Sebastiannal kapcsolatban egy dolog volt tuti biztos. Hogy kiszámíthatatlan volt. Legalábbis a többségnek, de ha valaki legalább annyi időt töltött el a társaságában, mint én magam, akkor úgymond megtanult alkalmazkodni és sokkal érthetőbbé váltak számára a lépései, mint az elsőre gondolná bárki is.
- Jaj, hát már megint mit vétettem. - Játékosan forgatom meg a szemeimet és talán egy kicsi túldramatizált hangot is ütök meg vele szemben, de mindenen képes felkapni a vizet. Talán éppen azon, hogy kék az ég és nem borús meg felhős. Tudjam is én, mi szúrja néha a szemét. De ilyenkor legalább a teljes figyelmét élvezhetem. Talán már szándékosan cselekszem teljesen véletlen. A tudatalattim arra van bekódolva, hogy magához csalogassa. Talán, igaz talán nem. A fene se tudja.
- Szóval azt gondolod, hogy szex közben, vagy után a kedvenc témám a gonosz terved boncolgatása? Mert, ha jó partnerem van, akkor elhiheted, hogy koránt sem ez az, ami a fejemben jár szüntelenül. Tudom jól, hol a helyem köszönöm szépen. - Semmi köze, hogy kivel fekszem össze. Az, hogy ő nem akar velem összefeküdni a saját veszte. Nem vagyok én aztán elhasználódva. Egyáltalán nem. Egész életemben mindössze két férfival voltam ezek közül az egyik Dom, a másik pedig Killian. Nem olyan nehéz követni és azt, hiszem amíg egy kezemen meg tudom számolni ezen férfiakat nem is olyan botrányos, hogy el kelljen ásnom magam legalább hét méter mélyre.
- Most akkor már nyomkövetőt kellett volna rá ragasztanom? Fogd vissza magad, mert ez koránt sem volt olyan komoly. - Semmivel nem tartozunk mi ketten egymásnak. Egyszerűen jól éreztük magunkat és itt a vége, fuss el véle. Jó volt, szép volt, de vége szakadt.
Habár egy részem legszívesebben ellenkezett volna végül még sem tettem semmit, amikor magával rángatott, majd az ágyra lökött. Letépte rólam a törölközött olyan erőteljesen, hogy utánanéztem nem-e szakadt el a kedvenc törölközőm. - Hmm.. Igen.. Ezzel határozottan egyetértek.. Tedd, amit tenned kell.. Tanítsd meg, hogyan kellene jól viselkednem. - Sosem büntetett meg komolyabban a pofont leszámítva, amit legutoljára kaptam. Ezen kívül azonban egyszer sem emelt kezet rám. Most azonban, ha megtette volna se bánnám. Azt hiszem ez a fajta büntetés tetszeni fog. Talán majd többször fogok rosszban sántikálni.

Sosem ugrándoztam örömömben, ha valaki a szabadságomat akarta birtokolni. Ez volt az egyetlen dolog, ami egyedül csak engem illet meg és senki másnak nem lett volna szabad rátapasztani a kezét, a mancsát, kinek miképp tetszik jobban. De néha nem az én választásom volt. Sebastian oldalán állni néha olyan volt, mintha az ő tulajdona tennék, ami valamilyen szinten tetszett, de azért ellenkeztem is a tény ellen, mert nem vagyok én egy használati tárgy, amit mindenki a kedvére vehet elő, majd rakhat vissza porosodni. Mindig a saját magam ura voltam, kivétel azt az időszakot, amikor Valentine-nál raboskodtam. De talán pontosan ez volt azaz időszak, amikor úgy döntöttem, hogy soha többé nem engedem senkinek, hogy elnyomjon.
