. - Nocsak.. nocsak.. Mégis kit sodort az udvaromba a friss nyári szellő... - Gúnyos mosoly ült ki az arcomra, ahogy felálltam és elindultam az irányába, miközben továbbra is lehajtott fejjel állt előttem. - Talán az átváltozás megtanította neked, hogyan is kell tisztelni a másikat? - Immáron elé értem apró ujjaimmal pedig az állát megfogva emeltem a fejét egy picit feljebb, hogy a tekintetünk találkozhasson. Ehhez nem kellett túlságosan megemelnem, hiszen alacsonyabb voltam nála így mondhatni le kellett nézzen rám. - Mondd csak miféle hírekkel érkeztél. - Ujjaimat lassan elhúzom arcától, de még előtte végigsimítok rajta, mintha csak tesztelném a határait, hogy vajon mégis mikor veszíti el megint a józan ítélőképességét. Bár az Ő érdekében talán jobb, ha tényleg megtanulta visszafogni magát és ez nem csak egy átmeneti állapot.
Az utóbbi időben olyan sok minden történt, szinte még egyik sokkból fel sem tudtam épülni, s már jött is a következő. Sebastian árulása, az, hogy a hátam mögött megegyezett a tündérkirálynővel a sorsomat illetően, még mindig úgy fájt, mintha csak tegnap lett volna. Ha megbeszélte volna előtte velem, ha azt mondta volna, hogy rajtam múlik köztünk és a tündérek közötti szövetséges, akkor megértettem volna. Persze a túsz, szebb szavakkal a biztosíték szerepe még így sem tetszett volna, de akkor is, legalább tudtam volna a terveiről, arról, hogy milyen szerepet szánt nekem. De semmit sem szólt nekem. Ez egy erős arcul csapás volt. Azt hittem, hogy a mi kötelékünk ennél szorosabb volt, hogy ha nem szeretett úgy, mint ahogy én kezdtem érezni az irányában, akkor is szövetségesek voltunk, már gyerekkorunk óta! De a számára ezek szerint mindez nem jelentett semmit. Csak egy voltam az összes többi eldobható bábúja közül. Egy senki. Elowen eljött értem, és kiszabadított erről a borzalmas helyről, ennek a borzalmas nőnek a karmai közül, de valami továbbra sem billent helyre bennem. A hitemet elvesztettem Sebastianban, azután pedig, amit Elowennel akart tenni, még inkább. Rájöttem, hogy talán ő soha nem az volt, akinek én hittem. Hogy csak a démonvér tette őt azzá, aki volt, azzá a személlyé, akit gondolkodás nélkül követtem volna a halálba, vagy akárhová. Ez a személy pedig meghalt. A számomra egészen biztosan. Nem akartam, hogy gondolataim újra és újra a történtek körül forogjanak, ezért többszörös erővel vetettem magamat bele a küldetésünkbe. Minden feladatot magamra vállaltam, több mindennel is foglalkoztam, mint amit valójában elbírtam, de egyáltalán nem érdekelt. Esténként hullafáradtan zuhantam az ágyba, és a másodperc törtrésze alatt elnyomott az álom, de legalább nem kellett gondolkodnom. Semmin sem. És ez jó volt. De persze, mint mindig, úgy most is becsapott a mennykő. Túlbuzgóságomban nem figyeltem, hogy milyen feladatot vállaltam magamra, csak kaptam a lehetőségen, hogy legyen mivel foglalkoznom, és amikor legközelebb feleszméltem, már a tündérek udvarában találtam magamat. Pedig megesküdtem, hogy soha többé nem teszem be a lábamat ide, még ha ez lenne az utolsó hely is, ahová mehetnék. És valahogy a korábbi viselkedésem miatt, kétségeim voltak azt illetően, hogy a királynő melegfogadtatásban fog részesíteni. Szerencsésnek mondhattam magamat, ha nem veszi rögtön a fejemet. - Királynő – hajtottam fejet udvariasan a nő előtt. – Meghoztam a legutóbbi jelentést a terveink haladásáról és a seregünk toborzásáról – tettem még hozzá, ám fejemet továbbra sem emeltem fel. Nem is szándékoztam addig, amíg a nő arra utasítást nem adott. Ha egy valamit elmondhattam magamról, az az volt, hogy nem szándékoztam még egyszer keresztbe tenni neki, vagy netán szemtelenkedni. Addig, amíg az nem szolgálja a célunkat, hajlandó voltam megadni neki a tiszteletet.
