Túl későn eszmél csak, s túl fáradt ahhoz, hogy hirtelen bármit is reagáljon. Fenris olyan hévvel ugrik neki, mint amivel eddig soha. Érezni az erőt, a farkas dühét amivel le is teríti a lábáról. Pillanat csupán, míg a másik felől érkező düh szele kibillenti a sajátját. Épp elég azonban ahhoz, hogy felismerje mekkorát hibázott. A fokozódó izgalomban észre sem vette, hogy mélyebbre harapott mint azt szabadna. Orrába erőszakosan tolakszik be kettejük vérének illata, körülöttük a véres harci jelenetet a gyorsan hulló hó hamar elfedi, de bármennyire is hideg van a szagot csak lassan űzi el a szél. Túl közel van hozzá, s mikor a torkára mar megadó nyikkanást hallat, abbahagyva a kapálózást, vagy a másik ellökésére szánt kísérleteit. Az újabb adrenalin löket amit a helyzet pumpál az ereibe kisöpri minden haragos gondolatát, ekkor törik meg a jég, és ismeri fel a helyzet valódi súlyát. Jól tudja, hogy a férfi már sok sérülést túlélt, a francba is a felének itt szemtanúja volt, volt amit ő segített bekötni míg az begyógyult – az emberekénél jóval hamarabb, de nem mindegyik heg nélkül. Ugye a combján nem fog megmaradni az a heg? Ugye nem sérült meg túlságosan? Az aggódó gondolatfoszlányok úgy kergetik egymást a fejében, akár a szél körülöttük a hópelyheket. Zabolázatlan kuszaság. Eddigi meggondolatlan, és szörnyű viselkedésére nem lel magyarázatot, olyan mintha nem is egészen ő lett volna, hisz eddig mindig feladta jóval az előtt, hogy idáig fajult volna a helyzet! Akkor miért pont most? Valóban ennyire fontos lenne neki az a Halloween esti vadászat? Valóban annyira idegesíti Fenris távolmaradása az utóbbi hetekben, és az idegen sikertelen felkutatása, hogy másképp nem tudta kitisztítani a fejét csak így?
Gondolatai úgy lassulnak, ahogy minden egyes erőszakos levegővétel próbával kevesebb oxigén jut a szervezetébe. Furcsa farkasként megélni a szédülés érzését, de szemei előtt még a nagy vakító fehérség amit a hó teremt még a sötétben is, összefolyik. Tagjai egyre erőtlenebbül tartják saját magukat, kérlelőn moccannak a mancsai, s levegő – így hang – híján inkább esetlenül kapálózik a lábaival pár pillanatra, jelezve a hímnek a helyzetét.
Furcsa a sors fintora, hogy annak ellenére, hogy szinte nem is kap levegőt, az illat orra finom hámjára tapad, tolakodón, erőszakosan, felverve ájulás közeli közönyéből. Gondolatai folyama lassan indul meg, nem érti először honnan is ismerős az a szag. S egyáltalán miért ereszti rögtön keresztapja amint ő is megérzi? Nem mer moccanni, míg nem élesedik i újra a látása, és a levegő nem tör szűkölve utat újra a tüdejéig. Mohó kortyokban szívja a levegőt, és lassan, már minden magához tért idegszálával a nyomra koncentrál. Lelke szinte felzokog a megkönnyebbüléstől, hogy eleresztik, ám a jeges félelem is marokra szorítja egy percre a tudatát. Sérültek. Mindketten, egy ostoba hülye vita miatt, pedig itt a lehetőség! Bizonytalanul, de egyre jobban megacélosodó akarattal áll talpra, és rázza meg magát finoman, felmérve egész teste sajgó lüktetését. A lába neki is megsínylette a harapást, a torkán még mindig érzi a nyomást amit a satuként szorító állkapcsok okoztak, harapások és karmolások tarkítják, utolsó ostoba tette miatt még több is mint a férfit.
Tekintetük összetalálkozik, s ha emberi szem lenne, Roráénak mélyén megbánást lehetne olvasni, de a farkasszem nem ennyire kifinomult, mégis reméli megérzi a hím.
Látja a sántító mozdulatot, látja az akaratot a borostyán szemekben, amivel visszapillant rá. Még azt is érzi, hogy legszívesebben egyedül menne.
Azt. Lesheti.
Néma vicsorral válaszol a morgásra, és az apró dac ami újra fellángol benne készteti arra, hogy a szürke bestia mellé lépjen, és ahogy nekiiramodik az, úgy követi jómaga is. Minden egyes mozdulata fáj, sebeit fagyosra tépi a szembe fújó szél. Füleit hátrasunyva képes csak elviselni, néha-néha hegyezve csak hall-e valami neszt, bár a fütyülő légáramlat nem nagyon segít ebben, ám az ő hangjukat is elnyeli legalább. Gyors, kevésbé sérült végtaggal még pár fejhossznyival gyorsabb is, mint Fenris, testét sokkal jobban megtépték, mint a mancsait. Farkasa területbirtokló ösztönei egyre jobban eluralkodnak rajta, ahogy a szag is egyre jobban kivehetővé válik. Nem menekülhet, a mai kurva nap után nem! Az elhatározás, teljesen háttérbe szorítja az embert, már csak a farkas marad, a másik és a természet. Ez az ő terepük, és bármennyi ideje is bolyong itt a másik, sosem fogja jobban ismeri a faház körüli erdősávot, mint ők ketten. Rora kiskamasz kora óta ide járnak ki, ismer minden követ, minden fát, hisz együtt nőtt fel az itt fellehető növényekkel. Elérve az erdősávot könnyedén kerülgeti a fákat, tér ki egy-egy bokor útjából, orra szüntelen a levegőt szimatolja, s habár bántja az erősen szemből fújó szél, nem törődik vele. A vadászat izgalma fellobban benne, a férfi felőli halálos érzelmek kipárolgását pedig szinte harapni tudná. Nem kevesebb ellenszenvet, és haragot táplál a betolakodó iránt, s az idegességre sincs most ideje – hisz még sosem csinált ilyet. Élesen jobbra fordul a szagnyom, hiába nincsenek látható lábnyomok, érzi hogy nemrég még itt volt az idegen. Fáradt, és kimerült, de a préda közelsége kisöpri ezt is a szervezetéből, ráér akkor összeesni – már ha összeesik-, amikor elkapják, és likvidálják. Nem hozhat szégyent magára a mai kirohanása után semmiképpen. A hótól nehezen látni pár méternél távolabb, mégis mintha valami derengene a távolban…Lehet az az idegen lenne? A szagnyom nem tűnt el, de mást is sodor feléjük a szél…S mintha az alak habár tempójuk nem változott, már hacsak nem lett még szaporább, mégis távolodni látszana....

Elhúzódik ez a marakodás, de legalább annyit elér, hogy egy figyelmetlen pillanatban kivághatja a lányt az ajtón. Magával együtt ugyan, hisz a lendület amivel a nősténynek ugrott sodorja őt is kifelé.
A nap ezen a vidéken csak rövid ideig marad vendég, főleg a tél beköszöntével, így az éjszaka már most kezdi szürke tompaságba vonni a vidéket. A fák közt már megtelepedett a sötétség, s a házban a törött ajtón át kiáramló fény egyre erősebben festi aranyba az egymásnak gyürkőző farkasokat.
Fenris lecövekel, s a lehető legkevesebbet mozdul el helyéről, hagyja, hogy Rora izegjen, mozogjon, jobbra balra kitérjen harapásai elől.
Figyelemre méltó a lány kitartása, de egyszer betelik a pohár, meg kell tanulnia hol kell feladnia.
Eleinte oktató szándékkal kezdte fokozni harapásainak erejét, farkasa bőszen helyeselt is. Ideje megtanítani a szukát, hol a helye. Újra és újra összecsattannak az állkapcsok és ha épp edzésnek venné a helyzetet, akkor még meg is dicsérné a lányt helytállásáért. Ráadásul nem egy harapást sikerül is bevinnie. De mik ezek ahhoz képest, amit Lu osztott ki neki néha. Mi ez ahhoz képest, amit oly sok falkában beszedett már. Amit néhány vadászat alatt vagy a terület védelmében kapott. Volt már, hogy csaknem belei is kilógtak, de még mindig állt.
Kap viszont egy marást hátsó lábába, ami iszonyatosan dühbe gurítja. Hogy miért? Mert a lábaira szüksége van. Egy felderítő járhatja a vidéket felkarmolt hassal, megtépázott füllel vagy pofával, de nem sántán. Ezt még a vérgőzös harag mögött is tudnia kellene a lánynak! Hányszor igyekezett a fejébe verni, hogy a felderítőnek az érzékei mellett a lábai a legfontosabbak!
A dühnek köszönhetően Fenris úgy dönt vége a játéknak. Rora következő harapása mellől félreugrik és azonnal ellentámadásba lendül. Teljes erejéből sodorja oldalba a lányt és ahogy az a földre kerül, a hím teljes testsúlya nehezedik rá. Fenris állkapcsa úgy szorul Rora torkára, hogy a levegővétel most lehetetlen lesz a lánynak. Addig fogja szorongatni a torkát, amíg el nem ájul, utána pedig magához téríti majd néhány csont porrá törésével. A fájdalom mindig is józanítóan hatott az ájuldozó áldozatokra, a szukánál is használni fog.
Mielőtt azonban Rora túlzottan megszédülhetne, a vér és bunda szagán át valami más is belopódzik Fenris orrába. Fejét felemelve Rorát is húzva fel magával, orrát a szélbe tartja, s igen! Ott van! Ott az a szag!
Farkas szag. Ismeretlen farkas szaga.
A szél egyenesen odafújta hozzájuk. Északon van, néhány kilométerre az erdősávban.
Valószínűleg fogalma sincs róla, hogy a faháznál épp farkasok tanyáznak, különben nem merészkedett volna szélirányból ide.
Már nem szorítja Rora torkát, másra figyel, csak tartja a lányt s testével sem szegezi már a földhoz, így annak van ideje magához térni kicsit. Remélhetőleg az ő orrába is eljut a szag.
El is ereszti rögtön a lányt, s tesz két lépést előre, ám hátsó combjába belenyilall a fájdalom. Úgy tűnik Rora fogai elszakították az ínszalagját, vagy legalább is jó mélyen felszántották az izmokat.
Hogy a mocskos...de ilyen lehetősége nem lesz még egy. Széllel szemben támadhat, anélkül hogy a betolakodó észrevenné. De ilyen lábbal nem biztos, hogy utoléri. A fenébe is!
De nem ő lenne Fenris, ha annyiban hagyná a dolgot.
Rorára néz és felmordul. Legszívesebben visszaparancsolná a házba. A lány kifáradt és több sebből vérzik. Nem biztos, hogy tartani tudja az iramot, vagy hogy egyáltalán lesz ereje bekapcsolódni. De meghagyja neki a döntést. Ha vadászni akar, akkor kénytelen lesz összekapnia magát, mert Fenris nem vár tovább.
Állkapcsát összeszorítva a sérüléséből szaggató fájdalomról tudomást sem véve nekiiramodik az északi erdősáv irányába. Ínszalag ide vagy oda, hajmeresztő tempót diktál. Sehol a ráérősség, mint mikor szarvasra vadásznak, a farkas ösztönei veszik át az irányítást, nincs most szükség az emberre. Most nincs idő totojázni. Ma elkapja azt a mocskot és addig szaggatja, míg a belei festik vörösre a havat.

