- Hát arra tippelnék. - Gondolom attól függetlenül, hogy soha nem lesz az érzelmek kimutatója, vagy egyáltalán képes arra, hogy úgy istenesen átérezze a fájdalmat, a szomorúságot, meg úgy igazából a boldogságot, ha már itt tartunk, de azért gondolom vannak vágyai amúgy.. Bár nem szívesen mennék bele ebbe a témakörbe, mert szerintem ezeket egy testvér sem akarja megvitatni egymás között inkább azért lettem volna csak kíváncsi, hogy tudjak számolni azzal, hogy pontosan most akkor hányan is fordulnak itt meg.
- Nálad még megvan az esély arra, hogy megtanuld, nemde? Vagy legalább felfogd a különbséget, hogy mi is a szeretet, meg mi a beteges ragaszkodás és kisajátítás. - Habár nem kívánom őt személyesen megtámadni mégis jobb letisztázni, hogy akkor most igazából hányadán is állunk az egész helyzettel. Mondjuk nem túl sok reményt fűzök hozzá, de valamiért egy részem még mindig reménykedik abban, hogy van valami, ami megmenthető benne. Ami miatt visszafordítható minden, ami a fejében elrejtve őriz. Minél hamarabb meg kell tudnom, mert nem tudom meddig fogom itt bírni vele. Vagy egyáltalán, hogy mennyi időnk van igazából.
Zavarodottan pillantottam rá, amikor a társasozást és a sakkozást említette. Ezt most nem gondolhatja komolyan.
- Miért te talán bízol bennem? Ezt tudod kölcsönösen kell felépíteni. - Tudom jól, hogy ő sem bízik bennem ez is azt bizonyítja, hogy nem hajlandó elengedni a tényt, hogy miért is voltam a szobájában. Nem számít, hogy volt-e mögöttes ok, vagy sem. Bár nem panaszkodtam volna, ha találok valamit, de így is örülhetek annak, hogy nem tépte le a fejemet egyenlőre. Legalábbis azt hiszem.
Engedelmesen helyet foglaltam és nekiálltam enni, mint egy jó kislány. Annak kifejezetten nem örültem, hogy újra töltötte a poharamat a borral, amit nagy nehezen sikerült leküzdenem a gyomromba és még így is émelyegtem tőle. Utálom. De nem hiszem, hogy örülne, ha az arcába köpném pedig megérdemelné, hogy felfogja nem igazodhatok szüntelenül hozzá. Félúton kellene találkoznunk. Ez minden kapcsolatra érvényes. - Azt nem tudod, hogy körülbelül mikor ér vissza? Meg mégis mik azok a programok, amelyek csapattá kovácsolnak minket, meg bizalmat építenek ki..? Csak nem csapatépítő tréningre megyünk? - Emlékszem a suliban régebben a csoportos feladatoknak is igazából ez lett volna a lényege, de nem hiába nem voltam sosem kifejezetten a rajongója az egésznek. Jobb szerettem Simon-nal együtt dolgozni kettecskén, mintsem több emberrel.

- Szórakoztassam magam? Szerinted én a nőkkel szórakozásból találkozom? – Elgondolkodtam, majd megráztam kissé a fejem. Számomra ez teljesen más volt, mint amire ő gondolt. A magam részéről Seelie Quennel sem azért kavartam, úgymond, mert annyira élveztem volna (nyilván nem volt gondom a dologgal), de sokkal inkább a szövetség gondolata hajtott előre. Az, hogy a magam oldalára állítsam, s nekem dolgozzon, ne az árnyvadászocskák mellett legyen. S amikor oldalt kell választani, tudom, hogy mellettem fog állni, nem máshol. Ez pedig így van jól. Több szót nem pazaroltam a kérdéskörre, hanem haladtunk a folyosón, egyenesen a konyha felé. A szavakra biccentettem egy aprót.
- Talán így van. De ahogy ő, úgy én is csapnivaló vagyok az ilyesféle dolgok kimutatásában. – Hiszen én érezni sem érzem ezeket a dolgokat. Csakis annyit tudok, hogy Clary, a kishúgom a legfontosabb, s ő az, akit magam mellett akarok tudni, mikor a végső győzelmet elérem.