Az utóbbi időben talán a kelleténél is jobban bolygattam meg olyan szálakat, amelyeket nem kellett volna. De valahogy mindig is lenyűgöztek a bonyolult testvéri kapcsolatok, hogy mennyire kevésen múlik mindegyiknek a végkimenetele. Valaki elveszítheti a testvérét és életcéljává tűzheti ki, hogy megtalálja és csak idő kérdése, hogy az őrület szélére sodorja ezzel saját magát is, de ugyanakkor azt sem szabad elfelejteni, hogy sokszor amit egyszer elveszítettünk soha többé nem lesz már ugyanaz, ami egykoron volt. Ez pedig sokkalta nagyobb befolyással rendelkezhet felettünk, mint azt gondolnánk. Illetve sokszor megannyi ember hazugságainak a hálójába csavarodva hihetjük a másikról azt, hogy a testvérünk, viszont mikor kiderül, hogy ez mégsem igaz és a kegyetlen igazság az, hogy teljesen egyedül vagyunk a világban mindenféle jelentéktelen kötelék nélkül? Egy lökés a jó irányba és egy személy máris elérhet olyan szintű potenciált, amelyről még csak álmodni sem mert volna. Bár biztos vagyok, hogy ezzel a húzásommal nem fogok piros pontot szerezni Elowen-nél, de nem fogom újra elkövetni ugyanazt a hibát elkövetni, mint Sebastian-nal, hogy egy emberbe vetem a hitemet, szinte teljesen vakon. Most sehol sem lennénk, ha a belső megérzésem hatására nem rendelkeztem volna megannyi tervvel, ami megmenthette a fajomat a teljes megaláztatástól. A már-már rutinszerű látogatás a sötét árnyvadászok részéről szinte mindig unalmasan telt. Apró beszámolás a haladásukról, hogy hányan nem élték túl a beavatást, vagy éppenséggel hányan maradtak töretlenül hűségesek az árnyvadászokhoz és-vagy ontották ki saját életüket. Azonban, amikor lejelentették, hogy mégis ki jelent meg az udvaromban azonnal felvillanyozódtam, hiszen nem akartam hinni a fülemnek. Habár nem szívesen eresztettem el a karmaim közül azok után, amit művelt, de rájöttem, hogy a társaságára még kevésbé vágytam. Most azonban mégis kíváncsisággal fordulok hozzá, hogy mégis miként fog viselkedni. Még egy olyan tiszteletlenség felett már egyáltalán nem hunyok szemet. Azért már az életével kellene fizetnie. Még mielőtt azt hinnék, hogy elpuhultam egy árnyvadász, avagy ez esetben már sötét árnyvadász irányába.
A fejemben keletkezett lehetséges képek hatására akaratlanul is jobb kedvre derült a kedvem. Persze nem biztos, hogy ezek közül bármelyik is valóra válik majd, hiszen legalább ezer lehetséges végkimenetele van a találkozásuknak. Már, ha egyáltalán megvalósul majd. Ebben sem vagyok teljesen biztos. Érzem, ahogy megfeszül az állkapcsa az érintésem alatt. Ó, kedvesem lehet ezt még most így érint téged, de idővel változni fog. Alig várom, mikor sírva rohan vissza hozzám, hogy mennyire megrémíti az, amivé Elowen vált. Pedig ez nem több nem kevesebb, mint amivé válnia kellett annak érdekében, hogy túlélhessen. - Kedvesem igazán szabadon mászkálhatsz és keresheted az elveszett testvéredet.- Akármennyire is szeretné azt hinni, hogy most megtalálta az, akit ismert az már régen elveszett így szinte időpocsékolás vágyakozni utána. - De természetesen, amikor szükségem lesz a jelenlétedre, akkor hívatni foglak, de kettőnk kapcsolatát hét pecsétes titok fedi ezt jól jegyezd meg. Nem szeretném, ha bárkinek is a fülébe jutna ígéreted súlya. - A kettőnk szövetsége egyelőre az én, saját titkos fegyverem. Eszem ágában nincs már most nyílt lapokkal játszanom. De a jövőben sem szívesen fedném fel a kettőnk viszonyát. Talán, amikor hasznom származna belőle, de addig eszem ágában nincs megkavarni az állóvizet. - Most pedig sietnél is a testvéredhez, ugyebár? - Sokkal szívesebben élvezném a társaságát, de minél hamarabb keresi fel Elowen-t annál hamarabb tud nekem információkat hozni, amelyek másképpen nem jutnának el hozzám.