Kényelmesen válogatok a ruhák között, de annyira a gondolataimba vagyok merülve, hogy nem is hallom Sebastian érkezését. Azonban arra nem számítottam, hogy egyenesen megragadja a csuklómat, majd falhoz vág, ami olyan könnyedén ébresztett fel a kis álomvilágomból, hogy legszívesebben darabokra szaggattam volna minden egyes porcikáját. - Mégis mi a frász bajod van neked? - Szisszenek fel az ütődéstől és értetlenül pillanatok rá, ahogy a falnak présel szavai azonban mindennek értelmet adnak. Aha, féltékeny. Azt pedig, hogy kifejezi mennyire nem csak még inkább engem igazol.
- Ha nem a féltékenység vezérel, akkor miért is akarod megölni? Plusz honnan veszed, hogy elhasznált? Szóval.. Dominic elhasznált.. Killian nem? Vagy most ez miképpen működik, mert nagyon nem értelek kedvesem.. - Huncut mosoly húzódik ajkaimra. Bevallom egy kicsit talán jobban élvezem ezt a helyzetet, mint kellene. De kétlem, hogy egy ilyen helyzetből kifestőzésre terelődne a téma. - Nem a te dolgod, hogy kivel kapcsolódok ki, vagy kivel nem. Ha annyira elhasznált kis taknyos zsepi vagyok, akkor minek is kellenék neked, ha eddig szépen, tisztán észre se vettél? - Killian-nel egy kicsit bonyolultabbak voltak a dolgok, hiszen ott volt érzelmi kötödés. Dominic esetében azonban egy kisebb hirtelen felindulás, gőzkiengedés volt. Semmi komoly. De azért nem panaszkodnék, ha meg kellene ismételnem, de az csak túlbonyolítaná a dolgokat a jelen helyzetben.

Mikor megjárod a halál torkát sokszor fejest ugrasz olyasvalamibe, amibe nem kellene. Mégis egyetlen percét sem bántam meg a zuhanyon való osztozásnak. Még most is kicsit belepirulok a gondolatra és elmosolyodom akaratlanul. Olyan élénken él bennem az emléke.. Szükségem volt rá. Hogy valaki akarjon, egyszerűen azért, aki vagyok nem pedig azért, aki nem. Hogy ne gyűlöljön és, ne megvetéssel nézzen rám csak azért, mert nem én vagyok a tökéletes Clarissa Fray. Sajnálom, hogy csalódást kell okoznom, de pont leszarom az egészet. Mély sóhaj hagyja el ajkaimat, ahogyan a kis rejtekhelyemen készülök beállni a zuhany alá. Szükségem van arra, hogy felfrissüljek és kicsit kikapcsolódjak. S talán ezzel egy kicsit élénkebben fel is idézhetem magamban a dolgokat..
Ahogyan a zuhany alatt állok nem hallok semmi zajt, ha közeledik is valaki. Teljesen kizárom a világot a meleg gőz pedig teljesen betölti a fürdőszobát. Talán tényleg jobb volt, hogy osztozkodtunk a zuhanyon, mert most, amit ott megspóroltunk azt én bőven elpazarolom..
Óvatosan szállok ki a zuhany alól egy törölközőt tekerek magam köré, majd a hálószobába sietve a szekrény előtt kezdek el válogatni, hogy mégis mit kellene magamra aggatnom. Nem érzem azt, hogy ki akarnám dugni az orromat, de biztos vagyok benne, hogy később majd ezt is felrója nekem Sebastian, hogy nem toboroztam sötét árnyvadászokat, hogy nem dörgölőztem a lábszárához.. Tudjam is én. Valamit mindig talál, amit nem helyesel velem kapcsolatban. Néha azt hiszem, hogy kiismertem a következőben pedig sajnálatos módon szembesülök az ellenkezőjével.

