Sajnos. Valóban olyan sajnálatos volna a belátásuk hiánya, vagy a kérészéltű perceik sürgetéséből fakadó óvatlanságuk? Igazán szeretnénk őket megmenteni ettől a tudatlanságtól, mikor éppen, hogy oktalanságuk kínálja őket ezüsttálcán a számunkra? Révén annak, az ellentündérek legerősebbikének vére csörgedezik az ereimben, velem született a mondének iránt ellenszenvem és a kihasználásuk iránti igényem, de lássuk be, a Tündérkirálynő is éppen úgy fogyasztja a halandókat, mint a dombok alatti vidék sötétebbik oldala. A módszer lényegtelen, a végkifejlet ellenben ugyanaz, van indokunk hát keseregni balgaságuk felett? Nem hiszem, ezért egy elegáns, Őfelsége bölcsessége előtt tisztelgő főhajtásnál többel nem teszek hozzá a jelen találkozó fő motívumánál jóvalta érdektelenebb témához.
Persze ahhoz sem olyan egyszerű, mely szorosan összeölelkezik vele, a Tavaszudvar ékköve ugyanis rendkívül körültekintően válogatja a szavait. Könnyedén ferdíthet a hazugságra való képtelensége nélkül is, ellenben az alma, mit jóízűen rágcsál, s a gyümölcsök, mik elfogyasztásra várakoznak, egyedül nekem szolgálnak. Elfeketednek, mihelyst álnok ajkakhoz érnek, s bizony, ha a vörös szépség indítékai nem egészen tiszták az irányomban, rögvest jelezni fognak.
- Bocsájtsd meg nekem, amennyiben félreértelek, ám közösen kívánnál velem uralkodni? Nem vágyom egységes birodalomra, két, egymást jól kiegészítőre annál inkább - felelem, újfent a nyakamban pihenő kígyót simítva. - Úgy hiszem, a biztos vezetéshez s óváshoz biztos tudás is szükségeltetik. Nyáron sem hullik hó, amiképpen télen sem perzsel a nap az égen, érthető mód egyik sem ismeri a másikat kiváltképpen. Mi a véleményed erről, felségem?  - kíváncsiskodok tovább, hiszen minél több aspektusából vizsgálódom a szövetségünknek, annál nagyobb rálátást nyerhetek a Királynő valós elképzeléseire.
Tovább falatozva a magvakból, hűvös, ámde koránt sem ellenséges ábrázattal hallgatom Őfelsége szabadkozását, mely lássuk be, igen furcsán cseng az ajkairól. A nyelvünkön semmi sem születik véletlenségből, éppen ezért a kapkodó korrigálás még úgy sem jellemző a viselkedésünkre, nehéz hát másra gondolnom, minthogy mégsem vesz olyannyira komolyan, mint korábban hittem.
- Drága Királynő, igazán méltatlan hozzád a szabadkozás, nem kívántalak efféle helyzetbe hozni - felelem végül, újabb, leheletnyi főhajtással fejezve ki mímelt bánkódásomat. A továbbiak azonban kizökkentenek a lényegtelen közjáték vidékeiről, hátamat az ágy vaskos támlájának simítva mérem végig az előttem jóízűen falatozó szépség vonásait, ábrázatát. Újabb üres szavak, melyeket nem fojtogat az ígéret béklyója.
- Mint említettem, Felségem, ígéretre van szükségem, Tündérföldén hiszen annak van egyedül súlya. Ígéretre arra, ha a Király hatalmát közösen megdöntjük, nem akadályozod a trónra kerülésemet közvetve vagy közvetlenül, arra, hogy saját birodalmamat kedvem szerint irányíthatom, s uralkodásom hosszát is annak minősége, sem a belátásod dönti majd el. És amíg eljutunk idáig, hűségedet kívánom, amit természetest én is megadok neked. Ne fordulj más fivéremhez, szépséges Királynő, én sem megyek majd hozzájuk vagy Atyámhoz.
Meglehet, bőségesnek hathat követelésem, noha mindez a legkevesebb, amit egy ilyen ingatag szövetségben elvárhat bárki is. Hogy arcátlan volna? Herceg vagyok még, de előbb-utóbb a Királynőnek is meg kell tanulnia Királyként viseltetnie felém.