Felemelkedem a földről, szinte érzem a szánalmat és a megvetést, amit a többi tündér sugározhat magából. Ők ide születtek, számukra természetes, hogy az úrnőjüket szolgálják, ők egy család. Én viszont csak egy játékszer leszek a számára, amit talán, ha jó kedében lesz, élve dob majd odébb, amikor ráunt végre. Bár elképzelni nem tudom, mennyi időbe telne a számára, vagy éppen a saját számomra. Itt másképp tellik az idő, talán, mire legközelebb kikerülök ebből az udvarból, már 10 nap is eltellik. Mondhatni egy időhurok, ami pont olyan csúnya játékot űz velünk, mint az úrnője is teszi. Odasétálok hát hozzá, ahogy kívánta, itt az ideje, hogy szolga sorsom kezdetét vegye. - Köszönöm, felség. - Az érintése rideg, számomra mit sem jelent. Mindössze Elowen kezeit juttatja eszembe, amikor elbúcsúztunk egymástól. Az állam megfeszül, nem egy emlékre kellene koncentrálnom, hanem arra, amit most megszereztem információt. Bár még nem tudom, pontosan miképp is kerüljek a közelébe, úgy gondolom elég lesz egyelőre, ha a környéket felfedezem. Így, hogy már tudom, hol lelhetem fel, nem kell rohannom. Helyette inkább minden lehetséges útvonalat elzárnom, amin elmenekülhetne előlem. - Kérem, engedje meg, hogy megkérdezzem, felség. Milyen szinten tart igényt a jelenlétemre? - Eddig hiába tekintettem rá, gondolataim messze jártak, túl az Udvar idegen falain. Most viszont rá koncentrálok, a tekintetét keresem. Tudni akarom, hogy mennyire fogja szorosan a pórázt. Hiszen minél lazább, annál szórakoztatóbb lesz az előadás is a számára. Abban pedig bízom, hogy ezzel ő is tisztában van.
Ki ne imádná, ha a kezében lenne a kulcs ahhoz, hogy megtörjön egy másik személyt? Én mindig is szerettem, ha egy kis káosz uralkodott körülöttem az pedig, hogy biztos forrásból szerezhetek tudomást ezentúl Elowen minden lépéséről az már csak bónusz. Persze bízom benne, hiszen mégis csak én neveltem fel jóformán, de tudom jól félig tündér származása is legalább annyira ravasszá teszi, mintha teljes mértékben tőlünk származna. - Szavaid zene füleimnek, kedvesem. Gyere hát közelebb. - Intek neki, hogy felállhat és jöjjön csak közelebb foglaljon helyet lábaimnál, hogy jobban is megnézhessem azokat a gyönyörű arcvonásait. Megannyi elvesztegetett lehetőség. Hiszen ezzel az arccal olyan sok mindenre képes lehetne, de miután egy megtört lélekkel rendelkezik nem tudja kihasználni azt a lehetőséget, ami legbelül benne lakozik. Valószínű lehet az is, hogy mindössze idő kérdésre, hogy az igazi potenciálja idővel a felszínre törjön és megmutassa a foga fehérjét, hogy nem is olyan egyszerű eltiporni. Amint helyet foglal a lábaimnál végigsimítok az arcán és egy mosollyal a szám sarkában pillantok le rá. - A drága Elowen Boston-ban van. A Back Bay keleti részén található romosnak tűnő templomban. De nem árulhatod el kedvesem, hogy ezt az információt tőlem szerezted, hogy általam találtál rá. - Nem tudom, hogy mégis mihez fog kezdeni, hogy szó szerint ajtóstul ront-e a házba, vagy mégis milyen tervek vezénylik, de az egyszer biztos, hogy mindkettejükre hatással lesz ez az újdonsült találkozó. A lány már nem az, aki utoljára látott. Talán rá sem ismer majd. Vagy arra, hogy nem is vele folytat beszélgetést. Apró kis pletykák keringenek arról, hogy előszeretettel alkalmaz a drága Elowen egy alakváltó démont biztonsági okokból. De ezt csak a kis csiripelő madaraimtól tudom. Nem olyan információ ez, amihez bárki könnyedén hozzáférhet.
