A fájdalom, amelyet az évek során temettem a lehető legmélyebbre, hogy szinte már meg is feledkeztem róla milyen érzés, amikor a lelkét az embernek darabokra szaggatják. Gyűlöltem magam azért, mert tönkretettem az életét azzal, hogy megjelentem benne. Utáltam őt, amiért nem volt képes megvalósítani az álmait, hogy feladta őket csak azért, hogy reménykedhessen abban, hogy egy nap majd újra felbukkanok, mintha mi sem történt volna. Mégis akkor sem tudtam volna megadni neki azt, ami talán a legfontosabb lett volna a számára. Egy gyermek.. Családot szeretet volna ez pedig olyan korlátokat tartalmazott, amelyeket én sosem tudtam volna a démoni felem miatt. Utáltam, hogy szeretett annak ellenére, hogy nem érdemeltem meg. Hogy sokkal jobbat érdemelt volna nálam. Mérhetetlenül szerettem. Ő volt az első és egyetlen férfi az életemben, akit igazán szerettem. Aki megváltoztatta a mindennapjaimat. Elmerültem az érzésekben és csak egy pillanatot vett igénybe, hogy a felhők felé szálljak és elhiggyem egy apró pillanatra mindez valóság lehet. Aztán ütött képen a realitás. Nem egymásnak teremtettünk. A szerelem az idő vaskerekét nem tekerheti ki. Kétségbeesett gondolataim között megjelent a lehetőség, hogy öröklétűvé tetettem egy vámpír segítségével. De az öröklét nem való mindenkinek. S, ha még meg is hozta volna a döntést, hogy örökre velem lett volna. A tény, hogy nem mehet a napra többé, hogy szabadságának egy részét elveszítheti... Talán idővel beleőrült volna. Amiért egy percig sem ítélkeztem volna felette. Nem engedhettem meg magamnak, hogy bebörtönözve érezze magát, megfojtva általam. Mégis ez csak egy újabb sebet ejtett a lelkemen, amely már így is gyógyuló sebek ezreit hordozta magán, de sosem felejtet egyet sem. Ott volt a pillanat, amikor az ágya mellett voltam és a kezét fogtam, ahogy a szívének dobbanása egyre lassabb és lassabb lett egészen addig, míg el nem némult teljesen. Ősz haja, aprócska ráncai koránt sem tettek keresztbe a szépségének, hiszen a szívem mérhetetlen szerelemmel ölelte körbe és minden tökéletlensége csak egy újabb csoda volt a számomra. Mégis elveszítettem, miközben rajtam az idő múlásának semmilyen hatása nem látszott. Nem is fog soha többé. Egy örökös körforgásban ragadtam, amelyből nincs kiszállás. Legalábbis boldog úton semmiképpen. A hegek, amelyek egykoron begyógyulni látszottak, mind a szívemen, mind a lelkemen, mintha egyszerre szakadtak volna fel, gyengítve meg az akaratomat, amely csak azután sóvárgott, hogy ez az egész végre véget érjen. Minden küzdelem, amivel eddig küszködtem semmissé vált csak azt éreztem, ahogy kicsúszik a kezemből az irányítás a fájdalom elpárolog a lelkemből nekem pedig nem marad semmi más hátra, mint a teljes, könnyed sötétség. (..)
Hosszas rabság után kúszok a felszínre, miután a törékeny kis virágszál igyekezett meghajlani, de végül már nem bírta tovább megtörve adott lehetőséget arra, hogy az előtérbe kerülhessek. Ezért pedig annak lehetek hálás, akinek karjai körém tekerednek, mégis valahogy legszívesebben bemosnék neki egyet a tekintetét, minden kis rezzenését figyelve. Szinte látszik rajta, hogy mennyire élvezi a helyzetet, hogy a kis drágaságot háttérbe szoríthatta. Azonban ennek senki nem örül jobban nálam. - Tudod talán még meg is köszönném neked, de nem rajongom azért, ha a személyes terembe mászik valaki anélkül, hogy legalább megtudhatnám kicsoda. - Azzal pedig lökök rajta egyet finoman, hogy legalább egy méternyi távolság lehessen közöttünk. - Azonban a kérdés már csak az, hogy te mit is nyertél ezzel az egésszel.. Talán jót szórakoztál vagy lakozik emögött még másfajta indíttatás? - Az arca nekem semmit nem jelent. Egy mondén a múltból. Meghalt. Nagy ügy. Mintha más tudnának csinálni az elcseszett emberek, de komolyan.
remélem tetszik ❀
Vendég
ranggal rendelkezem
Vendég
all the stories are true
Tárgy: Re: Erdõs terület Szer. Júl. 24 2019, 13:05
Pandalena & Agramon
Káosz. Valósággal érzem, miként tombol a bensőjében, akár ketrecbe zárt, fenségesen gyönyörűséges vad. Egy ékkő, amiről nem óhajtok lemondani. Egy illat, mely túl édes ahhoz, hogy csak úgy elengedjem. Egy forrás, ami túlontúl tápláló ahhoz, hogy megvonjam magamtól. Miért is tenném? Nincs rá okom. Főleg úgy nincs, hogy ami ott lapul benne, engem hív. Kaparászik, érzem, s tudom, érzi ő is. Olyan vagyok hát, mint ragadozó madár, amely reptében lassít sötét szárnyainak kitárásával, alig várva, hogy karmai a préda lelkébe marhassanak kíméletlen döfésükkel. Lassú, hervasztó halál az, melyet emberi fele ítéletéül szánok. Viszont túlzottan csábító az, mi az emberi felszín alatt rejlik, s noha valóban Asmodeus az élvezetek koronázatlan királya, magam is érzékelem, ha valami vonz. Az ő kínlódó küzdelme és félelmei pontosan ilyenek. De még inkább igaz ez arra, amit olyannyira elzárni kíván. Éppen ezáltal kiabálását sztoikus nyugalommal fogadom. Szórakoztat. Ezt nem is rejtem véka alá. Mi sem mutatná jobban, mint felfelé görbülő ajkaim. Nem egy széles mosoly, de azért éjól észlelhető, még a korlátozott látásviszonyok ellenére is. - Azt hittem, ezen a ponton ez már egyértelmű. - nem leplezem a némileg lekezelően ható szavakat, melyeket megfűszerez az ugyanilyen hatást keltő hangnem. Nem véletlenül. Minden erejével azon van, hogy bezárjon előttem egy ajtót, míg én azon vagyok, hogy az ma este végre áttörjön. Ezért aztán provokálom, amit odabent tart. Hadd lássam Őt, teljes, pőre valójában. - Azt akarom, hogy ne harcolj tovább. - jelentem ki, némileg enigmatikusan, ezért, megtoldva kijelentésemet egy valamivel erőteljesebb mosollyal a korábbinál, mely meglehet, némileg kajánra is sikerült, kiegészítem, nehogy újabb kérdőjeleket teremtsek vele benne. - Azt akarom, hogy fogadd el, aki vagy és engedd végre szabadjára. - még ha a személyes kötelék ellenére nem is akarja elhinni, hogy nem ártó szándékkal jöttem, azt ő is érezheti, hogy a szavaim őszinték. És tudod, mi a legszebb az egészben? Az, hogy valójában azok. Meglehet, nem tudja, ki vagyok. Nem tudja, mi vagyok igazából. Én viszont látni akarom, mi ő igazából és ez független attól a szereptől, amit épp eljátszok. Nekem ez nem több porhüvelynél, jelentéktelen, pondró váznál. Így hát, amikor megüti fülemet a határozott fenyegetés, szemeimben, noha egyetlen másodpercre csupán, büszke elismerés csillan. Ám ez sem több, mint a vadász íriszeiben játszó diadalittas villanás, mikor látja, hogy sikerült sarokba szorítania az áldozatát. - Olyat, amit megbánsz? - a szavait visszhangozom. Újabb provokáció. Még a szemöldökeimet is felvonom a hatás fokozásának érdekében. Valójában emögé rejtem, hogy érzem a szemei mögött, a lényében végbemenő változást. Félreismerhetetlen. Cáfolhatatlan. - Akkor tedd meg! - jelentem ki, és ezzel egyidőben közelebb is lépek, lassan, ám határozottan. S mielőtt ellenkezhetne, éreztetem vele jelenlétemet úgy, ahogyan eddig nem tettem. Két kezem, melyek a riadalom hűvös érintésével ellentétben meglepően melegnek hathatnak eme környezetben, derekát érintik, hogy felém fordítva karoljam át és húzzam közelebb. - Tedd meg! - ismétlem el, ám ezen szavaim már nem neki szólnak. Nem. Annak, aki épp kitörőben van. Annak, akit jelenleg magamhoz ölelek. Veszélyes játszma? Természetesen. Hiszen ez szolgáltatja az édességet, amitől közelebb akartam érezni, s amitől az ujjak simítása a bőr, az ember alatti hidegnek szól. Neked szól!