Ahogy elkészültem a reggelivel, elkezdtem megteríteni.
- Gondoltam, leülünk beszélgetni, társasozni… sakkozni. – Ironizáltam. Nyilván nem akartam játszogatni, nem voltunk már abban a korban, sőt, én magam sosem játszottam ilyesfajta dolgokat. Hiszen nem érdekelt. Engem mindig is más foglalkoztatott, s másképp is voltam nevelve.
- Ha Jace megérkezik, kitaláljuk majd közösen. A magam részéről úgy vélem, tényleg szükség van valamiféle közös időtöltésre ahhoz, hogy te magad is… nos, bízz bennünk. Vagyis bennem. Hiszen nem bízol még, nem igaz? Még mindig falakkal veszed körül magad, ha rólam van szó. S ez fáj ám, tudod? – Emeltem a nőre a tekintetem, majd egy sóhajjal lepakoltam az utolsó tányért is az asztalra; az övét.
- Mindenesetre, jó étvágyat. Energiával majd több erőnk lesz gondolkodni is azon, miként tovább. – Töltöttem a poharába is újra, majd a sajátommal együtt ültem asztalhoz. Tekintetem újra Claryre tévedt. A kialakult helyzet akkor is nekem kedvezett… az, hogy itt volt, ráadásul önmagától, sokat jelentett. Még akkor is, ha tudtam, nagyobb részben van itt Jace miatt, mintsem miattam.

Kicsit azért sajnáltam, hogy nem volt egy kis füzetkéje a szobája kellős közepén lehetőleg reflektorfénnyel megvilágítva, hogy itt van az én gonosz tervem gyere olvass el, hogy minél előbb hazamehess és beszámolhass mindenkinek mindenről. Akkor legalább megakadályozhatnék egy katasztrófát. A terveket elmondhatnám.. De nem hagynám hátra Jace-t, hiszen lényegében ő a fő oka annak, hogy itt vagyok. Az, hogy közben kideríthetem a bátyám őrült tervét mindössze csak ráadás.
- Hát ez természetesen jogos. A nagy rejtekhelyedre azért nem kellene mindenkit felhoznod, de azért örülök, hogy megtalálod a módját, hogy szórakoztasd magad. - Nem tudom egy részem valahogy örült volna annak, ha mást is látok itt esetleg megfordulni, mint őt és Jace árnyékát. Nehéz.. Szeretem őt és ölelném a végtelenségig, de nem tehetem, mert nem Ő az. Erre pedig kegyetlenül emlékeztetnem kell magam minden egyes alkalommal, amikor meglátom. Olyan, mint Ő mégis apró árulkodó jelek vannak arra, hogy mindez csak egy álca. Egy maszk, egy képzelet.
Inkább nem is reagálok már arra, hogy nem akarja elengedni az egész dolgot.. Lényegében tényleg embert kerestem, mert ha találtam volna, akkor biztos nem megyek be oda, de nekem egyedül kellett ébrednem. Azonban a gyanakvását valahogy el kell oszlatnom, meg kell semmisítenem. Nem lesz egyszerű, de ez az egész kis akció, amire vállalkoztam messze áll az egyszerűtől.
- Határozottan analfabéta volt ennek a kimutatásában. - Az első gyermeküket megmérgezte, tönkretette. Megszülethetett volna egy angyali gyermek, de ő ezt a lehetőséget elvette az anyámtól és ezzel saját magától is. Hatalomra vágyott, erősebb árnyvadászokat akart gyártani, akik majd az ő oldalát szolgálják.. Nevetséges.
- Együtt töltjük a napot? Mégis mit csinálunk pontosan ezen a napon? - Zavarodottan néztem fel rá, mert nem értettem, hogy nála ez az együtt töltjük a napot pontosan mit is jelent igazából, bár nem volt túlságosan jó érzésem a dologgal kapcsolatban.  