Semmi sem egyszerű. Az élet végképp nem. Mikor már azt hisszük, hogy sikerült valamit elérnünk, akkor veszi el a legtöbbet tőlünk. Próbálkozhatunk újra meg újra, de sebesülten koránt sem egyszerű újra felállni és ugyanolyan lendülettel és lelkesedéssel felállni és harcba lendülni. Egy pofon után mindig nehezebb felállni. Akkor még inkább, ha egy olyan személytől kapjuk, akiért az életünket is odaadnánk. Nem tudom, hogy mikor lett ilyen fontos a számomra. Talán mindig ilyen fontos volt csak elnyomtam magamban az érzéseket, amelyek arra ösztönöztek, hogy lépjek valamit. Hiszen tudtam, hogy a sérült lelkét soha nem tanították meg szeretni. Egyszerűen csak a gyűlölet fűtötte mindig is. Szeretném azt mondani, hogy ez másképp is lehetett volna. Az idő kerekét azonban visszafelé már nem tudjuk tekerni el kell fogadnunk azt, amink van. Mind a ketten sérültek vagyunk a magunk módján még akkor is, ha mindezt nem akarjuk elismerni.
- Mondd meg te. Nem én pofoztalak fel téged. - Furcsán gyengéd. Valami nem stimmel. Utálom, hogy nem tudom milyen játékot űz most, de amit talán ennél is jobban, hogy működik. Szinte úgy simulnék bele a tenyerébe, mintha mi sem történt volna. De nem hatolhat át a falamon. Nem engedem, hogy újra bántson. Soha többé. Nem egy báb vagyok, egy feláldozható személy. Igen is érek annyit, mint az a nyomorult Fairchild. Sőt még többet is.
Szavai egyáltalán nem nyugtatják meg a lelkem. Sokkal inkább felbőszítenek. - Nem érted igaz? Mindig az van, amit te akarsz. Sosem kérdezed meg, hogy én mit akarok. Ha pedig megmondom, hogy takarodj a közelemből nem vagy képes még arra sem, hogy ezt tiszteld. Nem tudom milyen beteges játszmát folytatsz Jonathan vagy Sebastian vagy tudjam is én, hogy kinek képzeled magad.. Ha azt mondom menj el, akkor menj el. Nem akarlak a közelemben tudni. Kergesd inkább a kis Clarissa-dat egészen a halálba. - Nem tudok tisztán gondolkodni mellette. Pedig már a hűségrúna sem borítja hófehér bőrömet. De erről neki nem szabad tudomást szereznie. Lehetőleg soha. Talán nem is élném túl.

 Kicsit sem érzem úgy, hogy ezt a hozzáállását sokáig fogom tűrni. A türelem fontos eleme egy árnyvadásznak, azonban nem véletlen vagyok én a korcs, a torzszülött, aki sok mindenben jócskán eltér a legtöbb árnyvadásztól. Van, amiben jobb vagyok és van, amiben pedig rosszabb. Azt hiszem, hogy a türelem az utóbbihoz sorolható.
Amint hátat fordított, haragosan szívtam magamba a levegőt, miközben markomba szorítottam a takaró egy részét, levezetve ezáltal minimálisan a mérgemet. Sohasem tűrtem, ha ellenkezett, de ezt talán senkitől sem tűrtem el. Nagy szerencsém volt azonban, hogy hátat fordított, mert akkor most látná, hogy íriszeim fekete burkot vontak magukra. Izzott bennem a harag, járt szívemben mint egy vad féreg ami nem csinál mást, csak engem vezényel. Azonban amire utasít, nem fogom teljesíteni hisz nem azért jöttem, hogy aztán események nélkül távozzak. Ezt talán még ő is érzi.
Illatát magamba szívtam, szinte erőszakosan, midőn ezáltal elérem, hogy szemeim visszanyerjék színüket; lassan, de halvány nyugalmat merítettem illatából.
- Nem szeretnék neked ártani. Mi okom lenne rá? - Aki a legtisztábban lát, az most azt láthatná, hogy Elowen mellett egy alattomos kígyó fekszik aki várja a pillanatot, mikor igézheti meg, hogy aztán megehesse. Még én magam sem tudom, hogy mit akarok vele kezdeni. Csak azt tudom, hogy akarom őt, ahogy Clary-t is.  