Olyan, mintha a saját árnyékomtól akarnék elszaladni. A lehetetlennel próbálkozom mégsem vagyok képes akár egy percig sem elviselni a jelenlétét. Meghalt. Gyászoltam őt eleget ahhoz, hogy tudjam ez igaz, ez a valóság. Nem tudom, hogy ki játszadozik velem, de utálom, hogy ennyire a bőröm alá tud férkőzni. S leginkább azt nem értem, hogy miért engem szemelt ki. Ki akar még belém rúgni? Nem elég Azazel nyavalyás átka, az apám furcsa módja a szeretete kinyilvánítására, még ezt is el kell tűrnöm? Akármennyire is próbálom kizárni az erdő hangjait, tehetetlen vagyok ellene, ahogy egyre hangosabban dübörögnek a varjak, s végül már a tekintetemet is az irányába fordítom a hangoknak, szinte egy kész varjú hadsereget várva, de nem áll ott senki más, mint ő. - Mégis mit akarsz tőlem? MIT? - Teljes tüdőmből üvöltök az alak felé, aki egykoron olyan sok boldogságot jelentett nekem, hogy szinte garantált volt, hogy a fájdalom is elviselhetetlen lesz majd, ha egyszer elveszítem őt. Most pedig, hogy újra láthatom őt, mintha csak gúnyolódni akarna velem.. Nem tudom, hogy mire megy ki ez a játék, de kezdem elveszíteni a türelmem, s a bennem lakozó jeges érzés, szinte elő akar jönni játszani. Mézes madzagon kínálva számomra, hogy nem fog többé fájni csak engedjem át magam neki. Onnantól kezdve már nem kell többet a fájdalommal foglalkoznom. Nem engedhetem át neki a gyeplőt, hiszen magam sem tudom, hogy mi történne, ha megtenném, hogy egyáltalán visszatérhetnék, vagy örökre elvesznék. S, vajon hova kerülnék, ha megtenném? - Nagyon kezd elegem lenni ebből a játékból, úgyhogy ha az apám küldött, vagy Azazel, hogy szórakozz velem, akkor jobb lesz, ha most rögtön eltűnsz, mielőtt még olyat teszek, amit megbánok. - Minél tovább figyelem az arcvonásait, a mozdulatait annál inkább eszmélek rá, hogy még az árnyékával sem ér fel az egykoron általam hőn szeretett férfihez. Mégis ez nem akadályozza meg abban, hogy a szívemben tőrt forgasson. Emlékeztet egy elvesztegetett lehetőségre. Valamit, amit már soha nem tehetek jóvá. Ami már sosem lehet igazán az enyém. Érzem, ahogy a hűvös érzés egyre közelebb kúszik a felszínhez, szinte bársonyosan cirógatva a bőrömet, amitől libabőrös leszek és küzdeni akarok ellene, de valahogy egyfajta békével tölt el, a fájdalom elkezd szivárogni a testemből, ahogyan átadom magam egy pillanatra a könnyedségnek, ami titkon közelebb húz a sötétséghez. - Nem! - A szemeim habár jegesen csillog, nem hajlok meg a bennem lakozó szörnyeteg akaratának.