Ami azt illeti, tetszett a tény, hogy a húgom végre itt van. Ráadásként a saját akarata volt, hogy velünk tart, bár a lelkem egy része sejtette, hogy nem miattam, hanem Jace miatt döntött így. Ám mégsem foglalkoztam ezzel a ténnyel, hiszen itt volt. Az én egyetlen kishúgom, akivel még nagy terveim vannak… akit magam mellett akartam tudni mindig, az idők végezetéig, hogy együtt uralkodhassunk. Ez maga a Sors, s a Sors elől nincs menekvés, ezzel még Clarynek is tisztában kellett lennie.
- Nem hoztam ide senkit rajtatok kívül. Ez nem egy olyan hely, amit bárki láthat, avagy amiről bárkinek tudomása lehet. Te a húgom vagy, tehát egyértelmű, hogy itt a helyed. Van még egyéb kérdésed? – Ejtettem meg egy halovány mosolyfélét felé. – Más nőkkel, voltaképpen máshol találkozom, ha tényleg érdekel a dolog. – Nem mintha túl sokszor lett volna dolgom nőkkel. Néha igen, de amúgy nem leltem benne akkora örömömet. Bár a Tündérkirálynővel nem volt rossz.
- Nem nevezhető semmi sem semmiségnek, Clary. Ezt majd egyszer megtanulod te magad is. – Nem volt a hangomban harag, maximum némi kioktatás, de az sem bántóan. Inkább ennyiben hagytam a dolgot, avagy a témát, hogy az ételre figyelhessek. A kérdésére néztem csak fel, majd felé.
- A helyzetből ítélve, úgy vélem, igen. A közhiedelemmel ellentétben szerette anyánkat… - Gondolkodtam el, miközben körbenéztem a konyhában. Én magam nem értettem igazán ezt a szeretet dolgot, de apám biztos, hogy szerette anyámat. Máskülönben nem tett volna érte annyi mindent, s ez a ház sem így nézne ki. Itt mindent érte csinált, vagy épp hozott ide. Ám végül nem úgy alakultak a dolgok, ahogy. Ez némiképp előrevetített nekem egyfajta jövőképet… hiába teszek meg mindent Claryért, talán én sem érhetek célt vele? Nem, kizárt. Minden úgy lesz, ahogyan tervezem. Én győztes vagyok, s az is leszek.
A másik kérdésére újra rápillantottam, s ezután válaszoltam.
- Nos, szépen megreggelizünk, bevárjuk Jace-t, utána pedig eltöltünk együtt egy napot. – Ez volt a tervem. Habár tudtam, hogy ő egyáltalán nem erre gondolt, mikor feltette a kérdését. De mit számított ez? Nem akartam semmit az orrára kötni. Attól, hogy itt volt, a bizalmam még törékeny volt az irányába. Sőt, talán nem is bíztam benne. Mindig is más oldalon álltunk, s hirtelen termett mellettem. Vajon, ha Jace nincs itt, akkor is eljött volna?

Nem tehettem róla, de az egész lényem tiltakozott a hely ellen. Tudtam, hogy miért jöttem ide mégis egy picit sem tette könnyebbé. Hogy a Jace, akit szeretek nem is igazán önmagam. Hogy a bátyámnak talán tényleg van egy kellemesebb oldala, hogy ő is másabb lett ez a kötelék miatt. Mégsem tudtam bízni benne. Egyszerűen nem ment. Nincs az a pénz, amiért rátenném az életemet. Talán engem megóvna, ha azt teszem, amit Ő akar, de máskülönben én sem vagyok másra ítélve, mint a halálra. Talán az egyetlen remény arra, hogy a szeretteim túlélik, ha a kedvére teszek. Még akkor is, ha nem látok benne mást, mint egy szörnyeteget, aki képes volt kiontani egy gyermek életét.
