Szinte már el is felejtette, hogy milyen érzés valami könnyed dologban örömet lelni. Megannyi férfi zaklatta, taposta már el, mióta a földre ért, de az, hogy ilyen hatalommal bírt egy felett, aki ha még halandó is, de határozottan nem csökkentette számára az élvezetet. Az idegein táncolni olyan könnyű volt, mintha már szinte Ő akarta volna az elméjének az eldugott részében, hogy ezt tegye vele. Mintha könyörgött volna azért, hogy a démoni lélek darabokra szaggassa újra meg újra megkínozza, hogy szinte ő maga se ismerhesse fel, ami megmaradt belőle.
- Igazad van, titeket úgy nevelnek, hogy a halál az árnyékotok, de ez nem teszi könnyebbé azt, hogy el kell veszítenetek valakit. Főleg, akkor nem ha az illetőnek esetleg a feje is felbukkan az ágyatokban. Erről természetesen szívesen kezeskednék. - Azért, ha már Ő nem lenne, mert valamilyen okból kudarcot vallana, akkor még mindig ott lenne a drága húgica, akit kínozhatna anyuci emlékével. Még akkor is, ha ő nem ennyire megszállott. Talán már csak azért is a bátyja nyomdokaiba lépne, mert szegénynek nem volt lehetősége befejezni azt, amit elkezdett. Majdnem, hogy szomorú.
- Sajnos reklamációt nem fogadok el, semmilyen formában. Ezt kapod és kész. Ne várj tőlem többet. - Még akkor is, ha védelmezné őt, vagy tényleg minden rezdülésre ugrana, hogy megóvja egy erősebb szellőtől is. Még a végén azzal is az idegeire járhatna, hogy angyalinak tettetné magát annak ellenére, hogy minden porcikáját már a démoni energia cirógatja.
Mindössze csak akkor lassít le, mikor már testük szinte egymáséhoz simulnak és egy kicsit talán még hozzá is dörgölőzik az árnyvadászhoz. Az ő árnyvadászához. Akármennyire sem tetszik neki ez a fiú már az övé. Az övé lesz. Ahhoz pedig élnie kell.
- Mi lenne, ha az életedet egy más formában adnád át? Ha az én szolgálatomba állnál? Életet, életért. Hiszen édesanyád még nem halott. Neked miért kellene annak lenned érte? - Sokkal többet ér élve, mint halva. A lelkét még életében kínozni és megsebezni sokkal édesebb, értékesebb, mintsem elpusztítani, mielőtt igazán megtapasztalhatná éltében, hogy milyen darabokra hullani, megtapasztalni a teljes reménytelenséget és onnan újra talpra állni csak azért, hogy utána újból elbukjon. Újra és újra.  

Úgy játszott az idegszálaimon, mintha húrok lennének, a gondolataim közé férkőző negédes hangja minden egyes kimondott szavával szórakozottan pendített rajtuk egy újabbat, kínosan feszítve azt a határt, ahonnan már nincs visszaút, és a legerősebb szál is megadja magát a kényszernek, hogy reccsenve elpattanjon. Nem járt messze, sőt, már első találkozásunk alkalmával is bizonyossá tette, kifejezetten jó érzékkel tapos az ember gyengéjébe, én viszont nem kívántam még megadni magam.
- Kész vagyok én mindent hátrahagyni. – felelem színtelen hangon, vállaim óvatosan rándulnak a fekete dzsekim alatt, ahogy megrántom őket teljes közönybe burkolózva. – És mindenkit. Ez a sorsom, arra születtem, hogy éljek, harcoljak és meghaljak, felesleges lenne ebbe bármiféle szentimentalizmust keverni.
Szerettem a húgomat, nagyon is szerettem, hisz már hivatalosan is Ő volt az egyetlen tagja a családomnak, ugyanakkor mindketten együtt nőttünk fel a halál gondolatával, egyikünknek sem volt újdonság a másik elvesztésének ténye, úgyhogy ennél többel kellett előállnia, ha ki akart zökkenteni. Nem járt rossz úton ugyan, de azért még messze volt attól, hogy megtörjön.
- Hát nem túl széleskörű a szolgáltatásod. Gondolom, ettől függetlenül nem mondhatok le róla.