- Akkor csak tégy úgy, mintha nem lennék itt. Ahogy bárki más, úgy én is azt javaslom, hogy pihenj. - Néhány pillanatig még rajt hagyom szikrázó tekintetemet, majd szép lassan a hátamra fekszem rá, nyugton hagyva magam mellett karjaimat; finoman szemhéjaimat is hagyom, hogy elnehezedjenek ezáltal szemeimet le is hunyom kimerülten.
- Nem foglak elhagyni. Megígértem. - Finoman suttogom magam elé a levegőbe, mégis a mellettem fekvő lánynak címezve. Nem fogom elhagyni, elvégre szükségem van rá. Titkon neki is rám, és én ezt ki is fogom használni.

Nem érdekelt, hogy kopogtat. Nem érdekelt az ég világon semmi. Én nem akarok tőle semmit sem. Ki akarom zárni az életemből, mert egyértelműen, hogy ő fogja okozni a vesztemet. Lehet, hogy neki az elvetemült mániája Clary-vel szemben az, amit külső szemlélőként meg tudok állapítani, hogy beteges, de ennyi erővel azt is el kell tudnom fogadni, hogy én sem állok éppen a legjobb módon hozzá az egész helyzethez. Nem lenne szabad engednem, hogy ennyire közel férkőzhessen az életemhez. Hogy belopja magát a szívembe mégsem tudom csak úgy elengedni őt. De, ha ragaszkodni fogok hozzá a jövőben is, akkor azt akarom, hogy az magam miatt legyen ne pedig egy nyamvadt rúna miatt, amit még akkor rajzoltunk fel egymásra, mikor fel sem fogtuk, hogy mit is jelent igazából a végletekig hűségesnek lenni a másikhoz. Bár engem a felrajzolása lehet, hogy bajba kevert, de azóta sem tudok kilábalni belőle. Szükségem van rá. Ugyanannyira, mint a levegőre. Ettől pedig még jobban fáj az egész.
Legszívesebben azt mondtam volna, hogy cseszd meg a bocsánatkérésed. De nem szokott bocsánatot kérni. Azonban vele már igazán nem lehet tudni, hogy mindez valami álca csak mindössze, vagy ténylegesen komolyan gondolja. Szerintem még Ő maga sem tud igazán kiigazodni a gondolatain és az érzésein. Bár már az is csoda lenne, ha rájönne, hogy van neki. Nem az a szörnyeteg, aminek Valentine nevelte. Sosem volt szörnyeteg. Azt hiszem már túl késő, hogy visszacsábítsam a helyes útra. Ez azonban nem azt jelenti, hogy nekem is eszeveszettül követnem kellene.
Erős késztetést fut végig a testemen, ahogyan megérinti a tenyeremet, hogy elhúzzam tőle a kezemet, de végül nem teszem meg. Csak némán bámulok a szemeibe pár másodpercig, mielőtt megszólalnék. - Mégis miért kellene elhinnem egyetlen egy szavadat is? - Tekintetem teljesen rideggé válik és inkább el is húzom a kezemet tőle és hátat fordítok neki, hogy biztosítsam a titkomat. Nem akarom, hogy tudja a rúna már nem borítja az én testemet. Hogy csak az ő karján díszeleg, ami Őt kötelezi arra, hogy hűséges legyen hozzám. Hogy mindig mellettem legyen. Mit sem sejt, hogy engem a rúna nélkül is erre kötelez a szívem, a lelkem. - Menj el. - Nem akarom látni az arcát, egyszerűen nem lennék képes a szemébe mondani. De szükségem van a térre. Egy kis időre, hogy feldolgozzak mindent. Hogy elengedhessem, hogy szabad lehessek..