remélem tetszik ❀
Vendég
ranggal rendelkezem
Vendég
all the stories are true
Tárgy: Re: Erdõs terület Csüt. Júl. 11 2019, 12:18
Mi vagyok? Sokszor hallottam a kérdést, hol suttogva, hol pedig a pánik kényszerítésétől üvöltve. Ennek ellenére még éónokkal később sem egyszerű meghatározni. A legtalálóbb jellemzésem esetleg az lehet, hogy lassan ható méreg vagyok. Fájdalmas, lassan terjedő füst, ami a tér betöltésével szépen, fokozatosan szorítja ki a tódőből a tiszta levegőt. Nem sorolnak ugyan a főbűnök közé, ám nem vagyok kevésbé végzetes, mint Asmodeus bűvköre vagy a lét azonnali és könyörtelen végét jelentő hatalom, ami Sammaelben ölt alakot. Ha bárki például az utóbb említettel szeretne párhuzamba vonni, könnyedén olybá tűnhet, hogyhozzám képest Halál kegyelemmel viseltet a lelkek iránt. Ami engem illet, én nem sietem el a folyamatot. Miért is tenném? Hiszen erőt adó táplálék ez. Ironikus, azt gondolhatnánk, Mammon az, aki szeret eljátszadozni az étellel. Téves gondolat. Így tekintve kicsit mindőjüktől eltérek. Nekem nincsenek szárnyaim, s bár a Pokol lakójaként növelem a kárhozatra ítélő felek létszámát, nincs kétségem afelől, hogy még a démonok sorában is van olyan, amelyik nem tud engem hová tenni. Még ha érdekelne is a véleményük, azt kell mondjam, nem tudom hibáztatni őket érte. Nem feltétlenül illek be ugyanabba a sorba, amiben ők állnak. Lucifer seregének a tagja? Egyértelműen. De hogy afféle "gyermeke" lennék? Közel sem. Ennek a viccnek az igazi csattanója az, hogy engem ugyanolyan mértékben szabadított a világra a kegyelmes Isten maga, mint ahogyan tette azt a Fényhozóval. A recept különleges adaléka az, hogy úgy vélem, tette mindezt akaratán kívül. Születésem pillanatául adá az emberpár kiűzetésének éráját. Azáltal, hogy elestek az Ő kegyeitől, elestek a tökéletességtől is, mellyel kéz a kézben járt a felismerés. Az esendőségükre, sebezhetőségükre, mi több, a halandóságukra való ráébredéssel jöttem létre én, az erre tett érzelmi reakció, a végzetes kiementelt magukba foglaló hibáktól való tartózkodás, az a fojtás, ami mindig megfogant elméjükben, valahányszor egy lehetséges jövő képe sejlett fel lelki szemeik előtt. Mi vagyok? Egy velejárója az életnek. Egy rész, amire nem szerelhetnek kapcsolót, hogy elűzzék, ahogy teszik azt a sötétséggel, mikor a négy fal között tartózkodnak. Igaz, mindig van egy naiv próbálkozó, mindig van egy fohász az Úrhoz, amire nem érkezik több válasz, mint néma csend. És én sosem fogom megunni, hogy Kreátoruk helyett én suttogjak fülükbe. Vagy, a jelenlegi helyzetre húzva tarka takaróként (s így, szép hazugságként) eme képet, Isten helyett az én lágy tekintetem üdvözölje a másikét. Átengedve álcámon fizikai alakom tulajdonságait, kék szempár ismerkedik a mélybarnával, egy sötétebb létsík esszenciájának jege a lélek simogató melegségével, rideg nyugalom a rémületről üzenő tükrökkel. A felemelkedő kezet ajkaim szelíd felfelé görbülése fogadja, két okból is. Az egyik, hogy érzem, nem lesz mersze áthidalni a távolságot, ujjaival szelni a levegőt, hogy bőrömhöz érjen. A másik, hogy még ha mentális ütésével át is tudná törni szorongásának gátját, semmit sem érintene, ugyanis elhúzódnék, mielőtt ujjbegyei szilárd felülettel találkozhatnának. Elvégre szellem vagyok. A múlt árnyas, elmaszatolódott lenyomata. Nem érinthet meg olyat, amit már elveszített. Az én szabályaim. S mint ilyet, én megszeghetem, amikor akarom, de fiatal még az este, miért kapkodnék el bármit? Könnyeire, szavaira és hátrálására szélesedik a mosolyom. Mind vereségének bizonyítékai. Már az enyém... és még nem is tudja. - Sajnálod. - visszhangozom, riadalmát nem növelem vele, nem úgy, mint valószínűsíthető bűntudatát, így érzései nem lakmároztatnak jobban ettől a húzástól, ám szükségszerű, hogy forgassam kicsit benne a kést. Bevallom, szórakoztat. És kicsit talán tetszik is a sötét gomolygás, amit benne érzékelek. Miért is ne piszkálnék fel valamit, ami akár gyönyörű jelenségként pompázhat, ha teret adna neki? Mély levegő. Ennyivel reagálom le, mikor elfordul tőlem. Nem is veszi észre, hogy maga elől próbál elfutni. Milyen csalódást keltő. Főleg, hogy nem látja, gyakorlatilag a karjaimba fut. Én kész vagyok átölelni. Te készen állsz? Ahogy mélyebbre hatol a sűrűben, nem fog lépteket hallani a háta mögött, ahogy annak lennie kellene, ha valós volna a személy, akivel társalgott. Helyette valahonnan a fák közül hallhatja egy varjú károgását, ami mostani felfokozott lelki állapotában hirtelennek és élesnek hathat. Valóban, meglehet, hogy az én művem. Stressz alatt a halandók jobban figyelnek apró réwszletekre, mint például saját, szapora pulzusuk vagy a környezet neszei. Épp ezt kívánom kihasználni. Amennyiben bedől a trükknek, s a hang irányába fordítja fejét, mire tekintete visszatér maga elé, én ott leszek, vállammal egy fának támaszkodva. Ha nem, meglehet, hogy faág reccsenése töri majd meg az éj csendjét a közelében, melyet nem sokkal később követ majd mögüle szóló hangom, mindkét esetben ugyanazon szavakkal illetve: - Ennél okosabb vagy. - bensőm forrong, nem kenyerem a hízelgés, de vannak szerepek, amiket fel tudok venni. Elég régóta csinálom már, hogy jól menjen. Kárpótol, hogy burkoltan ahhoz igyekszek szólni, ami ott van benne, mintha csak neki üzennék: Ennél több vagy. - Menekülni akarsz valami elől, mert nem tudod irányítani? - szándékosan fogalmazok úgy, hogy abban a hitben tartsam, az őrület parkettjének széle felé táncol. Nem fedem fel, hogy én kértem fel, még nem. - Meddig? - egyszerű kérdésnek tűnhet, de több jelentést hordoz magában. Értelmezheti úgy, s ezt tartom valószínűnek, hogy meddig akar futni. Elvégre, én nem fáradok el, addig biztosan nem, amíg ellát heves érzésével szívének minden lüktetése. Ám a kérdés másképpen szól neki. Annak, ami mélyen van. Ez a kérdés úgy hangzik: meddig akarod elzárni, aki vagy? És ezért, a halovány mosoly arcomon szomorkásnak tűnhet, első látásra. De inkább provokáló. A sötétjének szól. Gyere ki!