A mosoly az arcán bíztatólag hat. Legalább szórakoztatja az előadásom, ha már szinte úgy érzem magamat, mint egy udvari bohóc. Mert hát tisztában vagyok vele, hogy ő is tudja, mindez csak egy színjáték. Egy nevetséges előjáték. Már amikor átléptem Tündérfölde bejáratát, mindketten tudtuk, hogy mi lesz a vége. Eladom magam az információért, aminek lényegében csak ő van birtokában. Ő pedig kénye-kedve szerint fog majd felhasználni engemet. Bár elképzelésem sincs, hogy mit tervezhet, mindössze sejteni merem, hogy vagy Winnie-hez lesz köze, vagy az árnyvadászokhoz. A másodikat nem is esne nehezemre elárulni, ám Winnie esetében nem tudom mit kellene tennem... - Megtisztel, felség. Hálásan köszönöm - ott játszik az ajkaimon egy apró mosoly. Vélje hát örömnek, a megtisztelő kegyért. Egyszerűen már nem bírom visszatartani. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyesmire kell majd adnom a fejemet, hogy ismét Elowen mellett lehessek. Mégis, még magamat is elképesztem, hogy mire nem vagyok képes érte. Anya biztosan nem lenne büszke rám, ahogy Elowen sem dícsérne meg. Már ha még a régi. Csak remélni merem, hogy időben érkezem, hogy még legalább egy kis része emlékezni fog majd rám. - Értettem. Kérésének megfelelően tehát az Angyalra esküszöm, hogy követni fogom minden parancsát, szolgálni és védeni fogom, hogy teljes hűségem csakis az öné, Seelie Queen - térdet, s fejet hajtok előtte. Szívemet mardossa a bűntudat, soha nem akartam másnak hűséget esküdni, csakis Winnie-nek, de ezt érte teszem. Újra látnom kell őt. Neki is szüksége van rám, még ha nem is akarja elismerni. Egyszerűen nem hagyhatom egyedül, biztos vagyok benne, hogy ez lenne a veszte. Azt pedig nem engedhetem meg. Ezért hát a bűntudatot is le kell gyűrnöm és emelt fővel kell szembenéznem az előttem álló úttal, akármilyen rögös is lesz.
Bevallom habár tisztában voltam, hogy ez nem más, mint jól eltanult szokás, de azért mégis szerettem azon árnyvadászok társaságát, akik legalább meg tudták játszani magukat. Volt bennük valami különlegesség, avagy talán a tündérekhez hasonló stílust voltak képesek magukra ölteni, ahogyan ezt az álcát magukra húzták. Hiszen nem volt több ez, mint egyfajta hízelgés személyemnek és, habár jól esett nem dőltem be neki teljesen, de ettől függetlenül, halovány mosoly ült ki az arcomra. Tetszik ez az árnyvadász. S talán még fel is használhatom. Biztosra kell mennem abban, hogy Elowen nem tervez semmi árulást és habár a lánnyal szemben elkövetett ugyanezen tett valószínűleg kínozná az ő lelkét is, engem ilyen apróságok nem érdekelnek. - Most az egyszer szemet hunyok figyelmetlenséged felett, de a türelmem koránt sem véges árnyvadász. - Természetesen persze kedvemre volt a merészsége, de azért ezt ennyire nyíltan talán mégsem kellene elismernem, hiszen merő ostobaság kellene a kezébe adnom az irányítást. Bár, ha még a beszélgetésünk felett kezébe is vehetné, az udvaromban ezzel semmire sem menne, hiszen nem tehetne semmit anélkül, hogy neki baja nem esne. De nem olyan ostoba, hogy ilyesmivel próbálkozzon, hiszen nem is ezért van itt. A nyamvadt szeretet vezérli és a mérhetetlen makacssága. - Az információért cserébe, mindössze annyit kérnék tehát, hogy esküdj az angyalra, hogy szolgálni és védelmezni fogsz, bármi is történjék. Ha kérek valamit, azt mindenféle hezitálás nélkül teljesíted. Fogadj nekem teljes hűséget. Halljam tehát, s az információ amely után úgy vágyakozol a tiéd lesz. - Persze szükségem van a teljes hűségére, hogy eláruljon nekem mindent Elowen esetleges terveiről, amelyek máskülönben nem juthatnának el hozzám. Eszem ágában nincs kimaradni semmiből sem. Nem fogom még egyszer ugyanazt a hibát elkövetni, s bár hiszem Elowen-ben jobban megbízhatok, de ettől még nem fog semmissé válni a gyanakvásom. Az információk sokszor sokkal értékesebbek, mint azt elsőre gondolnánk. S pontosan ezért van rájuk mérhetetlenül szükségem.