 Háromszor megkopogtattam mutatóujjam ujjpercével az ajtaját, s illedelmesen vártam néhány másodpercet és csak akkor nyomtam le a kilincset. Nem zárta kulcsra az ajtaját, csak hangosan becsapta amit én egyáltalán nem vettem zokon. Meg kellene értenem a sérelmeit de nem tudom átérezni a fájdalmait, bármennyire is elvárná. Azt amit tettem sohasem fogom megbánni, ha kell, képes vagyok újra és újra megtenni vagy akár sokkal tovább is menni; de ez még nem jelenti azt, hogy nem érdeklem őt, elvégre akarom őt mindennél jobban. Valóban, Clary is ugyanolyan részese az életemnek ahogy ő, de Elowen számomra az elsődleges és nem hagyom, hogy elveszítsem. Mert ha az enyém nem lehet, akkor senkié se! (..) Amint beléptem és bezártam magam mögött az ajtót finoman, mindössze csak annak lehetek szemtanúja, hogy az ágyán fekszik látszólag nagyon is megterhelve önmagát a gondolataival. Ismertem őt már mindennél jobban és azt is tudom, hogy az e féle duzzogásai nem fognak olyan sokáig tartani mint amennyire ő azt tervezi. Mindkettőnknek szüksége van arra, hogy tisztább gondolatokkal tudjunk megbízkózni a történtekkel és ha rajtam múlik, akkor igyekezni fogok ezt korrigálni. Szükségem van rá és nem hagyom, hogy elveszítsem.
- Sajnálom, Elowen. - A lehető legóvatosabban ültem le az ágyának a sarkára, midőn íriszeimmel csak is őt pásztáztam; némileg kalandozva hagyva testének vonaglásán az ágyon. De nem sokáig, hisz hamarabb csak magam elé kezdtem a teret szemügyre venni. - Tudod, hogy mindig visszatértem hozzád. Vagy mindig visszatértél hozzám. Én megesküdtem, hogy nem foglak elhagyni és te is megesküdtél, hogy te sem hagysz el engem. - Ekkor bal tenyerem jobb karomra siklik, pont oda, ahova felvéstük egymásnak a rúnát amely az árnyvadász világ előtt is összeköt bennünket egy életen át. - Nem fogok neked hazudni, ezt te is tudod. De... - Mély levegőt vontam magamhoz, s óvatosan aztán kifújtam magamból a felhasznált oxigént. Azt követően finoman hátradőltem, ezzel is ő mellé feküdve. Oldalamra helyezkedtem, pontosan felé, és könyökölve megtámasztottam magamat, míg szabad karommal közelítettem hozzá, és tenyerébe csúsztattam ujjaimat, egészen finoman simítva. - ... Igazad van, egy idióta vagyok. De ettől még te vagy nekem az egyetlen. - Szemeibe néztem ekkor s igazán most voltak kékek az íriszeim, amint kimondtam amit nem szoktam sűrűn megtenni. Most az egyszer nem manipulálni akartam őt, hanem valóságosan kimondani azt amit már az elejétől fogva tudtunk.

Nem számítottam arra, hogy bárki is lesz itt rajtam kívül. Egyrészt örültem is volna neki, ha így lesz, mert őszintén egy kis magányra vágytam. Szükségem volt arra, hogy összeszedjem a gondolataimat és végre újra megtalálhassam önmagamat, vagy egyáltalán rájöhessek arra, hogy valaha sejtettem-e azt, hogy mégis ki is voltam igazából. Minden olyan kusza az életemben, mire kettőt pislogok már egy teljesen új életet élek, amibe nincs beleszólásom. Az érzéseim ennél csak zavarosabbak, hiszen ott van Dorian, aki egyértelműen mindenben támogat, mint egy jó barát és habár az utóbbi időben elmélyítettük a kapcsolatunkat, aminek talán köze lehet a Sebastian-tól kapott pofonhoz, de mégsem érzem azt, hogy fair lenne vele, vagy velem szemben ez a helyzet. Habár egyikünk sem mondta ki azt konkrétan, hogy ez bármi komoly lenne egy részem sejti, hogy valami olyasmi felé torlódunk. Vagy pedig egyeneset egy jéghegy felé, amivel a kettőnk kis békés utazása egy katasztrófává válik. Mikor rájövünk, hogy vannak olyan határok, amelyeket jobb nem feszegetni.