Bundás énje, levetkőzve az emberi  tabukat, tiltásokat, érzelmeket és mindent mi visszafogja esik a másiknak. Nem marad benne más csak a másik megsebzése, legyűrése utáni vágy, háttérbe szorítva ugyan az embert, de véglegesen el nem nyomva. A megmaradt emberség segít abban, amiben a farkasa hiányt szenved, s fordítva is igaz. Tudja, hogy nagybátyja ellen csak úgy lehet esélye, ha kíméletlen és pontos. Percre sem hagyva előnyt a hímnek, de persze ezt könnyebb gondolni, mint megtenni. Hiába a sok edzés, nincsenek egy szinten, talán sosem lesznek. Ez már rég nem lohasztja le annyira Rorát, mint régen, régen gyűlölte, hogy sosem lesz egy szinten a falka férfiaival. Mára már megtanulta, hogy elég ha csak annyit van lemaradva amit a termete, a neme miatt amúgy sem tud behozni ha belegebed se. Már nem próbál a legerősebb lenni, habár a sportot, mint olyat sosem hagyta abba, a cirkuszban a közönség mindig azt gondolja egy artista száma könnyű. Hisz légies mozgásuk, üde töretlen mosolyuk mindig erre utal. Ők viszont nem látják a próbák és a felkészülések alatti zúzódásokat, izzadtságot, kimerültséget. Az izmai nem csak tökéletesen terhelhetők, de a fájdalmat is bírják. Nem fogja már Fenris kifárasztani olyan hamar, mint gondolja! És ha fáradni is fog, nem adja fel. Ha az kell ájultra vereti magát, de ma nem az a nap van, amikor bárkinek is alárendelné magát! Legalábbis szándékosan soha. Sokat tanult ezalatt a pár év alatt, próbál fontos pontokra menni, de nem annyira fontos artériákra és zsigerekre, hogy ha valami ősi csoda folytán talál, megölje a hímet. Nem ül diadalt, ahogy egy-két  harapása és karmolása talál az összeakaszkodásuk során, koránt sem elég, hogy legyengítsék a férfit, de kellőn feldühítik őt magát annyira, hogy ne lohadjon a harci kedve. Próbálja megtartani a józan eszét, nem dühből és indulatból harcolni. Minduntalan igyekszik fordítani a helyzeten, ahogy maga alá gyűri Fenris, jól tudja, hogy a termetével előnyben van itt bent, mert alig van hely eltáncolni, és onnan támadni újra. Mégis kihasználja a teret amilyen kreatívan csak tudja, képességeinek maximális bedobásával. Nem érzékeli azt hogy feldöntik a széket, és az asztalt is leamortizálják. Összpontosít, keresi a gyenge pontokat, a lohadó figyelmet. Teste összetetten mozog, igyekszik ő is minél kevesebb felületet adva az esetleges támadásoknak.
Érzi, hogy a hím nem ad bele mindent, és ez bosszantja….mit bosszantja, ingerli! Ne merészelje ezt tenni! Ez nem egy edzés, ne fogja vissza magát a rohadt életbe!
Felül kerekedik, acsarogva kap a fehér bundájú nyak után, de a gyomrában érzett karmok, és a lendület letaszítja a másikról. Morgó hanggal áll fel, légzése a harc hevében erősödött, de ahogy egymás körül köröznek, normalizálódik. Borostyánszín tekintete felméri az okozott károkat a másikban, és nem téveszti meg az elkenődött vér. Cseppet sem olyan mélyek azok a sebek, mint aminek szerette volna. Lohad a figyelme, egy pillanat csak, és a nagy test nekicsapódva löki ki a szabadba. A süvítő szél azonnal a bundájába mar, és a bunda ellenére érzi a dermesztő hideget. Vihar készül, nem is akármekkora. Gyors és kíméletlen, mint itt a viharok zöme, rengeteg hóval, és a tájékozódást ellehetetlenítő széllel. Már most kavarognak körülöttük a hópelyhek. Nem akkorák, mint amik a délebbi országokban esnek, nem az a kis gyenge hóesés ez. Jéghideg pengékként sodródnak nekik a hópelyhek. A hideg felfrissíti a kisodródástól kissé megszédült elméjét. Ínyét hátrahúzva vicsorog rá a másikra, kihasználva a szabad terepet maga körül. Támad, de mielőtt még a másik utána kaphatna, már odébb is ugrik. Próbálja a helyzetét rövid támadásokkal jobbá tenni, most nem az a célja, hogy sebesítsen, annyira mar csak, ami kellően fáj, de nem komoly sérülés. Sokszor és kíméletlenül használja ki Fenrir viszonylagos passzivitását. Azt akarja, adjon bele mindent, ha már nem volt képes emberi alakban megküzdeni vele! Pedig így még szidalmakat sem vághat a fejéhez! Nem tudja melyik harapásnál elégeli meg a hím, de azt bizony megérzi, amikor igazán – még így sem teljes erejéből – belelendül. Hamar már csak védekezésre telik neki, ahogy az első komolyabb harapást megérzi az oldalán a lapockájánál. Sebzett vadként lendül neki, és mar vissza, de a szürke ismét ledönti, ezúttal nem hagyva csak annyiban, a torkán lévő vastag bundába mar bele, hiába kaparja Rora a hátsó mancsaival a hófehér hasat. Utolsó erejével sikerül csak odébb rúgnia, és kitépnie magát az abroncsként záruló állkapocs közül. Már ő is vérben fürdik, légzése nehezül, de akarata nem gyengül. Épp oly dühösen néz farkasszemet a másikkal, ahogy a legelején. Sérüléseivel nem foglalkozva próbál a lábára menni, ugyan kisebb célpont, de ha talál, le is sántíthatja ellenfelét. Testre mért támadásból végül az utolsó pillanatban zárulnak a tűfogak a hím hátsó combizmának izmain, amennyire tudva megcincálva azt, de nem eléggé még így sem, mint amennyire szeretné. Ő is kapja a viszonzást, szintén hátsó lábára, de a lábszár részére, mire fájdalomtól összeránduló tagokkal vonaglik meg. Próbál kiszabadulni, de nem tud, s a rántás leteríti a földre. Jobb hátsó lába szinte hasogat, ugyan sejtése – és az adrenalin tompította fájdalom alapján – nem tört, de csúnyán megzúzhatta a másik, viszont még használható. Mindezek ellenére nem akarja feladni, morogva igyekszik felkelni, védekezni, de egyre nehezebben megy neki, egyre több pontos harapás talál, egyre többször gyűrik a földre. A fagyos hó a sebeibe mar, időérzékét elveszítve már nem is tudja egészen biztosan, mióta marakodnak idekint. Percek? Órák? Nem számítanak, eljut arra a pontra ahol már csak egy számít: nem adja fel. Újra és újra feláll, visszamorog, harap – habár harapásai ereje is egyre gyengül. …

Volt ott egy mondat, ami kicsit megakasztotta, de épp csak egy másodpercre. Elegendő időre ahhoz, hogy a lány zavarát is láthassa. Ugyanazt a napot emlegette, mint ami nemrég eszébe jutott és ami miatt kerüli a lányt amennyire csak lehet már két hete. Na jó, az is sokban hozzájárult a távollétéhez, hogy ezt a betolakodót kergeti, mint házieb a farkát.
De a harag ami egyre csak fokozódik, hamar elsöpri a gondolatokat e téren.
Még hogy hallgasson az ösztöneire? Ha azt tenné, nem koslatna olyasmi után ami kinyírhatja akár. Az egészséges ösztönök mindig a biztonság felé terelik az embert/farkast. A hülyeség meg a kíváncsiság az ami viszont odáig is hathatja őket, hogy náluk nagyobbal és erősebbel kekeckednek. Mint most.
Az erő nem minden, Lu megtanította erre, de tény, hogy sokat számít. Főleg az ő fajtájánál. Éppen ezért ez a kis mitugrász itt maradjon a seggén jó kislány módjára!
De persze könnyebb lenne megmondani az esőnek, hogy ne essen, mint Rorának, hogy legyen jó kislány.
Tulajdonképpen szereti a lány természetét. Sokban hasonlít őrá, de a sok mocsok nélkül. Kíváncsi, merész, van benne valami zabolázatlan vadság, s mindeközben még is megmarad tipikus tinilánynak. Valahol még ártatlannak is mondható. Talán ez ingerelte legutóbb is rá, hogy megleckéztesse. Talán, mai napig nem tudja.
Viszont az biztos, hogy most a makacssága túlfeszíti a húrt, s ennek köszönheti a pofont meg a tényt, hogy Fenris farkasalakjával kell szembenéznie.
Gyáva?!
Ó hogy az a jó büdös élet hát még ennyit sem fog fel ez a kölyök?!
Eddig talán ha egyszer vagy kétszer akasztották össze a bajszukat farkasként, de olyankor az ösztön valóban dolgozott Rorában és meghunyászkodott, ahogy azt illik. Emberként edzette a lányt és nem mondhatni, hogy kímélte, de tény, hogy nem adott bele mindent. Nem szerette volna kórházba küldeni minden egyes edzés után.
Most viszont... most ott fog kikötni a lány és akkor végre kénytelen lesz nyugton maradni. Azzal, hogy alakot váltott azonban megadja a lehetőséget a lánynak is, hogy kitombolja magát és legyen némi esélye a védekezésre. A farkasbunda, az izmok és csontok sokkal többet bírnak, mint az emberi test. Majd ügyel rá, hogy nem harapjon artériát.
Ahogy a lábak elrugaszkodnak Rora felé, már tátja is a pofáját, a lány azonban ügyesen kitér, s így csak a levegőbe mar. Meg kell hagyni neki, van benne ruganyosság és már a vadászatok alatt látta, hogy a lány gyors. De most zárt helyen vannak, már pedig itt bent a méret sokat nyom a latban.
Nem kell azonban Fenrist sem félteni, elvégre végigküzdötte eddigi életét. Sok sok furfang szorult a tarsolyába az izmok mellett.
Hagyja, hogy a lendület tovább vigye és a falra felugorva löki magát megfordulva visszafelé, a lány irányába, nem veszítve semmit  a lendületből mellyel indított. Rora idő közben átváltozott és ha most látná először a lány sebességét, valószínűleg elmélázna rajta. De már ismeri, tudja Rora mire képes... és azt is tudja, hogy az most itt kevés lesz.
A két test lendületesen csapódik egymásba. Rora fogai jobb mellső lábán zárulnak össze, de nem sok fogást találhat, mivel a szürke test súlya lesodorja.
Mint két összegabalyodott gombolyag, úgy fetrengenek a padlón. Fenris hagyja, hogy testsúlya segítse a bunyóban, így minduntalan maga alá fordítja Rorát akárhányszor a lány megpróbál nagyobbat harapni belé. Így is beszerez néhány vörös csíkot ahol Rora mancsának körmei felszántják bundáját, vagy épp állkapcsának sikerül összecsattannia. De ezek csak karcolások.