Minden egyes döntésünknek megvan a maga súlya, mindegyik magában hordoz egy különleges szerepet. Hiszen vannak döntések, amelyek könnyedén vesznek a homályba, de ugyanakkor néhány az idők végezetéig kísért bennünket. Mikor már a teher túl nehéznek tűnik a vállunkon, egyszerűen képtelenek vagyunk visszafogni mindazt a negatívumot, amit addig egy gát mögött elzárva tartottunk. Sajog a szívem, a legjobb barátomért, aki szenved, de bármit is teszek nem tudom orvosolni a problémáját, miközben a saját életem is könnyedén hullik darabokra. A térdeim szinte minden áldott nap remegnek, rettegve attól, hogy egy nap elveszítem az irányítást, amit még én magam sem tudok igazán, hogy mit jelenet, de nem is szeretném megtudni. A hang, amelyet sosem feledtem, az árny, amit ezer közül is felismernék még félig lecsukott szemekkel is. Nem lehetséges..! Minden egyes porcikám tiltakozik a látvány ellen, melyet szemeim szüntelenül magukba szippantanak, a füleimet érintő dallam pedig újra és újra lejátszásra kerül. Szemeimet szinte erőszakkal hunyom be, kezeimet a fülemre tapasztom. Ez nem valós. Már meghalt. Csak az elméd játszadozik veled. Nyugodj meg, semmi baj. Ismétlem magamban motyogva, miközben érzelmek végtelen kavalkádja táncol a lelkemben. Nem akarom, hogy itt legyen. Lezártam magamban bármennyire is volt fájdalmas. Elengedtem. A múltat nem változtathatom meg. Együtt kell élnem a döntésemmel. Bármennyire is fájdalmas mindez. De csak egy aprócska pillantást. Hadd érezzem karjait magam körül! Hiszen tudom jól, hogy az ő karjai között a lelkem olyan békére lelne, amit senki más nem adhat meg. Kell nekem, muszáj. Ostoba módon azt hittem kizárhatom őt, szavait, jelenlétét, de a szívem már pusztán a hangjától életre kelt, mintha egy jégveremben tartottam volna az elmúlt évszázadok során. S talán ez nincs is olyan messze a valóságtól. Kezeimet lassan leeresztem magam mellé, szemeimet félve nyitom ki, amikor hirtelen sehol sem látom őt és egy részem csalódik, míg a másik egy kicsit megkönnyebbül, hogy mindez csak az elmém bugyuta játéka volt. Aztán megérzem. Egy hideg érintés a hátamon, amelytől szó szerint kiráz a hideg, ugyanakkor legszívesebben beledőlnék picit érintésébe, hogy még közelebb érezhessem magamhoz. Mikor már azt hittem, hogy nem dúlhat bennem több háború, hogy nem lehet rosszabb a sors kegyetlenül hátravetett fejjel felkacagott és csak annyit mondott, hogy várd ki a végét, kedvesem. Próbálok józan fejjel gondolkodni, de az utóbbi időben mindez nem szült más számomra, mint kudarcot. Sarkon fordulok, hogy szemeibe nézhessek, hogy remegő kezemmel óvatosan az arca felé közelítsek, miközben könnycseppek gördülnek le orcámon. Nem merem megérinteni, hiszen attól félek, hogy nem lesz ott más, mint a puszta levegő. Előredőlnék karjaiba és egyenest tarolnék el a földön, hiszen nem lenne ki elkapjon. - Nem lehetsz itt.. Neked békében kellene nyugodnod. Annyira sajnálom.. - Tönkretettem az életét azzal, hogy megismert. Az álmait dobta el reménykedve abban, hogy egy napon majd visszatérek hozzá. Helyette kegyetlen egyedüllét maradt meg számára egész életében. Még mielőtt kezem az arcát érinthetné elkapom, mintha megégetném magam és teszek pár lépést hátrafelé - kis híján meg is botlok -, hogy valamennyire gondolkodni tudjak. - Nem tudom, hogy mi ez az egész, de.. Te nem lehetsz itt. Nem.. - Azzal pedig sarkon fordulok és az erdő mélye felé sietek szapora léptekkel. Ügyes vagy Panda! Menekülsz az elméd képzelgése elől. Csak kár, hogy bármennyire is szeretnél minden problémád elől nem futhatsz el. Bár elfuthatnék...
remélem tetszik, igyekszem felzárkózni hozzád ❀
Vendég
ranggal rendelkezem
Vendég
all the stories are true
Tárgy: Re: Erdõs terület Szer. Júl. 10 2019, 12:55
Pandalena & Agramon
"A félelem holló, s bár nem látod világosan, mire les, bizonyos, hogy van valahol holttest."
Miként nekem több alakom van, úgy a félelem maga is többféle megnyilvánulási formával rendelkezik. Több szinttel, ha úgy tetszik. A legtöbben persze egyből a rettegésre asszociálnak, arra az érzésre, ami a biológiai motor köré fonódik, hogy láthatatlan gúzsba kösse és alaposan megszorongassa. A nem létező gombócra, ami elszorítva az ember torkát megakadályozza, hogy akár egyetlen hangot képes legyen produkálni, pedig egész lénye valósággal sikolt. Egy olyan képre, amelytől az erek falát simító forró, vörös folyadék megdermedni érződik, s méreggé válva megbénítja a testet, melyet addig éltetni és előre hajtani volt hivatott. Amennyiben elég ideig van kitéve eme nyomásnak, az elme megadja magát a súly alatt, összeroppanását alig néhány pillanat elmúltával követi a mellkas lakójának utolsó dobbanása, megteremtve ezzel a visszafordíthatatlanság és az egyszeriség duettjét, egy gyönyörűséges, soha meg nem unható szimfóniát. Úgy tartják, Isten tökéleteset alkotott. Én azt mondom, az utolsó pillanatban való közrejátszással teszem azzá. Bizonyosan azt kérded most tőlem, miért? A válasznak magától értetődőnek kellene lennie. A hőn imádott Mindenható házi kedvenceket teremtett és rájuk borította a tökéletesség, a hibátlanság díszítő köntösét. Egy hazugságot. Amit én teszek, nem több, mint lemeztelenítés. Egy réteg, egy cukormáz eltávolítása. Hadd kérdezzek hát vissza, s remélem, éberen figyelsz most fentről, ó, Te, nagyságos Úr: lehet tökéletesebb tünemény a pőre valónál? Milyen érzés, hogy én, tisztátalan, megvetendő esszenciája genezised koronájának az, mi mindarra vetít fényt, ami igaz? Ijesztő? Bénító? Helyes. Azonban a sztereotípiával ellentétben nem csupán akkor vagyok jelen, mikor a gyermek egy gyilkos bohóctól tart vagy éppen a mumustól az ágya alatt. A halálfélelem is én vagyok, igen. De miért ölném meg az egyedet egy illúzióval, ha elég közvetítőként jelen lennem a fejében élő rémképek számára? Miért vetnék véget egy folyamatnak, mely oly édes ízt gerjeszt a számban? Minél lassabb, minél tovább tart, az én hatalmam, a befolyásom annál tovább nő. Míg a kis kedvenceid, kaporszakállú, bájos naivitással azt hiszik magukról, hogy szembenéznek lidérceikkel. Jól figyelj hát, s lásd, amint az egyikük ebben a nanoszekundumban is éppen ezt teszi! Lásd, miként birtoklom őt, anélkül, hogy tudna róla. Érezd csak, amit ő érez most! - Igen, meg. - apró bólintás, amivel megtoldom az ajkaim által formázott szavakat, tartalmuk borús, a hanglejtésem mégis könnyed marad, hogy a bensőjét kínzó szorongást növeljem eme morbid kontraszt segítségével. - Ettől viszont még itt lehetek. - a halkulok, a drámai hatás kedvéért. Egyelőre hagyom, hogy a fa lombja, melynek törzse alakom támaszául szolgál, a sötétben tartson, még hangsúlyosabbá téve nyomasztó hatásával, hogy az árnyak közül szólok hozzá. - Komolyan azt hitted, hogy magadra hagytalak? - egy nevetés. Az emlékképei között turkálva a lehető legtökéletesebben igyekszek leutánozni a hangot, a csilingelő orgánumot, amit dobhártyája egy ideje már nem fogadhatott. Szelídnek kellene hatnia, mégis úgy érezheti, mintha önelégült volna és úgy csapódna le az éjszaka leple alatti békében, akár egy vízcsepp az olvadó jégcsapról. Türelemjáték. Valóban az. Legyen szó bármiről, a múlt hibáiról, egy régi élet szellemeiről vagy annál enyhébb, egyszerűbb behatásról, mint a fóbiák. Igen, én vagyok az alkotójuk, s mesteri használójuk egy személyben. Mindegyik esetében kulcs a megfelelő adagolás. Támadás helyett hagyni, hogy ő invitáljon be a szívébe. Éppen ezért, tiszteletben tartva korábban felemelt karját, ahelyett, hogy közelebb lépnék, tőle oldalra mozdulok, lassú, higgadt, kimondottan ráérős léptekkel, hogy végig ezt a tempót tartva egy kört kezdjek körülötte bezárni. - Különösképpen úgy, hogy nem eresztesz? - rájátszok a vállait nyomó súlyra azzal, hogy kihasználom bűntudatát. - Kínok között tartasz. Ez a válasz a hogyanra és a miértre is. - mély levegőt veszek, mi számára olybá tűnhet, a nehézséget, a fájdalmakat hivatott reprezentálni, ám valójában csak szimatolok. Önnön kelepcéjének illatát szívom mélyen magamba. Ismered a kifejezést, miszerint végigfut a hátadon a hideg? Miattam érzed. Mikor a kört rajzolva lépteimmel elérek a háta mögé, óvatosan, kerülve bárminemű fenyegető mozdulatot, felemelem kezemet, hogy mutatóujjamat végighúzhassam gerinced mentén. Egyetlen néma kérés: Hívj be!