- Azért szívesebben ébredtem volna úgy, hogy mellettem van nem pedig fel kelljen riadnom, hogy amúgy tök egyedül vagyok egy teljesen idegen helyen. - Tudom jól, hogy én egyeztem bele abba, hogy idejöjjek, hiszen nem volt más választásom. De egy dolog tartja bennem a lelket, ami pedig nem más, mint az, hogy kideríthetem, hogy pontosan mit tervez. Talán most képes leszek megérteni végre, hogy mi jár a fejében, mi alapján gondolkodik. Bár egyre inkább kezdem azt érezni, hogy valamilyen szinten már sikerült őt kiismernem. De ezt még magamnak sem szívesen ismerem el.. Hiszen amíg nem vallom be addig még ő maga sem tudhatja, nemde?
- Hát azért remélem, hogy nem ide hozod a nőket, mert a helyükben én innen kifordulnék. - Egyáltalán nem féltékenység tükröződött a hangomban sokkal inkább arról volt szó, hogy tudni akartam, hogy jár-e még erre más lélek is vagy csak mi hárman leszünk ide bezárva. Mert akkor ez nehezebb lesz, mint gondoltam. Bár addig is kapaszkodhatok egy emlékképbe, amit az én Jace-m jelent a számomra. Egy idegen vázába csomagolva.
- Jelenleg bármivel beérném. - Nem szívesen adom át neki a stafétabotot a kajával kapcsolatban. Tudom, hogy nem bántana, hogy nem mérgezne meg, de ettől függetlenül a rossz érzést a mellkasomban nem tudom elengedni. - Ha mindenképpen a semmiségre akarod pazarolni az idődet, akkor hajrá. - Nem gondoltam, hogy tényleg ilyen hamar egymásnak ütközünk. Mégis nem hiszem, hogy bármivel is többet találtam volna, ha nem bukkan fel, mert a szobája tényleg egyenlő egy bombával sújtott lakóövezethez.
- Szóval úgy gondolta, hogy majd együtt élnek ebben a házban? - Zavarodottan néztem rá. Olyan hihetetlen belegondolni abba, hogy az apánk tényleg szerette az anyánkat.. Hiszen nem éppen a legjobb módján mutatta mindezt ki. Bár, ha azt vesszük így legalább már tudjuk, hogy ezt a tulajdonságot honnan is örökölte Sebastian.  
Ahogy felém nyújtja a pohár bort nagyon nehezemre esik nem grimaszolni. Sosem szerettem a bort. Mégis látom rajta, hogy ellenkezést nem fogad el válaszol, amit szavakban is határozottan kifejez így belekortyolok és nagy nehezen leerőszakolom a torkomon a vörös nedűt. - Mit tervezel csinálni? - Valahogy próbálom elterelni a figyelmet arról, hogy nekem ezt meg kellene innom.  

Felvontam a szemöldököm a szavaira, melyeket inkább elengedtem a fülem mellett. Hullák? Igen, akadtak. Egy háború áldozatokkal jár, amelyeket a cél érdekében, nos, el kell néznünk. Én minden egyes hullát örömmel néztem végig, ami azt illeti. Megannyi életet kioltottam már a kis kalandunk során, s tudtam, hogy még több vér fog tapadni a kezemhez, de ez egy cseppet sem érdekelt. A további szavaira sóhajtottam egy aprót. Habár nem tekintettem sem rá, sem pedig Jacere ellenségként, mégiscsak zavart, hogy Clary őt akarta inkább, nem pedig engem, aki valóban a testvére, a vére volt… s én akartam őt. Teljes egészében. De ki kellett várnom a pillanatot, amikor is majd ő maga jön hozzám. Hisz tudtam, hogy így lesz. Nem lehet másképp!
- Szokták mondani, hogy a türelem rózsát terem, nem igaz? Talán ez esetben egy Jace-t terem neked, ha elég ideig vársz rá. – Jegyeztem meg játékos éllel a hangomban, egy halovány mosolyfélét is megejtve, avagy megjátszva.