El tudtam képzelni rosszabbat annál, hogy valaki őrizzen a halál elől, bár úgy, hogy a démon szót is kénytelen voltam belesűríteni a mondatba, már kevésbé tűnt szimpatikusnak. Haszontalannak éppenséggel nem mondtam volna, mégis volt valami taszítóan természetellenes a gondolatban, hogy valaki tényleg figyeli minden léptem, és belenyúl a sorsom folyamába, talán még meg is másítja, csak, hogy utána kedvére gyötörhessen. Már csak a feltételezéstől, hogy egy bukott angyal, még ha nem is épp ereje teljében lévő szemmel tartsa minden átkos mozdulatom. Valahol azért kételkedtem, vagy legalább megpróbáltam kételkedni abban, hogy nyomon követte az életem az utolsó találkozásunk óta, de igazából be kellett látnom, nem tudom, mennyire tud egy démon unatkozni.
- Félreértettük egymást. – csóválom a fejem bosszúsan szórakozott mosollyal. Szívem szerint itt és most előrántanék egy szeráfpengét, még ha nem is támadnék rá, csupán a saját lelki békém érdekében szorongatnám a nyugtalan ujjaim között. Bármit megadtam volna, hogy csak egy pillanat erejéig is azt érezzem, én irányítok, úgy tűnt erről sokkal nehezebb lemondanom, mint gondoltam volna. – Nem egyezkedni jöttem, és az ajánlatom még véletlenül sem képezi alku tárgyát.
Előre lépek egyet, majd egy könnyed mozdulattal fordulok be elé, elállva ezzel a haladás útját, és megállásra kényszerítve, hacsak persze nem akar belém gyalogolni. Kezeim lassan húzom elő a zsebeim mélyéről, és lazán lógatom az oldalam mellé, megtornásztatva kicsit őket, mintha csak tényleg azt fontolgatnám, hogy fegyvert ragadok.
- Más életével nem játszadozom. Az enyémet megkaphatod, senki nem kötelez rá, hogy egyből véget is vess neki, de a családomét nem teszem kockára kétes információkért.

Amikor egyszer valaki megtalálja a legújabb szenvedélyét, a legkedvesebb játékszerét, akkor esze ágában sincs arról lemondani. Ez az árnyvadász pedig határozottan belopta magát az állandóságába. Olyan könnyű kínozni mégis megannyi örömmel tölti el, hogy ezt megteheti. Szinte feltölti energiával pusztán az a tény, hogy visszatért. Nem hívta, nem kereste, de épp eleget hintet el a fiatal számára, hogy az visszakússzon hozzá. Ezzel pedig csak igazolta mindazt, amit az első félmondattól kezdve sejtett. Hogy hatalma van felette. Erről pedig nem kíván lemondani.
- Úgy beszélsz, mint aki kész lenne hátrahagyni a saját húgát is. - Tudja jól, hogy van egy húga, akinek legalább akkora szája van, mint neki. Az utóbbi időben talán egy kicsit jobban is belemerült a fiú életébe a kelleténél. Szinte már megszállottsága tárgyává vált, de minél többet tudott róla a körülményeiről, érdeklődéséről, a vágyairól annál több hatalmat birtokolhatott felette. Leginkább birtokolhatta magát őt, már csak a lelkének egy apró darabját szerette volna örökösen megkaparintani.
- Kedvesem nem az én dolgom téged minden apró karcolástól megóvni, nem vagyok őrangyalod, hiszen már angyal sem vagyok, ha nem tűnt volna fel. Egyszerűen a halál az, amitől megóvlak. Ha a sebes térdedre szeretnél gyógyító csókot azt ajánlom szerezz be magadnak egy szeretőt. - Lehet, hogy a halál torkából kiragadta volna, s félig-meddig figyelemmel követte az eseményeket, de nem ütötte bele az orrát azoknak a lefolyásába. Nem volt arra szükség, hogy még ő is alápörköljön a történéseknek azt maga Asmodeus is egymagában megtette. Azonban a drága árnyvadászát a halál torkából megmentette volna. De csak is önön szórakozására. Semmi más nem vezérelte, csak a saját öröme.
- Saját életedet az édesanyádéért? Ó, milyen nagylelkű, de erre koránt sem vágyom. Rád élve van szükségem. Nem kívánok lemondani olyan mézédes lélekről, mint a tiéd kedvesem. De talán valaki másét felajánlhatod.. A húgodét.. Vagy talán az édesapádét? - Utóbbi életét nagy valószínűséggel neki kellene kioltania, hiszen a férfi lelke már régen elveszett azonban az életének végleges megszakítása egy ismerős arc kíséretében még mindig hatalmas kihívást jelenthet bárki számára.