Olyan érzésem volt, hogy a sors egyre inkább az őrület szélére sodort engem. Sosem akartam két démonnak a harcában részt venni. Nem kívántam ilyen életet magamnak, de talán, amit a leginkább szerettem volna elkerülni, hogy még akkor sem lehetek igazán biztonságban, amikor egyedül vagyok. Még ilyenkor is kísért az a szüntelen jeges érzés, ami az elrablásom óta megfertőzte a testemet és semmit nem tehetek ellene. Szeretném azt mondani, hogy teljesen egyedül járom az erdő sűrűbb részét, de tudom jól, hogy nem vagyok egyedül. Én már soha nem leszek egyedül. Mindez még azelőtt tudatosul bennem, hogy kergetni kezdek egy árnyat, valamit amit meg akarok találni, de ugyanakkor rettegek, hogy mi történik, ha megtalálom. Hiszen mit jelenthet az számomra, hogy látok valakit, aki már régen elbúcsúzott az élők sorából? Mindent, csak jót nem. Mégis olyan lelkesen kergetem annak reményében, hogy meglelem, vagy éppenséggel pont azért, hogy nem találok semmit sem, hiszen, akkor mindez pillanatnyi gyengeség volt s az elmém nem kíván belülről elpusztítani engem, amely ostromot már hetek, s talán hónapok óta fáradhatatlanul végzi. A hang, ami megcsapja a füleimet pont olyan, mint amilyen régen volt. Gyengéd, lágy.. Szinte már magához csalogat és minden erőmre szükségem van ahhoz, hogy ne rogyjak össze helyben, ne vessem magam csalóka karjaiba, hiszen mindez nem lehet valóságos. Ő már régen meghalt. Rég elveszítettem és ebbe bele kell törődnöm. Mégis ő lenne az egyetlen jó dolog ezekben a kétes időkben, hiszen annyi rossz után megérdemelnék valami jót is, nem? Valamit, ami megnyugvást hozhatna fáradhatatlan lelkemnek. - Nem.. Te nem lehetsz itt.. Meghaltál. Ha pedig itt vagy, akkor vagy rám esett egy fa és csatlakoztam hozzád, vagy pedig kezdem elveszíteni a józan eszemet.. - Könnyekkel küszködök, ahogyan mardossa a torkomat és a szemeimet is a feltörni kívánó zokogás. Kezemet védekezően nyújtom ki magam elé, hogy ne is jöjjön közelebb hozzám. Nem tudnám elviselni az érintését. Szerettem őt, mégis tönkretettem az életét. Ha nem találkozom vele, akkor valószínűleg boldogan élt volna, családja lehetett volna, de mindezt a puszta létezésem elvette tőle. Pedig egyáltalán nem állt szándékomban ezt tenni. Én elsétáltam, hogy neki jobb legyen. Hogy boldog legyen. Mégsem ragadta meg az alkalmat, amitől koránt sem éreztem jobban magam. - Hogyan.. és mégis miért? - Mintha egy képzeletbeli alak választ adhatna arra, hogy mit keres itt.. Talán már jóval ezelőtt elveszítettem a józan eszemet és a puszta, egyszerű logikán alapuló gondolkodásmódomat.
egyszerűen imádlak, leírhatatlanul tökéletes vagy! btw remélem tetszik a válaszom, bár picit talán gyengusz, de igyekszem ám! ❀
Vendég
ranggal rendelkezem
Vendég
all the stories are true
Tárgy: Re: Erdõs terület Pént. Nov. 30 2018, 17:06
Pandalena & Agramon
Vannak univerzális törvények a létezésben. Nem az én tisztem megállapítani, hogy ez Isten bizarr humorérzékének vagy épp a belőle áradó állítólag tökéletes fény senki által nem ismert mocskos oldalának köszönhető, bár véleményem szerint, melyet nem is áll szándékomban leplezni, utóbbiról van szó. Mindenható? Meglehet. Tökéletes? Csakis annyira az, mint a hőn imádott teremtményei. Eredendően romlottak. Angyalok? Nem véletlen jutnak egyre többen a bukásig. Lilith? Mindenki tudja, mi lett az eredmény. Ádám és Éva? Hénynom kell, ha eszembe jut a tökéletességből fakadó naivitás, amiként a szent könyv őket ábrázolja. De még ennél is inkább simogatja sötét humoromat az, ahogy az emberi együgyűségre gondolok. Hiszen annyira kapaszkodnak abba, hogy ők az Úr kedvencei, azokat, akiket Teremtőjük a saját képmására hozott létre. A logikájuk azonban már nem terjed odáig, hogy megkérdőjelezzék, ha valóban annyira kedveltek és Isten valóban a saját képmására teremtette őket, akkor hogyan lehetséges, hogy ennyire szánalmas, semmirekellő faj vált belőlük. A bolygó domináns népe? Persze, szeretik ezt hinni magukról. A nyers valóság ezzel szemben az, hogy ők csupán átmenetiek. És messze nem olyan fontosak, mint amilyeneknek magukat érzik. Ami viszont nem egyenlő azzal, hogy ne lennének közöttük kivételesebb, mondhatni, különlegesebb egyedek, bármennyire is csal fintort az arcomra a kifejezés. Így jutunk el az univerzális törvényekhez. Az egyik ezek közül az, hogy minden ember lelke megtörhető. Egy másik, hogy az angyalok csak szeretik magukat rendíthetetlennek gondolni, de messze állnak attól. Illetve, ezen alaptörvények közé sorolható az is, hogy senki nem ismeri a félelem valódi lényét. Senki nem ismerheti az arcát. Ebben a tekintetben akár párhuzamot is vonhatnának köztem és a teremtőjük között, azzal a különbséggel, hogy én nem próbálok meg a fényesség fátyla mögé rejtőzni. Vagyok, ami vagyok. A világmindenség azon esszenciája, melyet a legtöbb elme acsarkodó árnyként, áttörhetetlen sötétségként bélyegezne meg. Nem mintha engem ez visszatartana bármiben is. Elvégre, ezek nem többek formaságoknál. Megnevezéseknél, amik végeredményben soha nem fognak jelenteni semmit, puszta szavaknál többet semmiképpen sem. Számomra ezzel egyenértékűek a rangok, a kötelékek. Ó, igen, pontosan tudom, ki is Ő. Nem csak azért, mert a kételyei, a megbánásából fakadó zsigeri félelem illata édesebb, mint a frissen készült fahéjas süteményé a kisgyermek számára, hanem azért is, mert lényének rezonanciáji magába foglalják azt a bujkáló romlást, ami minden bizonnyal belülről eszi agytekervényeit. Ami, a fajától eltekintve mégis mintha lágy cirógatással vonzana magához. Egy suhanás erejéig éreztetem vele jelenlétemet. Egy