Ugyan az első dolgok között van, amit egy árnyvadásznak megtanítanak, hogy soha ne menjen bele egy olyan üzletbe, amit egy tündér ajánl fel neki, sosem hittem benne teljesen. Túl sok lehetőség rejlik bennük, a szövetség sokkal többel szolgálhat, mint bárki gondolná. Például, ha a szükség ennyire erős, hát minden követ meg kell mozgatni. Arról nem is beszélve, hogy a tündérek királynőjének szinte minden információ a rendelkezésére áll. Igen csak kevés olyan dolog van, amiről ő ne tudna és az is csak idő kérdése. Bolond dolog volt a Klávétól, hogy hagyta futni ezt a lehetőséget. Szinte biztos vagyok benne, hogy lett volna az az ajánlat, amit ő sem utasított volna vissza, cserébe az információkért és a békéért. Dehát ilyen bölcs lépést ne várjunk a Klávétól, főleg nem olyan időket élve, mint mostanság. Hol vannak már azok az idők, amikor még szervezettségről és rendről lehetett beszélni a soraink között... - Ebben az esetben kérem bocsássa meg a tiszteletlenségemet. Legyen szíves mindössze halandó botorságomnak felróni. - Egy apró mosoly kúszik az ajkam sarkába. Bár teljes erőbedobással sikerül elnyomnom, mielőtt még ténylegesen láthatóvá válna. Majdhogynem mulattat, pontosan, mintha az árnyvadászok között lennék. Ugyanúgy egy maszk mögé kell rejtenem az igazi önmagamat. Egy szerepre vágynak, semmi másra. Bár nem tudom, hogy a kémkedésen kívül még mivel lehetnék a királynő szolgálatára, nem kételkedem benne, hogy meg fogom tudni. - Kétlem, hogy bármiben is hiányt szenvedne, felség, ahogy én sem tudok többet felajánlani, mint szolgálataimat önnek. Ha esetleg bármi másra vágyna, kérem tegye számomra tisztává, mivel tehetném önt elégedetté. - Ismét lehajtom a fejemet, ezzel hát megpecsételve sorsomat. Nem reménykedem másban, mint, hogy némileg legalább üdítő lesz a változatosság. Bár az biztos, hogy a begyöpösödött árnyvadászok után itt már sokkal jobb lesz.