Értetlenül állok a helyzet előtt, ami éppen a konyhámban történik. Hogy most mégis mit csinál? Főz? De mégis miért? Ha azt gondolja, hogy ettől el fogom felejteni azt, ami történt, akkor azt várhatja. Mert eszem ágában nincs fátylat borítani mindenre csak azért, mert éppen olyan illatok keringenek a konyhában, amitől összefut a számban a nyál. Fura, mert nem érzem, hogy éhes lennék. Sőt inkább kavarog a gyomrom. - Nem kérek. - Rázom meg a fejemet, hogy ezzel is még inkább kifejezzem a számára nekem nincs szükségem semmire sem tőle. Ahogyan ő sem igényli túlságosan a segítségemet. Összefont karokkal figyelem minden egyes mozdulatát, de arra külön odafigyelek, hogy ne kerülhessen túl közel hozzám. Nem bírnám elviselni. Most nem.
- Nem uszítottak én senki ellen csak elmondtam, hogy mekkora idióta vagy. A véleményem ezen szempontból még nem változott. - Ha meg akar ütni, akkor hajrá. De ne gondolja most azt, hogy nem fogok visszaütni. Mert lehet, hogy akkor visszafogtam magam, de az utóbbi időben rendeződtek annyira a gondolataim, hogy ne tegyek neki még egy ilyen szívességet.
- Nem, nem vagyok éhes. Tudod ebből egy fikarcnyit sem kértem, úgyhogy felőlem az egészet elviheted magaddal azzal pedig távozhatsz is, mert nincs mit mondanom a számodra. - Azzal pedig sarkon fordultam és elviharoztam a szobámba, ahol bevágtam magam után az ajtót és az ágyra dobtam magam. Na, persze majd főz itt nekem és minden meg van bocsájtva. Hogyne. Úgy is csak egy eszköz vagyok a számára. Koránt sem jelentek neki annyi, mint Ő nekem. Ezt be kell fejeznem. El kell őt engednem. De hogy tehetném, ha szó szerint bemászik az ablakon?

Nem döftem át a tenyeremen a kést, de még csak nem is próbáltam meg végighúzni az élét a karomon. Jelenleg a konyhaeszközről a sütés jutott eszembe és néhány gondolatkép, amikor is kíváncsiságból majdnem mindennap megfigyeltem egy szakács főzésmenetét. A családból persze senki sem tudott főzni, én pedig csak kíváncsi voltam, hogy én ez alól mennyire lennék kivétel. Rengeteg receptet tanultam meg pusztán annyiból, hogy ha tehettem akkor lejártam konyhákra, tehát az agyam majdhogynem egyik félteke kész szakácskönyv. De egyértelműen nem magamnak szoktam főzőcskézni, hisz én megeszem a moslékot is, ha kell. Sőt, kimondottan hozzászoktam már. Bárhogy is nézzük, a kutyák is csak moslékot esznek.
Nagyon sok recept felkeltette az érdeklődésemet, és álmodoztam arról, hogy vajon milyen ízük lehet, de volt egy nagyon különleges számomra amit még eddig nem sikerült megcsinálnom senkinek sem. Körülbelül tíz éves lehettem, amikor a szakács néhány csirkecombot vett elő az asztalára, mert hát a vendégek megszerették volna kóstolni a nap főajánlatát. Eléggé érdekes hozzávalók kellenek hozzá ezért még beszereztem néhány szükséges hozzávalót és újra visszajöttem Elowen lakására. A cselekedeteim nemes egyszerűek. Ha az utolsó találkozásnak hagynám az akkorit, akkor sohasem birtokolhatnám. Márpedig másé nem lehet.