pillantás, tudom, ennyi elegendő lesz majd ahhoz, hogy megragadjam a figyelmét. Mikor lépkedni kezd, hogy közelebb kerülhessen hozzám, mosolyra húzódnak ajkaim. Nem lépek elő. Nem azonnal. Hagyom megszilárdulni ezt a formát, amit elméje zugából rántottam ruhaként magamra, hogy múltjának egyszerre legyek kelllemes darabkája, de az is, ami csinos arca előtt megjelenítheti velejéig hatoló rettegését, s így bírja ütemesebb tempóra a szervet a mellkasában. - Feldúltnak látszol. - a hang halk, lágy, már-már bocsánatkérően félénk, ahogy közelebb lépve hozzá állapodok meg egy fa törzsénél, hetykén nekidöntve súlyomat. - És fáradtnak. - sosem rendelkeztem az empátia képességével, de eléggé jól ki tudom ismerni a tudat legrejtettebb szobáit is ahhoz, hogy jól játsszam a szerepemet. Nem lépek közelebb, meghagyom neki ennek a lehetőségét. Jól szórakozok-e? Természetesen. Ebből viszont ő mit sem láthat. - Hiányoztál! - nézek mélyen csillogó lélektükreibe. Bensőm fortyog, hogy mélyebbre ásva érezhessem kínjait, de tudom, fontos a türelem. Mert nem csupán megtörni akarom. Ki kell hozni benne a sötétet. És ezért hajlandó vagyok a kivárásra játszani.
Egész eddigi életemben egy kezemen meg tudtam volna számolni, hogy mégis hány démonnal találkoztam, de most mintha az egész életembe beleférkőzött volna a világon létező összes démon. Szerettem volna elmenekülni az összes problémám elől, de olyan problémákat vonzottak bele az életembe, amelyek elől, ha akartam volna se tudnék elmenekülni. Szükségem volt arra, hogy kiszellőztessem a fejemet és a gondolataimat a magam módján rendszerezzem. Lehet, hogy szükségem lenne már arra, hogy beavassam Magnus-t mindabba, ami körülöttem történik, de egyenlőre még azt sem tudom, hol kellene elkezdenem. Egyrészt biztos vagyok benne, hogy magára venné, amiért nem mondtam el neki, de már kezdek olyan mély gödröt ásni magam alatt, hogy szinte már beleőrülök az egészbe. Messzebb nem is menekülhettem volna a nagyváros nyüzsgésétől és, mikor már kezdtem azt hinni, hogy egy kicsit elszabadultam az életemet nyomó terhektől, akkor a szemem sarkából megpillantottam Őt. Mikor odakaptam a fejemet már nem volt ott, de tisztán éreztem belül, hogy őt láttam. Emlékszem a dús barna fürtjeire, amelyeket az idő ősz tincsekre cserélt. Mégis nem tudom elhinni, hiszen Ő halott.. Most mégis miféle játékot űz velem az elmém? Elveszítettem már egyszer nem hiszem, hogy képes lennék újra átélni. A lábaim szinte automatikusan indulnak meg az irányba, ahol az előbb, mintha őt láttam volna. Szeretném hívogatni, de azzal azt hiszem csak azt ismerném el, hogy tényleg megőrültem. Most pedig erre van a legkevésbé szükségem. Ha őt láttam, akkor itt kell lennie valahol, ha pedig az egész hallucináció volt, akkor semmit nem számít, ugye? Mikor már sikerült pár kört tennem az erdős területen - hiszen felismertem az egyik jellegzetes fát, amit legalább ötször lehagytam már, kezdett elfogni a kétségbeesés, hiszen képzelet volt.. Mégis jobb szerettem volna, ha itt van, mert most ő lett volna az utolsó személy, aki megnyugvást hozhatott volna viharos lelkemnek. De talán csak az elmém akart egy pillanatra kedvezni nekem. Hogy egy percre talán jobb legyen. Emlékeztessen arra, hogy milyen volt félig meghalni. Onnan pedig már csak feljebb léphetünk.
remélem kezdőnek megteszi ❀
adminisztrátor
ranggal rendelkezem
Silent Brothers
all the stories are true
Tárgy: Re: Erdõs terület Hétf. Ápr. 16 2018, 22:22
-- szabad játéktér --
Harcos árnyvadász
ranggal rendelkezem
Sebastian Morgenstern
all the stories are true
Tárgy: Re: Erdõs terület Hétf. Ápr. 16 2018, 11:08
Őszinteség? Nem számít. A szavak nem számítanak, csak a tettek. Semmi más nem számít, csak az, mit is teszel. Szavakkal becsaphatsz másokat, színészkedhetsz, elhitethetsz bármit. Azt mondod, amit a másik hallani akar. Nem tudhatod, mikor őszinte veled a másik. Nem tudhatod, mikor hazudik. Semmit sem tudhatsz biztosra. Vagy csak én gondolom így, aki senkiben sem bízik? Nos, lehetséges. A keserédes mosolyát látva félrepillantottam, míg szavaira lassan vissza. - Ne beszélj… tartogasd az erőd a gyógyulásra. – Magyaráztam, s reméltem, hogy elhallgattatom ezzel. Világéletemben úgy neveltek, hogy más vagyok. Egy szörnyeteg, aki démonvérrel az ereiben él, s veszélyes, sőt, többre hivatott, mint bárki. Kész tény volt, hogy szörnyeteg vagyok, s Elowen szavai mégis az ellenkezőjét állították. Mennyire naiv! Mennyire ostoba… ostoba, ha azt hiszi, hogy menthető vagyok. Igazából fogalmam sincs, mi is gondol pontosan. Lassan haladtam, néhány faág összeroppant a cipőm alatt. Elowen szavaira megtorpantam egy fél pillanatra, majd tovább is indultam. Ostoba… tényleg ostoba. Mi oka van szeretni? Mi egyáltalán a szeretet? Belegondolni is nehéz, s nem is akarok. Nem nekem való ez az egész. - Nem engem szeretsz, csak akit látni vélsz bennem… - Suttogtam szinte alig hallhatóan, miközben lepillantottam a karjaimban tartott nőre, aki ekkortájt már lehunyt szemekkel pihent. Aludt. Sokkal békésebb volt így, mint néhány perccel ezelőtt, mikor még a lázongását kellett hallgatnom. Megcsóváltam lassan a fejem, majd kisétáltam az erdőből vele. A rejtekhelyemre vittem, ahol lefektettem, s végül magára hagytam, felszívódva a közeléből teljesen. Gondolkoznom kellett, s távol lenni tőle – ez volt az egyetlen dolog, amire szükségem volt. Igyekeztem magam meggyőzni, hogy Elowen a legkevésbé sem érdekel, csak úgy, mint egy terv része. Egy eszköz. Minél inkább ezen töprengtem, annál jobban megszilárdítottam magamban ezeket a gondolatokat, sőt, álláspontokat.