- Az őrültek átlátják a káoszt. – Mutattam körbe a szobában, a szavai hallatán. – A tippekre pedig voltaképpen semmi szükségem, pont azért, amit az imént mondtam. Nekem tökéletes így, ahogyan van. Én magam megtalálom azt, amire szükségem van, hiszen pontosan tudom, mit hová raktam, hova rejtettem. S ennél több nem is kell. Ez a szoba az én kis apró birodalmam… a nagy birodalmamon belül. – Tettem hozzá, miközben már kifelé vontattam a lányt a szobából. Ha nem akar itt semmit sem csinálni, akkor itt sem kell lennünk, nem? Dehogynem.
- Mit ennél? Hallgatlak, s most az egyszer bármit megcsinálok. Tudod, hogy értek a főzéshez. – Magyaráztam, miközben végighaladtunk a folyosón.
- Mindennek van valami oka, Clarissa. Az már más kérdés, hogy a másik orrára kötjük-e az okot, avagy sem. De ne aggódj, megőrizheted a kis titkodat, ha olyan, előbb-utóbb úgyis rájövök magamtól. – A hátára csúsztattam a kezemet, majd a vállára, s kicsit megszorítottam.
- Sötét? A magam részéről elégedett vagyok a színvilággal, meg magával a berendezéssel is, ami azt illeti. Mindent apánk szerzett be. A modernebb felszereléseket még anyánk kedvéért hozta ide… - Meséltem, magam sem tudom, miért. Aztán a konyhába értünk, így elengedtem őt, hogy nekilássak valami ennivalót készíteni. S spontán ötlettől vezérelve az étel mellé kibontottam egy üveg bort is, hogy megkínálhassam vele egyetlen kishúgomat. Kérdés nélkül töltöttem ki két pohárba az italból, majd az egyiket oda is nyújtottam neki.
- Nem utasíthatod vissza. Idd csak meg, amíg én az ennivalóval foglalkozom. – Néztem rá, ellentmondást nem tűrően.

- Reménykedtem benne, hogy nem azért hoztatok ide, mert a hullákból készített szobrotokhoz kellett egy vörös alany. - Persze nem találkoztam semmi ilyesmivel és remélem, hogy nem vitték túlzásba az öldöklést. Legalábbis eddig nem túl sok halálesetről szereztünk tudomást, amihez különösebben közük lehetett volna. De aztán Sebastian esetében soha nem lehet tudni.
- Hát pedig reméltem, hogy itt lesz velem, mikor felébredek, de akkor azt hiszem várnunk kell.. Mást nem tehetek. - Megrántom a vállamat. Tényleg jobban éreztem volna magamat, ha itt van velem. Nem bízom Sebastian-ban. Talán sosem leszek képes megbízni benne. Bár amilyen elvetemült ezt nem hiszem, hogy bárki is kifogásolná velem szemben.
- Nem hiszem, hogy van olyan zsebpénz, ami elegendő lenne ahhoz, hogy ebben a káoszban megteremtse a rendet. Talán kérhetnél pár tippet Jace-től. Mondhatjuk azt is, hogy született tehetség ebben. - Nála mindig, minden olyan rendezett. Mindennek megvan a helye.. Még azt is meg merem kockáztatni, hogy még nálam is nagyobb a rendetlenség sokszor. Nála még csak egy porszemet sem lehet látni. Ez is egyike azoknak a dolgoknak, amit szeretek benne. Meggondolatlan és merész, mégis megvan a maga kis rendszere.
- Nem szándékoztam csak úgy ólálkodni, egyszerűen csak azt sem tudom, hogy itt melyik ajtó hova vezet. Nem fog még egyszer előfordulni. - Fogalmam nincs, hogy mégis miért lett ilyen feszült attól, hogy itt voltam. Hát nem az előbb mondta, hogy nincs itt semmi? Vagy ez csak valami fordított pszichológia? Egyáltalán megért ilyesmiket? Mert az egyszer biztos, hogy nincs ki a négy kereke, ha képes volt megcsókolni engem, miközben tudta jól, hogy a húga vagyok.