Tehát, ami szerepelt a cetlimen: két darab csirkecomb, egy kisebb ananász, papaya és mangó ízű tea, basmati rizs, egy egész citrom, méz, cukor, só, olaj, kandírozott cseresznye, tejszín és vaj. Előkésztettem egy fadeszkát és egy serpenyőt amit találtam a konyhájában épp, és egy ujjnyi olajat öntöttem a serpenyő belsejébe és azt közepes lángon hagytam nyugodni. Amikor szép kérges lett mindkét oldaluk, hagytam tovább párolni némi víz alatt amihez hozzáöntöttem az ananász megmaradt levét és a citromot is. A rizst hagyományos módon főztem meg és pároltam, ám most a tea levében hagytam, hogy azt szívja fel. Amikor a karamellt is megcsináltam, megforgattam bennük az ananászszeleteket, de mikor ráhelyeztem volna a karamellizált szeleteket egy tányérra, a hátam mögött lépteket és rá hamar Winnie hangját észlelem.
- Szia Winnie. - Míg ő látszólag durcásan szorongatta a karját, én csak szelíden rámosolyogtam, nem foglalkozva azzal, hogy ha tovább bámulom őt akkor dobhatom ki a megkeményedett karamellámat. - Egy pillanat. - Nem törődve semmivel sem vele, még befejeztem az utolsó ananászszelet karamellizálását és amint végeztem, az edény aljában még meglátom a maradék pár falatnyi karamellát. - Kérsz? Nem akarom kidobni. - Letettem az asztalra, ha pedig megkívánja, felőlem megeheti a maradék karamellt ami megmaradt.
- Ez eléggé relatív, hogy nincs rád szükségem. Akkor abszolút nincs, ha Clary ellen szeretnél beszélni. De ha mással foglalkozol, mondjuk tegyük fel... - gondolkozva összehúztam az ajkaimat, de persze ez csak mind a játék része. - Isten ne adja velem, mint régen, akkor semmi gond sincs. Na de... -Nem szerettem volna tovább lovagolni a témán, egyelőre örülök, hogy újra élhetek tehát most jobbnak látom, ha a mi kibékülésünkre koncentrálok. Egyáltalán nem bántam meg azt a pofont, megérdemelte.
- Remélem éhes vagy. - Ezzel a mondatommal megszüntettem a részemről a témát, és az asztalra egy tányért helyezek ki és megfelelő evőeszközöket, hogy már csak le kelljen ülnie. Ha nem is éhes, kétlem, hogy ellenállna az ételnek a konyhában keringő illatoktól.

Az utóbbi időben rengeteget gondolkodtam. Bármennyire is szerettem volna száműzni a gondolataim közül Sebastian-t valahogy sikerült befészkelnie magát és ez egyáltalán nem tetszett nekem. Amióta egy hatalmas pofon landolt az arcomon szerettem volna elmenekülni. Mindössze az igazat mondtam és mégis most először kezet emelt rám. Olyan fájdalmat okozott, ami megtörte a lelkemet egy kicsit. Csak úgy, mint a halálakor. Elveszítettem őt. Clary iránt érzett függősége soha nem fog megszűnni.. Ezen még én sem változtathatok. Egy végleges és fájdalmas döntést hoztam meg, mikor elmentem a Néma Testvérekhez azzal a kéréssel, hogy levegyék rólam ezt a rúnát. Bonyolult volt, de megérte. Fájdalmas. Szinte a lelkem beleszakadt. Talán egy kicsit bűntudatom is volt miatta. De el kell őt engednem és ez volt az első lépés. Nem lehetek olyasvalakinek az oldalán, aki nem akarja, hogy ott legyek.
Talán a rúnalevételnek köszönhető, hogy nem alszom túl jól, hiszen azóta minden áldott este felébredek. A rémálmaim visszatértek. Pedig már azt hittem, hogy kezdek búcsút inteni neki, hiszen Dorian társasága üdítő volt a számomra. Főleg azok után, hogy Sebastian meghalt. Most pedig újra él. Örülök neki, de mintha a mostani visszatáncolással együtt megváltozott volna. A lelke még sötétebb útra tévedt. Már egyszerűen nem tudom, hogy megmenthetem még valaha is.