281 words ❀ köszönöm a kört ❀
sötét árnyvadászok vezére
ranggal rendelkezem
Elowen Herondale
all the stories are true
Tárgy: Re: Erdõs terület Vas. Ápr. 15 2018, 23:43
elowen & sebastian ❀
❀ kill me.. i dare you
Minden porcikám ellen akart szegülni, meg akarta neki mondani a magáét és nem fogtam vissza magam. Tudom, hogy nehéz számára a bizalom, de én sem tűröm el, hogy az a személy, aki az egész életemben a legfontosabb a számomra az ennyire semminek nézzen, hogy szinte egyenlő legyek a számára a levegővel. Ez túlságosan is bántja a lelkemet. Habár, ha úgy vesszük a levegő olyasmi, amire még neki is szüntelenül szüksége van, hiszen nélküle a tüdeje teljesen kiszáradna. A tervei nem mindig úgy alakulnak, ahogyan azt ő eltervezi mégis most ez alkalommal az ő oldalára kavarta a vizet a sors, de mi van akkor, ha esetleg másképpen alakult volna? Ha örökre elveszett volna? Vajon, akkor milyen világban élnénk jelen pillanatban? Őszintén nem is akarom megtudni. - Nem mondhatod, hogy nincs kedvedre, hogy én legalább őszintén beszélek.. Hogy az vagyok, aki vagyok. - Ha nem lennék, akkor biztosan ki kellene találni, ahogyan Sebastian-t is. Ha ő nem lenne, akkor lenne más, aki a maga képére akarja formálni a világot és ebben senki és semmi nem állíthatná meg. Én nekem sosem voltak ilyen terveim mégsem gondolkoztam egy percig sem azon, hogy támogatni akarom-e őt a céljainak elérésében. Egyszerűen tudtam, hogy mellette a helyem még akkor is, ha ő koránt sem tekint engem egyenlő félnek. Ha az ő elméjében mindig is Clary lesz az, aki az egyetlen mentsvárát képviselheti. Nem is sejtve, hogy őt is már régen elveszítette maga mellől. A halál olyan békésnek tűnik, egyszerűnek. Mégsem ez a célom. Mindössze a reakcióját akartam látni. Ha meg akartam volna ölni magam, elsétálok és megteszem. Hogy ne tudja megakadályozni, de valahogy inkább arra vágytam, hogy lássam a reakcióját. Ebben pedig minden ott volt, amire vágytam. Kétségbeesés, félelem keveréke, hogy megóvjon, hogy el ne veszítsen. Talán most eszmélt rá igazán arra, hogy mit is jelentek a számára. S, ez akaratlanul melegséggel töltött el, de lehetett az a saját vérem is, ami a melegség érzetét okozta.. Jelen pillanatban nem érdekel. Keserű válasza szívembe markol, keserédes mosoly ül ki az arcomra. - Akkor még jó, hogy nem vagy szörnyeteg. - Lehet, hogy hibákat követett el, éppenséggel egymásra halmozta őket, de ettől még nem kevesebb helyet foglalt el a szívemben. Elfordultam, hogy lehunyjam a szemeimet és békésen pihenhessek, amikor ölelő karok vontak maguk köré és félig még magamnál voltam, amikor kezeimet a nyaka köré fontam, kicsit feljebb húzva magamat a karjaiban, hogy fejemet a nyakához fúrhassam, amelyre apró csókot leheltem. - Szeretlek, Sebastian Morgenstern. Mindig is szerettelek. - S azzal hagytam, hogy magával ragadjon az álmok végtelen tengere.
Már nem akartam, hogy igyon a kehelyből. Magam sem tudtam, miért nem, de egyszerűen nem. Noha a szavai, a vádjai, amiket a fejemhez vágott, vagy maga a viselkedése, nos, nem derített jó kedvre. Könnyebb lett volna elhallgattatni, a kehely által egy valóban hű katonává avanzsálni, mégsem tettem meg. Már nem égett bennem az a vágy, hogy megváltoztassam őt. - Fejezd már ezt be, Elowen. Lázadsz, s ezen a tényen nem változtatsz, akárhányszor vágod az arcomba, miszerint te nem lázadsz. A viselkedésed mégis mást mutat, s ez az, amit nem tudsz megmásítani. A szavak semmit sem érnek a tettek nélkül. – Sóhajtottam egy aprót. Abban igaza volt, hogyha valóban áruló lett volna, nem így, nem e körülmények között találkozunk újra. Valószínűleg magával hozta volna az árnyvadász barátocskáit, s megkíséreltek volna megölni engem újra. Ám, mindezek ellenére, volt bennem kétely. Nem bíztam soha senkiben teljességgel. Az élet belém nevelte ezt, túlságosan is. Csakis saját magamra számíthattam voltaképpen. Nem másra. Önmagamban még nem csalódtam, hogy úgy mondjam, másban annál inkább. Kezdve az anyámmal, aki elhagyott, folytatva az apámmal, aki számára csak egy kísérleti alany lettem. De ott a húgom, Clary, aki amolyan utolsó reménysugaram, mégis… túlságosan távol van. Viszont, ha ő nem jön rá arra, hogy szeret, akkor ki? A húgom. A bátyja vagyok. A vére. Ez összeköt minket, bármi történjék. S ezért… ezért rá kell jönnie, hogy hol a helye. S ha rájön, megbocsátom neki, hogy hagyta magát átverni és az árnyvadászok oldalára állni. Én pedig örömmel fogom végignézni, ahogy átpártol szépen lassan hozzám. A gondolataimból Elowen rántott vissza. Igaza volt, nem terveztem a halált, de a visszatérésem sem volt belekalkulálva senki terveibe. Mégis megtörtént. Ezzel nem szálltam vitába, hiszen így volt. Az univerzum, hogy megtartsa az egyensúlyt, nos, nem csak Jace életét adta vissza, hanem az enyémet is. Röhejes azért belegondolni ebbe a szituációba. Vajon, ha Clary tisztában van azzal, hogy én is visszatérek, visszahozta volna Jace-t? Inkább nem is gondolok ebbe bele mélyebben, hiszen lehet, fájna a válasz. A következő szavakra nem éppen tudtam mit reagálni. Bizonyosan elhallgattam én is ezer meg egy dolgot előle, vagy bárki más elől. Nem tagadtam, de nem is mondtam ki ezt hangosan. Aztán gyorsan történt minden. Már a karjaimban tartottam, véresen, miközben kilógott belőle a tőr markolata. Eszement egy nőszemély, annyi szent! Féltem. Talán életemben először. Nem, ez talán túlzás. De tényleg féltem. Azonban az arcomról igyekeztem eltüntetni az erre utaló jeleket. Ahogy felém nyúlt a kezével, meglepve pillantottam rá, de nem húzódtam el. Nem tudtam, mit is akar. Aztán megérintett. A szavak pedig, amiket kiejtett az ajkain, nos, váratlanul értek. Hosszan fürkésztem őt, mielőtt válaszoltam volna halkan. - Egy szörnyeteg aligha lehet gyönyörű, Elowen… és ezt mindketten tudjuk. – Ezután engedtem el lassan, s húzódtam el tőle. Felálltam, hogy onnan nézzek le rá. De úgy tűnt, nem hallgat rám, s nem mozdul meg. Ami zavart. Lehajoltam hozzá, hogy a karjaimba vehessem. Magam sem tudom, mi is vezérelt pontosan, de a rejtekhelyem felé vettem az irányt. Nem akartam, hogy újabb őrültséget csináljon, s rajta akartam tartani a szemem még egy rövid ideig. Ám legbelül tudtam, hogy nem fogom sokáig húzni mellette. Szükségem volt egyfajta szabadságra, s távolságra, hogy összerakjak magamban mindent.