Az egyik bukfenc során odébb sodorják az öreg széket a kandalló mellől és az asztal maradékát amin az előbb landoltak. Rorának sikerül felülkerekednie, de nem örülhet sokáig a helyzetnek, mert Fenris két hátsó mancsa mellkason találja és odébb taszítja.
Egy kis szünet, egy kis levegővételnyi szünet, ahogy egymás körül köröznek. A hímfarkas fehér hasi bundáját néhol vörösre szennyezte a vér, ezzel ellentétben azonban Rorán még egy karcolás sincs.
Fenris szándékosan nem harapott még. Az egyik legegyszerűbb és legöregebb taktikát alkalmazza amit vadász alkalmazhat. Kifárasztja Rorát.
A lány ügyes és gyors, a cirkuszban töltött idő különleges hajlékonyságot biztosított neki. Fenris azonban minden nap terepen van, a testedzés a hobbija és ezáltal az ereje és állóképessége nagyobb. Lehet, hogy lomhábbnak tűnik most, mint Rora, de az biztos, hogy nem ő fog előbb elkezdeni lihegni.
Ahogy a lány körül köröz csak az alkalmat várja és abban a pillanatban, hogy Rora egy vonalba kerül az ajtóval, irdatlan erővel ugrik a lánynak. Reményei szerint kisodorhatja a szabadba, noha ez előnyt ad majd a lánynak, ha esetleg sikerül.
De bármennyire is vették át az irányítást az ösztönök felette, emberi elméje nem tűnt el a semmibe. Most nem hagyhatja, hogy farkasa akár csak egy pillanatra is átvegye tőle teljesen az irányítást. Nem szabad a kelleténél nagyobbat harapnia.
De attól még megmutatja ennek a kis szukának, milyen is az, amikor hiába nyüszít a fájdalomtól.

Hogy ne értené meg az érveit? Pontosan tudja, hogy a férfi félti, a szentségit mindenki félti őt ebben a szaros falkában! És akkor mi van? mintha ő nem féltené a másikat. Mindenkinél van erősebb, gyorsabb és okosabb. Nincs olyan hogy mindenható, nincs olyan hogy mindig csak ő győz. Egyszer legyőzik Fenrist is, és nem akar szemtanúja lenni, nem akarja hogy megtörténjen, egyszerűen a gondolat is olyan érzéseket kavar fel benne amiktől, ha épp nem vetné szét a méreg, megszédülne.
- NEM! De legalább nem is teszek úgy, mintha mindent a kezemben tartanék! – a magabiztos vezetés egy dolog, az arrogáns makacsság egy másik. És mivel hetek óta kerüli a férfi, fogalma sincs, épp melyik alapozza meg a parancsait a terület felderítése közben. Minden vezetőnek szem előtt kell tartani, hogy ha tehetetlennek látják, az félelmet vált ki, néhol egyenesen pánikot, de nem lehet mindent magabiztossággal eltusolni. Ludvig is épp ez ügyben utazott el, a szomszédos falka területére, hogy megkérdezze, ott is felmerült-e ez a helyzet, vagy hogy kiderítse nem-e az ottaniak akarják felrúgni az évek óta töretlenül működő békét. De még ő is vitt magával embert, pedig az apja a Béta! Persze, az kellett mind erődemonstrációnak is, mint az említett szőnyeg alá söprős szarnak is, hogy még ebben a helyzetben is megengedhetik, hogy a Bétával más esetben nélkülözhetetlen falkatagok menjenek. Érti, valamennyire érti mire fel ez a látszat, hisz ha a szomszédos falka kiszagolja, hogy esetleg nem állnak túl fényesen errefelé a dolgok, akkor akár ők is megtámadhatják őket. Farkasoknál ez már csak így megy: Igázz le vagy én igázlak le. Erről szól az egész hierarchia, és a falkák közti egyensúly is. Emellett, persze, mint emberi tudattal is rendelkező élőlények egyes falkák képesek megegyezni békés keretek közt.
- Mert ha nem mi lesz? Hmm? Elversz megint a szíjaddal? – bukik ki belőle, ami egy kicsit megtöri a veszekedésük dinamikáját, már a lány részéről biztosan. Tekintetében ki nem mondott dolgok sorakoznak, arra várva az indulatoktól elragadottan kimondja őket. Mert zavarja. Zavarja, hogy azóta az eset óta keresztapja elkerüli. Az edzéseik is elmaradtak az elmúlt hetekben, és a házukhoz is csak ritkán, kötelező pofvizitre látogatott el a farkas. Sokat rágódott rajta, vajon miért? Mi történhetett akkor, ami ennyire megváltoztatta a kettejük közti rendszert? Nem egyszer verte már el, volt, hogy ocsmányabbul is kapott, sőt, csontja is repedt már meg, bordája tört. Ha megbánta a férfi, hogy annyira durva volt vele, akkor miért nem képes csak elé állni, és kinyögni ezeket a szavakat? Mi a jó életre jó az, hogy egy idióta incidens miatt hátráltatja a jövőjét? Pont most, pont ebben a kényes helyzetben, amikor is más is ólálkodik a területeiken belül, mint szarvasok és medvék.
- Nem szabhatod meg ennyire az életem! Éppen te nem! Hol van az, hogy hallgassak az ösztöneimre? Hogy azok sosem tévednek?! – esik neki újult erővel, leküzdve előbbi kérdésével együtt járó elbizonytalanodást. Haragja sokkal nagyobb most, nem fog tehát egy kis megingás miatt átmenni lelkizősbe, sokkal inkább kér újra számon, nem zavartatva magát, hogy épp olyan mocskosan és választékosan beszél, mint az, akitől mindez tanulta. Nagyon sok mindent vett át az évek alatt Fenristől, az elején, még egész apró korában mintegy bálvánnyá nőtte ki magát a szemében. Próbált úgy beszélni mint ő – ezzel megalapozva későbbi fogékonyságát a káromkodásra, és szülei fülének betörését a kéretlen szavak ellen -, próbált úgy viselkedni, enni, mozogni. Mindenki átesik ezen a fázison, hogy az apja hős lesz a szemében, de Rorának két hőse is volt, és míg egyik előtt köti a vérségi kötelék, hogy meghunyászkodjon, addig a másik előtt gyakran elfelejti, mennyivel is felette áll szinte mindenki, pláne a hímfarkas. Megtanult lavírozni a „családi viták” és a „dominancia megkérdőjelezése közt. Olyan jól használja ki mindezt a tudást, hol összemosva, hol élesen egyikből a másikba váltva, hogy már fel sem tűnik neki. Eggyé vált ez a lélegzetével, tehát igazán nem lehet már ráfogni, hogy direkt csinálja. Tényleg nem direkt csinálja.
- Ha hazajön meg is fogom afelől ne legyenek kétségeid! – kontrázik rá dühödten, nem hagyva egy csepp nyugtot sem magának, sem a másiknak. Mert ebben a kérdésben TUDJA hogy igaza van, hogy valami van a dologban, és hogy azt nem kötik az orrára. Különösebben nem érdekelte eddig ez a magányosság mánia, hisz amikor lehetett és fontos volt keresztapja mindig magával vitte felderíteni, vadászni, ügyeket intézni. Ez megváltozott, a helyzet maga megváltozott. Tudni akarja hát, eddig is miért történt mindez. Arra viszont nem mer megesküdni, hogy ki is fogja tudni húzni az információt Ludvigból. Pár kérdésben még makacsabb mint a lánya, aki örökölte ezt a tulajdonságát is, ami még ráadásul az anyjában is megvan. Ha ez a duplázás, nem elég ahhoz, hogy megoldja apja nyelvét, akkor ez az információ csakis a fenyegető alakból lesz kihúzható. Remek, még egy ok arra, ne hagyja magát. Évek teltek el, és nem tudott meg semmit Fenris múltjáról. A nagy büdös semmivel van csak közelebb, mint kicsiként. Honnan jött? Mit élt át? Mióta farkas, ha nem a születése óta? Ezt az egy információt sikerült ugyanis kinyernie a szűkszavú terelő válaszokból.
- Gyere! Próbálkozz! – üvölt fel frusztráltan, miközben szíve apró diadalt ül némán. Nem elég. Nem elég a szócsata amit vívnak, csak még jobban felszítja Aurorában az indulatokat, képtelen más felé terelni az amúgy is kitaposott utat. Bestiája érzi a változást, a rohadt életbe Rora maga is érzi! És élvezi! Gyerünk nagyfiú, gyerünk már! Morgás, mélyről jövő, az eddig visszatartott hímfarkas figyelmeztetése. A lány viszont már tesz rá! Nősténye egy pillanatra megtorpan, neki többet mond a dominancia, mint az embernek. De most minden inger ellenére Aurora irányít, és nem hagyja, hogy a farkasa ösztönei az emberi szükségletek ellen dolgozzanak. Nem fog meghátrálni, és meghunyászkodni. Együtt keverték bele magukat a szarba, óva óhatatlanul, együtt is tépik ki magukat belőle, keresztapja egy darabjával!
Moccan, a hegynyi izmok elárulják a szándékot, de nem elég gyors. Ellépne a pofon elől, sikerül is megtenni a fele lépést, de ekkor csap le rá a fejnyi tenyér, és ő a saját és a rásegített lendülettől métereket tántorog. Ég az arca, haja eltakarja a vörös foltot amit a találkozás okozott. Hörgés, ezúttal a saját torkából, ezzel az ütéssel a nősténye is észhez tért, és vért akar! Fenris vérét, a padlón, a bundáján, a szájában! Pillanatokkal később hallja a szakadó anyagot, s elméje csalódottan ordít fel. – GYÁVA! – ordít fel gondolataival együtt. Nem akart átváltozni, de keresztapja nem hagy más lehetőséget. Tudja mi következik, s tudja ha most kezd váltani, bármennyire is lesz gyors – ugyanis a falkában talán a leggyorsabban átvedlő dög. Nem lehet elég gyors. Nem engedheti meg, hogy a szürke alatt váltson alakot, előbb harapja át a torkát az állkapcsával. Izmait megfeszítve minden akrobata tudását beleadva szökken a tőle jobbra lévő asztal tetejére, onnan pedig próbálja elkapni a tartógerendát, ami régi építésű faház lévén, elég alacsonyan van ahhoz, hogy esélye is legyen.
Épp akkor kapaszkodik meg, amikor a hatalmas test elhúz alatta, tudva hogy Fenrisnek még meg kell fékeznie a lendületet, és megfordulni. Ereszti a gerendát, és puffanva ér földet, de már vált is, újabb ruhacafatokkal tarkítva a padlón már elhelyezkedő mintát. Szénfekete bundás dögje képében fordul meg, és nem hagy eszmélést a másiknak, nekiugrik állkapcsával próbálva mélyre marni a vastag bundában. Farkas alakban ritkán mérkőztek meg, lévén akkor ki is haraphatnak egyet a másikból, nem csak eltörnek egy-két csontot. Mozgékonysága, és akrobatikus lendülete viszont még ebben a formában sem enyészik el. Gyorsaságát és a hirtelen mozgását próbálja a nála jóval nagyobb szörnyeteg ellen fordítani. Sikerülve néha a bundájába kapni a hímnek.

Fokozódnak az indulatok és úgy tűnik minden egyes szó, amit kimond, csak még jobban feltüzeli Rora mérgét. Ráadásul a lány replikái sem épp nyugtatólag hatnak Fenrisre.