Olyan információ birtokbán lenni, amely valaki számára rendkívül értékes lehet mindig melegséggel töltött el. Ilyenkor szinte minden a terítéken volt, hiszen minél kétségbeesettebb egy lélek annál több mindent hajlandó megadni a válaszért cserébe. Áhítozik, vágyakozik menthetetlenül én pedig ezt gonosz módon ki is használom. Bár tényleg olyan gonosz lennék, ha mindez felajánlással történik? Nem én kötelezem őket arra, hogy árat fizessenek érte pontosan tudják, hogy ahogyan mindennek ennek is értéke van. Ha pedig hajlandóak bármit fizetni érte tényleg olyan nagy kegyetlenség a bármi közepébe lőve talán valami igazán nagy dolgot kérni? Ha azt vesszük az értékesség aránya többé-kevésbé megegyezik. Hiszen kinek-mi a fontosabb. Mindig is boldogsággal töltötte el a lelkemet, ha végre egy olyan árnyvadász állt velem szemben, aki nem volt teljesen idióta. Bár azért merész lépés megkérdőjelezni a szavaimat, de ez az eltökéltség, a bátorság a tettére valahogy mégis elbűvölt. Bár lehet, hogy azért mert egyszerre volt merész, de ugyanakkor meghunyászkodó, hiszen fejet hajtott előttem kérdésére, már előre megtisztelve engem ezzel. Ettől már akaratlanul is kezdtem túlságosan is jól érezni magam, de a saját magam köré épített falakat soha nem bontanám le, holmi kellemes kis hízelkedésért cserébe. - Biztosíthatlak róla, hogy rendkívül értékes információkkal rendelkezem. Vagyis inkább talán azt kellene mondanom, hogy nagyon-nagyon pontos információkkal. - Persze lehet, hogy Elowen nem lenne elragadtatva attól, hogy kiadom az információt a fiú számára, de az igazság, hogy már nem ugyanarról az Elowen-ről beszélünk, aki egykoron eltaszította magától az igen csak jóképű árnyvadászt annak érdekében, hogy megóvja őt. Már nem hiszem, hogy érdekelnék ilyen apróságok. - De áruld el kedvesem, mégis mit fizetnél eme információért cserébe? - Nem vezetem rá semmire nehogy aztán még engem okoljon azért, mert nem tetszik az ár, amit kiszabok. Amennyiben engedné, hogy én magam válasszak természetesen már meglenne a magam véleménye erről. Pontosan tudom, hogy most mire is lenne szükségem.
Felettem áll, és nem csak azért, mert a trónusáról tekint le rám, mint az udvar királynője, hanem mert olyan információ birtokosa, amire én áhítozom. Ő az utolsó mentsváram. Ezt pedig nagyon is jól tudja. Amennyire pedig sikerült már kiismernem, biztos vagyok benne, hogy borsos ára lesz az információnak. Viszont, még mindig inkább a tündérek királynőjének adom el a lelkemet, mintsem valamelyik démonnak. Hiszen választanom muszáj lesz, az árnyvadászok közössége nem az, amelyikbe tartozni szeretnék. Elowen pedig nem engedi, hogy mellette maradhassak. - Ez igazán kegyes öntől, felség. - Aprót biccentek, és mindössze egy kis szünetet hagyok, hogy végiggondolhassam, mit feleljek. Ugyan nem lep meg, hogy tudja, mire vágyom, viszont azt hittem, körülményesebb lesz majd a témára rávezetnem. Nem vártam, hogy rögtön alkura kerül majd a sor. - Természetesen biztos vagyok benne, hogy az ön megérzései sohasem csalnak, felség. Már többször is bizonyította számunkra, hogy ilyen téren soha nem csalódnánk önben, ahogy az információban sem, amit bőkezűen megoszt velünk. Mégis, hadd legyek olyan tiszteletlen, hogy megkérdezhessem, az információ, amivel szolgálhat, megéri majd az árát? - Kérek, hát meghajolok előtte. Mindössze a hangulatára vagyok bízva, ha olyan kedve van, nem tartom kizártnak, hogy egy legyintéssel intézzen el és dobjon ki az udvarából, ha éppen nem egyenesen a börtönökbe. Lehet a kérdés maga naiv, némileg bízom benne, hogy szórakoztatja majd halandó kíváncsiságom. Mégis tisztában vagyok vele, hogy valahol reális is. Talán többel szolgálhat, mint, amire gondolni is csak merek, de tudom jól, hogy az árát is meg fogja kérni. Ha nem lenne belőle haszna, hát nem állnék itt, hogy a kegyeibe hízeleghessem magamat, cserébe talán az egész szabadságomért.