Még mindig úgy áradt belőle az a sajátosan pofátlan magabiztosság, hogy szinte égette a bőröm, ahogy a lépteim végül felzárkóztak mellé. És őszintén, még mindig remekül állt neki. Megölt benne minden angyalit, minden egykoron feltehetőleg birtokában lévő kedvességet, bájt és finomságot, és nem maradt más, csak az arcán játszó ragadozó mosoly, némi fennköltség, és a színtiszta nőiesség. Nem szép volt, nem is egyszerűen csinos, sokkal inkább olyan pokolbélien vonzó, ahogyan az emberi alakot öltő démonok általában. Még úgy is, hogy a halál és a szenvedés keserédes aurája lengte körül, és még annak fényében is, hogy már csak a gondolatra, hogy ilyen szemmel tekintsek valaha is bármilyen fajtájához hasonlóra, heves hullámokban tört rám az undor és a rosszullét.
- Őszintén remélem, hogy nem élek majd annyit, mit te, legyen az bármennyi is. – húzom fintorba a számat és szerencsére még időben ráharapok a nyelvemre, mielőtt felelőtlenül megengedném magamnak a megjegyzést, miszerint azt is igazán ínyemre lett volna, ha Ő sem él ennyire sokat. De már csak azért is útját állom a felesleges szavaknak, mert megvolt a lehetőségem tenni ellene, sőt éppenséggel most is meglenne, mégsem állt szándékomban semmi ilyesmi.
- Valóban? – vonom fel kétkedve a szemöldököm. – Önjelölt őrangyalom lettél talán? Csak mert nem emlékszem, hogy a segítségemre siettél volna Edomban, pedig alkalom kínálkozott bőven.
A pokoli kaland gondolatára is végigszáguld egy cseppet sem kellemes borzongás a gerincem mentén, az összes heg és sérülés, ami a dimenzió emlékét hirdeti, egyszerre kezd sajogni a bőrömön. Zsebre vágott kezeim ujjait kell tördelnem, hogy megállítsam saját mozdulataim, amik akaratlanul is elindulnának a frissen szerzett sebek irányába.
- Nem biztos, hogy tudok méltót kínálni számodra. – ingatom óvatosan a fejem, tekintetem közben mereven előre belefúrom a minket körülölelő zöldövezetbe, hogy véletlenül se kelljen rá néznem. – Más esetben információért információt ajánlanék, de kétlem, hogy tudnék olyat, amit te nem. Így hát életet ajánlok életért. Anyám életéért cserébe a sajátom.

Számított rá, hogy a fiú nem marad távol sokáig. Szüksége volt az információkra ezt pedig csak ő adhatta meg neki. Senki másnak nem voltak a birtokában az információk. Legalábbis, aki hajlandó lett volna vele beszélni. Na, meg persze azért ő sem engedné, hogy a legújabb játékszerének bárki is a közelébe férkőzhessen. Főleg nem elvenni előle az egyetlen dolgot, amelyet az orra előtt lebegtethet, mint egy kiskutyának egy darab csontot.
- Ó, drágám, ha már annyi ideje élsz, mint én rájössz, hogy mindenkinek megvan a maga kiszámítható természete. Egy azonban mindig közös marad, ha akarunk valamit, nincs olyan ár, amit ne fizetnénk meg érte. - Tudni akarja, hogy mi a helyzet az édesanyjával. Csak úgy, mint egy haldokló imádkozik az életéért, hogy eladja a lelkét, eladja az egész világát, de Istennél süket fülekre talál, a pokol urai felé talán többet érne lelke eladásával. Talán pár évet bónuszban.
- Egy pillanatra se hidd azt, hogy hagytalak volna meghalni. Ahhoz túlságosan is értékes lelked vagy, hogy kárba vesszen. - Nem engedte volna, hogy egy haja szála is meggörbüljön. Na jó, talán egy vagy kettő. Esetleg pár végtag veszteség semmi komoly. Valami, amivel még mindig életben lehet. Az élet kevésbé lenne szórakoztató a földön, ha el kellene veszítenie a kedvenc árnyvadászát. - Talán már ajánlatod is van a számomra az információért cserébe?