Az eldugott miniatűr kis lakásom felé tartottam, mert nem akartam az intézet falai között lenni és most nem is éreztem úgy, hogy a tündérek népe közé kellene mennem. Nem mehetek oda mindig akkor, mikor magam alatt vagyok. Ez a házikó pedig pont elég menekvés számomra a világ elől. Még azé a nőé volt, aki úgy őrködött felettem, mikor az intézetbe kerültem, mintha az őrangyalom lett volna. De szegény ma már nem él. Így mondhatni mindenére én tettem rá a mocskos kis mancsomat.
Már éppen indultam volna a fürdőszoba felé, hogy vegyek egy hűsítő zuhanyt és megpróbáljak még egy kicsit pihenni, amikor észrevettem egy sötét árnyat a konyhában. Megfagyott az ereimben a vér és szinte automatikusan a rúna helyéhez tapadt a tenyerem. Tudtam, hogy már nincs ott. A hosszú ujjú felsőm eltakarta ezért senki nem láthatta a különbséget. Mégis rettegtem, hogy rájön. Ha pedig megtudja.. Talán meg is öl.
- Mit akarsz tőlem? Legutóbb úgy tűnt nem veszed hasznomat.. Úgyhogy nem értem, mit keresel a konyhámban. - Próbáltam a lehető legridegebb lenni vele, habár szinte belesajdult a szívem.

Két karomat teljesen nyugodtan hagytam nyugodni az asztal felületén. Nem szólok semmit, de még csak nem is mozdulok; kényelmesen ültem az asztal egyik székénél, mely pontosan az étkező bejáratának háttal volt. Valamiért most nem lennék kíváncsi Elowen reakciójára amint meglát és ezért is választottam azt a helyzetet, hogy inkább ne is kelljen abban a pillanatban látnom az arcát.
Mély levegőt szívtam tüdőm járataiba amint lehunytam íriszeimet békésen. Jelenleg friss és hajnali órát írunk, de már vagy egy órája biztos, hogy itt tartózkodom a házban. A nyitott ablaknál nem csak a szúnyogok jöhetnek be, hanem mondjuk én is, de a nyitott ablak helyett is találtam volna más bejutást ide. Szükségem van arra, hogy lássam őt és számon kérjem, hogy még is hova tűnt az, amit már régebben felrajzoltunk egymásra. Clary-re tett megjegyzése az, ami végett eljárt a kezem, de ez még nem jelenti azt, hogy Clary többet jelent számomra, mint ő. Én fejben, és a szívem helyén is tudom, hogy az akire vágyom, az csak is Elowen.
Megteheti, hogy elmenekül előlem. Megteheti azt is, hogy megpróbál megölni. De a múltunk közös és ő az egyetlen, aki ismer engem, teljes lényemet. Fegyvere van ellenem és nem fogom hagyni, hogy azt felhasználhassa ellenem. Ő csak is az enyém és senki másé nem lehet. Ha kell, örökké a démonja leszek. (...)
Mind a tíz ujjaimat a markomba húztam erősen, némileg a feszültség generálásától. A nyugalmam egyébként nagyon pontos és stabil, azonban a történtek kellően megingattak fejben, lélekben és viselkedésben is egyaránt. Eddig úgy éreztem, hogy én vagyok a győztes és én leszek az, aki apámhoz hasonlóan legyőzhetetlenné válik, de ahogy ő; úgy én is gyengültem vele együtt. Az ő halálával úgy érzem, hogy minden odaveszett. De tudom, hogy ez még nem a vég és látni fogom még őt valaha. S bár létem minden rostját neki köszönhetem, miatta lettem szörnyeteg, miatta nem lehetek az, aki, de nem fogok róla lemondani.
Az asztalon lévő kisebb fajta késre terelődik tekintetem és minden egyes figyelmem. Néhány ujjam meglazul, azt követően pedig a kés irányába nyúlok, hogy szemügyre vehessem. Vajon mennyire éles?