Ha egy kicsit is képes lenne felnőtt fejjel gondolkodni ez a lány! Elvárja tőle, hogy úgy kezelje, mint egy felnőttet, erre képtelen megérteni az érveit!? Ó hogy az a mocskos....
De most még a válogatott káromkodások sem igazán higgasztják le, hiába sorolja őket gondolataiban nagy bőszen.
- Mert TE talán jobban csinálod mi, szuka?!
Nagyon feszül az ideg, de Rorával ellentétben íriszei továbbra is emberiek. Ez csak egy vita "rokonok" közt, semmi köze a farkasához, vagy a dominanciához és ezt a fenevad is érzékeli, legalább is amennyire egy vadállat ilyet érzékelni képes. Nem tetszik ugyan neki a lány kekeckedése, de ha el kellene képzelni, akkor azt mondhatnánk épp fel-alá járkál odabent morogva.
Ezzel ellentétben Fenris egy helyben cövekelt le és úgy tűnik legfeljebb egy bombával mozdíthatnák el onnan. Nagyon odagyűltek a viharfelhők tekintetébe, vállai és felkarjai megfeszülnek és a "Lidl parkolónyi" mellkas kidülled ahogy mély, morgó levegőt vesz.
- IGEN! Amíg ÉN tanítalak TE a seggeden ülsz ha azt mondom! Majd ha megtanultad amit kell kölyök, akkor azt csinálsz amit akarsz, addig viszont KUSSOLSZ!
Mikor megérkezett Kirunába, semmi sem érdekelte. Csak azt akarta, hogy mindenki húzzon el a közeléből és hagyják békén. A többség ezt is tette, még az Alfát sem nagyon érdekelte a jelenléte. Csupán egy valaki volt, aki odamerészkedett hozzá. Nem Lu volt az, hanem az előtte pattogó liba. Rora még gyerek volt, de nyílegyenesen odamasírozott hozzá, mikor a falkának bemutatták. Addig rángatta a farmerja lábszárát, míg kénytelen nem volt lepillantani a kis vakarékra. Még mielőtt egyebet csinálhatott volna, az anyja elcibálta. Lu eztán kezdett Fenris agyára menni és újra és újra szekálni, meghívásokkal bombázni. A műhelybe is állandóan eljött és hozta magával a kis vakarékot is. Milyen idegesítő volt! Akkoriban úgy beszélt Luval, mint most Rorával. Káromkodott és nem fogta vissza a pofáját mérgében. Semmi sem érdekelte, az sem ha a Béta elpáholja. De később ez megszűnt. Most már csak mint haverok viccelődik néha Luval. Igyekszik a falkatagokkal normálisan beszélni... már ha sikerül. Rorával viszont.... nos Rorával úgy isten igazából kieresztheti magból a bunkóság kisiskoláját, mint ahogy most is. S láthatóan a lány erősen átvette a mocskos szájúságot.
Most is itt kekeckedik. Ráadásul mi az, hogy kérdőre vonja?! Őt?! Ez a mitugrász kis picsa?!
Miért nem visz magával senkit? Na meg állj csak!
- SEMMI KÖZÖD HOZZÁ! Takarodj haza apádhoz és kérdezd meg tőle!
Lu valószínűleg elmondaná Rorának miért dolgozik Fenris inkább egyedül. Nem épp kifinomultak a módszerei. A vadászat nála nem csak... zsákmányejtés. Kiélvez minden harapást, minden hangot, minden szagot, ahogy a hús szakad, a csontok repednek és a préda visít... igen, visít. Fenris nem torokra megy. Az túl gyors lenne, túl egyszerű és sosem elégíti ki farkasa vérszomját. Élve nyúzza a prédát, legyen az vad, vagy ellenség, egészen addig, míg a sebeibe bele nem döglik.
De hogy adja ezt elő ennek a pattogó szukának?! Kezd a töke tele lenni azzal, hogy ez a lány nem fogja fel a szavait. Ha azt mondja, maradsz, akkor maradsz, ezt miért nem képes felfogni?!  
De ha nevezhetjük így, akkor mondjuk, hogy az utolsó szál cérnát szaggatja épp a lány. Na nem fogja teljes mértékben elveszíteni magát, mint akkor Hollandiában, de az biztos, hogy nem kell tovább felcseszni az agyát, hogy üssön.
Minél tovább beszél a lány és ahogy közelebb lép, már farkasa is bekapcsolódik a meccsbe. Ő mint kihívást érzékeli a lány éledező farkasát és a tényt, hogy semmire nem hátrál. Ahogy aztán Rora megböki mellkasát, Fenris úgy döntött, átadja a terepet.
- Szóval nem félsz mi?... Akkor megtanítalak félni.
A mondat minden eddigi ordibálással ellentétben szinte már túl csendes. A hangszín viszont jelzi előre, mi következik, mivel a szavak közé folytonos morgás is keveredik. Ahogy az utolsó szó is elhal, Fenris szembogarai összeszűkülnek, s íriszei borostyán-sárgába váltanak. A kéz mi az előbb félúton megakadt a levegőben, majd visszahullott teste mellé, most ismét elindul útján, de ezúttal sokkal gyorsabban. Nem fecsérel felesleges energiát ilyen olyan taktikákra és mozdulatokra, nemes egyszerűséggel reflexből vágja pofán a lányt, de úgy, hogy valószínűleg majdnem az ajtóig tántorodik. A tapasztalat, az erő most mind az ő oldalán áll, s a lány a düh hevében valószínűleg még érzékelni is elfelejt. De nem ennyi lesz a büntetése. Fenris úgy döntött valóban betartja, amit ígért. Ugyan a gyomrát is felforgatja a gondolat, hogy keresztlánya valaha is féljen pont tőle, de ha ez kell, hogy távol tartsa a veszélytől, akkor megtanítja félni. Reszketni!
- Nyüszíteni fogsz szuka...mert minden csontodat darabokra töröm!
A torkából feltörő mély morgást ruha szakadásának hangja követi és a következő pillanatban már a szürke bundájú, hatalmas fenevad áll a kandalló előtt. Füleit hátra csapja, ínyét felhúzza, s bundáját felborzolva vicsorog, karmai a fapadlóba vájnak. Néhány másodperc és megfeszülő izmai úgy rúgják a lány irányába, mint a rugók. Kérdés van-e ideje Rorának alakot váltani...

Érzi a pattanó ideget a túlfeszített húron, tökéletesen tisztában van vele, miféle bajt hoz a fejére azzal, hogy mindezt bevallotta a másik előtt. Azonban mikor kibuktak a szavak az ajkai közt nem gondolkodott a következményeken, nem direkt közölte észrevételét, s nem a tomboló dühöt akarta magára vonni, csupán értékes információval akart szolgálni. Mindig is hasznos akart lenni a falka számára, egy olyan nőstény akit a hímek nem vonnak háta óvón, mikor veszélyes lesz a helyzet. Apjától örökölt igazságérzete nem is hagyná annyiban, ha csak úgy félresöpörnék. Hát nem ezért van kibukva most is? Sosem hallgatják meg a véleményét, és Fenris is! A tesztoszterontól elvakult férfi mintapéldánya! Ahogy hangja tónusa változik, az ereje pedig egy orkánéval is felér remegés fut végig Aurora testén. Nem a félelemtől, farkasa csupán megérzi a domináns hím jelenlétét, amit eddig oly sikeresen kivert a fejéből. Nem akar behódolni, ma rohadtul nem! Zöldjeit mint a mágnest vonzzák az öles mozdulatok amivel a hegynyi termet előtte torpan meg, s habár mindig megszokta hogy ő a legkisebb az utcában, szemtől szemben ilyen apró távolságból egészen ki kell törje a nyakát, hogyha fel akar nézni a viharszürke íriszekbe. De miért is ne akarna?! Látni akarja ahogy tűz lobban azokban a hideg kékekben, életében nem látott még olyan forró tekintetet, mint amilyen forró keresztapjáé tud lenni az indulattól. Fülét bántja a dörgő szidalom, és nem érzi jogosnak. Itt él, ez a falkája, és mégis elvárják tőle hogy a seggén üljön és mint törékeny nő várjon. Mégis mire?! Hogy a falka férfi tagjai töketlenül kergessenek egy árnyékot? Na persze jól tudja, hogy Fenris nem töketlen, az egyik legkiválóbb Felderítő és Nyomkövető, nem tud tisztán gondolkodni. Mint az egymást fellobbantó lángok izzik fel benne újra a parázs a vita iránt.
- Mond is! Hogy amit eddig csináltatok láthatóan nem ér szart sem! – vág vissza, szemében cseppnyi félelem sincs, mikor a fejnyi tenyér elindul felé, szemei szinte azt súgják: Próbáld meg! Talán épp erre várt egész eddig, épp ezért bukott ki az az ostoba elszólás a száján, ezért nem hallgatott el inkább bölcsen a következő kérésre, mivel ezt az egészet elkerülhette volna. Éktelen harag lesz úrrá rajta a megálló kézre. Mi lesz már? Nem ilyen töketlennek ismerte meg a vele szemben állót. Miért állt meg?! Bestiája nem egyszer táncolt már a bőrén csetepatéik, szóváltásaik és edzéseik során, s egyszer sem adta meg magát neki, mindvégig ember maradt. Születésével együtt az átkot is örökölte, így már totyogósként volt, hogy kölyökfarkasként nyargalt végig a szobán. Minden egyes lélegzete egy a szörnyetegével, elválaszthatatlanok. Benne nincs meg az a széthúzás, mint a beharapottak többségében, hogy nem tudják az emberségükre hallgassanak vagy a farkasra. Nála hol ez hol amaz bukik felszínre, s jelenleg a farkas áll nyerésre. Minden lehetőséget megragadna, hogy vért fakasszon, csontot törjön. Érezni akarja az öklén a bőr alatti csont keménységét, ahogy behúz valakinek, a harc okozta adrenalin fröccsöt ami mámorítóbb minden alkoholnál. De láthatóan keresztapja úgy dönt, pont most, pont ebben az átkozott pillanatban lesz úriember! Legszívesebben felordítana, de ehelyett csak hallgatja a fejmosást. Nősténye talán mégis tisztában van vele, a lelke mélyén, hogy ki az Úr, s ki az alárendelt.
- Hát úgy nem is fogom, hogy te akár anyám mindentől óvsz, mint egy kurva porcelánbabát! – most rajta a sor, hogy üvöltsön, nem is rest, kiereszti a hangját, Nem, nem fogja hagyni a farkasnak itt maga előtt, hogy lehiggadjon. Üvöltsön csak! Hallani akarja, hallani akar mindent, amit csak a fejéhez tud vágni. Ennyivel tarozik neki a rohadt életbe! – Mégis szerinted miért tanítasz?! Hogy otthon üljek, és csak akkor menjek veled, ha biztonságos a környék?! Nem vagyok már gyerek, Fenris! – acsarog fel, érzékeny pont ez neki, hisz a férfi hol gyerekként, hol pedig felnőttként kezeli. Jó lenne ha már eldöntené, mert még egy mondva csinált indokot nem hajlandó elfogadni a nemleges válaszra. „Nem, mert ehhez még nem vagy elég tapasztalt, és felnőtt…” másszor meg „Gyerünk, mi az azt hiszed nem vagy elég felnőtt ahhoz, hogy megcsináltassam veled?”