- Azt hiszem tudnék enni.. - Kicsit megviseltek a napok, talán leginkább az, hogy fogalmam nincs milyen napszak van igazából. Azt sem tudom mióta jöttem el egyáltalán, vagy hogy igazából hol vagyok. Megannyi kérdés, amire választ kell kapnom a lehető leghamarabb. - Hát te is élsz még, szóval valami élőlényt kutattam. Semmi komolyabb oka nem volt. - Örültem volna, ha nem találom meg, mert akkor többet tudtam volna felfedezni ebből a házból, de így marad ez a kevés, ami egyenlő a semmivel. Legalább azt tudom, hol melyik szoba kié. Ha már a tervükhöz nem kerültem közelebb. - Sötét. Ebből adódóan egy kicsit labirintus hangulata van.

Félrebiccentett fejjel hallgattam végig a sajátos kis magyarázatát, majd megejtettem egy halovány mosolyfélét rá.
- Nos, cetlit nem írtam, de megnyugodhatsz, minden szerved megvan. Nem terveztünk megölni egyiken sem, húgi. Sem én, sem pedig Jace. – Megnyugtatásnak szántam a szavaimat, miközben tovább fogtam, szinte a karjaimba zárva őt. De aztán a kérdést hallva sóhajtottam.
- Nem tudom, miután hazahozott, elment valahova. De gyanítom, nemsokára visszajön, csak hogy kiélvezhesd a figyelmét, csakúgy, mint az enyémet. – Szorosabban fogtam néhány pillanatig, mielőtt bevonszoltam volna a szobába. Hagytam volna, hogy pakoljon, avagy szétnézzen és keresgéljen a saját szórakoztatására, azonban falakba ütköztem. Megálltam az asztalnál és lazán nekidőltem háttal, miközben karba tettem a kezeimet.
- Miért, megelégednél némi zsebpénzzel, Clary? Azt igencsak kétlem. De megértem, ha nem akarsz rendet rakni, akkor akár mehetünk is innen. – Elszakadtam az asztaltól és elindultam felé, majd ahogy odaértem, megfogtam a karját. Ha akarta, ha nem, kihúztam a szobából.
- És lehetőleg többször ne gyere be kérdezés nélkül. – Villantottam rá a tekintetemet, bár nem volt fenyegető, inkább kérő. Ezúttal nem tekintettem ellenségként rá. Elengedve őt zártam be az ajtót, hogy elindulhassunk a folyosón. Reméltem legalábbis, hogy velem tart.
- Gondolom, éhes vagy. Elég sokat aludtál, kell az energia, nem igaz? – Néztem rá a szemem sarkából. – Egyébként, engem kerestél? Miért? – Utaltam vissza a bent adott szavaira, hisz ott azt mondta, hogy valakit keresett és megtalálta. De vajon miért keresett pont engem? Azt hittem, Jace az, akit a legjobban látni akar. – Talán van valami mondanivalód a számomra? – Lefelé indultam a lépcsőn, de az ajtónál félreálltam. Azt akartam, hogy ő menjen előre.
- Mellesleg, hogy tetszik a lakás? – Jutott eszembe egy kézenfekvő kérdés, amit még nem tettem fel neki. Apánk háza volt, amit most rejtekhelynek használtunk és érdekelt, mi is a véleménye róla. Valentine annak idején néha elhozott ide, bár ő maga sokszor inkább csak pihenésre használta. Nem is tudom, miért jutottak eszembe  most ezek, hisz volt fontosabb dolgom: méghozzá Clary maga. Így hát újra neki szenteltem minden figyelmemet, miközben lopva végigmértem a saját kishúgom.

Válaszokat kutatok, de közben a bizalmukat is meg kell valahogyan szereznem. Jace-ben teljes mértékben megbízom még akkor is, ha nem teljesen önmaga. Tudom jól, hogy soha nem ártana nekem. Még akkor sem, ha jelen pillanatban teljesen ki van fordulva önmagából és, mintha Sebastian seggében lenne állandóan. Tudom, hogy ez a kötelék átka és jelenleg nem úgy tűnik, hogy lenne bármi esélyünk arra, hogy kettéválasszuk őket, de én ettől még nem fogom feladni. Kell, hogy legyen valami módja, hogy visszakapjam Jace-t és közben elpusztítsuk a bátyámat. Ha kell a saját kezemmel ölöm meg. Max-ért.. Az egészért, amit Jace-el művel, hogy megfosztotta a saját akaratától. Megannyi dolog gyűlik a listáján, amiért legszívesebben megölném. (..)