Az ajkaim között imént elvesző citromszelet nem siet le rögtön a torkom mélységeibe, ellenben ráérősen fedezi fel szám völgyeit és lankáit, nyelvemen kellemes bizsergést hagyva maga után minden látogatásánál. A citrusféle kényelmén és végtelen idején osztozkodva hallgatom a Királynő reflektálását korábbi, pusztán udvariasságból fogant gondolatmenetemre, noha tény s való, édesgető igazság az is, ami az ő csilingelő hangján kel életre a helyiség csendjében.
- Ha megbocsájtod, Felség, egyre duzzadó tapasztalataik ellenére változatlan szeretnek megfeledkezni erényeinkről - felelem, miután lenyeltem a gyümölcsöt. Mélykéken derengő íriszeim a rémségek erdejének ragadozóit idézve villannak a tavasz karcsú teremtésére, míg szám vonalán hűvös mosoly ver éket. - De ez így is van rendjén, elvégre hiába tudásuk és elővigyázatosságuk, ha elméjük képtelen felfedezni mindazon rejtekhelyet, mi kétségtelenül igaz szavaink között bujdosik - billentem oldalra a fejemet, ezúttal az ágyamról alákúszó, termetes kígyón zongoráztatva végig karcsú, hosszúkás ujjaimat. Lilás fekete pikkelyei sikamlósan gördülnek alá érintéseimnek, miként szemérmetlenül az ölembe egyengeti magát, hogy aztán onnét a karomon felkapaszkodva, a nyakamban lelje meg ideiglenes nyughelyét. Sűrű sziszegése elégedettségről, mégis némi nyughatatlanságról biztosít.
- Nem, valóban nem lenne egyszerű - ez is egy igazság, révén, a trónhoz vezető út számos csapdával és nehézséggel szegélyezett, ám nem olyanformán, mint azt a Tündérkirálynő gondolja. Atyám és az én érdekeim egyre távolabb lavíroznak egymástól, olyan csapásra fordult ugyanis, mely nem csupán a tavasz udvarát, hanem egész Tündérföldét is veszélyezteti. Ennek ellenére nincsen indíttatásom arra, felfedjem valódi, számító természetemet Őfelsége előtt, higgye csak, Apám árulásában gyermekded érzelmeim gátolnának leginkább, s hogy kezeim között valóban nem lapul több mint a tehetetlen üresség. - Miféle juss volna a miénk, drága Királynő? - kérdezem ártalmatlanságot mímelendő, miközben hátrahagyva kígyóm bőrének lapogatását, a balzsamuborka, gránátalmáéhoz hasonló, keserű magvaiból csippentek fel néhányat. Éppen az utolsó falatka gördül az ajkaim mögé, mikor a világban megélt korom kerül méltatásra. Tekintetem rezzenéstelen emelkedik az előttem csiripelő, veszélyes madárkára, kinek igaz szavaiban koránt sem bízok. S tán ez volt a legártalmatlanabb megjegyzése mindezidáig, sötétlő lelkembe tüskét vert a közöttünk húzódó különbség ilyen módon történő kiélezése.
- Ha van hely, ahol nem számít az idő, az Tündérfölde, s ha van faj, kin nem fog semmiféle kor, azok mi vagyunk, Felségem. Ne hagyd becsapni magad a sokat megéltek bölcsességének illúziójával, vagy éppen a fiatalság naivitásával - ejtem meg újabb, jóhiszeműségként tálalt tanácsomat, ami bár ellenem dolgozik, mégis elégedettséget hozott a szívemre. Hagyván leülepedni szavaimat, megemelem az egyik erdei gyümölcsökkel telerakott tálat, majd a Királynő felé emelem.
- Kérlek, végy belőle kóstolót, az ősz gyümölcsei hiszem, az Ellenudvarban a legízesebbek - mosolyodok el leheletnyire, azonban, ha nem kívánja a lédús terméseket, úgy nem erőltetem; visszahelyezem az asztalra, s hallgatom tovább körültekintő szavait. Válaszomat nem kapkodom el, végiggörgetem elmetekervényeim között a mondatok buktatóit, gyengeségeit, mindazt, mi végső döntésemben a bukásommal lenne egyenlő.
- Bizalmad megtisztelő, jó kívánságod és érzéseid szintén örvendeztetnek… Ám remélem megérted, pusztán egymásnak rebegett ígéreteink szolgálhatnak biztos alapként a szövetségünkhöz - pillantok rá várakozón, s noha lehet, megsértem következetességemmel, a jó akarás sosem volt erényem, ellenben a megfontoltság és a körültekintés annál inkább.