Gyűlöltem magam, amiért újra itt voltam. Őt persze még így is egy kicsit jobban, amiért elérte, hogy újra itt legyek, hogy keressem, hogy kövessem, és végül, minden eddig, a világunkat és a fajtánkat ért szörnyűség ellenére azért legyek elég ostoba ahhoz, hogy alkut kössek vele.
Igazán könnyű kiszúrni a parton lézengő emberek között, és úgy tűnik, neki sem okoz gondot ez, előbb vesz észre, mintsem felém fordulna, és ez valahol mélyen azért melengeti az önérzetem, mert hát mégis várt rám, számított a megjelenésemre, ami –talán hibásan, de – abba a hitbe ringat, hogy egy egészen kicsit talán nekem is sikerült a fejébe férkőznöm.
- És egy csepp meglepettség sem férkőzött a hangodba, milyen bájosan magabiztos. – húzom keserű mosolyra az ajkaim, és ez az egyetlen, apró kifejezés tökéletesen lefesti, mennyivel szívesebben lennék most bárhol máshol a világon, mint itt, még annak ellenére is, hogy továbbra is roppant szórakoztató a bosszantása.
- Rám nézve ugyanakkor egy egészen kicsit azért sértő a kiszámíthatóság feltételezése. – fekete dzsekim zsebébe csúsztatott zsebekkel indulok felé, és csak akkor folytatom, mikor kényelmes lépteim mellé nem szegődnek a parti sétányt megtöltő sötétben – Vagy éppen hízelgő. Ezek szerint a túlélésemre fogadtál ezekben a háborús időkben?
Ha nem lassítja lépteit, akkor is könnyedén utolérem, a hosszú lábaimmal igazán nem jelent kihívást tartani vele a lépést, úgy sétálunk egymás mellett, mint akármelyik mondén páros, akik a késői órák ellenére a szabad levegőt választották, dacára annak, hogy benne aztán abszolút semmi emberit nem sikerült felfedeznem.

Ha teljesen őszinte akarna lenni, akkor bátran kijelenthetné, hogy hiányzott neki a kis árnyvadász. Habár rendkívül irritáló volt és tökéletesen tudta, hogyan ölje meg a fantázia minden egyes formáját a szórakozásról már nem is beszélve, azért még így is élvezte, ahogyan az idegein táncolt. Csak idő kérdése volt, hogy újra felbukkan majd az életében, de átgondolva, kivesézve, hogy mégis mit akar jobban. Megölni őt, elpusztítani egy rövidke időre, hogy miután már rég meghalt újra teljes erejében térhessen vissza a démon a földre, vagy pedig hajlandó megfizetni még a legmagasabb árat is annak érdekében, hogy megtudjon valamit az édesanyjáról. A mondénok, a halandók olyan bugyuták, ha a szeretetről, szerelemről van szó. Szinte már betegesnek lenne nevezhető a ragaszkodásuk, a bugyuta elveik. De ők pedig úgy vannak vele, hogy a démonok a csúnyák és a rosszak, habár sokkal szabadabb a természetük, hiszen nem kötik le magukat ostoba elvek miatt valaki mellett, mikor már annyira unják a fejüket, hogy legszívesebben elvágnák a torkukat. A hírek tele vannak azzal, hogy megölte a gyerekét, férjét és feleségét, egész családját lemészárolta. Ahelyett, hogy lelécelt volna. Nagy teher tud lenni az élet ez egyszer már biztos.
- Tudtam, hogy nem fogsz sokáig távol maradni. - Szinte minden porcikája érezte a közelségét, hogy itt van és nem csak idegen járókelők veszik körbe. Nem tudom, hogy mennyire szerzett tudomást a legutóbbi babamészárlásról, de hát megállíthatta volna. Vajon érez bűntudatot, amiért egy család azért halt meg, mert azon az éjszakán nem pusztította el a szőke démont? Vagy talán pont ez az oka, hogy megjelent? Hogy véget vessen mindennek egyszer és mindenkorra? De vajon van benne annyira erő, hogy képes legyen végrehajtani egy olyan feladatot, amely során elveszítheti az egyetlen lehetséges forrást, aki információt szolgáltathat az édesanyjáról? Szegénynek biztos sok teher nyomja a vállát, talán jobban tenné, ha világgá szaladna.