Tudtam, hogy a tűzzel játszom, amiért bejöttem a szobájába. Meg nem is tudom, hogy mit számítottam, mit találok itt. Bár sosem láttam még, hogy milyen körülmények között is él, valahogy nem számítottam ekkora káoszra. Annyival másabb volt, mint Jace, akinek megvolt a maga rendszere.. Itt minden volt csak éppenséggel rendszer nem. Azonban, mikor beleütköztem a szobája ajtajában tudtam, hogy ebből nehéz lesz kimagyarázni magam, de sosem kellett engem aztán félteni.
- Tudod, ha valaki felébred egy idegen helyen tök egyedül, akkor az első dolog, amit keres az valami kiút. Vagy egy cetli, hogy még megvan minden szerved, ne aggódj. - Akaratlanul is távolodni akartam tőle, de a szobájába nem akartam újra visszamenni így inkább nem mozdultam. Nem, mintha engedte volna. - A ruhák miatt most a legkevésbé aggódom. Hol van Jace? - Hoztam pár holmit magammal, de nem eleget. Hiszen ki tudja meddig kell itt maradnom. Meg amúgy is a cuccaimat már átkutatták. Csak annak örülök, hogy az ujjamon rajta maradt a gyűrű. Így legalább Simon-nal kapcsolatban maradhatok. - Nem érdekelt engem semmi.. Csak kerestem valakit.. De már megtaláltam, úgyhogy.. - El is mennék mellette, de a szobájába tuszkol. - Ugye tudod, hogy még a legjobb esetben is, ha kitakarítja a kis tesó a nagyobbik testvér szobáját azért általában zsebpénzt kap? Amúgy sem fogom kitakarítani helyetted a szobádat. - Kihúzza a kezét a fiú szorításából majd megáll a káosz közepén összefont karokkal.

Pontosan tudtam, hogy Clary merre is van. Tudtam, hisz Jace hozta ide, hozzám, avagy hozzánk, a mi kis titkos lakásunkra, melyet még apám mutatott. Nos, igen, ez a lakás tényleg egy titkos kis menedék volt, ahonnan a világ bármely pontjára el lehetett jutni, ahová csak akartunk. Jól jött a terveimhez, na meg persze… nos, nem mondanám, hogy Jace unatkozott, hisz világot láttunk. Élveztem, hogy hozzám van láncolva, és megszűnt önmaga lenni. Talán gyerekkoromban megfordult a fejemben, miként végzek vele és egyenlővé teszem a földdel, csakis azért, hogy ezáltal apám kedvében járjak, de talán most, ezekben az időkben annyira nem bánom, hogy él.
Ahogy végighaladtam a folyosón, elpillantottam Jace szobájának ajtaja felé. A megérzéseim azt súgták, hogy a lány járt odabent. Azonban arra is szépen lehetett következtetni, hogy nem Jace az, ami jelen pillanatban érdekli, hanem én és a terveim. Tehát a szobám felé vettem az irányt és nem kellett tévednem. A lány egyszerre csak nekem ütközött, én pedig reflexből kaptam el a vállait, mintegy magamhoz karolva őt.
- Mit kerestél a szobámban, húgi? – Tettem fel neki a kérdést, miközben kedvesen, sőt mi több, barátságosan mosolyogtam. Ám tekintetem sötét volt, szinte koromfekete. De lehet, hogy csak a félhomálynak volt köszönhető ez a játék a tekintetemmel. Ujjaimat szorosan fontam a lányra, majd húztam közelebb magamhoz. – Ha a neked szánt ruhák érdekelnek, nos, azok abban a szobában voltak, ahol aludtál. – Lassan engedtem csak el, teret hagyva neki, azonban fürkésző tekintetemet rajta tartottam. – Szerintem tetszenének neked. – Tettem hozzá elgondolkodva, majd elpillantottam a lányról, be a helyiségbe. A szobám jól tükrözött engem, magát a káoszt. Ráfért volna egy… ó, igen. Milyen remek ötlet. Claryre emeltem újra a tekintetemet.