- ÉN felfogom…és te?! Te tisztában vagy vele, hogy te sem vagy egy kibaszott mindenható, drága keresztapám?! – vonja felelősségre, valójában megbújik némi kiadatlan frusztráció is a szavai mögött, hisz, ahogy a férfi aggódik érte, ő is épp úgy aggódik a hegyomlásnyi farkasért. Megszerette, néha többet is elmond neki, mint bárki másnak a családban, megbízik benne, felnéz rá. És ha nem jönne haza? Mi lenne akkor? Nem csak a Felderítő pozíció üresedne meg, de Rora szívében is egy hely. – Ha ennyire veszélyesnek ítéled, miért mész mindig egyedül? Miért nem viszel magaddal mást? Talán azt hiszed, ettől tökösebb leszel, tee a nagy fasza farkas! Hmm? Hogy te majd egyedül elbánsz vele mint mindennel eddig? – egyre szenvedélyesebben kiabál, habár hangja néhol egész aggódó élt üt meg, míg máshol a szöges ellentéte: érezni, hogy legszívesebben letépné azt a nagy busa fejet a helyéről.
- Felfogod, hogy ez azt jelenti, hogy ha iskolába, ha a cirkuszba, ha a szaros erdőbe megyek is megtörténhet, hogy összeakadok vele?! NEM fogok otthon ülni, csak azért mert egy átkozott szellem baszakodik velünk a határainkon, és a területünkön! Ez épp annyira az én otthonom is, mint a tiéd! Vagy apámé, vagy az Alfáé! – tárja szét a kezeit, s nem hátrál meg, sőt még közelebb lép, hiába kell még jobban hátradöntenie a fejét. Íriszei már egészen sötétzöldek, s haragosan villognak, vonásai merő indulat és szenvedély, ahogy beszél, szívéből szól, a lelke mélyéről. – Nem félek, de ez nem jelenti, hogy ostoba is vagyok. ÉN nem voltam egyedül, mikor a szag után eredtem, Ivar ott volt velem. – igazat mond, habár ott és akkor tényleg nem fűlött hozzá a foga, hogy bátyja elkísérje, mint egy rossz árnyék. Utólag, most, a vitájukkor azonban nagyon is jól jön ez most.
- Nem fogok meghátrálni! Nem mondom, hogy hajtani fogom, mint ti, de ha belebotlok a szagába, nem fordulok sarkon, és hívlak titeket, mert kihűl a nyom ismét! – igen lehet azért is vesztette el akkor és ott a nyomot, mert Ivarral kellet szócsatát vívnia jó ötlet-e ez. – Megértetted? Ebből NEM fogsz kihagyni! Nincs jogod rá! – s habár megtanulta keresztapjától, hogy ilyen feltüzelt helyzetben csakis akkor érjünk a másikhoz, ha tettlegességig akarjuk vinni, most mégis ujjával fenyegetően megböki a Lidl parkolónyi mellkast.

Az "apu" szó hallatán rajta a sor, hogy forgassa a szemeit. Végül is az, de az egekre, nem lenne Lu helyében az biztos. Nevelni ezt a lányt meg a két másik kölyköt?! Nincs az az Isten, hogy ő ilyet vállalna.
Igaz Rora esetében már kezdi egész jól kitapasztalni, hogy épp mi megy végbe a lány fejében. Mint ahogy most is érzékeli, hogy legszívesebben vagy egyedül lenne, vagy ütne-vágna. Az elmúlt évek és főleg a tény, hogy egyre több időt töltenek együtt Aurora kiképzése miatt sokat megmutat a lányból. Olyan dolgokat is, amiket eddig nem ismert. Talán neki, mint keresztapjának olykor jobban meg is nyílik a lány.
Erre a gondolatra azonban bevillan valami ami néhány hete történt. A lány első saját vadászatán. Egy pillanatra még válaszolni is elfelejt, de aztán megrázza kicsit a fejét, hogy kisöpörje a gondolatokat.
- A sör csak hidegen jó... de ízlések és pofonok.
Ha már a pofonoknál tartunk, a lánynak kijárna néhány. De most lógva hagyja a helyzetet. Ha folyton elpáholná csak mert szemtelenül beszél vele, akkor nemsokára kórházban végezné a lány. Utána meg valószínűleg ő maga is. Ludvig bár nem mai ordas, még javában élete virágzó szakaszát éli és nem lottón nyerte el a Béta rangot. Lehet, hogy nincs úgy kigyúrva, mint ő és farkasként is kisebb némileg, de az erő nem minden. Ezt már jó párszor bizonyította. Agyafúrt egy kópé.
Az éles észjárás talán Rorában is megvan. Néha legalább is remekel, de ha tudná mennyivel jobban hasonlít olykor anyjára... de ezt mindenki tudja, hogy nem jó dolog közölni a lánnyal.
Az előbb egy kicsit megriadt ahogy közvetlenül mögötte szólalt meg. Ez is eléggé jelzi, hogy nincs a helyzet magaslatán érzelmeivel. Túlságosan tele lehet a feje.
Mivel a téma átterelődik az idegen betolakodóra, Fenris is kicsit félresöpri aggodalmait a lánnyal kapcsolatban, helyette újakat kapar elő, sokkal sürgetőbbeket. Az az idegen... akárki vagy akármi is legyen, sikerrel kerüli el őt már napok óta. Mintha pontosan tudná, hogy mikor merre jár. Éppen ezért szélesítette ki a terepet, s ezért nem közli soha senki éppen melyik irányba indul szimatolni. Ennek ellenére már többen érzékelték, míg ő maga egyszer sem. Mintha csak az orra alá akarná dörgölni, hogy bármikor meg tud lépni előle.
Ez a tény pedig nagyon nem tetszik sem emberi, sem bundás énjének. Farkasa még a felemlegetésére is türelmetlenül moccan lénye mélyén.
Fenris mindig is hirtelen haragú, indulatos ember volt. Csupán azóta nyugodott meg kicsit természete mióta Kirunába érkezett. Mióta beilleszkedett az itteni falkába és az életének más céljai is lettek, nem csak a túlélés. De ez mit sem változtatott a tényeken, hogy a benne élő fenevad továbbra is a vérszomjasabbik fajtából való. Most viszont teljes a harmónia az emberi és az állati énje közt, egyiknek sem tetszik, hogy packázik valaki velük.
Mivel a gondolatok felszínre csalogatták állati énjét, bár nem változott át, érzékei némileg élesebbek. Bár lehet, hogy ez olyasmi, amit egy ember is észrevenne... mások izgatottsága.
Rorára pillant ismét, s látja a lány szemeit, testtartását. Az adrenalin dolgozna benne, ha lenne célpont.
Az idegen említése tehette? Végül is, nem mindennapi eset és bár Fenrisnek már kezd az agyára menni, egy ilyen fiatal kölyök, mint Rora hívogatónak találhatja az effajta veszélyeket.
Ez azonban veszélyes lehet.
Kiissza a sör maradékát, tenyerei közt összenyomja a dobozt és hűtő melletti szemeteskosárba hajítja.
Ekkor hangzik el az a bizonyos mondat és éled fel a gyanú benne.
A válasz meg aztán pláne nem csitít semmit sem a gyűlő viharfelhőkön, sem a gyanún. Ez a kölyök tényleg nem tudja hol a helye! Fogalma sincs róla mi történhetett volna!
Az utolsó mondatnál szakad a cérna.
- Neked teljesen elmENTEK OTTHONRÓL?!
A dörgő hang a kinti szél süvítésével is felveheti a versenyt, ráadásul ki is engedi, mert a mondat végére már üvölt. Két lépés elég hozzá, hogy közvetlenül a lány előtt tornyosuljon.
A dühöt azonban még kordában tartja, ékes jele az is, hogy szemei még mindig az emberi színeket mutatják, de ott az a bizonyos szürke... viharszürke az íriszében.
- VALAMI AZ ERDŐT JÁRJA, MÉG A VÁROSBA IS BEMERÉSZKEDIK ÉS SIKERESEN LÓG MEG MINDENKI ELŐL! EZ AZÉRT KELLENE, HOGY MONDJON NEKED VALAMIT KÖLYÖK!
Baljának lapát marka elindul, hogy a lányt a felsőrészénél markolja meg, de a mozdulat megdermed valahol a levegőben. Érzi a farkast, a nyugtalanságot. Rora bármikor elveszítheti az uralmat felette, a fiatal farkasok még nem tartják úgy kordában ezt a dolgot. Nem mintha gond lenne, ha átalakulna, elbír vele, de...Jézusom, ha csak belegondol, hogy a lány valami olyasmi után szaglászik, ami még őt is sikeresen cselezi ki napok óta.... a fészkes fenébe! Megőrült ez a szuka?
- Azért tanítalak, hogy majd egyszer felderítő lehess... nem azért, hogy idő előtt kinyírasd magad.
Visszavesz a hangerőből és a kezét is leereszti, de nem lép hátrébb. Most nem mintha rangsorban felette álló kell helyretennie a lányt, hanem mint keresztapa. Valahogy a fejébe kell kalapálnia -átvitt értelemben-, hogy amit tesz az veszélyes. Veszélyesebb, mint gondolná.
Ráadásul.... a fenébe is, nem akarja látni ahogy eltemetik ezt a kölyköt! Rora az ő keresztlánya!
- Fel kell fognod, hogy nem mindennel bírsz el odakint csak azért mert tépőfogakkal tűzdelt a pofád. Az ami ott ólálkodik, korán sem biztos, hogy egy farkas. Senki nem tudta beazonosítani tisztán, hogy milyen eredetű az a szag. Több mint egy hete sikeresen lóg meg előlem, apád elől, de még az Alfa elől is! FELFOGOD, HOGY EZ MIT JELENT, VAGY BETŰZZEM KI?
Nos, ha lenne külső szemlélője a helyzetnek, valószínűleg nehéz dolga lenne eldönteni, melyiküknek van jelenleg nagyobb gondja azzal, hogy kordában tartsa magát, ahogy Fenris hangja ismét átment dörgedelembe. Hiába, minden egyes mondattal, amivel igyekszik a lánnyal megértetni, hogy ez most nem játék és jobb lenne a kíváncsiságát kordában tartani, egyre csak az villog előtte, mi történhetne. Mit tenne, ha egy nap a lány holtteste kerülne csak elő?
Erre a gondolatra még a farkasa is felmordul és a hang már a saját torkában rezonál.

