Alexandra & Ebony  

Talán a lelkesedésének meg kellett volna győznie engem, de valahogy csak kirázott tőle a hideg. Nem tudom miért, de tényleg kezdtem azt érezni, hogy egy kicsit kattant a leányzó és talán én magam is az vagyok csak nem vagyok hajlandó beismerni. Hiszen mégis miért látnám, ha nem lennék teljesen őrült? Bár a kérdéseimre egy bizonyos személy teljesen bizonyossággal választ adhatna, de ahhoz meg kellene először is találnom.
- Engem valahogy az érdekelne, hogy mégis miért látjuk mi és miért nem látják mások? Van rá valami módszer, hogy úgy az egészet kitörölöd az emlékezetedből? - Semmire nem vágynék jobban, mint egy normális életre, ami lehetségessé válna abban a pillanatban, amikor ezt az egészet teljes mértékben magam mögött tudhatom. Van azaz érzésem viszont, hogy ez nem több egy álomnál, mert kétlem, hogy le lehetne mindezt rázni magunkról. Ha lehetséges lenne, akkor már most sem láttam volna ezeket, hiszen elég lett volna az, hogy hátat fordítottam neki és szemet hunytam felette.
- Szintúgy. - Legalábbis azt hiszem. Nem tudom, hogy hová fog vezetni ez az egész, de egyelőre még nem mondhatom, hogy túlságosan megbíznék benne így valamennyire azért örülök, hogy egy nyüzsgő kávéházban vagyunk, ahol könnyű az utam a szabadulásra.
- Szóval azt hitték rólad, hogy megőrültél? Én igyekeztem mindenki elől elrejteni a dolgokat. Te miért vállaltad fel? - El sem tudom képzelni a szituációt, ahol a szüleim észreveszik, hogy egy olyan helyre bámulok, ahol nincs semmi. Nem tudom, hogy mi lett volna a végeredménye, de egy részem örül is, hogy soha nem is kell megtudnom.

  

Alexandra & Ebony  

Egy részem szeretett volna világgá rohanni, de a másik maradni kívánt, hogy valamiféle válaszokat kaphassak arra, hogy egyáltalán van-e lehetőség arra, hogy mindentől megmenekülhetek-e egyszer. Mielőtt azonban még megszabadulnék tőle meg szeretném találni azt, akinek hálás lehetek azért, hogy életben vagyok így még nem szívesen adnám fel mindazt, ami egyáltalán lehetőséget nyújt arra, hogy láthassam. Mert az fájdalmasan egyértelmű, hogy ő nem vett észre engem, hiszen úgy gondolta, hogy nem látom őt, de néha azt kívánom bár így lett volna, akkor talán nem kísértenének a történtek, mint egyfajta rémálom.
Beletörődtem a helyzetbe és némán követtem a kávézóba a rendelésünk után az egyik eldugottabb sarokba, aminek valamilyen szinten örültem, de ugyanakkor baljós érzéseim is voltak a dologgal kapcsolatban, de reménykedtem, hogy nyilvános helyen mégsem lehetünk annyira védett kis buborékban, hogy baj esetén ne tudjak menekülni.
- Pontosan mi is volt az? - Nem kívánom tagadni, hogy láttam valamit, mert szerintem eléggé nyilvánvaló módon kiült az arcomra az érzések kavalkádja, ami átjárta a testemet, mikor az utca túloldalát néztem egyszerűen csak szeretném tudni, hogy nem valami átverés ez az egész. Ha ugyanazt láttuk, akkor kell legyen valami közös vonás bennünk. De, ha nem.. Akkor egy őrülttel ültem le kávézni. Ez mondjuk fordítva is igaz lehet, de mégsem tűnik úgy, mintha ez a szarvát törhetné.
- Ebony. - Nem voltam túl kedves avagy barátságos, de nem bíztam benne annyira, hogy elgondolkozzak azon, hogy mégis milyen a kisugárzásom az irányába. Nem így terveztem a napomat, de ha már így alakult remélem, hogy válaszokhoz juthatok üres zsákutcák helyett.
  