- Talán segíthetnél kicsit rendet rakni. Ha már úgyis az érdekelt, miféle titkokat rejtegetek itt… nos, kedvedre kutakodhatsz, sőt, amit ebben a szobámban találsz, azt nyugodt szívvel ajándékozom neked. – Tudtam, hogy semmit, de semmit nem találhat itt, amit ellenem tudna fordítani, így persze, hogy önként és dalolva ajánlottam fel átnézésre a szobát, nem de? Bár azt hiszem, van olyan okos, hogy ő maga is rájöjjön eme cselszövésre. Azonban nem érdekelt, megfogtam a karját és befelé léptem vele együtt a szobába, mintegy magam után húzva.

Nem kellett kétszer végiggondolnom. Pontosan tudtam, hogy mit cselekszem, amikor nyitottam egy portált Magnus lakásából. Aggódtam Luke-ért, anyáért és mindenkiért, akit szeretek. Nem tudhattuk, hogy mit tervez Sebastian, de apánkból kiindulva koránt sem mondhatnánk azt, hogy sok jóra számíthatunk. Hiszen Valentine egy megbódult elme volt. Emberi elme. De Sebastian.. Démonvér teljesen kiirtotta belőle az emberséget. Nem képes arra, hogy bárki iránt is valamilyen érzelmet tanúsítson. Azt sem tudom, hogy tudja-e egyáltalán mik azok az érzelmek. Tapasztalta-e valaha, vagy már úgy érkezett a világra, hogy mindent kiégettek belőle..?
Fogalmam nincs hová megyek, csak a tündérek gyűrűje az, ami vigaszt nyújt számomra. Örülök, hogy Simon beleegyezett. Amúgy sem volt más választása. Ha akarok valamit meg is teszem. Nem állíthatott volna meg így csak annyit értünk el, hogy nem vesztünk el. Én pedig ki fogom deríteni, hogy mik a terveik. Mert semmi jó az egyszer biztos. Jace visszajött értem. Tudtam, hogy visszajön majd. Még akkor is, ha ő már csak árnyéka saját önmagának. Talán soha nem lesz újra önmaga. (..)

Egy sötét szobában ébredtem. Nem tudom, hogy hol vagyunk, hiszen még csak ablak sincs a szobában. Boszorkányfény az egyetlen, ami megvilágítja a szobát. Kikelek az ágyból és amilyen halkan csak tudok elindulok a szobából kifelé. Minden olyan sötét és árnyékos, mintha a folyamatos félhomállyal azt próbálnák meg elrejteni, hogy mégis milyen napszak is van. A kíváncsiságomat nem tudom legyűrni ezért lábujjhegyen lopakodva igyekszem minden szobát felfedezni. Az emeleten az első szoba, amit felismerek az Jace-é. Az intézetben is kialakított fegyelmezett rend uralta a szobát. De most nem ő volt az, akit kerestem. Legalábbis nem teljesen. Eggyel arrébb egy másik szobát a káosz tudhatott magáénak. A hideg futkosott a hátamon, ahogy beléptem és próbáltam valamit találni, amivel tudhatnám, hogy mégis mit terveznek. Azonban Sebastian láthatóan nem a rendszerezés példaképe így elég kevés esélyt láttam arra, hogy bármit is találok olyan címmel, hogy a nagy és gonosz tervem. Végül inkább elindultam, mielőtt még észrevennék, hogy felébredtem és lebuknék, hogy össze-vissza szaglászom. Óvatosan lépek ki a szobából, amikor nekiütközök valakinek. Egy pillanatra azt hiszem Jace az, de valami sötét, kellemetlen érzés tölt el és, mikor felpillantok rájövök, hogy Sebastian az.