525 words ❀
sötét árnyvadászok vezére
ranggal rendelkezem
Elowen Herondale
all the stories are true
Tárgy: Re: Erdõs terület Szomb. Ápr. 14 2018, 17:33
elowen & sebastian ❀
❀ kill me.. i dare you
Megannyi alkalommal gondolkoztam már azon, hogy ki is vagyok valójában, miket is tettem.. Mi az, ami igazán vezérel engem és valahogy mindig kegyetlen módon bekúszott a képbe Sebastian. Mintha ő lenne az egyetlen, aki az egész életemet, létemet meghatározná. Pedig nem így kellene lennie. Képesnek kellene lennem arra, hogy saját magam legyek egyedül.. Hogy tudjam ki vagyok nélküle. De még mellette sem tudom, hogy ki vagyok és ez megrémiszt. Olyan érzelmi hullámvasúton megyek keresztül, amit igazából egy ember sem tudna szerintem igazán követni. Hiszen én magam is kezdem azt érezni, hogy lassan, de biztosan belecsavarodok ebbe az egészbe. - Óóó, szóval felkerültem a felavató listára? Előbb halok meg, mintsem igyak a mocskos kelyhedből. Ez nem lázadás. Puszta tény. - Előbb vágom át a saját torkomat, mielőtt még megtehetné velem. Az a kehely.. Kiégeti a lelket, elveszíti a saját akaratát. Elveszíti önmagát. Ugyanakkor néha már azon gondolkozom, hogy tényleg olyan nagy veszteség lenne? Hogy egyáltalán lenne bármilyen különbség köztem, s a lélektelen verzióm között? - Úgy beszélsz, mintha már minden megtörtént volna. De sosem tudhatod, hogy mikor jön szembe egy váratlan esemény, fordulat. Vagy emlékeztetnem kellene téged arra, hogy a múltkor sem terveztél meghalni, de valahogy mégis összejött? - Persze a visszatérése sem lehetett volna lehetséges. Örökre elveszett volna a mindenségben, de mégis az események sorozata visszakövetelte őt az életbe egyfajta egyenlőség fenntartása érdekében. Akkor sem hiszem, hogy ez lett volna a hosszútávú terve bár kétség sem fér ahhoz, hogy egy darabig elég jól jött ki belőle, de végül a kis vörös lett a veszte, aki mindent elpusztított körülötte. - Honnan tudjam? A hűség nem jelent egyet azzal, hogy nem hallgatunk el egy-két dolgot a másik elől. Nem kötelez szüntelen igazmondásra, ahogy a tündérek népe között ez érvényes.. Aztán még ők is úgy mondják el az igazságot, ahogy nekik tetszik. - Lehet, hogy kismilliószor a szemeimbe hazudott és én ostoba még csak nem is sejtettem, hogy ezt teszi. Annyira tökéletes a szememben, olyan szinten piedesztálra emelem és megfürdetem a szerelmemben, hogy már magam sem tudom mi igaz, mi képzelgés. Hogy talán ez az egész csak a fejemben létezik. Nem tudom mi vezérelt. Egyfajta beletörődés volt bennem mégis kétség.. Szomjaztam arra, hogy ne legyen igaz, hogy ne csak a képzeltemben létezzen mindaz, ami kettőnk között határolódott. Ugyanakkor rendkívül rémisztőnek találtam, hogy milyen messziségbe vagyok hajlandó elmenni azért, hogy egy kis elismerést kaphassak. Minden olyan gyorsan történt. Az ötlet, a felindulás mégsem eresztette testemet, miközben elmém végig csak azt kiáltozta ne.. Ezt nem teheted. Olyannyira a bőröm alá férkőzött, hogy nem akartam csak egy terv lenni a számára, egy bábú a sakktáblán. Nem lehettem csak az. Megfogott. Karjai között tartott. Szemeiben a kétségbeesés tükröződött egy pillanatra. S, akkor tudtam. Mondhatott, amit akart, hogy eltemesse az érzéseit, a gondolatait. Én akkor is tudni fogom. Ha nem is szeret, ha nem is vagyok számára az első le nem tagadhatja, hogy egy része belepusztulna az elveszítésembe. Hogy legalább annyira a lelkébe akadt a létezésem, mint az övé enyémbe. Ha eltűnne, azzal magával ragadna egy darabot, feltépné a lelkemet, s már nem lennék ugyanaz, aki voltam. Nem is vagyok.. Ahogy ügyetlenül igyekszik arám rajzolni a iratze rúnát én csak őt figyelem. Kezemet pedig óvatosan az arcára simítom - már ha engedi - és mosolyogva pillantok fel rá. - Gyönyörű vagy. - Talán a vérveszteség beszél belőlem, vagy egyszerűen csak az, hogy olyan közel érzem magamhoz a halál ölelését, mint még soha.. De nem ostoba külsőségekre gondoltam. Hanem a lelkére. A bonyolult, meggyötört lelkére, amit annyira szeretek. Ahogy éreztem a seb gyógyulását lehunytam a szemeimet és egyfajta hidegség ölelt körbe, ahogy elhúzódott tőlem, de nem keltem fel. Valahogy legszívesebben itt helyben elaludtam volna.. S, mégis ki akadályozott volna meg ebben? Oldalra gördültem térdeimet felhúzva magamhoz, lassuló békés lélegzetem volt az egyetlen, ami arról tanúskodott, hogy még életben vagyok.
Kezdőlap
❀
egyszerűen imádlak, leírhatatlanul tökéletes vagy! 
btw remélem tetszik a válaszom, bár picit talán gyengusz, de igyekszem ám! 
❀
