Desdemona && Kaelie

Visszatérni az Udvarba mindig olyan, mint hazaérni egy hosszú utazás után. A színek, hangok, illatok mind azt üzenik, hogy ide tartozom, jó helyen vagyok. Ilyenkor mindig megkérdőjelezem, hogy miért döntöttem úgy, hogy a mondének világában is munkát vállaljak. Ugyanakkor, már tapasztalatból tudom, hogy ez a kezdeti öröm a visszatérés miatt hamar unalomba fog átcsapni. A hely állandó szépsége mindig megmarad, de én kedvelem a változatosságot. Tudom, hogy nem lennék képes ennyire értékelni az Udvart, ha folyamatosan itt tartózkodnék. Így viszont egy gyermek örömével vetekszik az enyém, ahogy körbeforgok tündérruhámban.
A selymes anyag puhán öleli a testem és boldogan tekintek le a mély dekoltázsra, amely helyettesíti az ékszerek hiányát, bár a szoknya most nincs combközépig felsliccelve. A tündérek többsége nem kedveli, ha sok meztelen bőrt mutat a ruhája, nem tudom, hogy én miért vagyok kivétel. Talán a pixie származásom magyarázat erre a talányra is. Igen, ez mindig emlékeztet, hogy nem illek én ide teljesen. Szeretem az aranyat, de most az egyszerűségre törekszem, kis selyem virágokkal a hajamban. Kiélvezek ilyenkor mindent, amit a mondén világban mellőznöm kell, de ügyelek rá, hogy még véletlenül se ragyogjam túl a seelie queent.
Első utam a főszakácshoz vezetne, hogy frissen sült cipót szerezzek, hisz az a gyengeségem, de nem ma. Királynőm hívatott, én pedig nem vagyok olyan helyzetben, hogy megvárakoztassam. Legszívesebben szó szerint repülnék, de nem kockáztatom, hogy fényes nappal akárki meglásson. Így csak a lábamat kapkodom, ujjbegyeimmel érintve a leveleket, virágok szirmait, amik mellett elhaladok. Kedvem lenne szedni egy marékkal, majd koszorút fonnom belőle királynőmnek, de tudom, hogy úgy csak megrövidíteném ezeknek a csodálatos növényeknek az életét, így inkább hagyom őket a helyükön. A palotában a falakon futó borostyán leveleket, indákat és a szőtteseket is mind érintem, ahogy befordulok az egyik sarkon. A trónterem előtt egy palotaőr áll, miközben egyre közeledem, a lépteimet méltóságteljes lassúságra fogom vissza. Arra számítok, hogy szó nélkül átenged, de lándzsájával utamat állja.
- Mi járatban, Tündérkém? - húz magához. Ekkor feldereng bennem, hogy az őszi napéjegyenlőség ünnepén közelebbről is megismerkedtünk egymással. De emlékszem, hogy akkor a bor bódító hatása alatt voltam és úgy sejtettem, hogy ő is. Választhattam volna rosszabbul is...- teketóriázom egy pillanatra, miközben végigsimítok a harcos tündér erős karizmán. De erre most nincs időm, úgyhogy enyhén megrázom a fejem.
- Királynőnk hivatott, nincs most időm erre. - próbálom eltolni magamtól, de az erős karok közül nincs menekvés, hiába is próbálkoznék. Így csak sóhajtotok egyet. - Rendben, egy csók, de akkor elengedsz?
Válasz helyett csak számra tapasztja a száját, miközben erősödik a szorítása és a földről is megemel. Meglepetésemben felnyögök, amit ő biztató jelnek vél, mert nyelvével furakodik a számba. Úgy döntök, hogy ha belemegyek, hamarabb vége lesz, így visszacsókolok, majd apró hegyes fogaimmal gyengéden ráharapok az alsó ajkára. Érzem, hogy gyengül a szorítás és a talpam alatt újra padló van, így megfelelő pillanatnak látom az újrapróbálkozást.
- Ha viszont nem engedsz el ebben a pillanatban, soha többé nem csókolok vissza. - ez megtette a hatását. Egy ilyen ígéret a tündérek közt igen komolynak számít, hisz nem tudunk hazudni. - Köszönöm. Most már bemehetek? - simítom le szoknyám gyűrődéseit, miután végre kellő távolságra kerülök az őrtől.
Az ajtó kinyílt előttem és beléphetek a trónterembe.
- Úrnőm! - hajolok meg, ha bent találom. Ha egyedül van és a trónon ül, még le is térdelek elé, mellé, a lábához. Ha nincs, akkor odasétálok az egyik ablakhoz és a párkányra ülve várom érkezését.