Mindig is örömmel töltött el, hogy miképpen érvényesül az árnyvadászok emberi oldala. Mindig vágynak valamire, vagy el akarnak érni valamit, ezért pedig bármire képesek. Sokszor pedig túl sokra tartják önmagukat és végső soron ez az, ami a vesztüket okozza. Persze mindig szerettem, amikor kifejezetten édes arcokat csalogatott be az udvarom, hiszen ilyenkor megvolt a lehetőségem arra, hogy egy kicsit elszórakozhassak velük. Jelen esetben pedig még inkább tisztában voltam azzal, hogy bármilyen árat kérhetnék azért cserébe, hogy megadjam neki, amit olyannyira áhít. Nem is sejti, hogy a válasz, amit kapni fog már koránt sem az, amit egykoron ismert. Hiszen a drága Elowen felnőtt egy teljesen más szerepre, amit ő talán nem is érthet meg igazán. A kezébe vette az irányítást egy olyan csoport felett, akik elveszettnek tűntek. Most pedig már magabiztosan tartja a kezében az irányítást. - Árnyvadász. - Mindig örömmel tölt el, hogy némelyik még képes arra, hogy valamiféle tiszteletet mutasson felém. Bár legtöbb esetben azért gyűlölnek tetteim miatt, pedig egyikre sem lett volna szükség, ha nem kötik meg a kezeimet. A kegyetlen törvényeik, szabályaik, amelyek szinte már-már a szabad életet korlátozzák.. Hát tehetek én róla, hogyha esélyt látok egy lázadásra, ami nyereséges lehet, akkor azt pártolom? Talán azt hihetik, hogy elbuktam, de nem tudják, hogy én mindig egy lépéssel előttük járok. - Ezúttal kivételt teszek veled, de megérzéseim szerint pontosan tudom, hogy mégis miért kerested fel a társaságomat. - Nem titok, hogy a legtöbb foglyot átadtuk arra, hogy átváltoztassák őket sötét árnyvadásszá, majd megtörjék a lelküket, amennyiben eddig nem voltunk ezzel sikeresek. Néhányuk pedig a tél udvarának a játékszerévé vált, hogy ne érezzék ők se nélkülözve magukat, hiszen nem sejthetik, hogy mi is vár rájuk.
Nem féltem. Tudom az igazságot, hogy melyik oldalon is állnak, én pedig vagyok abban a szerencsés helyzetben, hogy pont ne kelljen a saját helyzetem miatt aggódnom. Teljes nyugalommal adtam le minden fegyveremet, és léptem be a tündérek birodalmába. Ugyan van pár tündér, akik kétkedve figyelik minden léptemet, amint a királynőjük elé vezetnek, semmi félnivalóm. Az idegességem mindössze Winnie hiányából eredt. Eltűnt, kerül engem, mintha nem lennék képes elfogadni őt. Pedig semmi félnivalója! Szeretem őt, az egyike a legbecsesebb emberek közül számomra. Azért vagyok, hogy segítsek neki megzabolázni azt a sötétséget, amit Sebastian hagyott hátra a számára. Nem fogok elfutni előle! Akármit tehet, ki fogok tartani mellette, ideje lenne végre megértenie. - Felség… - meghajolok, amint két tündérlovag közrefogva a királynőjük elé állít. Ámbár térdre nem ereszkedem, hiszen mégsem az én királynőm, a tiszteletet igyekszem megadni a számára. Nem vagyok bolond, tudom jól, hogy a válasz az ő kezei között rejlik, ha pedig meg akarom kaparintani, tennem is kell érte, így hát eljátszom a szerepemet. Felemelem a fejemet, kihúzom magamat és a parancsának megfelelően közelebb lépek hozzá, míg nem ő azt elégnek ítéli. - Kérem, ne vegye tiszteletlenségnek, felség, de megengedné, hogy elraboljak egy keveset az idejéből? - Megtanultam, hogy hogyan is kell megjátsszam magamat, apámék előtt is folyton színleltem. Már korán rájöttem, hogy az élet nem csak néha követeli meg ezt, folyamatosan egy maszkot kell hordanunk magunkon, hogy a környezetünk elégedett legyen. Mindössze Winnie mellett lehettem önmagam, ő volt az, aki soha nem támasztott felém elvárásokat. Ezért is, most a legjobbat kell alakítanom, hogy visszaszerezhessem őt a saját oldalamra.
Kezdőlap