- Igenis, apu! – veti oda foghegyről, szemeit az éknek emelve, majd hitetlenkedve forgatva. És habár tényleg ő kezdte a szavakon való lovaglást, végtelenül bosszantja, hogy érzelemmentes választ kap cserébe. Hogy merészel a másik ennyire…közönyös lenni?! Mikor ő maga legszívesebben darabokra tépne valamit! Mint minden ilyen kontrollálhatatlan helyzetben, farkasa is érzi a feszültséget, s érezve a vérontás lehetőségét türelmetlenül mocorog Rora tudata mélyén, erőszakkal, foggal és belső karommal esve a lány testének, hogy engedje ismét szabadon! Szénfekete dögje nem érti az érzelmek közti árnyalt különbségeket, s a hirtelen hangulatváltozásokat sem igazán. Ő csak a dühöt érzékeli, a forrongó agresszió sürgetését. Aurorát hidegen hagyják a falka hierarchiális szarságai, legalábbis jelen pillanatban. Hogy a férfi felette áll? Hogy a mentora, és ezért bármikor joga van szétrúgni a seggét? Kit érdekel! Sokkal nagyobb baja is van most ennél. Hedda el akarja vágni a falkától, ami számára a cirkusz mellett maga a világ. S mindezt miért? Mert képtelen megemészteni, hogy sokkal inkább állatok, mint emberek. Bezzeg apja megérti, ha itthon lenne másképp alakult volna az a bizonyos konyhai beszélgetés. Harcba szállt volna felesége ellen a lányával, vagy csak egyszerűen kihasználja helyzeti előnyét, mint Béta, és közli a dolgokat édesanyjával. Még ikerbátyjai is elmenekültek a szobáikba, mikor meghallották az egyre erősödő hangnemben pattogó szóváltást.
De nem, nem szabadna most erre gondolnia, le kell higgadnia, mert a vihar közeledte miatt kint futni most, hogy kiadja magából az érzelmeit veszélyes lenne. Sosem volt egy józan fejjel gondolkodó realista, de egy vita miatt nem akar a hóba veszni. Az emberek rettenetesen alá tudják becsülni a természet erejét, egy farkas azonban nem. Ha az ember nem is egészen józan és kiegyensúlyozott, a farkas segít ellensúlyozni ösztönökkel. Olykor. Olykor pedig épp megnehezíti a dolgát. Belső vadja érzi a háta mögé tornyosuló dominanciát, de a halandó agy túlságosan s sok gondolattal van tele ahhoz, hogy figyeljen. Rosszabb esetben ez az életébe kerülne.
Az élete viszont jelenleg nem forog kockán, a józan esze viszont annál inkább, pláne mikor mögötte morran az a mély hang. Pillantásnyi remegés fut végig a testén, ilyen felzaklatott állapotban túl sok neki keresztapja még ilyen ártatlan, ütéstől mentes közelsége is. Sikeresen a mélybe száműzött állata most védekezőn bukfencet vet benne, kis híján elejti a forralót, így sürgetve inkább lerakja a kandalló párkányára. Nem bízik magában, ingert érez, hogy a tűzforró fémmel arcon vágja, amiért betolakodik a személyes terébe a másik bestia, másrészt, ha elszabadul benne a düh, szét fogják szedni a helyiséget. És már bejövetelekor feltűnt neki, mennyi kis apró dolog változott idebent.
A lehetőség az ütésre, akár csak a válaszadásra tovaillan, ahogy ajkai közül kipréselt kérdésekre frusztráltan lép odébb keresztapja. Apró győzelem, önuralma megtartása jelenleg minden energiáját felemészti, a békés vizekre evező kérdés azonban sokat segít a helyzeten. Elfordulva mély lélegzettel a tűztől pihenteti a magas férfin a tekintetét. Pillanatnyi hitetlenkedés villan át vonásain az előkerülő sör láttán. Ki tud ilyen rohadt hidegben sört inni? Nem mintha Rora amúgy szeretné az alkoholt, bár tequilát már kóstolt, citrommal az nem rossz, de már egy felestől zúgni kezdett a feje. Jó, tegyük hozzá, hogy volt vagy 13 éves, és bátyjaival épp apjuk dugi készletét nyalogatták végig kíváncsian. – A hideg sör jobb? – szalad szemöldöke kérdőn, kissé cinikusan is a magasba, mielőtt Fenris belefogna a válaszba Rora feltett kérdésére.
Kétség sem merül fel benne a férfi iránt, hisz nem hiába rajong érte annyira – még ha ezt mindenki előtt képes akár ököllel is tagadni -, sosem találkozott még ennyire hatékony Felderítővel. Persze…nem mintha találkozott volna keresztapján kívül bármilyen felderítővel is, a férfi által megbízott háttérsegítség kivételével. De a történetek amiket hallott, és amiket jó maga is végigasszisztált magukért beszélnek. Férfias hangtónus okozta borzongás remeg végig a gerincén, szíve kissé hevesebben ver már csak attól is, amilyen halálos elszántsággal formálódik meg az a pár szó. Mögötte jól tudja, tett, erő és kíméletlenség lapul, várva arra, hogy a hetek óta tartó sikertelenséget rárobbantsa valakire. Lehetőleg az egész feszültséget okozó omega  nyakára.  Semmi pénzért nem cserélne most azzal a  szerencsétlennel, aki a határaikat próbálgatja. Mégis van valami izgalom abban, hogy úgy jár kel a város és az apró erdők tarkította pusztaság között, hogy maga Rora is lehet az aki belebotlik az ismeretlenbe. Ez eléggé feldobja az adrenalin szintjét, még akkor is ha beszéd tárgya csupán itt kettejük közt. Pillantása egészen mélyzöld színt ölt, ahogy szervezetére is hatással vannak a fellobbant érzelmei. Ingert érez arra, hogy megnyalja az ajkát, pedig nincs is kiszáradva. Van valami borzongató, valami veszélyes és valami…vonzó abban, amikor Fenris ilyen. S habár visszafordul azzal a szándékkal, hogy most már tényleg megcsinálja azt a teát, tekintete a másikon időzik időnként újra és újra. Mígnem apró kis kotyogására a hímfarkas is felé néz. Mint egy rajtakapott kamasz kapja el a pillantását, a kék, már-már szürkébe forduló íriszekben ugyanis olyan gyanú csillog, ami kurvára megalapozott.
- Miért, szerinted a cirkuszban lévők nem érezhetik? – hárít egy logikus kérdéssel, anyján kívül van jó pár előadó ugyanis akik farkasok, jobban mondva: van pár halandójuk és boszorkányuk. – Mesélték. – hárít ismét, de mindig is pocsékul hazudott, és pontosan tudja, hogy minden lerí róla. Nyitott könyv mindenki számára, csupán néha annyira gyorsan változnak az érzelmek az arcán, hogy egy-egy hozzá nem értő nem tud olvasni benne. De ez még nem jelenti, hogy jól füllentene. Sőt! Tagjaiba feszültség költözik, ösztöne érzi a közelgő vészt. Most persze nem rest meghallani, a közéjük szorult szikráktól szinte a bőrén táncol a farkasa energiája, s habár szinte foggal tépi magát a felszínre, nem fenyegeti mégsem az a veszély, hogy átváltozik. Ilyen könnyen nem fogja adni magát. Megadni sem! – És talán én is körülnéztem kicsit…. – suttogja szinte alig hallhatóan.

A hosszú futásnak köszönhetően görcsösen feszülő izmai lassan engednek fel ahogy magára ölti a ruhát. Egyelőre a nadrágig és a felsőrészig jut, de minden egyes mozdulata közben előre hulló kócos tincsei mögül figyeli Rorát. Amilyen mélysárgán, már-már borostyánszínben úsznak farkasszemei, olyannyira ellentétes az emberi szempár. A fakó kék, mely gyakran csap át szürkébe ha kezdi elborítani agyát a méreg, egyelőre még nyugodtan fürkészi a lány vonásait.
Szar van a palacsintában, erre még egy normál halandó ember némi gondolkodás után is rájönne. A dacos, lázadó tinédzser. Mást sem csinál, csak borsot tör az apja orra alá és minden léptével sírba vinné az anyját. Ha lett volna családja most azt mondhatná a keresztlánya kiköpött olyan, mint ő.
Bár így is, meglehetősen hasonlít. Sajnos.
Ilyenkor kénytelen eldönteni vajon milyen szerepben kellene-e most fellépnie. Azért nem egyszerű az élet ezzel a tornádóval. Főleg amikor ilyen arcot vág. Viaskodik a gondolattal, hogy fel kéne képelnie. Megérdemelné ha azt veszi figyelembe, hogy egy a rangsorban felette állóval húz megint ujjat... és igazságtalanság is lenne, mert keresztapjaként talán illene meghallgatnia vagy mi.
Fene essen Luba, az ilyesfajta nevelés az ő dolga lenne.
Micsoda csípős válasz...
- Anyádat ismerve akár erőszakkal is visszatartana olykor, úgyhogy hívd csak lógásnak.
Igen, feltűnően higgadt. Sőt, mondhatni lezserül kezeli most a helyzetet. Olyankor engedheti meg magának ezt, mikor más falkatag nincs jelen és nem kell példád statuálnia. Ilyenkor szabad egy kicsit kivételezni a lánnyal. De csak kicsit. El nem kényezteti, még csak azt kéne, hogy folyton megengedje magának ezt a hangnemet.
Még mindig igencsak viszket a tenyere, hogy lekenjen egy jó kis nyaklevest a lánynak. Aztán még párat. Na nem a szadizmus beszél ilyenkor belőle... egyszerűen csak nem ismeri a családi kötelékeket. Soha nem volt hozzájuk szerencsére, nem tudja milyen egy keresztapa és hát nem írnak róla könyveket úgyhogy ő olyan, amilyen. Nem úgy tűnt, hogy Rorát ez valaha is zavarta volna.
Kicsit visszacsúszott a múltba. Eszébe jutott mikor a lány még taknyos kölyök volt és bőgve rohant hozzá. Addig fészkelődött, míg felküzdötte magát az ölébe és úgy bújt a karja mögé, mintha az mindentől megvédhette volna. Volt is mitől védeni, egy másodperccel később Lu villámló tekintetének kereszttüzében találta magát. Bezzeg a keresztapja öléből már ki merte nyújtani a nyelvét.
De most minek is jut ilyesmi eszébe? Az az idő elmúlt. Ez a kamaszlány már nem az a bújós fajta. Ne is legyen. Legyen erős! Szívós! Dühöngjön kicsit, ha az segít.
Szóval nem akarta meghallani... aham... frászt! Csak megint valahol a fellegekben volt a feje. Ismeri mint a rossz pénzt. Érzi, hogy balhéra fáj a lány foga. Lehet, hogy nem szívleli, hogy most épp megzavarták és inkább egyedül akart lenni, de ha már Fenris így betoppant ide, úgy tűnik úgy döntött rajta tölti ki a mérgét. Mint oly sokszor már. Válogatott leckéztetéseket tudna most a lány fejére szórni, de csak hallgat. Olykor ez még idegesítőbb, mint a szóáradat.
Ahogy a kanna visítani kezd majd Rora elfordul, csupán három hangtalan lépésébe kerül mögé lopózni. Tényleg nincs a helyzet magaslatán a lány. Ezt észlelnie kellett volna. Még talán némi ártó szándék is kiszivárgott tudatából.
Rora ugyan még nem használja folytonosan ösztöneit, de gyorsan tanul. Ha viszont már rutinná válik, a mindennapjai részévé, akkor senki nem lesz képes így mögé osonni. Na jó, a senki az túlzás. Mindig van erősebb és kegyetlenebb odakint.
Felemeli kezét, hogy a tarkójánál fogva ragadja meg a lányt, de a mozdulat megakad és karját visszaejti oldala mellé. Rora harci kedve kezd elszivárogni.
- Most ez komoly? Teázgatni szeretnél?