Alexandra & Ebony  

A lehetősége annak, hogy valaki látja ugyanazt, amit én egyszerre rémített meg és töltött el kíváncsisággal. Mégis úgy éreztem, ahogy a tekintetünk találkozott, mintha rajtakaptak volna valamin, amit nem lett volna szabad látnom. Tovább akartam állni, menekülni. Annyi időt töltöttem a tagadásban, hogy egyszerűen nem engedhettem meg magamnak, hogy újra beszippantson a világába. Ugyanakkor bármennyire is szeretném magam elhatárolni magam a világtól egy részem vágyik arra, hogy válaszokat kaphassak hosszú évek után először.
Egészen addig nem akartam belefolyni ebbe az egészbe, amíg azt hittem, hogy nem érinthet meg, de akármennyire is nem akartam az életem részeként mindazt, amit mások nem képesek látni és tapasztalni az mégis újra és újra felbukkant. Pár szabad évet kaptam és cserébe egy hatalmas pofonnal tért vissza életembe. Egy hajszálon múlott, hogy egyáltalán még van életem. Azt sem tudom, hogy mégis mi történt pontosan olyan gyorsan zajlott le az egész és azóta sem tudom kiverni a fejemből azt a bizonyos idegent.
- Gyakran szólítasz le idegeneket az utcán kávéra? - Persze én magam is oda akartam menni egészen addig míg az utca túloldalán történtek el nem vonták a figyelmemet és teljesen földbe gyökerezett a lábam. Na, meg persze mielőtt még válaszoltam volna neki egy kérdéssel pár percig elgondolkoztam azon, hogy talán jobb lenne, ha szó nélkül továbbállnék, mint aki meg sem hallotta. De valahogy a belső küzdelmemet végső soron a kíváncsiságom nyerte.
- De... Benne vagyok. Amúgy is beültem volna egyre. - Nem tudtam, hogy pontosan mire is számítsak, de talán addig is kaphatok valamiféle válaszokat amíg meg nem találom azt, aki  megmentette az életemet.   

Alexandra & Ebony  

Ha tehetném akkor az egész életemet a négy fal között élném le. De az igazság az, hogy nem állhat meg az életem csak azért mert kis híján meghaltam. Akkor ennyi erővel már tényleg meghalhattam volna és az egész csak egy tiszta vágás lett volna az életvonalamban. Nem retteghetek és zárkózhatok be, bármennyire is ez lenne az első gondolatom. Muszáj kitörnöm ebből az állapotból és válaszokhoz jutnom. Bár nem tudom, hogyan kellene felkutatni valakit, akit csak én láthattam, de koránt sem egyszerű. Kétlem, hogy mindig azon a sarkon járna és várna arra, hogy megmenthessen valakit. Mondjuk azért valahogy mégis mindig odavezényel az utam. De eddig azonban sajnos csak sikertelen próbálkozásokat mutathatok fel a megtalálására.
Talán meg kellene vonnom magamtól az olyan dolgokat, mint a törzshely, de bármi is legyen, ami megtámadott azon az estén van azaz érzésem, hogyha nagyon akarna bárhol újra megtalálhatna. Ebbe beletartozik a lakásom is így tényleg jobb, ha szinte folyamatosan mozgásban vagyok.
Már csak pár lépés választott el a kávézó bejáratától, amikor a szemem sarkában megláttam valamit. Megannyi évet töltöttem el azzal, hogy megpróbáltam figyelmen kívül hagyni mindazt, amit mások nem voltak képesek látni. Igyekeztem kizárni és mire elértem arra a pontra, hogy már nem kellett erőlködnöm azon, hogy szinte automatikusan ne kapjam oda a fejemet újra szembesülnöm kellett vele. Csak akkor egy sokkal agresszívabb módon igyekezett felhívni magára a figyelmet. Szinte biztosra ment, hogy ne tudjam ignorálni egy pillanatra sem.
Megrázom a fejemet, mintha ezzel kirázhatnám még az emlékét is a fejemből, de ezzel csak azt érem el, hogy ami eddig a szemem sarkában volt arra már teljes rálátással rendelkezem, szinte akaratlanul is felé fordultam. Egy darabig még nézem az ütközetet talán azt remélve, hogy azt a titokzatos férfit pillantom meg, amikor az egész eltűnik a sötét sikátor mélyén. Az emberek úgy sétáltak el mellettük, mintha ott sem lettek volna.
Olyan nagy figyelemmel követtem a túloldali történéseket, hogy szinte már-már idegesen pillantottam körbe és ekkor találkozott a tekintetem egy szőke nőével. Mintha ugyanazt láttam volna a szemében, amelyet talán a sajátom is rejtett, hogy ő is látta, amit én.