Közömbös dicséretére moderált mosoly kúszik fagytól dermedt, kimért vonásaimra, mialatt finoman előrebiccentem fejemet köszönetem jeléül. Hagyom, hogy a Királynő válasszék elsőként ülőhelyet, pusztán a maga kényelembe helyezése után telepszem én is az egyik ülőpárnára a népünk méltán híres igényességével megterített asztal körött. Nem kapkodta el a látogatását a tavaszudvar ékköve, azonban nem is számítottam volna egyébre. Számára a legnagyobb súlyú kérdések és döntések sem csorbíthatnak a precízen megkomponált színjátékán, mindennek olyanná kell lennie, amiképpen ő azt megálmodta; hiába húzta vélhetően szívét a kíváncsiság és türelmetlenség, nemes eleganciáját előrántván vett erőt magán, hogy néhány napot csak azért is megvárakoztasson. Magam sem járhattam volna el példásabban. Mi jobban érdekel, vajh okoztam számára álmatlan éjszakákat az övéhez hasonlatos, kínzó körültekintésemmel, mellyel legutóbbi találkozásunk alkalmával örvendeztettem? Egyszer minden igazságra fény derül.
- Népünk messze híres ékes pengéiről, kitűnően hajlított íjairól, melyeket még angyalvérű szomszédjaink is megirigyelnek, legnagyobb fegyverünk, erősségünk mégis a szavainkban rejtezik. Nem sértenélek meg kevesebbel, mint a velünk született tehetségünkkel - felelem ráérős nyugalommal, figyelve, miként játszadozik a kecses ujjainak rabjává szegődött almával. Jómagam egy meghámozott citromszeletet pihentetek meg a nyelvemen, amit aztán ajkaim rejtelmei mögé zárok.
A Királynő a legutóbbi látogatásához idomulva ezúttal sem kertel túlzóan sokat a lényeggel kapcsolatban, kedvemet leltem abban mindig is, ha nem fárasztottak türelmem határainak kipuhatolásával. Ennek ellenére egy ilyen ingatag lábakon lavírozó, az árulás ködjében derengő, mégis a változás szelén lovagló kérdéskörben megfontoltságot szükséges tanúsítanom. Nem teszek kockára többet ugyanis, mint az életemet, s az udvaraink közt nyugvó, leheletvékony mezsgyén egyensúlyozó békét.
- A döntésem jól tudod, bizonyos ígéretektől függ. Azoknak fényében mindenesetre hajlok a mi titkos szövetségünkre, az Ellenudvarban tett legutóbbi látogatásom ugyanis aggasztó hírekkel kísért el idáig, a mondénvilágba - felelem hűvös békességgel, nem mutatva jelét annak ábrázatomon, valóban sürgetne minket azon fogalom vaskereke, amelynek létezéséről mi, tündérek, szeretünk megfeledkezni, vagy igen csak rugalmasan ítélkezni.
Pillantásom hol az asztalka terítékén, hol pedig a Tündérkirálynő ragyogó küllemén kalandoz szavaim közben. - Jól tudod, tisztelem a hatalmadat, bölcsességeddel kapcsolatban nem ferdítettem a legutóbb, valóban elkélne Felséged ép látásmódja az udvarunkba. Azonban a segítségeddel vagy anélkül, ha trónra kerülök, nem fogok megelégedni a véglegességgel, melyet Felséged vagy akárki más felügyelne. Nem kérek többet, mint legutóbb; uralkodásomat szabályozzák a szélben sodródó tollak, angyalok szőtte fonalak. Amennyiben kezességet tudsz ezért vállalni, úgy segítek Atyám tévképzeteit megtörni, s közös erővel megacélozni udvarainkat az évszázados harmónia jegyében. Mit felelsz hát, Felségem? - mosolyodok el leheletfinoman, jól tudva, nem szívesen fogja levágni a gondolatban már csuklóimra erősített gúzst, mi a két udvar feletti rálátását és befolyását jelképezné. Reményem, valóban annyira el kívánja kerülni a háborút s valamelyikünk népének pusztulását, mint jómagam, máskülönben nem sok jót remélhetnek a dombon túl nyugvó vidékeink.