Talán a hang most hirtelen morran közvetlenül a háta mögött, talán Rora még is észrevette, hogy keresztapja odaosont. Talán, talán, de most magasról tesz a talánra.
Fel fogja piszkálni a lány harci kedvét, aztán jól elpáholja. Hogy nem szép dolog? Lehet, de ezt az egyetlen rendes módját ismeri a frusztráció levezetésének, s úgy tapasztalta, hogy egy jó kis bunyó után Rora is lazul némileg.
De így nem fog menni. A lány visszanyeli az indulatait. Tereli a témát, ráadásul elég ügyesen, aktuális dolgokra. Ellép a lány mellől és a sarok felé veszi az irányt. Egyelőre még nincs igazán berendezve ez a hely, mint azt már említettük, ez eddig csak menedék volt. De azért van egy kis hűtő a sarokban. Nem mintha be lenne dugva, amilyen kutya hideg van itt állandó fűtés nélkül, nem kell még üzemelnie. De a sör az jó hideg ugye így is és az csak hidegen jó, úgyhogy kivesz egy dobozzal. A fém egy szisszenéssel enged ujja alatt és néhány másodpercig csak az öblös nyelés hallatszik ahogy három-négy jóleső kortyot gurít le belőle. Nem ivott egy ideje, még vizet sem, most jött csak rá mennyire szomjas is volt valójában.
- Semmi. Azt sem tudom mit keresek, a szél sem segít sokat, északról fúj, a szagot pedig nyugat felől érzékelték többen. De meg lesz.
Teszi még hozzá halkabban de jól érthetően. A kandallóban ropogó tűzbe bámulva pedig még egyszer megerősíti.
- Meg lesz.
Ilyen az, amikor a felderítő úgy tekint ki lelkéből, hogy farkasbőrt sem kell öltenie hozzá. Már pedig ha Fenris egyszer azt mondja meg lesz, akkor elég a tekintetét látni, hogy mindenki tudja, addig nem nyugszik míg elő nem keríti annak a szagnak a tulajdonosát. Persze az is lehet, hogy bármi is volt az, már tovább állt. De nem ő lenne, ha ezt el is hinné. Viszont kicsit felakad a lány szavain és lassan ráemeli fürkésző tekintetét. A fakó kék egy kicsit mintha kezdene szürkébe váltani.
- Na és te azt honnan tudod, hogy a semmibe vezetett? Két nappal ezelőtt egy felderítő sem volt a cirkusz környékére rendelve.
Pontosan tudja, hogy nem volt, ő osztotta ki a melót mindenkinek, ami csak egyet jelenthet. Rora felderítősdit játszott. Ezért viszont verés jár, de megvárja a kibúvó választ, hátha ki tud találni a lány olyat amit hajlandó esetleg elhinni.

Az illat az amit először megérez, a farkas és a férfi tagadhatatlanul borzongató keveréke, amiben keveredik a falka otthonossága és megnyugtatása, valamint a sötét ösztönök hajtotta pezsgés. Bármennyire is belemerül valamibe, legyen az a tánc, a vadászat, vagy épp a teafilter keresése ez az elegy mindig ki tudja rángatni pillanatnyi nyugalmából, vagy épp feldúltságából. Olyan mint egy mélyről jövő ösztön aminek nem tud parancsolni. A megkaparintott filter összeroppan a kezében ahogy a huzat becsapja az ajtót, újabb illattal töltve meg orra finom hámját. Nem akarja hogy Fenris itt legyen! Egyedül akar lenni a saját gondolataival, kidohogva magát, ha kell versenyt futva a viharos széllel, míg lenyugszik. Túl hamar zavarták meg, félbevágva minden gondolatszálat amik kusza gombolyagként gomolyogtak az elméjében, de a düh és az elkeseredettség érzése nem távozott velük. Fortyogó érzelmekkel függeszti pillantását a hegyomlásnyi termetre, belesűrítve minden kamasz dacot és vadállati elégedetlenséget. Persze mint mindig, mintha kőfalat bombázna köpő csővel, úgy pereg mindez láthatóan le a másikról.
- A meglógás szót akkor használjuk, ha valaki olyan helyről távozik ahol erőszakkal tartják. Én csak eljöttem otthonról. – kap acsargó vadként a szavakat élvezve ki fegyverként a hűvös nyugalom ellen. Felfoghatatlan, hogy egy vérfarkas hogy lehet ennyire kimért, mint néha Fenris. Hogy miért tudja minden acsargás ellenére a saját bestiája, hogy akkor is a keresztapja bizony a főnök, bármennyire is sértegeti? Utálja, hogy mindig ennyire ural minden helyzetet a másik mégis….a durva életbe élvezi! Vele elengedheti magát, nem kell kulturált sznob unalmas embert játszania, vele nem köti gúzsba az emberi alakja a lelkét. Farkasa már most a bőrén vibrál szinte, indulatoktól fűszerezve egyenesedik fel görnyedtéből, és fonja össze maga előtt a karjait, mialatt ruhabundába bújik a másik.
- Talán nem akartalak meghallani. Hmm? – vonja fel a szemöldökét kötekedőn, nem direkt csinálja, de boxzsák híján le kell vezesse a felgyülemlett indulatait. A mentora amúgy is azért van, hogy elméletileg tanítsa. És most ebben a helyzetben végtelenül kellemetlen lenne megvallania neki, hogy ugyan hallott valamit, de nem figyelt a környezetére. És nem azért, mert nem akart, hanem mert az érzelmei túlságosan is elragadták. Jó Ég, mennyiszer kapott emiatt fejmosást és nevelő célzatú verést! Gyermekkora óta ez a hegyomlásnyi bestia a mentora, s ha mást nem is, de Rora azt nagyon is megtanulta, hogy ha az ember lánya nem megy a Hegyhez, hát a Hegy jön el érte. Tényleg…vajon érte jött? Családtagjainak roppant bosszantó szokásuk, hogy mint valami bébiszittert Fenrist küldik őutána. Mintha a vérfarkas valami varázsló lenne, aki elsimít mindent ebben az Ördögverte családban. De ezen a napon nem, ezen a durva napon még ő sem veheti rá, hogy visszamenjen az anyjához! Bár…nem is úgy néz ki mint aki erre készül. Frusztráltan ereszt meg egy sóhajt, épp akkor amikor a kandalló elé akasztott régi vízforraló fortyogni nem kezd, éktelen fütyüléssel törve zavarva fel körülöttük a levegőt. – Kérsz egy teát? – emeli fel kis mosollyal a filtert amit mindeddig a kezében szorongatott. Dühe pillanatnyilag csihad, sokáig acsarogni amúgy sem képes senkire. És erőnek erejével emlékezteti magát, hogy az előtte magasodó alak nem akar rosszat neki. Mert nem akar ugye? Hogy lefoglalja kezeit a kandalló elé sétál, arcát megcsapja a meleg és a ropogva égő fa illata. Kezd lassan kellemes melege lenni, így mielőtt levenné egy ronggyal a vízforralót, ledobja a kabátját az egyik fotelba. – Hogy sikerült egyébként a felderítés? Találtál valami nyomot arról az ismeretlen szagról? Hogy ki lehetett? – pillant magabiztos mozdulatai közben keresztapjára. Szemében már kíváncsiság lobban, ő is érezte itt-ott a városban és a zöld területeken is az idegen szagot. De mivel nem elég idős – fulladjon meg mindenki aki ezt gondolja, anyjával az élen – nem mehetett senkivel, utánanézni a dolgoknak. Pedig a vére adrenalinnal telve pezsdült fel a hír hallatán, mióta él, talán csak egészen kicsi korából emlékszik rá, hogy akkor volt csak gond az egyik területhatáron. Apja és keresztapja is sebekkel tarkítva jöttek haza. Zöldjei elidőznek a ruhába bújtatott mellkason, ami akkoriban még nagyobbnak tűnt, hisz maga Rora is egészen pici volt amikor a falka elleni támadás történt. Tisztán emlékszik rá milyen kíváncsian ment oda Ludvighoz, és Fenrishez megtapogatva a zúzódásokat az arcukon, kacagva futva el, és mesélve büszke lelkesedéssel mindenkinek hogy „Apu és Fenris bizony elagyabugyált mindenkit!” Mára már ő is egy akar lenni azok közül, akik elagyabugyálnak másokat! Nem heccből tanul már évek óta keresztapja árnyékaként! – Két nappal ezelőtt a cirkusz körül is feltűnt a szagnyom, de megint csak a nagy semmibe vezetett. – azt már inkább nem teszi hozzá, hogy ő maga eredt a nyom után. Bölcsen hallgatva el információkat lógatja a gőzölgő vízbe a filtert.

Hosszúak itt az éjszakák. Ráadásul nem csak azok, de mocskosul hidegek is. Na nem mintha ez zavarná, a vastag bunda megvédi a fagyos széltől és az utóbbi időben elég sok időt tölt bundában. Na nem bundakabátban, hanem a sajátjában. Egyre többször járta körbe a falka területét az utóbbi hetekben, mióta Luék idegen szagokról számoltak be. Eddig mindig az északi területekre összpontosított, az volt az ő "vadászterülete". A többi égtájt rábízták a többi felderítőre, de lévén nem sokan vannak, úgy döntött nagyobb köröket jár majd be, míg végül volt hogy egész éjszaka a falka terepén járőrözött. De hát ez az ő dolga.
Csak sajnos minden eddigi kör eredménytelen volt. Talán csak egy omega tévedt erre, valaki aki falkát keres magának, vagy átutazott. De még a legkisebb esélyét is ki kell zárni annak, hogy ellenség hatoljon be a területre, az veszélyt jelentene a többi falkatagra. Az is lehet, hogy nem farkas volt, tulajdonképpen fogalma sincs milyen szagot keressen, a fiúk nem tudták beazonosítani, ahhoz nem volt elég erős.
Nos, ha farkas, megtalálja. Ha valami más, valószínűleg akkor is megtalálja előbb utóbb, a kérdés csak az, vajon olyasmi amivel elbír, vagy itt ér véget fényes pályafutása...? Na ahhoz még lesz egy két szava neki is.
Egy kidőlt fa gyökereinél cövekel le, a tó közelében. Jól esett izmainak a hosszú galopp, de a megfigyelés része nem csak az orrára korlátozódik. Meg sem mozdul, csak fülel. Hallgatja az erdőt és nem csak hallja a hangokat, de pontosan érti is mit mesélnek. Egy szarvasbika valahol délen a párját hívja, de a ragadozó jelenlétét kiszagolva elhallgat. Nem törődik most vele, a vadászat ideje is eljön majd, de most más dolga van. A szél megnehezíti a dolgát, a látótere igencsak bekorlátozott hála a hónak amit a pofájába sodor. Hagyatkozik hát a fülére és orrára.
S utóbbi nem csal.
Ismerős szagot sodor felé a szél... túl ismerőset.
Körbenyalja pofáját és még figyel néhány percig. Igen, összetéveszthetetlen ez az illat. Erdő, föld és valami édes aroma. Aurora.
Rövid, de hangos vonítás hagyja el torkát. Ezek azok az ösztönök, melyeket még emberi elméje sem tud irányítani. A farkas örül és egyben mérgelődik. Micsoda kavalkád! Érzi a falkatagot, érzi a kölyök szagát, elindul hát a szag irányába. Kényelmes séta, hisz a faház nincs messze, s biztos benne, hogy a lány ott húzza meg magát az üvöltő szélben. Érdekes... talán nem hallotta a hívását?
A háztól kicsit távolabb még egyszer megtorpan, orrát a szélbe tartja, s fülel. Csak a kandallóból át a kéményen felszálló füst szagát érzi, ami meglehetősen elnyom most minden mást, így feladja a további felderítést. Ideje behúzódni és felölteni emberi alakját, így hát tovább oson a házhoz, fel a verandán, s megkapargatja kicsit az ajtót. Kellemesebb odabent alakot váltani, mint itt kint a szélben.
Nincs azonban válasz, holott hallja odabentről a motozást. Elképesztő ez a lány. Néha olyan élesek az érzékei, hogy vele is felvehetné a versenyt, néha meg ráboríthatná a házat is, azt sem venné észre. Hogy az a mocskos...
- ... élet verje meg.
A mondatot, mi gondolatai közt született, már emberi alakban fejezi be. Meztelen emberi alakban, aminek köszönhetően a fagyos szél kénye kedvének van kitéve. Maradt volna inkább bundában. Holmiját otthon hagyta, abban a kis albérletben a műhely mellett ahonnan elindult a kis "túrájára". Elvégre nem itt akarta tölteni az estét. Az ajtó viszont nyitva, így simán bejut.
Az ajtót a szél csukja be helyette jó nagy dörrenéssel, s ahogy Rora megfordul, egy hegyomlásnyi alak magasodik fölé.
- Megint meglógtál?
Ismeri már eléggé a lányt ahhoz, hogy tudja, ha ide jött, akkor vagy tele lett a hócipője az otthoniakkal, vagy... tele lett a hócipője az otthoniakkal.
Olyankor mindig itt húzza meg magát. De amíg a lány kibök valami válasz félét egy fal mellett ácsorgó ládához sétál és előrángat belőle egy kopott farmert, pár zoknit meg egy hosszú ujjú garbót. Mindig tárol itt némi váltás ruhát. Ez a ház a falka tulajdona, amolyan menedék Kirunán kívül, de még mindig elég közel. Már egy ideje szemet vetett a házra és az Alfával már nagyjából meg is kötötte az üzletet. Innen sokkal könnyebben járja végig a vidéket és nem kell folyton arra figyelnie, hogy ki látja és ki nem. Persze van mit javítani rajta, de már elkezdte, ezért is van már itt ruha, takarók, sőt be van készítve a tüzifa is, amit Rora már ki is használt.
- Jobban figyelj a környezetedre. Hívtalak, nem hallottad?
Utal a vonításra, mellyel szólította, de a kérdés talán felesleges is, hisz a lány még a kaparászást az ajtón sem érzékelte. Az elégedetlen arckifejezés amivel Rorát nézi reméli elárulja a lánynak, hogy mint mentora, most nagyon nincs megelégedve vele.

- Aurora Blomquist! Most azonnal visszajössz a házba, vagy legközelebb újévkor teheted be ide a lábad kisasszony! – üvölt a csendes délutánba az anyja hangja, de nem ez lesz az a nap amikor Aurora bűnbánóan, igazat adva konzervatív anyjának meghunyászkodik, és visszamasírozik a házba. Nem! Eleget veszekszik vele a suli és a cirkusz miatt is, holott édesanyja jól tudja mi a véleménye mindkettőről, mégis minden egyes nap, hét, hónap abból telik, hogy kisebb békés időszakok után Hedda úgy érzi Rorána jutnia kell valahova. El a cirkusztól, tanultabb körökbe, kitörve a szórakoztató ipar ezen legkevésbé megfizetett ágától. Az persze nem érdekli, hogy a lány imádja. Totyogós kora óta szaladgál a tűztáncosok és a vadállatok közt. Lévén ők sem emberek, Aurora képtelen felfogni szülőanyja miért ragaszkodik ennyire görcsösen ahhoz, hogy elküldje innét? És ezt tetézve még jön a Halloween is. Az az éjszaka az évben amit Rora jómaga még a karácsonynál is jobban vár. Egy éjszaka amikor igazán szabadnak érezheti magát, feledve az iskolával járó béklyót, a családi perpatvarokat, átadva magát a farkasának, csak egyetlen napra teljesen. Kiskorában szinte vég nélkül képes volt a falka öregei előtt ülni, vagy épp apja ölében, miközben hallgatta az ősi legendákat erről az éjszakáról. Az éj amikor a legvékonyabb az élő és a túlvilági sík között a fal, amikor őseik hatalmas vadászatot rendeztek, majd a tábortűz körül önfeledt szórakozással ünnepelték meg, hogy halottaikhoz igazán közel csak akkor érezték magukat. S habár a hagyományok némileg finomodtak, ahogy a fejlődés miatt a szokások is mások lettek, a vadászat, az azt követő hatalmas tűzrakás és az a körül evés-ivás mulatozás még mindig megmaradt. Az igazán ősi hagyományok hívei min a mai napig éjfél tájt teljesen átadják magukat a farkasuk diktálta ösztönnek. Ez az amit nem akart soha Hedda, hogy ő lássa. De bármennyire is hurcolta haza korán, a kamasz kíváncsiságot képtelen volt elnyomni. 15 lehetett talán Rora amikor kiszökött, és megnézte mitől is óvja úgy az anyja. Amit ott látott örökre az emlékeibe vésődtek, farkasát pedig csak még jobban megszilárdították az emberi értelemmel szemben. Hogy lehet egy asszony ennyire csökönyös, hogy most még az egész estétől is el akarja tiltani?! Persze Hedda évek óta tiltakozik Ludvig érvei ellen, hajthatatlanul küzdve azért, hogy lányát teljesen ellehetetlenítse az estétől. Ám mindeddig sikertelenül, hisz édesapja bizonyos feltételekkel mindig magával vitte, akár csak a bátyjait. Ez az év más. Apjának üzleti ügye van, így nem lehet jelen aznap, és ezt az anyja szánt szándékkal ki is használja! Pedig ritkán érte, s könyörögni szinte sosem könyörgött, hogy éjfélig maradhasson. Csupán a vadászat, és az éjjelig tartó tánc az ami Rora számára olyan volt mint egy egész évben várt Rodoszi nyaralás.
Indulattól fűtve tapossa a havat, fogalma sincs merre, jelenleg az iménti veszekedés cseng újra és újra őrjítő visszhangként a fejében. A szél a hajába tép, pirosra marva az arcát, de mint minden itt született már megszokta a zord időt. Nem is törődik vele, sem a környezetével, mindaddig, amíg roppanást nem hall a lába alatt. Svéd farkas lévén minden gond nélkül különíti el a tél különböző hangjait, s csak az újabb roppanás következtében figyel arra fel, hol is jár igazán. Egész begyalogolt a fagyott, hófedte jégpáncélra a tavon. Tekintetét higgadtan járatja körbe, egy biztos tájékozódási pontot keresve, merre is lehet, s vajon mennyire gyalogolt be. Az adrenalin kisöpri a gondolatai közül az anyját, már csak ő marad és a természet, no meg a megoldandó probléma. Elég vastag már a jégpáncél ebben az időben, hogy korcsolyázni lehessen rajta, ha épp nem lepi be centinyi hópor, így nem fél, hogy netán beszakad alatta. A mozgó jégpáncél roppanásai a laikus számára dermesztően hathatnak, mikor egy hangos morajlásként végighullámzik a tavon.
A faház. Tekintete hiába váltott érzelmei miatt borostyánba is alig tudja kivenni a körvonalakat, a szél pedig jeges karmokként mar a bőrébe pillanatok alatt, akár egy megvadult grizzly. Sehol egy teremtett lélek sem, bár ez sem túlságosan is meglepő, ilyen idő tájt már mindenki otthon van. Ezen az égtájon még korábban sötétedik mint a Föld délebbi részein. Alig múlt kora délután, de a horizontot már kezdi vörösre festeni a lebukó Nap. Hirtelen elhatározásra jut, nincs semmi logikája a döntésének, hacsak az nem, hogy le akarja vezetni az indulatait. A szél és a hideg ellenére kapkodva kezd vetkőzni, és gondosan egybegyűrni a cuccait amit az övével sikeresen rögzít is egy nagy csomaggá. Imádja ezt a kabátot, és a melltartója sem egy olcsó darab. A cipője viszont kuka. Otthon van másik. Meztelen bőrét szempillantás alatt vérpirosra csípi a hideg, de nem marad annyit emberi formában, hogy ezen egy felette szálló bagoly is jót mulasson. Csont reccsen, cuppanó hanggal csúsznak helyükre az ízületek, mint nyáron a hullámzó fű úgy fut végig a bőrén a bunda hogy felvegye farkas alakját. Megrázva magát fogai közé kapja a bőrszíjat, és egyenletes tempóban iramodik meg a ház felé, ami ilyenkor szinte mindig a menedéket nyújtja számára. De van hogy szenvedéseinek is színhelye. Fenris a ház mellett kezdte tanítani, és még tanítja mindmáig ott kíméletlenül.  Szemét le sem véve a célpontról rohan át a fagyott tavon, karmai épp annyi szilárdságot adnak, hogy ne holmi holdkóros rénszarvasként csússzon át a túlpartra.
Mire felér a veranda tetejére a szél már-már viharossá fokozódik, így miközben vált, ügyelnie kell, hogy csomagját tova ne vigye a szél. Az ajtó is vagy ötször rácsapódik, mire kissé átfagyva beverekszi magát a zsebében lapuló kulcsokkal. Ki az Ördögverte hibbant agyú volt aki az ajtót az uralkodó széljárásnak ellentétesen nyílódva rakta fel?! Biztos szerette a hátmasszázst az ajtóval.
- Au. A francba. – hördül belépve és gondosan magárja is csukja az ajtót, bár ebben a szél mintegy előzékenyen segít. – Baszd meg! – ereszt meg egy káromkodást, bár még ő maga is belátja nincs sok értelme vitatkozni az elemekkel. Kibontva az övet dobja a földre a cuccokat, és felöltözve áll neki begyújtani a nagy kandallóba a nappaliban. Pár percre elgondolkodik, hogy inkább a fürdőben gyújt be, és lefürdik meleg vízzel, de hamar el is hessegeti az ötletet, mire megcsinálná, elmenne a kedve tőle. Sikeresen begyújt, s jó kiscserkész módjára forral magának vizet a kancsóban. Zsebeiben kotorászva hallja meg először a hangot, ami túlüt a szél hangos és erőszakos zúgásán. De amilyen hamar jött olyan gyorsan is hal el a hang, így tovább kotorászik. Valahol kell lennie a zsebében tea filternek – mert egy svéd nem megy a vadonba tea filter nélkül! Kiscserkész kézikönyv harmadik oldal. Ugyanis nem csak jól jön éppen ha átfagyva innál valamit, de sebre szorítva vérzéscsillapító hatása is van – ami amellett hogy nem kell minden ruhád a sebbe tömni még illatossá is varázsolja ha beérsz valaha a balesetire. Tuti mi? Egészen elmerül a zsebei feltúrásában, és ismét visszaférkőznek elméjébe a pár perce még oly sürgető gondolatok. Olyannyira hogy ha ágyút sütnének el sem venné észre jelenleg.